Tom Neale: Egyszemélyes sziget

Az új-zélandi férfi hat éven keresztül „két részletben a Csendes-óceán déli részén egy fél mérföld^³ hosszú és háromszáz yard^⁴ széles, lakatlan korallzátonyon lakott” – írta magáról Tom Neale. Egy alkalommal Noel Barber író^⁵ látogatta meg, az akkor még benépesítetlen Suwarrow korallzátonyhoz tartozó apró szigeten. Noelről a kötet Bevezetésében a szerző azt írta, hogy megismerkedett „egy férfival, aki valóra váltotta azt, amiről az emberek milliói csak álmodoznak, de amit sohasem valósítanak meg.” Mi volt ez? A magány biztosította szabadság egy édenkertben, ahol csak magára számíthat az ember, kipróbálva testi-lelki erejét.

Amikor Barber leírta Neale külsejét, rögtön emlékeztetett Santiagóra, az öreg halászra, és némiképpen Derszura, a gold vadászra. „Magas és szikár férfi, bőre sötétbarnára sült… Őszülő haját rövidre nyírta. Csak a szeme ragadott meg voltaképpen. Barna és figyelő szem – élénkségét napbarnította arcának ráncai csak hangsúlyozták – [amely] sohasem volt mozdulatlan.” Belső értékei már eltértek az említett személyekétől: „úgy találtam, hogy nagyon szerény, nyugodt és intelligens, kiváló humorérzéke van, és élénken érdeklődik az általa elhagyott világ eseményei iránt. Nem, ez a férfi semmiképpen nem hóbortos.” Ráadásul házias volt. Elmosogatott, minden eszköze a helyén állt és naplót vezetett. „(…) élvezte a beszélgetés puszta örömét, a szavak egybefűzését… bár nyilvánvalóan örült látogatásomnak és el volt ragadtatva a hozott élelmiszerektől, nem hiányzom majd neki, amikor elmegyek.”

A középszerű, nem gazdag polgári származású Neale-ben harminc éven keresztül érlelődött, hogy életének egy részét magányosan tölti egy szigeten, és ehhez ötven évesen kezdett hozzá. Barber kérdésére: „Mi késztetett rá, hogy így élj?” – kitért a válasz elől, de elmondta, hogy „Szeretem az embereket – igazán szeretem! Nem a felelősség elől menekülök. Voltaképpen, ha becsületes akarok lenni, meg kell vallanom, nem egészen tudom, hogy elsősorban miért is jöttem ide.” Nem világot látni, mert attól elzárkózott. Mindenkiben benne él ez a belső késztetés, legföljebb nem ismerjük föl, vagy nem merjük, sokan nem tudjuk megvalósítani szabadságunkat és természetközelségünket. Ez utóbbi a legfontosabb az ember ösztönvilágában, ami megszólal bennünk, és visszahív. Neale így fogalmazta meg: „Azért választottam tartózkodási helyemül a csendes-óceáni szigeteket, mivel az élet ott olyan ütemben zajlik, amelyet eredetileg Isten képzelhetett el magának, mikor megteremtette a napot, hogy melegítsen minket, és gondoskodott a föld gyümölcseiről, hogy táplálékunk legyen; de bár az összes szigettel megismerkedtem, ha agyonütnek, sem tudnám megmondani, mi volt a véremben, ami a szigetre űzött.”

Az ösztön nem magyarázható, hiszen velünk született késztetés, legföljebb egy darabig szunnyad, amíg lassanként föléled és jelentkezik, vagy robbanásszerűen kitör. Az író elkap egy fontos gondolatot Istenről. A keresztény teológusok szerint az Atyát magánya indította arra, hogy játszótársként embert teremtsen, de ahhoz, hogy ez a bonyolult és törékeny lény életben maradhasson, egész világot kellett számára alkotni. Milyen lehetett Isten magánya? Elképzelni sem tudjuk. Valószínű, azért serkentette munkára, mert nem volt neki jó egyedül. Ezt a tulajdonságot adta át az embernek is, ezért váltunk társas lényekké. Ezzel megszületett az egymáshoz való kötöttségünk, ami gyakran válik terhessé, és magányosságra vágyunk. Micsoda egymást szülő ellentétek kerekednek ki ebből, melyeket nem tudunk kiegyenesíteni, hogy egy határozott irányba vezető Úttá^⁶ váljon, amelyen haladhatunk. Mindig vissza-visszatérünk, és az egész életritmust kezdhetjük elölről.

Hemingway öreg halászának, vagy Arszenyev öreg vadászának könnyű dolga volt a természettel, hiszen beleszülettek. Neale egy darabig városban élt, és ennek megfelelő neveltetést kapott, mégis tengerésznek készült. Kora miatt nem vették föl hajóstisztjelöltnek. Elment hajófűtőnek, csakhogy a Csendes-óceánt láthassa, de a kikötők egyhangúsága jutott neki, ezért munkáját otthagyta. A déltengeri szigetekre vágyott. Tízévi bolyongás után visszatért a családjához. „Lelkileg azonban kívülálló maradtam” – írta. Pár hónap múlva Moorea szigetére utazott. Ez volt számára „A bőség szigete.” Egyelőre letelepedett. A bennszülöttek kevés élelmiszerért építettek neki egy kunyhót. „Saját kertem volt, fával fűthető kemencém, és bővelkedtem a zöldségben, gyümölcsben, és halban.” Valljuk be, mindez nem nagy igényre utal. Hasonló volt, mint az öreg halász kunyhója és életmódja Kubában. Pedig szorgalmas ember mind a kettő, csakhogy nem güzültek. A harácsolás és a kényelem számukra nem adott életcélt. Írta is, hogy „egy vagyont takarítottam meg önállóságommal.” A civilizált életből „Egyetlen fényűzésem az volt, hogy könyveket vásároltam.” Kezébe kerültek Robert Dean Frisbie^⁷ amerikai író művei, amelyek a Csendes-óceán szigetvilágáról számoltak be. Az írót személyesen meg is ismerte, és ajánlotta Tomnak a Suwarrow-atoll egyikét, Anchorage szigetét, mint a világ legszebb édenkertjét. Amikor Tom először meglátta, így áradozott hajóskapitány barátjának: „(…) most már tudom, hogy ez az a hely, amely után egész életemben vágytam.” Ettől kezdve még hét év telt el, mire ide visszajöhetett, közben társtalanul elmúlt az ifjúsága. Milyen különös egyéniség volt, hiszen, míg a fehérbőrű szigetlakók azért estek depresszióba, mert távol a világ forgatagától elzártan kellett élniük, addig Neale szomorúsága azért fokozódott, hogy nem húzódhatott vissza.

