"Hódmezővásárhely Tiszteletbeli polgára". Díszközgyűlés. 2005. márc. 15. 12,00. h.

TISZTELT VÁSÁRHELYI EMLÉKEZŐK!

Azt ma már senkinek, még a ma kormányon lévő pártoknak sem kell bizonygatni, hogy a trianoni békediktátum milyen óriási sebet ütött a nemzet testében, legföljebb a sunyin elnézőket, a lelkileg a gond által meg nem érintett embereket szükséges jobb belátásra bírni.

Ismert, hogy 2004. december 5-én országos választás dönthetett volna arról, hogy a határainkon kívül rekedt közel 5 millió magyar testvérünknek megadhassuk a kettős állampolgárságot.

A megélhetési, sőt jóléti politikusok, és a hasukat féltő, megtévesztett polgárok, akik fölültek annak a propagandának, hogy a székely, a pártiumbeli, a felvidéki, a kárpát-aljai, vagy a délvidéki kisember mindenét hátrahagyva, családostól ideözönlik, és részt kérve javainkból, majd eleszi előlünk a kenyeret, ezért ők a kettős állampolgárság ellen szavaztak.

Nem véletlen, hogy az elcsatolt területeken élőkben óriási fölháborodást eredményezett a testvéri jobbot eltaszító választási eredmény, és például Erdélyben ezt a napot "fekete vasárnapnak", a "gyász vasárnapjának" nevezték, és a magyar turistákat nem fogadták szívesen a vendéglőkben. Az újra kitaszított magyar testvéreinkben enyhülni nem akaró fájdalmat, mély sebet hagyott ez a viselkedés.

Dr. Grezsa István önkormányzati képviselő, a december ötödikei, hódmezővásárhelyi választási eredményt értékelve, amelyen a város választópolgárainak 42 százaléka vett részt, és ezek 64 százaléka voksolt igennel, elhatározta, hogy a közgyűlés elé terjeszti kiváló tervét.

Úgy gondolta, hogy az elszakított területekről, a későbbi módosítás alapján valamennyi, a határainkon túl élő, nem magyar állampolgárságú, de magyar nemzetiségű testvérünket a város "Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává" fogadja.

Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város közgyűlése 2005. február 3-án, két tartózkodás mellett, egyhangúlag elfogadta az előterjesztést, és rendeletileg adott érvényt neki.

Már a kihirdetés napjától kezdve, a lakott kontinenseken élő, nem magyar állampolgárságú, de magyar nemzetiségű testvéreink minden elérhető polgári hírközléssel igyekeztek jelentkezni a kitüntető cím elnyerésére. A világsajtó is fölfigyelt az eseményre. Március 1-én a Reuters közleménye alapján, amelynek címe "Egy magyar város 5 millió 'új polgár' előtt nyitja meg kapuit", a New York Times is elismerően foglalkozott vele.

Ebben az esetben szerencse volt, hogy a 20. században, a világban alaposan szétszóródtunk. A Reutersnél dolgozó Pető Sándor - aki magát az 1753-ban Mezőtúrról és városunkból kiinduló Bujdosó-Pető-Törő-féle utókuruc-zendülés következtében 1754-ben kivégzett vásárhelyi Pető Ferenctől származtatja -, világgá repítette a hírt.

2005. március 3-án a közgyűlésünk már azt is elhatározta, hogy az addig jelentkező 1003 magyar nemzetiségű társunkat, mint Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárát regisztrálja. Valamennyinek díszes oklevelet, és a kitüntető cím elnyeréséről igazoló kártyát küld. Ez a szám a díszközgyűlés idejére már 3000 fölé emelkedett, és folyamatosan tart tovább!

Rádióban, televízióban, sajtóban nyilatkoztam arról, hogy Hódmezővásárhely a legnagyobb létszámú virtuális magyar várost építi. Ha a tiszteletbeli állampolgárrá fogadott magyar testvéreinknek magyar állampolgárságot és szavazati jogot biztosítani nem is tudunk, de a 2004. december 5-én okozott lelki seb gyógyítására legalább csillapító írt nyújtunk.

Kezdeményezésünk mélyen megérintette az embereket. Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke Nagyváradról elsők között, még február 5-én kelt, hozzám intézett levelében így fogalmazott:

"Meghatódással szereztem tudomást az Ön által vezetett Város Közgyűlésének azon, össznemzeti hivatást is átvállaló, nagylelkű határozatáról, melynek értelmében határon túlra szakadt testvéreik befogadása végett létrehozták a 'Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára' címet.

A 2004. december 5-i népszavazás fájdalmas kimeneteléről ez ideig jobbára csak panaszkodtunk. Vásárhely nemes városáé az érdem, hogy a - mégoly igaz - szavakat tettre váltotta. Fogadják őszinte hálánkat és köszönetünket érte."

Az sem véletlen, hogy Zenta polgármestere március 9-én személyesen hozta azt a névsort, amelyen 500 zentai magyar nemzetiségű ember kérte a tiszteletbeli polgár címet városunktól. Engedjék meg, hogy a beérkezett ezernyi üzenetből néhány rövid részletet idézzek, amelyek jelzik kezdeményezésünk súlyát is.

