|
SZAMPÓ ÉS MIRMIDÓ Elbeszélések
BEVEZETŐ Szárnyaljuk be együtt a szivárványt, és baktassunk sötétben az éj fekete lován. Bízzunk benne, hogy történik valami, és holnapra fölvirrad. Káprázat minden és szertefut, ha megérintjük. Amikor a tenyerünket kinyitjuk, a semmi gurul ki ujjaink közül. Csak a hit marad meg, hogy egyszer, valamikor, a távoli és bizonytalan jövőben az enyészet elpusztul, majd hamvait fölveri az élet. Nem vagyok hagyománypusztító, sem pesszimista vagy nihilista. Ugyanakkor az elbeszéléseim mazohisztikusan kegyetlenek, abszurdok, szürrealisztikusak és egzisztencialisták. Hatott rám a szimbolizmus. Éppúgy szeretem a metaforákat, mint a különös költői képeket és hasonlatokat. Vonz a mitikus fantasztikum és a naturalisztikusan reális ábrázolás. Gondolataimat ezek sajátos keverékével fejeztem ki. Ismerem Kierkegaardot; teológiaellenessége és a mögötte megbúvó istentagadása számomra elfogadhatatlan, hiszen szememben az ateizmus mindenkor a félműveltséget, a tudományos fölkészületlenséget és az intelligencia hiányosságát jelenti! Nem véletlen, hogy e kötetemmel párhuzamosan írtam az Istent közelítve című esszékönyvemet. Olvastam továbbá Heideggert, Bretont, Aragont, Éluard-t, Le Cléziót; másfelől pedig, Buzzatit, Kafkát, Camus-t stb. Nem követtem Sartre politikai ideológiához kötött alkotási módját, de meghatározó hatással mégsem ők voltak rám. Helyettük a saját környezetem alakított, amely bőven szolgáltatta az általuk is képviselt jellegzetes életérzéseket. Eszembe sem jutott polgárt pukkasztani (hiszen magam is polgár vagyok!), vagy bolondgombás állapotban vadakat fecsegni. Írásaim között egy sincs, amelyiknek ne volna olyan igaz történetmagva, amelyet hatvan évem során így vagy úgy meg ne szenvedtem volna. Ez adhat hitelt nekik. Azok ellenére is bízom az emberben, hogy sok mindent megtesz környezetének és önmagának pusztítására. Ez a kötet éppen abból a humanitásból született, amely féltésemből táplálkozik. Ólomsúlyként ránk nehezedő életérzéseket bont ki, az elmagányosodást és a kiszolgáltatottságot. Nincs szörnyűbb, mint közömbös környezetben, segítség nélkül, tehetetlenül tűrni a vigasztalan és változtathatatlan rosszat. Ebben a világban minden elpusztul és a léleknek nem marad egyetlen biztos kapaszkodója sem. Azért pedig magadat ne hibáztasd, hogy elnyomorodsz, és képtelen vagy kibontakozni. Úgy érzed, elhagytak, pedig te mindenkit segítettél. Hiába küzdesz, ha az emberek körülötted közömbösek vagy ellenségesek. Legszörnyűbbnek mégis a körülvevő butaságot éled meg. Ünnepelt személyiségek álarcában mutatkoznak ők, akik sorsod kövér ujjuk köré tekerik, és fűrészport aprítanak belőled; akik magukat mindenhatónak tartják, és hatalmukkal a saját ketrecükben magányra kárhoztatnak. Társak nélkül pedig nem tudsz küzdeni. Nem tudják, hogy fölösleges háborút vívnak ellened, mert az ember bármennyire is nyílt, és tágítani igyekszik világát, magát zárja önnön börtönébe. Éppen ezért fölösleges támadni, hiszen a saját rácsaink mögött is éppúgy elpusztulunk. A kérdés csupán az, hogy ezen a toron üzletelve, vajon kinek a maradékát mérik ki előbb? Az elmagányosodásról szólva nem szociális gondokról írok. Az elsivárosodásban ugyanis nem marasztalható el egyetlen társadalom sem; sem azok, akik (nemcsak Magyarországon, hanem) Közép-Európában a trianoni békediktátum és a jaltai szerződés következtében egymást faló farkasokká váltak, sem azok, akik e dicső alkotásokat addigi történelmük szégyeneként létrehozták, hanem egyedül az emberi fejlődés, amellyel a lélek alakulásának talán közbülső állomását érintettem. Remélem, hogy ezt a korszakunkat súlyos kataklizmák nélkül hátrahagyjuk, és a