Fölkészülés az utazásra

Végre lehetőséget kapott, hogy a civilizációt maga mögött fölszámolva, elmenjen a lakatlan szigetre. „Nem féltem – írta – (…) álmom, amely most vált valóra, lényegében ifjúkori álom volt.” Nem Robinsonnak készült. Mindent pontosan megtervezett, amit vinni akart. Így osztotta be: ingóságok, élelmiszer és szerszámok. Nők ajánlották föl szolgálataikat, hogy elmennek vele, de úgy döntött, „Mégiscsak jobb lesz nekem öregedő agglegényként magányosan élni!” Arra gondolt, hogy vadászpuskát vigyen magával, noha „Sok minden szólt a vadászpuska ellen. Nem szívesen ölök meg élő állatokat; de nem is volt pénzem puskára.” A telepes rádióról is könnyen lemondott. De vitt két macskát, néhány lávakövet kemenceépítéshez, és összerakott huszonegy csomagot, tele a legfontosabb eszközökkel. Ezek között igen sok konyhai fölszerelés akadt, még olyan haszontalanság is, mint a partvis. Gyógyszert alig vitt, mert drága volt, és nem telt rá. Fölszereléséből, gondolkodásmódjából látható, hogy öntörvényű, különös ember volt, akire azt mondjuk, hogy „magának való”.

„(…) ott álltam, kissé elveszve, a forró, fehér homokparton az égető napfényben, ládák, csomagok és fekete kövek halmazával körülvéve (…)” – írta, amikor kirakták a kicsi korallszigetre és magára maradt. Csalódás érte. A második világháborúban itt szolgáló parti őrség kunyhóját és a hátrahagyott csónakot a trópusi időjárás alaposan megviselte. Lassan hozzászokott, és egyre jobban örült annak, hogy a kunyhó belsejében több, még jól használható bútort talált. „Úgy hatott rám, mint Crusoe-ra a hajóroncs, valahányszor felkerestem.” Ő még sem volt modern Robinson, hiszen elődje sorscsapásként vált hajótörötté, míg Neale maga választotta az emberektől távoli világot és a természet közelségét. Kalandja próbatétel lehetett, hogy mennyire bírja a magányt. Crusoe-val abban hasonlítottak egymáshoz, hogy az emberi civilizáció segítségét mindkettő élvezte, hiszen nem egy szál ruhában kerültek a maguk szigetére, különben elpusztultak volna. Itt történik az a szembesülés a valósággal, hogy az emberiség elől már nem lehet elbújni, eltaszítani mindazt, amit a civilizáció és a kultúra évezredek óta teremett. Tom boldog volt, amikor még használható könyveket is talált a kunyhóban. Ez a lelki igény határozza meg, nem a magával vitt szerszámok és eszközök, hogy az ember már soha többé nem tud teljesen elszakadni mindattól az értéktől, amit a társai teremtettek. Lételemünkké váltak a szellemi alkotás eredményei. Ha Desmond Morrist idézném, úgy határozhatnám meg az angol etológus filozófiáját, hogy amikor a szőrzetünket elveszítettük, vele levetettük állati mivoltunkat – ahogy a bábból lepke mászik elő –, de a csupasz majom bőréből már soha többé nem tudunk kibújni, mert – tetszik, nem tetszik –, nincs több bőrünk, emberré váltunk. Neale további története mutatja, mennyire más lett a közvetlen kapcsolatunk is a természettel, mint amilyen az állatoké, főleg a főemlősöké maradt.

Amikor a leszóródó virágok között elindult fölfedezni kis birodalmát, így fogalmazott: „Felmarkoltam a virágszirmokat, és míg kezemből hullottak, egy pillanatig mozdulatlanul álltam, magamba szíva a táj szépségét.” Ugyanakkor nagy öröm töltötte el, amikor talált egy tekercs kerítésdrótot. Ez a kettősség élt benne. A szkúner^⁸ távozása után azonnal kibújt a rövidnadrágból, és ettől kezdve „vademberként” csak egy ágyékkötőt viselt. „Elmondhatatlanul boldog voltam ezekben ez első napokban (…) Szinte észrevétlenül zökkentem a kerékvágásba, amely azután számomra az életet jelentette.” Alkonyatkor lement a tengerpartra, „és elüldögéltem ott egy ládákból készült széken, amelyet úgy állítottam fel, hogy lássam a naplementét – ez volt a kedvelt szórakozásaim egyike.”