"A Magyar Szóban olvastuk az Önök felhívását, mely szerint kérhetjük a tiszteletbeli polgár címet. A gesztus, mellyel egyet nem értésüket fejezik ki a szavazás végeredményével, nagyon jól esett mindannyiunknak. Iskolánk dolgozói szeretnék kérni, hogy számukra állítsák ki ezt a díszoklevelet, tanúságául annak, hogy népszavazás ide-, vagy oda, mi mégis összetartozunk.

Köszönettel: Nagy Tibor iskolaigazgató, Ómorovica, Szerbia és Montenegro." Ezt követően 45 magyar név következik.

Az izraeli Beer-Shevában élő zsidó-magyar nemzettársunk ezeket írta:

"Jómagam egy[ike vagyok] a több millió Magyarországon kívül élő magyarnak, erdélyi származású vagyok, 1942-ben születtem, és azóta is féltve őrzöm a címeres születési bizonyítványom. Már 20 éve elhagytam Erdélyt, de nem szűntem meg magyarnak lenni, akárhova vetett is a sors.

Mint oly sokan mások, változást reméltem a december 5-ikei választásoktól. Reméltem azt, hogy végre egy hivatalos papír révén nem egy félig-meddig elismert akármilyen kisebbség lehetünk, hanem hivatalos tagjai egy 15 milliós nemzetnek.

Az Önök határozata számomra egy valós lelki támaszt nyújt, sőt többet, gyógyírt a nemrég felszaggatott sebekre.

Nagyon remélem, hogy az önök kezdeményezése visszhangot fog kelteni több más magyar város vezetésében, és kárpótolni fogja a lelkekben oly meggyötört elszakadt magyarságot.

Schwartz László Péter."

Csurgó Dezső pedagógus, aki 50 évig tanított, a szlovákiai Királyhelmecről így fogalmazott:

"Nekünk minden jó szó, segítő szándék végtelenül jól esik. Hiszen 80 éve hazátlanok vagyunk, s vívjuk mindennapi küzdelmünket szülőföldünkért, magyarságunk megmaradásáért. Úgy érezzük, nem kellünk senkinek: se románnak, se tótnak, se bunyevácnak, s azt is meg kellett érnünk: se magyarnak. A 4 millió magyarral szemben elkövetett 'nem'-mel szavazás nemzeti történelmi bűn, akárcsak a Trianon volt.

Ezek a mai magyar vezetők csak pár hónapot élnének a helyünkben, a megtűrtek, a lenézettek, az emberszámba sem vettek helyében, akkor megéreznék a megalázottság minden keservét, s talán ráébrednének tettük gyalázatára.

Az Önök felkínálása enyhítő reménysugárként éri életünket, s ezt így érzi sokmillió magyar társam, s valószínűleg élnek is a lehetőséggel."

Sepsiszentgyörgyről Erőss Péter nyugalmazott magyar tanár hozzám írt levelének részlete következik:

"A 'FEKETE DECEMBERI VASÁRNAP' nagy csalódása után számomra végtelen elégtételt jelentene, ha engem is bejegyeznének városuk tiszteletbeli polgárai közé, amit ezennel nagy tisztelettel és szeretettel kérek. Ez a tény minden bizonnyal enyhítene elkeseredésemen. Nyugodtabb lélekkel halhatnék meg, én ugyanis immár 71 éves vagyok. Egy életen át vártam, reméltem a 'magyar feltámadást'. Múlt év decemberében megcsillant a remény. Ellenben a haza- és nemzetáruló jelenlegi magyar kormány ebbéli reménységemet meghiúsította. Még a neveiket sem akarom leírni?"

A kanadai Torontóban élő Szini Sebő Géza hozzám címzett leveléből idézek:

"A bánáti Szaján faluban születtem. A sors Kanadába vezérelt. Célom, és bízom, hogy itt kint született három lányom, egy fiam és jó magam egyszer megkapjuk a Magyar állampolgárságot. Szüleimet a temetőben lévő őseinkkel együtt a meghúzott határvonal vágta le az Anya Országunktól, rossz oldalára estünk. Még teljes nevünket sem tudták rám hagyni, csak egy vezetéknév maradt, és még az is megcsonkítva szállt rám. Így lettem Geza Sebe, így jöttem Kanadába, de a szívem maradt a régi, igazi Magyar. Maradni Magyarnak sokkal nehezebb volt ott Szerbiában, és itt Kanadában is, mint azoknak, akik most nem adták le a szavazatukat, vagy félre informálták őket. Tőlünk nem kell félni, mi hozni jöttünk; kiönteni akarjuk szívünkből a felgyülemlett szeretetet, de ott, ahol őseink ezt büszkén elvárják, és mi leborulva hálát mondunk!

E sorok írása közben egy különösen jó és büszke érzés fogott el, talán még szemeim is elnedvesedtek! Ezt Önnek köszönöm. Ígérem, büszkén fogom viselni a Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára címet."

Nem sorolom a szép, szívünket egyszerre szorító és melengető sorokat. Már több dossziényi hasonló, tartalmas levél és üzenet érkezett Önkormányzatunkhoz, amelynek értéke akár a városi levéltárban, akár egy kiadványban kerül majd végleg elhelyezésre, évről évre nőttön nő. Úgy érzem, ez volt az igazi népválasztás, amikor azok is szólhattak magukról, akikért a harangot megkondítottuk.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!