HAGYOMÁNYOS SZÁLLÁSI ÉS TANYAI

TÁROLÓ ÉPÍTMÉNYEK HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN¹

1. korszak

Feudalizmus kora

(1744–1849)

1.1. A 18. század: 1744–1800

(A vizsgált korszak első fele)

1. Színek

Vásárhelyen a színnek és fészernek a használata, illetve feladata a hagyományos paraszti élet végéig sem különült el élesen. Esetenként még ide sorolhatjuk a pajtákat is. Ugyanazon a tanyán lakók adott épületet hol színnek, hol fészernek, esetleg pajtának nevezték.

(Megjegyezzük, hogy a „megközelítőleg” jelet  táblázatainkban azért vagyunk kénytelenek használni, mivel a százalékszámításnál a század értékek után még további tört részek maradnak, amelyeket kerekíteni kell, ezért oszlopnyi számsorban már jelentékeny eltérés mutatkozik. Lásd az első táblázatunknál a 151 szállásra számított százaléknál a végeredmény 66,13 százalék, míg az összefoglaló táblázatnál 66,25 százalék mutatkozott. Mindkét eredmény azt jelzi, hogy a 151 szállásnak kb. 66,2 százalékán volt szín található.)

Összefoglaló táblázat a színekről

Az 1. jegyzetünkben említett, korábbi dolgozatunkban kitértünk arra, hogy a juhok szálláshelyét az ólak, aklok, isztrongák teljesen nem fedik, és bővítésére visszatérünk. Ez most, a színek esetében következett be. Azt is jeleztük, hogy ennek mind nyelvészeti, mind építészeti és használatbavételi oka van. Szín alatt a magyar parasztság igen sokféle módon, többféle anyagból készült, és a legkülönbözőbb állatok tartására, illetve eszközök tárolására használt építményeket emelt. Ezek lehettek egy- és többosztatúak, különálló épületek, illetve a legkülönbözőbb létesítményekkel együtt, továbbá egy fedél alatt.

Először a juhok szálláshelyének tisztázását fejezzük be. Mindjárt itt van a juh szavunk. A 18. században területünkön még csak a racka, erdélyi racka és legfeljebb a cigája ismert. A 19. század elején a Károlyi uradalomba hozzák be a merinói birkát, amelyet gyapja miatt tartanak, de íz- és aromaanyaga nem éri utol az őshonos juhokéit. Ezért lassan terjed és lenézett jószág. Különösen a nyájak pásztorai élesen megkülönböztetik a juhoktól és „lebirkázzák”. „Birkaszín” a 18. században, a táblázatunkban sem fordul elő, annál több juszín. A szín bármilyen formában készül, kevésbé meleg, mint az ól, akol, vagy hodály. Márpedig a merinói birka igényli a téli melegebb szálláshelyet.

A becsüsök különálló juhszínt a 18. század második felében 25-öt mértek föl. Korabeli írásmóddal a jelzők: „nagy, új, rongyos, rosz”, nem szorulnak magyarázatra. Rajz és részletesebb leírás nélkül talány marad a juhszín „4 ágasra”. Elképzelhető, hogy esetleg a 4 ágasfát négyzet, illetve téglalap kerülete mentén, a négy sarokban függőlegesen helyezték el, rájuk vízszintesen gazléceket helyeztek, és a tetőborítást erre rakták. Meg kell mondanunk, hogy ilyen jellegű állatszálláshelynek emelt épülettel terepen nem találkoztunk, illetve az csak oldal nélküli akolnak, fedett szárnyéknak készült.