Az esős évszakban, amikor a napi elfoglaltságai mellett többet tudott olvasni, kezébe vette Aldous Huxley Szép új világ című könyvét. Szinte vele egy időben, pontosan 1954-ben olvastam el én is. Számomra rettenetes élmény volt, és ma sem hagy nyugodni. Tom így vélekedett róla: „Neale, ha a világ ilyen lesz, akkor jobb, ha ott maradsz, ahol vagy!” Huxley sajnos nem tévedett. Rohanunk fantasztikus, utópista víziója felé, amely lassanként hétköznapi valóságunkká válik. Neale már nem él, őt nem érdekli, mi történik majd ezen a bolygón. De mi még itt vagyunk. Mit tegyünk? Elutazzunk az egyszemélyes szigetre, hogy elbújjunk a fenyegető világ elől? Csakhogy elfogytak és benépesültek a talpalatnyi édenek is, és lassanként pokollá alakulnak. Mindenütt megjelent a kapzsi ember, ahol még valami természeti kincset tud kipréselni. Nincs hová menni, ráadásul már a temetők is megteltek, és a modern nagyvárosokban a hamvakat a szóróparcellába ürítik, máshol folyókba, tengerekbe szórják. Nem tudom, ez az új világ mitől is lehet szép? Egyelőre Tom Neale maga választotta „szép új világát” érzem emberinek, aki így fogalmazott: „jó időben főztem egy csésze teát, és levittem magammal a tengerpartra. Ott ültem, hallgattam a passzátszelek halk sóhaját, amely megzizegtette a baldachinként fejem fölé boruló pálmaleveleket. Néha kis tüzet raktam… Tökéletesen elégedett voltam. Semmi sem lehetett jobb ennél (…)” A háború alatt itt tartózkodó őrség elutazása előtt szabadon engedte a tyúkokat és néhány disznót. Ez utóbbiak megkeserítették Tom életét. Válaszút elé került: „Hosszas gondolkodás után tudatára ébredtem, hogy csupán egyenként végezhetek velük (…) Nem mintha valaha is aggályaim lettek volna, hogy megöljem a húsállatot, ha éhes voltam (és most sokkal több forgott kockán, az életben maradásom lehetőségéről volt szó), de bármilyen okból történjék is, ezeknek a disznóknak a kipusztulása komor előérzettel töltött el, és minden részletében utálatos sintérmunkának látszott.”

Az élővilágban kialakult tápláléklánc csúcsán az ember áll. Neale tisztában volt azzal a természeti törvénnyel, hogy vagy ő pusztul el, vagy az Isten által a Biblia szerint ránk bízott állatok. Nincs más választás. Bár korábban is kénytelen volt néha állatot ölni, különösen amióta magáról kellett gondoskodni, nem tartozott azon állatimádók közé, akik inkább elpusztulnak, mint egy hangyát eltapossanak. Mély erkölcsi félelem élt benne, hogy életet kell kioltania. Amikor az ötödik éjszaka egy fára épített leshelyről észrevette a közeledő agyaras disznót: „Szinte elállt a lélegzetem. Rázott a hideg, de a gyűlölet eltöltött, és még szorosabban megmarkoltam szigonyomat.” Amikor végzett az állattal: „Tántorogva hátráltam, vérrel befröcskölve, és egy pillanatig azt hittem, rosszul leszek.” Amikor „láttam ott feküdni, hirtelen elfogott a búskomorság érzése (…) Egyszerre már nem vadász voltam, hanem csak egy ötvenegy éves, idős férfi, egyedül egy korallszigeten.” Az ölés mindenféleképpen az élet kioltása. Az evilági lét a legnagyobb érték, amit a gyilkos nem adhat. Most értjük meg igazán Derszu Uzala kétségbeesését és dühét, amikor látta, hogy az orosz katonák fölöslegesen akarnak öldökölni, vagy Santiago belső küzdelmét, amikor megölte testvérét, a nagy halat. Tom Neale ekkor már nemcsak ötvenegy éves, magányos, a természet erőinek kitett ember, hanem érző Ember. „Lassan mentem haza, és elhatároztam, hogy másnap elásom az állatot. Semmiért a világon nem ettem volna belőle egy falatot sem.” Az író az ölés előtt abba a helyzetbe került, amibe a disznó: mindketten a természetnek voltak kiszolgáltatva. A közös élettér, amely a parányi szigeten a két faj számára szűkösnek bizonyult, testvért faragott belőlük még akkor is, ha nem szerették egymást. Ez az állat nem egy sertésólban fölnevelkedett hízó volt, amely haláláig mindent megkap gondozójától, és csak azért tartják, hogy elpusztítsák, hiszen neki kellett magáról gondoskodni. Akaratlanul is sorsközösségbe került a magányos emberrel. Nem alakult ki köztük személyes kapcsolat. Nem egy gazdát láttam, aki inkább böllért hívott, mint levágja saját jószágát, mert mire meghízott, a szívéhez nőtt, és nem bírta leszúrni. Neale esetében az érzelmi kötődés elmaradt, de maga a gyilkolás mégis lelki teherré vált. Ismét jelentkezett az emberré válásnak a tanulással megszerzett értéke, az erkölcsi magatartás megnyilvánulása. Ez bizony adott esetben lehet érték és teher is. A harctereken minduntalan akadnak emberek, akik otthon soha nem öltek állatot, és belekényszerülnek, hogy embert pusztítsanak. A tét nagy: megvédem családomat, hazámat, vagy kiszolgáltatom az ellenségnek, amely leigázza, meggyilkolja. Melyik erkölcsi törvénynek engedelmeskedjem? Bűn ez is. És az is, ha védtelenül hagyom szeretteimet, pedig lehetőségem lenne a bajt elhárítani. Melyik gyötrelem írja fölül a másikat?

Vizsgáljuk a szigetet úgy is, mint életteret, ami mindaddig elégséges volt az ott élő állatvilágnak, amíg az ember meg nem jelent. De ott volt, sőt a háború után kialakult ökológiai rendszert kezdte átalakítani a maga életszükségletei szerint. Metaforikus értelemben a sziget a naprendszerünkben maga a kis égitestünk, ahol az ember elszaporodik, és kíméletlenül átalakítja a kialakult életteret a maga szolgálatára, és pusztítja azt. A túlnépesedés szörnyű víziójaként eljön az idő, amikor egymástól is mindenáron meg kell szabadulnunk, hogy a maradéknak ismét legyen kellő élettere, mert ezt meg a természet törvényei követelik. Micsoda ellentmondások, amelyeket nem lehet világpusztítással sem feloldani.

