|
BIBÓ LAJOS VALLOMÁSAI
Az interjút készítette, és a kötetet összeállította: SZENTI TIBOR BEVEZETŐ Édesapámtól gyermekkoromban hallottam először Bibó Lajosról. Lelkesülten beszélt róla. Soha nem találkoztak, de rádióból, újságokból ismerte, és olvasta több könyvét. Szülővárosában tisztelet övezte, és fölnéztek rá. Első írásaimat általános iskolai tanáraim olvasták, és a tartalmuk miatt - a szó szoros értelmében - rendre keményen megbüntettek. Élt bennem a vágy, hogy elbeszéléseimet elismert írónak kellene megmutatnom. Közben leérettségiztem, majd Óbudára, egészségügyi szakiskolába kerültem tanulni. 1959 nyarán az akkor hódmezővásárhelyi székhelyű Csongrád Megyei KÖJÁL-hoz osztottak be szakmai gyakorlatra. Itt ismertem meg Vincze Ferenc (V. F.) vegyész-technikust, a későbbi családi orvost, és életre szóló barátságot kötöttünk. Ő korábban újságíró volt, és megmaradtak írói törekvései. Így került szóba, hogy gyermekkora óta ismeri, és rendszeresen látogatja Bibó Lajost. Nagyot dobbant a szívem! Megkértem, a legközelebbi alkalommal vigyen el, és mutasson be az idős írónak. Találkozásunkig úgy számoltam vissza a perceket, mint egy kilövő állomáson a rakétaindítás idejét. A Kistópart utcában egy vakközből nyílt a hosszú bejáró, amely a kert mélyén Bibó Lajos házához vezetett. Korábban, a helyi strandon, már megbűvölt egy Mahatma Gandhi testalkatú, "csontvázember" akiről abban az időben még semmit sem tudtam, de olyan kisugárzása volt, hogy bűvkörébe kerültem és ettől sohasem tudtam szabadulni. (Erről az emlékemről Moldvay Győző lapjában, a Délsziget 1988. 11. számában, Az utolsó summás címmel írtam.) Ahogy benyitottunk a házba, a konyhából kilépve, ott állt előttem a strandbéli ismeretlen ismerős, rossz kék melegítőben, szájában szüntelenül égő cigaretta füstjétől hunyorogva: Bibó Lajos, az író. Szinte észre sem vett. Bevezetett bennünket a dolgozószobájába. A sarokban jókora, egyik írásából vett jelenetekkel teli faragott íróasztal, a falakon pedig köröskörül ezernyi könyv. Nyújtotta a kezét, és kedvesen üdvözölt. A pulzusom másodpercenként verhetett annyit, mint máskor percenként. Elindult a beszélgetés. Ettől kezdve élete utolsó napjáig rendszeresen ott voltunk nála. Baráti körünk igen kiterjedt volt, de a szobájában minden alkalommal, hétfő délutánonként csak öt-hat ember gyűlt össze. Az idősebb korosztályból mindenekelőtt említenem kell Kárász József írót, Moldvay Győző költőt, dr. Kószó Pál (K. P.) városi főorvost, Simonffy György ügyvédet, Hajdu Géza (H. G.) könyvtárost, dr. Szabó Lajos állatorvost; az utóbbi néhány évben pedig Bartha Lászlót (Ba. Lá.), a HÓDIKÖT idegen nyelvű levelezőjét. Mi fiatalabbak - Vinczén és rajtam (Sz. T.) kívül - így sorakoztunk Bibó Lajos körül: Fenyvesi Félix Lajos költő, Ocsovszky László újságíró, Erdős Péter (E. P.), Fodor József László, Fejér Csaba, utóbb és ritkábban Lelkes István festőművészek. Alkalmanként természetesen a feleségek is velünk tartottak. (Ezt azért emelem ki, mert Bibó Lajos nem szerette a nőket a férfiak "elmélyült" beszélgetésein.) Bibót kezdetben Lajos bátyámnak szólítottam, de éreztem, hogy nem szívleli. Nehezemre esett "bácsizni", mivel éppen ő fejtette ki, hogy számára nincs irodalmiatlanabb és udvariatlanabb megszólítás, mint amikor valakit csupán a kora miatt "lebácsiznak" vagy "néniznek". Mindenkinek van tisztességes neve! Ebben az esetben Bibó Lajos éppen kivétel volt, mert őt a fiatalkori gyermekideálra emlékeztető szép arcvonásai alapján mindenki "babának" nevezett. Így hamarosan én is átvettem a szokásos "Baba bácsizást"; s ezért ez a megszólítás maradt az interjúkban is. Esetében a "bácsi" szó olyan volt, mint a keresztnév. Akik körülötte lehettünk és hallgathattuk hányatott, különös életének megannyi történetét, tudtuk, hogy értékek szállnak el a levegőben, amelyeket talán sohasem lehet többé fölidézni, mert a pillanat, a hangulat varázsa örökre elmúlik. Miután ezt a hivatalos média, mint szilenciumra ítélt, a baloldali hatalommal szemben álló írónak nem tette meg, elhatároztuk, hogy hangfölvételt készítünk vele. Erdős Péter szerzett egy "őstechnikának" számító magnetofont, és a Bizományi Áruházban vásárolt, a Magyar Rádióból kiselejtezett jókora magnótekercseket. Ezeket kicipeltük a lakására, és 1968-tól rendszeresen fölvettük a kérdéseinkre adott válaszait, illetve az önként elmesélt történeteit. Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a vallomások - különösen Bibó kortársaira vonatkozóan - többnyire szubjektívek; ítéletei nem mindig födik a valós tényeket. Tapasztaltam, hogy a képzőművészek mennyire félreismerik egymás művészetét és emberi értékeit. Az írók közt sincs ez másként. Lélektanilag egy alkotó embernek, aki magából világot teremtett, és abban él, rettenetesen nehéz kimozdulnia, és ha ezt megteszi, általában mindenkivel szemben bizalmatlanná válik; úgy érzi, hogy ellenséges közegbe került, amelyben védekeznie kell saját autonómiájának, egyéniségének megtartása végett. Ezért nézete és reakciói merőben eltérhetnek, ütközhetnek a tényeket reálisan megítélni tudó kívülálló tapasztalataival. Ez a szubjektivitás esetükben nem bélyeg. A kiválókban gyakran csodálatos egyéni művészetté változik, hiszen alkotásaikat egy meg nem ismételhető, senki máséhoz nem hasonlítható szűrőn, a saját lelkükön keresztül hozzák létre. 1969. március 21-én összegyűltünk Baba bácsinál, és amikor örök szerelmével, Heller Edittel átélt álmát elbeszélte, ismét bekapcsoltuk a magnót. Nem tudott arról, hogy hangja szalagra rögzül. Ez érzékelhető is elbeszélése társalgó, olykor fésületlen stílusán. Április 4-én az egész baráti kör vacsorán vett részt nála, és közben ismét bekapcsoltuk a készüléket. A fölvételeket nem mertük etikátlanul titokban készíteni. Az étkezés utáni beszélgetés egyik pillanatnyi szünetében visszacsévéltük a szalagot, és bekapcsoltuk a készüléket. Baba bácsi beszélt. Hallván a saját hangját, előbb meghökkenve nézett körül, majd a homlokán sűrűsödő ráncok kisimultak, és hamarosan együtt nevettünk korábbi történetének csattanóján. Ez volt az engedélye a további, immár módszeresen előkészített interjúk fölvételéhez. Ezen az estén beszélte el emlékeit Tornyai Jánosról, az abalaki ebédet és a "nemzet özvegyét"; a Faragó Sándorról szóló emlékeit, mint pl. azt, hogyan vitte el tőle Tornyai János kéziratát; az első szerelmét Erdélyben, majd a Virág Sándorral való erdélyi útját; nőkkel való kapcsolatait, benne a Pubi-t, katona korában a brassói "elátkozott kastély"-t; végül pedig a Nagy Vincével és Rostás Mártonnal megesett dolgait. Bibó Lajos életének utolsó napjait kivéve - amikor az őt sírba döntő urémia előbb eufóriás, majd tudatilag egyre beszűkültebb, végül kómatikus állapotba hozta -, teljes szellemi frissességben élt. Évekkel korábban megvakult. Mindkét szemében glaukóma (zöldhályog) keletkezett. Az ideghártya folyamatosan elhalt, majd örök sötétség borult rá, és csak tapogatózva közlekedhetett a lakásában. Kezdetben, míg valamicskét látott, szombatonként este Hajdu Géza néhány alkalommal még fölültette biciklijének csomagtartójára, és elkarikázott vele a Fekete Sasba. (Sohasem neveztük Béke Étteremnek!) Itt kedvenc asztala körül találkoztunk vele. De ezek a kiruccanások egyre inkább terhelték, és utóbb már csak otthon fogadott bennünket. Ez a súlyos kényszerpihenője is lehetőséget adott arra, hogy hétfőnként megjelenjünk nála, és folytassuk a magnófölvételeket. Utóbb már Vincze Ferenc és Kószó Pál is tett föl neki kérdéseket. Így született meg a teljes interjú. Bibó Lajost évtizedekkel ezelőtt eltemettük. Jellemző volt szegénységünkre és a középosztály kiszolgáltatottságára, elnyomorodására, hogy egyikünknek sem volt egy hitvány magnója, amelyről ismét megszólaltathattuk volna Baba bácsi hangját. Már olyan magnó sem létezett, amelyen az interjúkat korábban készítettük. A jókora tekercsek így Erdős Péter szekrényében pihentek. Amikor Bibó Lajos születésének 100. évfordulóját kellett volna ünnepelnünk, a régi, óriás szalagokat végre sikerült kazettákra átmásolni, és hozzáláttam az interjúk leírásához. Az volt a tervem, hogy a centenáriumra megjelentetjük. Sajnos nemcsak erre, de az ünnepségre sem került sor. A szövegmásolást kedvem szegve félbehagytam. Ismét évek múltak, amikor megismertem Lázár István irodalomtörténészt. Ő a ránk, vásárhelyiekre jellemző csomorkányizmusból egyszemélyes könyvkiadó bt-t létesített, hogy a feledéstől megmentsen néhány értékesnek ítélt vásárhelyi kéziratot. Említettem neki a Bibó-féle interjút. Biztatására 1997 augusztusában nekiláttam, és hamarosan befejeztem a szolgai másolást. A többi már az irodalomtörténész szakemberek dolga volt. Osváth László, a Magyar Rádió munkatársa támogatókat szerzett. Nekik is köszönhető, hogy ez a kötet, Bibó Lajos eddig ismeretlen gondolataival végre megszületett, és gazdagíthatja az egyetemes magyar irodalmat.
Hódmezővásárhely, 1997. augusztus 21.
|