Nem tisztázható, hogy pontosan mit jelent a „derék” juhszín. (Esetleg jó állapotban, derék körülmények között lévő épület, de ez bizonyíthatatlan.) A „nádfal kerítéssel” jelentheti azt, hogy a szín oldala nádból készült, még inkább azt, hogy az épülethez nádból rakott kerítés, akol, kifutó tartozott. Ez utóbbit látszik bizonyítani a „Juh Szín-nád akollal együtt” leírt becsü is. A továbbiakban találtak még 4 juhszínt isztrongával (esztrongával), általában egy fedél alatt. Egyike vályogkerítéssel. Ebben az esetben határozottabban állíthatjuk, hogy maga a juhszín is vályogfalú lehetett, hiszen nádfalhoz aligha használtak volna vályogkerítést, fordítva igen, később ez volt a gyakoribb. Az a tény, hogy a 25 különálló, valamint az 5 egyéb járulékos épülettel ellátott juhszín együtt 30 juhszínt eredményezett, ez azt jelentette, hogy a becsült szállások 19,86 százalékán, tehát közel az ötödrészén megtalálhatók voltak. (A 100 becsült színnek pedig a 30 százalékát tették ki.) Ha ehhez hozzászámítjuk az előző tanulmányrészben tárgyalt juhszálláshelyeket, kiderül, hogy a vásárhelyi szállástanyákon igen intenzív juhászatot folytattak.

A színnek, mint építménynek a fölhasználása állatszálláshelynek nemcsak a juhtartásnál nyilvánult meg. A becsük között találtunk egy kis „Bornyú Színt” és egy „Tehén Szín(-t) akollal” A különálló és kihangsúlyozott „kis” borjúszín még elképzelhető színként, de a tehénszín akollal számunkra az istállót sugallja kifutóval, elkerített karámmal – ahogy a 19. század második felétől hívták.

Az is szembetűnő, hogy a színek egy része valamilyen állat-szálláshellyel volt kapcsolatos. Az egykori leírásokból az nem derül ki, hogy a szín istállóval, lóistállóval, ököristállóval, marhaakollal, sárból rakott óllal, fenyőfából készített sertésóllal, malacóllal, akollal, tyúkóllal, lúdóllal, tehát szinte minden változatban előfordulva, vajon egy fedél alatt voltak-e, vagy toldaléképületként a főépülethez, például az istállóhoz hozzáragasztva. Gyűjtés közben a 19. század utolsó részétől 1960-ig épült színek esetében mindkettőre találtunk példát.

A színek készültek földfalból („sárból”), töltésből fölhányt földből, vályogból és nádból. Mint a becsükből kiderült, gyakran építették az állatszálláshelyeken kívül még lakóházzal is egy végtében. Ez minden esetben az épület végéhez történt hozzáragasztást jelentette.

A színnek a 20. századra elsősorban tároló feladata volt. Ez a használatbavételi fejlődési folyamat már a 18. században megnyilvánult. Becsültek 3 különálló és 10 más épületrésszel összeépített kocsiszínt, illetve 2 dohányszínt. Utóbbi dohányszárító lehetett, és az uradalmi dohánykertészektől átvett szokásként építhették, de igazán nem terjedt el, sőt később, a terepmunka közben már nem is találkoztunk vele.

Érdekes kombináció még a szín és életes ház (hombár). Valószínű, hogy a színt a magtárhoz építették hozzá, ahogy erre később példát is találtunk. Ahol a színt a többosztatú lakóházzal együtt becsülték, ott az minden valószínűség szerint a nagyobb háztartási eszközök egy részének (üst, bogrács, sózó teknő, zsákok stb.) volt a tároló helye. Az istálló melletti színekben az igás állatok szerszámait, illetve a mezőgazdasági szerszámokat – később gépeket – helyezték el. Ezek jelentős részénél a szín elől nyitott lehetett, ahogy ezt később tapasztaltuk.

2. Pajták

A vásárhelyi tanyák tároló létesítményei közé tartoztak a pajták is. Ezek tároló és szárító építmények egyaránt lehettek. Elsősorban a kertészkedő szállásokon jelentek meg. Városunk határában több helyen, elsősorban Mártély és Sámson (utóbbi ma Békéssámson) területéről ismert a kertészkedés. A kertészségeket a Károlyi földesúri család telepítette. A pajták becsüjének nagyobb része is Mártély környékéről származik. Összesen 6-ot becsültek, ebből 3 egyedülálló pajta, egyike ócska, 3 pedig dohánypajta, ezek egyike rongyos volt, a másik 17 öl hosszúságú.