Tom Neale közben kiirtotta a kártékony disznókat, baromfiudvart és kertet épített magának. Megszelídített egy vadkacsát, beporzással bírta termőre veteményes ültetvényét, küzdött a remete- és kókuszrákokkal, melyek dézsmálták termését. Berendezkedett, és jól érezte magát. Szó sincs róla, hogy aszkétaként élt volna, vagy tétlenül élvezte szabadságát. A legtöbb embernek, ha magányos életformát választ, a szabadság semmittevést és ősi állapotokat jelentett volna. Tom naponta elmosogatott, tisztára mosta, és a napra kiterítette konyharuháit, gondozta magát és kis birodalmát. Valójában áttételesen azt az európai értékrendű életmódot honosította meg, amelyet az angol telepesek hoztak a csendes-óceáni szigetvilágba, és az ottani adottságokhoz alkalmaztak. Semmi merevség, de semmi renyheség! Az író akaratlanul is azt a fegyelmezett életet élte, amit ősei, vagyis változatlanul az angol királyi korona alattvalójának minőségi szokásait igyekezett követni.

Egy nap két házaspár érkezett a szigetre, akikkel nagyon kellemes két napot töltött mind a szigeten, mind a hajó fedélzetén. Neale „vadembersége” pillanat alatt visszaváltozott kultúrszintre, mintha nem is élt volna a szigeten magányosan. Amikor a búcsúzásra került sor, így fogalmazott: „Gyakran tűnődtem azon, amikor magamban éltem, hogy vajon nem vágyom-e majd a civilizáció után, mihelyt látogatóim eltávoznak. Azt képzeltem, hirtelen elfog a honvágy, amelyet a váratlan emberi kapcsolat ébresztett bennem… Semmi ilyesmi nem történt.” Vagyis, magányos szigeti életmódját a fentiek ellenére sem érezhetjük a mai szleng szerinti „műbalhénak”. Arra gondolt, hogy vendégeit Apiába érve autók tülkölése, csillogó fények, szállodák és nyüzsgés fogadja. „Ez volt az az ár, amelyről már régen megállapítottam, hogy nem érdemes megfizetnem.” Ahogy pillanat alatt kultúremberré vált, magára maradva azonnal és nosztalgia nélkül visszatért magányába. Finom érzékkel írta le belső átváltozásának külső megnyilvánulását: „Legelőször is levetettem sortomat, és újra felhúztam ágyékkötőmet.”

Két világ határán élt. Ahhoz túl sok időt töltött emberek között, hogy a civilizációval teljesen szakítson, ahhoz még keveset a szigeten, hogy teljesen a természet gyermeke legyen. Egyik életet sem tagadta meg teljesen, de igazán a magányos létforma tette kiegyensúlyozottá. Az író egyszemélyes világot teremtett magának, amelyben boldogan élt. Nagy kincs birtokában volt. Ma már közel hétmilliárd ember küzd a földön a legkülönbözőbb körülmények között. Igazán egyik sem vált be. Ebből a rengeteg egyedből vajon hányan mondhatják el magukról, hogy olyan világot tudtak kialakítani maguknak, amit szeretnek, és ebben boldogok?

Neale-t munkamániája nem hagyta nyugodni. Egész nap úgy dolgozott, akár egy rabszolga, és ebben gyakran sok fölösleges föladat elvégzése is szerepelt. Ilyen volt a korallszírt-darabokból épített, de egy ciklon által szétrombolt régi kikötő helyreállítása. Szépérzékét bántotta, ahogy ez a terület kinézett, és erején felül küzdött az óriási kőtömbökkel. Kiderült, hogy a hal és baromfihús nem pótolta szervezete igényét. Előbb kitört rajta a proteinéhség, ami tipikus volt a szigetvilágban, valamint minden olyan közösségben, ahol nem jutottak hozzá emlőshúshoz,^⁹ és nem egy kultúrát tett tönkre, majd sodort a kihalásra, mint például Heyerdahl^¹⁰ szerint a húsvét-szigeti népet. Neale-nek már csak egyetlen marhahús-konzervje volt, amit talán dobozostól fölfalt volna, ha nincs benne szinte embertelen önuralom, de a csemegét karácsonyra tartogatta. Bár a szigeten sem légy, szúnyog, sem más köztes kórokozó-terjesztő nem élt, ellenállórendszere legyöngült, és leromlott szervezetén kitört a váltólázhoz hasonló betegség, ami négy napig tartott. Ez erőnlétét tovább gyöngítette. Lassanként minden magával hozott tartaléka elfogyott, elszívta az utolsó csikket is, ereje pedig változatlanul hanyatlott. Étvágyát elvesztette, napokon át gyomor- és fejfájással küzdött, nagyon lefogyott. „Első ízben, hirtelen kétségbeesetten magányosnak éreztem magam. Bármit adtam volna egy yacht látványáért (…) nagy érzelmi válságot éltem át (…)” Ennek egy része a megszelídített kacsához fűzte: álmaiban szép ropogósra sülve egy ezüst tálcán jelent meg előtte. Egy nap annyira kívánta már, hogy nyúlt felé, amikor hápogására lehanyatlott a keze. „Megbízott bennem, nem élhetek vissza bizalmával.” Inkább tovább szenvedett, pedig tudta, hogy ebben az állapotában a kacsasült életmentő lehet. Senki se gondolja, hogy ez egyszerű eset volt, amely arra sem méltó, hogy megírta. Tom többet nem etette kézből, nehogy ismét kísértésbe essen, hanem a kacsa elé tette ételét és italát. Csakhogy nem nyúlt hozzájuk. „Ez a küzdelem közöttünk egy hétig tartott, és ezalatt talán a legrosszabb állapotban voltam. Azután egy napon nem jött vissza.” Az író kétségbeesve kutatta át a környéket, a közeli szigetet, ahol napközben tartózkodni szokott, de nem találta meg. „A vadkacsa eltűnt. Soha többé nem láttam. Be kell vallanom, hogy ezután rendkívül unalmas és szomorú lett az életem.”