mindenkori csoportra jellemző összefogással áthidalhatjuk. Mert jaj annak a nemzedéknek, amelyik erre képtelen lesz és a lelki elszegényedést tovább cipelve segíti. A 20. század végén az egyes ember vagy individuummá válik, vagy marad ugyan valamilyen közösségben, de ezek a csoportok az esetek többségében nem előnyükre, hanem hátrányukra változnak; gyakran egymással is rivalizáló bandákká alakulnak. Mindkét változatban nem a fejlődést, hanem a hanyatlást, az elembertelenedést segítik. Hermann Imre nyomán magam is vallom, hogy az embert a természet megfosztotta legtermészetesebb ősanyjától a fától, de még a saját védelmező szőrzetétől is. Sebaj, ha helyette megáldotta emberi érzelmekkel és gondolatokkal. Az érzelmek viszont, mint a fölforrt víz, gőzként elpárolognak, és az üst alján - Desmond Morris angol etológus szavaival élve - csak a csupasz majom marad. A szüntelen egymásért és egymás ellen való küzdelemben Mirmidó az "örök férfi", Szampó pedig az "örök nő". Ketten együtt pedig az "örök Embert" alkotják, csak közben az Édenkert elveszett. Nincs boldog otthonunk. Milyenek ők? Amilyenek most mi vagyunk. Nem tetszik az arcunk? Pedig a tükör nem is olyan görbe, csak már hajlamosak vagyunk mást látni benne, mint amit a valóság mutat. Átalakuló, nemegyszer hanyatló kultúránk, és a helyette kapott elgépiesedő, pénzcentrikus civilizációnk megfoszt minket lelkünk táplálékától, a szeretettől. Szembefordít bennünket egymással, és ha először nem te lősz, akkor téged lőnek le. "Olyan, kit végül is megölnek, mert maga még sosem ölt." (Radnóti Miklós: A "Meredek út" egyik példányára.) Mára nemcsak az egykori Éden veszett el, hanem az is, ami nekünk kívüle maradt. A Hemingway-i bölcs megállapítás, hogy az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem, itt sajnos nem igaz. Ebben a világban az egyén már hiába küzd, legyőzetik és kivettetik, akár egykor a bélpoklos a saját falujából. Ennek a kis kötetnek a gondolatai nem azért születtek, hogy belőlük példatár legyen, még csak gyógyszerként sem ajánlhatom senkinek. Útjelzők. Azt szerettem volna velük megmutatni, hogy merre ne haladjunk. Szerető család, segítő emberek övezik életemet. Érzem a felőlük sugárzó meleget. Mégis, önhibámon kívül, a lelkem legmélyén elmagányosodom, és szinte menekülök előlük. Az a kor, amelyben élek, az a társadalom, amelyben dolgozom, mind inkább eltaszít embertársaimtól. Futnék utánuk, de gyorsvonatként elszáguldanak, és a peronon hagynak. Mennék megkeresni igaz társamat, aki szólít és kutatva vár, de lábam a földbe gyökerezik, szarvassá változom, és vadászok elől kell menekülnöm, vagy olvadó hóember leszek. Hol zárt üvegajtó, hol vége nincs fal, vagy éppen a rám törő különös kór állja utam. Káprázat vesz körül és szállok. Kutatom Őt a napban, és sámánként fölmászok a tetejetlen fán a túlvilágba, vagy gyökerein leereszkedem az alvilágba, hogy végre megtaláljam, és újra szerethessük egymást. De van egy szinte láthatatlan erő, amely az utolsó pillanatban szüntelen elsodor, és mind messzebb kerülünk egymástól, vagy éppen gyűlölt ellenségekké válunk. Utóbb már azt sem tudom, hogy ez a hatalom bennem nő-e démonná, vagy kívülről kísért és fojtogat? Csak az a bizonyos, hogy létezik, és egyedül hiába küzdök ellene, mert hajától megfosztott Sámsonként minden erőm elveszítem, és önhibámon kívül romlásba taszít. Mirmidó és Szampó sorra elbuknak. Mindkettejükben rendre én pusztulok el. Mégsem adom föl. Ha kopogtatnak ablaktalan szobám ajtaján, és a sötétségen kívül rajta nem jön be senki, én akkor is ordítok: - Lépj be, és oszlasd el a magányt, hogy a fal árnyékából végre mindketten kiléphessünk! Hódmezővásárhely, 1998. márc. 5.
|