A színhez hasonló építmények lehettek. Tágas, szellős, többnyire oldalfalak nélküli, oszlopokon, „falábakon” álló tetőzet, esetleg könnyű, többnyire nád- és deszkafalból épült. Utóbbiak esetében mezőgazdasági eszközöket is tároltak benne. Szántóföldi jobbágygazda pajtát nem épített. Ritkábban, különösen téli, rossz időben a lábasjószág számára enyhelyül is szolgált.

3. Kamrák

Összefoglaló táblázat a kamrákról

A legtöbb kamrát a tanyaházakban, azokkal egy födél alatt alakították ki, összesen 17-et. Ez a 151 becsült szállás 11,25 százaléka, a 23 kamra 73,91 százaléka. A 18. század második felében megindult a kamrák elkülönülése a többi épülettől, és a bővülése. A fölbecsült 23 kamra közül kettőt lóistállóval, egyet színnel építettek közös tető alá, míg 3 kamra teljesen független, szabadban álló építmény volt, és a megjelölésük: „feneke tégla, 5 szakaszba, életes” azt bizonyítják, hogy ezeket elsősorban gabonatárolásra használták. Valószínű, hogy ezekből alakultak ki a későbbi hombárok, magtárak.

Páll István a több célú tárolóépületek között tett említést a kamrákról, deszkafalú kamrákról, amelyek a gabonatároló építményekkel hozhatók kapcsolatban.²

1.1.4. Gabonatárolók

1.1.4.1. Életesház és életeskas

A becsüjegyzőkönyvek 7 életesházat írtak le. Vályogból, fenyőfából készültek. Háromnak az árát is föltüntették: 10, 17 és 24 ft. Életeskas egy alkalommal fordult elő, marhaakollal együtt. (Különös párosítás!) Az ára: 2 ft. 16 xr. volt.

A hódmezővásárhelyi levéltári adatok már a 18. században említettek fából készült gabonatárolókat. Sem a formájukat, sem a szerkezetüket nem írták le.³ Barabás Jenő feltételezése megegyezik a miénkkel. Ezek minden valószínűség szerint már gerendavázas gabonások voltak.

1.1.4.2. Vermek

Hódmezővásárhely határának történelmében az itt lakó és egymást váltó földművelő népeknél ősidők óta szerepet játszottak a gabonásvermek. Banner János szegedi régész professzor a neolitikum két népénél, az elsők között itt föltárt Körös kultúra kotacparti telepén⁴ éppen úgy talált földbesüllyesztett nagy gabonatároló hombáredényeket és gabonás gödröket, vermeket, mint a Tiszai kultúra kopáncsi Kökénydombján föltárt telephelyen.⁵

Az Árpád-kori falvaink közül a tatárjáráskor elpusztult Cuppan falu helyén (ez a helyszín Kopáncson a IX-X. dűlő között, a csárpateleki úttól kb. 1 km-re a keresztút felé található), az egykori Hetényi-tanya területén, földásás közben a tanyalakók találtak egy kb. 2. méter mély, lefelé kiszélesedő vermet, amelyben elkorhadt, de jól kivehető gabonaszemeket ismertek föl.⁶

A török hódoltság idején különösen fontos szerepet játszottak a gabonásvermek. A megmaradt lakosság ezekben a földalatti üregekben tárolta és rejtette el a termést a török- krimi tatár csapatok elől.