Föltételezni sem tudjuk, milyen csalódás mehetett végbe a kacsában, hogy barátja egyik óráról a másikra, számára indokolatlanul megszüntette közös életrendjüket és fölszámolta közvetlen kapcsolatukat. Az bizonyos, hogy nagyon mély volt a bánata és a lemondása, hogy később sem kísérelte meg a köztük kialakult kötelék visszaállítását. Talán bele is pusztult. Neale viszont úgy járt, mint Ábrahám a fia, Izsák föláldozásakor. A kacsa helyett a közelgő karácsonyra Isten küldött a partra egy óriás teknősbékát, amelyhez még semmilyen érzelmi szál sem kötötte. Amikor megölte, közben így bíztatta magát: „Neale, ez hús – meg kell tenned, ha egészséges akarsz maradni! (…) Ez az egyheti kiadós táplálkozás csodákat tett. Felfedeztem, hogy a naponkénti jó, tápláló teknősbéka-eledellel nem csupán egészségem, hanem életfelfogásom is megjavult.” Közben korallkőből befejezte a kikötőgát újraépítését. Félévébe került a heroikus munka, minden szerszám és emelő nélkül. Hamarosan kiderült, hogy értelmetlen kínlódás volt, amelyre kis híján az élete is ráment. Hatalmas vihar tört a Suwarrow-atollra, ami az óriási köveket, mint játékszert ismét széthányta, partra vetette. Szétrombolt magánvilágában úgy állhatott Tom Neale, akár egy korszerű Sziszüphosz. „Olyan levert voltam – írtam naplómba –, hogy még csak nem is káromkodtam, hanem lassan visszamentem a házhoz.”

Akkor éjszaka, amikor a vihar tombolt, szinte halálfélelemben tartotta. Nyögött, recsegett felette és körülötte a kunyhó. A vak sötétben a folyamatos villámlás fénye a réseken keresztül átvillant, és a lámpája is pislákolt. A nagy félelem mindig a sötétséget is jelenti az embernek, még akkor is, ha ez nem átható, teljes fizikai, az univerzum fekete lyukaiban honos fénytelenség. A szemünkön, agyunkon át a magunk keltette külső világosság a világűr nagy fényforrásaihoz mért elenyésző gyöngesége ellenére is lelki kapaszkodót nyújt. A fény társunk, vele nem vagyunk egyedül. A ciklon rombolta az emberi alkotásokat: szálláshelyet, baromfiudvart, veteményeskertet, és hatalmas, élő kókuszpálmákat éppen úgy kicsavart, mint ahogy kitépte a jelentéktelen növényeket. A természet nem válogat, amikor pusztító erejével figyelmeztetni akar bennünket, hogy bár magunkat a Föld urának képzeljük, bármikor elsöpörheti egész civilizációnkat, mert a tengeri viharoknál is vannak erősebb fegyverei. Az emberi alkotások közül mindig azt pusztítja el, amelyek a kor legjobb technikája alatti szinten készültek, és nem voltak kellően szilárd építmények. Amikor a természet magát rombolja, és az élővilágot tönkreteszi, a kevésbé jól kapaszkodó egyedeket követeli. Ugyanakkor kegyes, mert málló testükből új életet fakaszt. Így újítja meg önmagát.

A vihar elmúltával Neale átevezett a szomszédos kis szigetre kókuszdió-pálmát ültetni. Amikor partra dobta a csónak horgonyául használt jókora vasnehezéket, rossz mozdulattal túlemelte magát, és föltételezése szerint porcsérvet kapott. Egyedül és teljes kiszolgáltatottságban maradt a természettel. „Most első ízben néztem szembe olyan helyzettel, amelyet soha sem tartottam lehetségesnek, azzal a pillanattal, amikor kénytelen voltam bevallani: „»Neale, most azonban semmit sem tudsz tenni!«” Óriási akaraterővel bevonszolta magát a csónakba: „az emberi testnek megvan az a képessége, hogy megalkudjon a fájdalommal.” A fájdalomkutatás még elmard az orvoslás más ágainak rohamos fejlődése mögött. Valójában nem sokat tudunk róla, nehéz meghatározni is. Amikor valaki végveszélybe kerül, és az élete forog kockán, a fájdalomküszöb csökkenhet, és a megmaradásáért folytatott harcában felülírja a fájdalom erősségét. Miután a ladik megindult vele, „legalább négy órát tölthettem azután a fájdalomtól ködös aggyal.” Isten ismét vele volt, mert egy hirtelen jött hullám a szigetén csónakostól partra vetette. Igaz, szörnyű fájdalom volt az ára. Elvonszolta magát kunyhójáig és néhány tárggyal, enni és innivaló nélkül befeküdt az ágyba. Legfontosabbnak egy naptárt tartott, amelyre a múló napokat kívánta jegyezni.

A természetbe való beolvadása, ahogy a veszedelem erősödött, lefoszlott, és a civilizáció adományaiba kapaszkodott. Legjobban egy cigaretta hiányzott neki: „és ha az túlságosan nagy kívánság, úgy csupán egy csikkért, amely néhány szippantást biztosítana”, a világon mindent föláldozott volna. A bódulat élvezete és a szenvedély kiélése már az állatoknál is jelentkezik. Az emberiség tudatosan használt bizonyos növényeket, azok kivonatát, erjesztett nedvét, hogy kellemes órákat szerezhessen magának. Ezek a boldogságra törekvés pótlékai, mert az igazi öröm a lelki kielégülésből származik, minden más csak másod- vagy tucatrendű érzés. Nem is tudják azok a hajósok, akik Amerikából hozták és elterjesztették a dohányt, milyen súlyos bajt zúdítottak vele az emberiségre. Ma már jobban pusztít, mint az alkohol és a kemény drogok, mert alattomosabb. Az egyik legocsmányabb sejtméreg, amely különösen a nőknél, az utódok méhen belüli életében, majd az anya viselkedését látva, tapasztalatszerzéssel e világon gyermekeikben válik rombolóvá. Neale most a nikotinért, mint föltámadó vágyért ácsingott, pedig már régen nem jutott hozzá, és gyakran nem is kívánta.

Görcsbemeredt izmokkal, talán bénulási tünetekkel feküdt, amikor Isten újfent megmentette. „Mivel nem vagyok vallásos, nem hittem a csodákban (…)” A Teremtő talán azért volt elnéző ezzel az emberrel, mivel ebben az egyszemélyes élettérben magát kemény rabszolgamunkára ítélte, ahol öntudatlanul is bűneit vezekelte. A negyedik napon megjelent a szigeten két amerikai férfi, és mit hoztak Tomnak? Cigarettát meg rumot. Természetesen rendesen megetették, hússal táplálták, hátát kenőccsel kenegették, és kétheti együttléttel megmentették. Fölajánlották, hogy elviszik a legközelebbi lakott szigetre, hogy orvos gyógyítsa, mivel még mindig súlyos állapotban volt. „Velük ellentétben, a sziget nekem nem kaland volt, hanem valami végtelenül nagyobb dolog (…) egy egész életforma (…)” – fogalmazta. Még a gyötrelmei dacára sem adta föl, mivel számára ez volt az élet: „és ha el kellet hagynom Szuwarrowot, tudtam, mennyire fontos számomra, hogy az utolsó néhány hetet egyedül tölthessem el a szigeten.” Két hét múlva hajót küldtek érte, ami elvitte. Az addig eltelt rövid, magányos időszakra így emlékezett: „életem legboldogabb két hete volt ez.”

Annál nagyobb aggodalom fogta el, amikor meglátta az érte küldött hajót: „nem csupán félelem, hogy a szkúneron emberekkel kell találkoznom, sem az a kilátás, hogy olyan életmódot kell folytatnom Rarón, amelyet nem szeretek. Valami sokkal jobban bántott ennél. Egyszerűen nem akartam elmenni (…)” Tom alkalmazkodott, és a magányos szigeten már otthon volt. Ettől kezdve jobban a természet, mint a társadalom gyermekévé vált. Kis birodalmának nagyobb részét ő teremtette a semmiből. Elképzelhetjük, milyen fájdalommal töltötte el, amikor „Ott álltam a hajó tatján, és figyeltem, amint a korallzátony eltűnik a kékesszürke messzeségben.” Ekkor eszébe jutott egy tahiti közmondás: „A korall nő, a pálmafa növekedik, de az ember elmegy.” Istenem, ma már ez is csak részben igaz. Folyik az emberek özönlése. A korall egyre kevésbé nő a szennyezett és fölmelegedő víz miatt, a pálmafákat pedig a még nagyobb haszon reményében kivágják. Egész világunk denaturálódik.

A röntgenfölvétel szerint nem porcsérve volt, hanem ízületi gyulladása. Az orvos megtiltotta, hogy bármikor is nehezet emeljen. A hatóságok felelősséget éreztek érte, ezért hat éven keresztül meggátolták, hogy visszatérjen a szigetére. Ismét raktáros állást vállalt, de közben édesanyja halála után örökölt annyit, hogy képzeletét fölgyújtotta az Anchoragera való visszatérés láza. Ismerősei segítették. Épített egy jó csónakot, és beszerezte a szükséges holmikat. Egy amerikai barátja hajóján, 58 éves korában, viharos időben ismét eljutott a szigetre. „Akárhová néztem magam körül, azt láttam, hogy mindent elölről kell kezdenem.” Az eltelt évek alatt a természet nagy pusztítást végzet elhagyott kis birodalmában, és jelentősen építkezett a maga világában. Indák szövevénye és trópusi dzsungel nőtt a ledőlt, összeomlott épületek, kerítések, kertek fölött. A természet visszahódította, amit Neale civilizációja rontott rajta.

A kai-szoba (étkező) asztalán egy levél várta. Távozása után nem sokkal San Franciscoból hajó járt itt, és utasai két hétig tartózkodtak Tom birodalmában. Az elfogyasztott tyúkok, gyümölcsök ellenértékeként ott hagytak húsz dollárt. Fél évszázaddal korábban a távol-keleti tajgában Derszu is készletet hagyott hátra egy elhagyott kalyibában, hogy aki utána érkezik, találjon magánk táplálékot. Az emberi természet az egész világon mindenütt hasonlóvá válik, amikor az egymásra hagyatkozás és a gondoskodás lép előtérbe. Tom kísérője megjegyezte: „Az ördögbe is, nem tudtam, hogy még mindig vannak becsületes emberek a világon!”