Füzes Endre a hódoltság utáni időszakot a gabonásvermek terjedésével kapcsolatban így jellemezte: „Ikvai is rámutatott arra, hogy az elpusztult falvak újra megülését, az elmenekült lakosság visszatérését, az élet megindulását a földbe rejtett élelem tette lehetővé.”⁷

A gabonásvermek a határ tanyásodásának időszakában terjedni kezdtek. Füzes Endre Barabás jenőre hivatkozva megjegyezte, hogy „A boglya formájú gabonások 18. századi alkalmazását újabban nyilvánosságra került adatok is igazolják. Hódmezővásárhelyen ez idő tájt kemencevermet, vájogvermet vettek nyilvántartásba, és e terminusok láttán csak boglya formájú gabonásokra gondolhatunk.”⁸

A 18. század második felében, a becsült 151 szállástanya közül már 47-nél 255 gabonásvermet találtak. Egy szállásra 5,4 verem jutott. Ezek még mind földalatti gabonatároló gödrök voltak, de arra nézve, hogy ez a tárolási módszer a török idők rejtekhelyeinek hagyományait őrizte volna tovább, már semmi bizonyítékot sem találtunk. Csupán arról volt szó, hogy a gabona egyre inkább szaporodott, az elhelyezéséről gondoskodni kellett, és az akkor települő, anyagilag más irányban lekötött tanyáknál ez volt a legolcsóbb tárolási módszer.

Nagy számuk magyarázatát Füzes Endre így jellemezte: „A verem csak légmentesen lezárva tudta megtartani úgy-ahogy a gabona frissességét, ezt a légmentességet pedig a fogyasztásra szánt gabona esetében nem tudták volna biztosítani, hiszen időnként fel kellett volna nyitni. Sok helyütt azt a megoldást választották, hogy több kisebb veremben raktározták a gabonát, és felnyitáskor a verem egész tartalmát a házhoz vitték.”⁹ Ilyen körülmények alakultak ki a Tiszántúlon több határrészben, így nemcsak vásárhelyen, de Orosházán is. „Orosháza pusztáin a legtöbb verem körte alakú volt, egy-egy gazda többet is készített a ház elé vagy az udvarban” – írta Füzes Endre.¹⁰ Saját tapasztalatunk is az, hogy leggyakrabban lapos fenekű, körte alakú, nyakánál összeszűkülő, keskeny szájnyílású és szájperemű gabonásvermeket használtak vidékünkön. Füzes Endre ilyen gabonás metszetrajzát közölte Orosházáról.¹¹

A gabonatároló építmények már a 18. század első felében elterjedőben voltak, kiváltképpen a szállásokon, ahol később a gabonatermesztés fölváltja a félrideg állattartást. A vizsgált korban, 30 xr. és 10 ft. között változott az értékük, darabonként általában 3 ft-ra becsülték.

A földalatti gabonatárolásnak, különösen a török hódoltság alatt, illetve minden olyan történelmi korszakban jelentős szerepe volt, amikor a gabonát és szemes takarmányt a portyázó seregek elől védeni kellett, de ez a többféle előnnyel járó tárolási módszer az ország egyes vidékein a 20. század közepéig továbbélt.

Herczeg Mihály alább ismertetett tanulmányában Hoffmann Tamásnak: „A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában.” (Budapest, Akadémiai Kiadó) c. munkájára hivatkozva idézi, hogy Hollókőn nem készítettek lóger nevű szűrűt, „…hanem közelebb hordták az életet a faluhoz, ott csináltak szérűt. Ott az út mentén, a vermeknél, ott volt jobbadán a szérű. Úgyis nevezték a földet: Vermek.” Herczeg írja továbbá, hogy „A szomszédos Orosházán az 1848-as szabadságharc előtt is »közös veremtelep« létezett.¹²

Tari László Csongrádról, a vermek telepítéséről négy változatot figyelt meg:

„1. A ház udvarában telepített néhány verem.