Az újabb utazást legjobban a magával vitt tyúkok sínylették meg. Amikor szabadon engedte őket, a tengeri betegségtől úgy tántorogtak, mint a részegek, ahogy a hajó hánykolódik a hullámokon. A kirakodás után visszafordultak a Rarotongán maradt készletért, és három hét múlva értek vissza. Barátja végleg elment, ő pedig folytatta magányos életét. Az eltöltött három és fél év alatt hat jacht kötött ki rövid látogatásra. Életritmusán Neale sokat változtatott. Nem dolgozott kíméletlenül. Figyelembe vette gyöngébb kosztolási lehetőségét és életkorát. Belátta, hogy első tartózkodása idején „akaratlanul is ráerőszakoltam a sziget időtlen jellegére a modern városok életritmusát és hajszáját, amelytől annyira igyekeztem elmenekülni.” Legmeghatóbb volt, hogy az otthagyott, elvadult maradék baromfiban visszajövetele „régi emlékeket ébresztett, annyira, hogy alighogy megláttak, futottak hozzám eledelért.” Csónakjával egyre messzebb merészkedett az atoll szigetein, és a hat mérföldre lévő Motu Tou-n kis nyári lakot épített magának. Gyarmatosított, és birodalma határait kijjebb tolta, hogy ha újabb látványra éhezik, átjöhessen nyaralni. Egyetlen személy életében ismétlődött meg az emberiség történelme. Az első látogatói két katonai helikopteren érkeztek. Megdöbbentek, amikor meglátták, és mint szegény magányos embert meg akarták menteni. „– Biztos benne, hogy nem akarja velünk együtt elhúzni a csíkot? – kérdezte egyikük.” De Tom Neale búcsút intett nekik. Öt hónap múlva érkezett hozzá Noel Barber író és újságíró egy fényképésszel. Ekkor készültek Tomról és kis birodalmáról azok a fölvételek, amelyek könyvében szerepelnek. Következő látogatója az a hajóskapitány barátja volt, aki először Suwarrowra hozta. Amikor meglátta, föltolult benne a múlt, és másodszori itt-tartózkodása alatt először érezte a szomorú magányt, de vele sem ment vissza a civilizációba.

A természet nem mindig az édent nyújtja, gyakran ellenségesen viselkedik. „Soha életemben nem találkoztam a Csendes-óceánnál kegyetlenebb, könyörtelenebb természeti erővel – írta Tom Neale. Néha olyan ellenségre emlékeztet, aki türelmesen vár, amíg eljön egy pillanat, amikor készületlenül talál” Fölmerül bennem: ennek az irdatlan víztömegnek ki és miért adta a Csendes nevet? Tisztában volt-e azzal, amit Tom leírt? Aligha. Az író szép, nyugodt időben új csónakján átevezett egy másik szigetre, miközben váratlanul hatalmas vihar tört ki. A lélekvesztő fölborult. Az idő csöndesedésével a legnagyobb gondot az árboc és a vitorla okozta. Hősünknek sokszor kellet alámerülnie, mire megszabadult tőlük, hogy a csónaktestet ismét hajózható állapotba hozza. Hasonlóan fogalmazott, mint Hemingway az öreg halász esetében: „Neale! Nem engedheted, hogy ez legyőzzön!” Ebben az emberben, aki a fényképe szerint „vaságyastól együtt sem volt ötven kiló”, annyi lelki erő élt, amennyi minden életveszélyes helyzetben megmentette. Ezért nem félt a szigeti magánytól, tudta, hogy mindent, amire szüksége van, megold. Korábbi szigeti tartózkodása során együtt sem akadt annyi látogatója, mint amennyi most. A következő egy amerikai férj volt, aki samoai feleségével és lányával lépett Tom szigetére. Összebarátkoztak. Egy viharos éjjel a jövevények kikötött, erősen himbálódzó jachtja korallszirthez csapódott, léket kapott és elmerült. Hajótörötté váltak. Robinsoni küzdelem indult, hogy a hajóban lévő értékeket kimentsék és berendezkedjenek az új életformára. Tom Neale magánya egy csapásra véget ért. A két nő érdekében nem járhatott ágyékkötőben, hanem rövidnadrágot kellett viselni; ellátni őket, és életének legapróbb részeit is megosztani velük. Ezért jött vissza? Megszokott napirendjén humánuma miatt változtatott. A hajóroncsból kimentett aggregátorral áramot termeltek, és Anchoragen hódítani kezdett a civilizáció, amely elől Tom menekült. Két hónapot töltöttek együtt, de kölcsönös kulturáltsággal elviselték egymást és új életüket, sőt kezdtek megbarátkozni vele. Nagy szó volt ez, mert a korábbi történelmi példák nem ezt mutatták. Igaz, az összezártság viszonylag rövid volt, és nem éveket vett igénybe. Az író eljutott oda, hogy: „titokban reménykedtem: talán sohasem mennek el a szigetről.”

Haditengerészeti hajó igyekezett a parthoz. Észrevette tükörrel adott fényjeleiket, és megállt. Röviddel később már mind a négyen a fedélzeten búcsúztak. Tom sírással küszködött és magát korholta: „A fenébe is, Neale! Magad választottad ezt az életmódot – hát ne rontsd el!” Az ember ilyen esetekben arra nem gondol, hogy ha éveinek száma szaporodik, mind érzékenyebb lesz, egyre inkább vágyik a civilizáció kényelme és a társak után. Tom már korábban is bizonyította, hogy nehéz körülmények között, amikor csak önmagára számíthat, megállja a helyét. Fiatalabb éveiben élvezte a magányt, amit teremtett. Visszaálmodta az emberiség történelmének ősi kezdetét, midőn a természet kiszolgáltatottságában kellett fönnmaradni. Hányatott életével a hatvanhoz közeledve már nem volt igazán a régi. Ilyenkor az ember szeretne megpihenni, átadni a küzdelem folytatását utódainak, hogy lélekben csöndesen fölkészüljön a nagy Útra, amely még előtte tornyosul, és ha tetszik, ha nem, végig kell járni. Mert halálodban magadra maradsz. A nehéz órákban drága nőd vagy gyermeked hiába fogja kezed, senki sem halhat meg helyetted.

Amikor e könyvet évtizedek múlva újra elolvastam, már nem emlékeztem a befejezésére, amit Neale az Utószóban írt meg. Az bizonyos, hogy e tanulmány előző bekezdésének gondolatait már megfogalmaztam és papírra vetettem, amikor a kötetet tovább olvastam, és Tom más szavakkal ugyanezeket a gondolatokat írta le, a hajótöröttek távozása után két hónappal, amikor ő is föladta magányát. Így elmélkedett: „A legnyomósabb ok nagyon egyszerű volt. Tudatára ébredtem annak, hogy öregszem, és az a kilátás, hogy magányosan halok meg, nem túlságosan vonzott. Nem érzelegtem, de megértettem, hogy fel kell ébrednem egy szép álomból, mielőtt lidércnyomássá alakul át.”

Volt még egy döntő ok, amiért Tom elment. Különös az élet, hiszen a civilizáció elől menekült, majd belátta, hogy nélküle további sorsa kudarcba torkollik, tehát visszamenekült a társadalomba; mégpedig az atollon kialakult újabb civilizációs hatás miatt. Ez a fura ördögi kör – a modern világ előli gyakori menekülés, majd visszatérés – egy újabb emberi nyomás miatt történt, mert a hajótörött család távozása után: „tizenegy gyöngyhalász telepedett le Suwarrowon – és bevallom, paradicsomomat pokollá változtatta.” Ezekkel nem volt semmi összeütközése. „Felelőtlen, vidám manihiki emberek voltak, és nem utáltam őket, de rendetlenségük, lármájuk, közelségük eloszlatta habozásomat az elutazással kapcsolatban.” Kiderült, hogy hamarosan még több gyöngyhalász érkezik, és tovább terjed a civilizáció: eldobált üres konzerves dobozokkal, hangos rádiókkal, vízen hullámzó, kiivott üvegekkel. Tom Neale számára az utolsó kapaszkodó is megszűnt. A világ túlnépesedik, és minden zugába bebújik valaki, aki az ott lévők életét megkeseríti. Nem éppen lelkesítő jövőkép! Mi marad? „Rengeteg emlékem van, amelyeket senki sem vehet el tőlem (…)” – fogalmazta meg befejező mondatában.

1 1902-ben, Új-Zélandon, Wellingtonban, hat gyermekes családban született. Hajón szolgált, hogy megismerhesse a csendes-óceáni szigeteket. Anchoragera 1952. október 7-én érkezett először, és magányosan 1954. június 24-ig élt itt. Másodszor 1960. április 23-tól 1963. december 27-ig tartózkodott ugyanitt. Életrajza szerint még egy harmadik útja is volt kedves atolljára. Összesen tizenhat évet töltött a szigeten magányban. Közben 1956. június 19-én megnősült, és „gyorsított tempóban”, már novemberben Aucklandon fia, 1958 februárjában Palmerstonban lánya született. 1972-ben elvált. 1977. november 11-én gyomorrákban halt meg, Rarotongán temették el.

5 Noel Barber (1909-1988) Brit író, újságíró, aki gőzhajókon és mindenféle járművel bejárta a világot. A Daily Mail-nél és más lapoknál dolgozott. 1956 októberében Pesten Nagy Imrével is találkozott. A forradalom alatt Budapestről rendszeresen tudósított. A Lánchídnál október 25-én tűzharcba keveredett, és egy pesti fiatal a karjai közt halt meg. Október 28-án a fején ő is megsebesült. Nálunk szerzett forradalmi élményeit Egy marék hamu címmel Londonban adta ki.

7 Amerikai származású hajókormányos, kutató, regényíró; Polinéziáról útleírást készített. Született: 1896-ban, Clevelandban, Ohio államban. Rossz egészsége miatt nem bírta az amerikai hideg telet, és 1920-ban Tahitire, majd a Cook-szigetekre utazott. The Book of Puka-Puka című kötetével debütált. Fő műve A vágy szigete. Ez nagy hatással volt Tom Neale-re. 1940-ben Suwarrowon akkor járt családjával, amikor hurrikán pusztított. 1943-ban Samoán kórházba került tuberkulózissal. Meghalt 1948-ban, 52 évesen, a Cook-szigetekhez tartozó Avatiun.

9 Már az emberré válás előtt őseink dögevők voltak. Az emberi szervezet komoly fizikai igénybevétel nélkül elvegetál, elsínylődik ugyan növények és alacsonyabb rendű állatok fehérjebevitelén, de erőt kifejteni ettől nem lehet. Kell az emlőshús. Neale-t, amikor két amerikai férfi megmenti, hússal táplálja föl. „Megint beláttam, hogy az emberi szervezetnek bizonyos fajta húsra van szüksége, hogy életben maradjon, különösen akkor, ha nehéz fizikai munkát végez” – fogalmazta. Minél közelebb áll egy faj fehérjéje az emberéhez, szervezetünk annál jobban tudja a hasznosítani. Nem véletlen vált a kannibalizmus több népnél szükségletté, de ezt valamilyen rituális szertartásba csomagolva végezték. Éhínségek, háborúk, rendkívüli állapotok során, amikor az éhenhalás fenyeget, mindig a kannibalizmus menti meg a kényszerhelyzetbe került egyedet vagy közösséget. Legközelebbi rokonunk, a 97,8 százalékban azonos génállománnyal rendelkező csimpánzok között gyakori a hordaháború, amikor a szomszédos csoportok egymásra vadásznak, majd az elfogott példányt proteinéhségük csillapítására azonnal széttépik és fölfalják. Ők még őszinték, mert áldozatukat nem tekintik ellenségnek, koponyáját nem tűzik karóra, és skalpjával nem díszítik fészküket.