2. A házban magában, annak valamelyik helyiségében ásott verem

3. A portán kívül, de a ház közelében, rendszerint az ablakból jól szemmel tartható verem.

4. Alkalmas helyen és térségen csoportosan telepített vermek.”¹³

A lakóház belsejében talált veremről ezt írta: „Épületen belül csak egy vermet találtam, még 1937-ben, ami persze nem jelenti azt, hogy ez a mód is nem lehetett talán általánosan elterjedve, inkább nem szívesen árulták el a verem létezését. E vermet az Öregvár utca 15. sz. ház utcai szobájában, az északkeleti sarokban találtam. Az itt elhelyezett ágy elhúzása után és három hajópadló-deszka eltávolításakor tűnt elő a verem szája. Villanylámpával levilágítva egy kb. 2,5 m. mély és ugyanilyen nagyságú átmérőjű gabonásverem mutatkozott.” Gabonatárolásra már nem, de az első világháború végén bujkálásra egy katonaszökevény még használta.¹⁴

Tari László a csoportosan telepített veremhelyről a következőket írta: „[…]a város lakosai korán rájöttek arra, hogy [ha] csoportosan telepítenek vermeket, annak bizonyos előnyei lehetnek. Egyrészt úgyszólván az egész város szeme vigyázza a megtöltött vermeket, másrészt, ha éppen őriztetni akarták, egy ember is ügyelhetett a város egész tartalékgabonájára. Ha a vermeket kiürítették, nem volt útjában a járókelőknek, sem embereknek, sem állatnak. De az is lehet, hogy az uradalom rendeletére telepítették csoportosan a vermeket, mert így az uraság is jobban szemmel tarthatta jobbágyainak vagyoni állapotát… A legrégibb csoportos vermelés nyomát a mai Galamb utca körül tételezhetjük föl”¹⁵ 1765-ben a csoportosan épített vermeket új helyen találták. Molnár Pálnak a város gazdájának „Szűcs házánál 8 veremben gabona és pediglen 4-ben őszi, 4-ben tavaszi vagyon. Kaparásnál 35 verem gabona, melyek között 25-ben őszi, és 10-ben tavaszi vagyon.” Egy másik vermet így írt le: „…2,26 m. mély volt, fenékátmérője 1,38 m. Kissé körte alakú, a legnagyobb kihasasodása a fenéktől 50 cm magasan, 1,44 m volt. Szájátmérője 43 cm.”¹⁶

Tari Lászlónak azt, a megállapítását, hogy a csoportosan elhelyezett vermeket a földesúr vezethette be, mind a Herczeg Mihály, mind a saját kutatásaink megerősítik. Ekkor mindkét területet a gróf Károlyi család birtokolta, és Csongrád-vásárhelyi uradalom néven volt ismert. Házasság révén a 19. század első felében Orosházával és környékével növekedett a birtokuk, és – mint föntebb olvashattuk – ebben az időben itt is csoportos vermelés folyt.

A 18. században Hódmezővásárhelyen mind a városban, mind a tanyákon gyakori gabonatárolási mód volt a vermelés. Lakóépületen belüli veremről semmilyen adatot nem találtunk. A föld feletti kemencevermek építése a földművelő lakosság körében ekkor még területünkön valószínűleg ismeretlen volt, mert a becsük nem tettek róla említést. Ugyanakkor Herczeg Mihály ny. levéltár-igazgatónak még kiadatlan, a hódmezővásárhelyi Városi Levéltárban őrzött „A városrész, ahol élek… (Susán, Lóger, Lakhat)” (Hódmezővásárhely, 2004.) c. tanulmányában ezt találtuk: „Nehogy azt higgyük, hogy ez a primitív tárolási mód csak a jobbágygazdákra volt jellemző. Az uradalom¹⁷ majorsági gazdálkodásában is ugyanúgy előfordultak. Sváby Kristóf inspector 1773-ban kibérelte az uraságtól a Sámsoni pusztát [ma Békéssámson, a vásárhelyi Pusztán]. 1788-ban itt a majorsági épületek mellett összeírtak 63 omladozófélben levő üres búzavermet. (Egy verem 50 q befogadóképességű általában.) Később 7 üres kőveremről tesznek említést, amely »790 köbölnek elegendő«”¹⁸ A „kőverem” minden bizonnyal már égetett téglából készült, fennálló kemenceverem lehetett.

A földalatti tárolással, főleg annak veszélyeivel kapcsolatban számtalan jegyzőkönyv, tanácsi, bírói ítélet maradt ránk. A 18. század első feléből Herczeg Mihály levéltár-igazgató talált több fontos adatot. Ezeket írta:

„Eleinte ezek a vermek a házak közelében lehettek. Sok baleset is történt éppen emiatt. Lehet, hogy Vásárhelyen is, csakúgy, mint Orosházán, »közös veremtelepet« jelöltek ki a város keleti szélén, az Orosházára vezető út közelében. Ez a rész igen magasan fekvő, partosabb rész volt. A vermek létének bizonysága a Dáni, Garai és Róka utcai »alagútnak« vélt számtalan üreg. A Dáni u. 32. szám előtti veremben elszenesedett búzaszemeket is találtak, de másutt is. Néhány veremre utaló bejegyzés a Tanácsi jegyzőkönyvekből:

»1726. Március 4-én Kovács Imre vermébe döglött Lukács István tehene… 1743-ban Gál vermébe Kis Mihály lova beledögölvén … stb. 1743-ban az Új utcai falábú koldusnak 2 lova beledöglött a Tálas Miklós vermébe. Kiderült, hogy a lovak nem a verem száján estek bele, hanem az egész verem [nyilvánvalóan a súlyuk alatt] ’beszakadott‘. 1744-ben Szilágyi Ferencné hasas csikója a verembe dögölvén kötelezi a Tanács Kotormány Ferencet, hogy hasonló csikót adjon. 1744-ben Rácz Jánosné ökre és lova szolgája hanyagsága miatt esett a verembe… 1749-ben Tóth István vermében, melyet gazzal s földdel becsinált a Kis Ferenc lova belédöglött… 1749-ben április 14-én Nánási István azon panaszolkodik, hogy a Tóth Samu vermében egy 20 forintos lova beledöglött, azért visszaadattatását kívánja. Tóth Samu pedig Csonka Tóth Jánosnak engedte, hogy búzát töltsön belé, azt mondván, hogyha a búzát kiszedi belőle, becsinálja… a tanúk nem látván benne a nádat… 1741. október 6-án Beke János vőfély a Lencse Mihály lakodalmában »…Becsei János és Soldos Mihály, Samu Istvánné tanácsára, vigyétek úgymond a Szúnyog Istállóba… fortélyosan előállottak és legelsőbben Becsei János Beke Jánost a házbúl ki vitte, Soldos Mihály az verem felé vezette és valami úton-módon a verembe ejtették, a lába eltörött.«”¹⁹

A 18. század második feléből való adatokat magunk gyűjtöttük. Az 1770-ben kelt Kis Juhász Ferenc panaszából özvegy Szűcs Andrásné ellen megtudjuk, hogy: „Szűcs Andrásnénak a’ Szálláson levő vermében /: melly nyitva állott :/ belé esvén, oda döglött egy Lova…”²⁰

Milyen méretűek voltak ezek a tanyai vermek, amelyekből egy ló sem tudott kivergődni? Az egyik becsüjegyzőkönyv leírta, hogy 4 verem 70 köböl életnek való. 1788-ból Nagy Ferenc szállásán²¹ egy 52 köblös vermet említettek. Az egyik tanyai verem pontos leírását 1770. május 16-án keltezték:

„Tarjányi Kristó Ferencz Instanciájában panaszolkodik, hogy ez előtt két esztendővel ö néki egy harmadfű Csikaja a’ Szálláson N. Szilágyi János felbontott, és régtül fogva nyitva állott vermébe belé döglött.” (A tanú a verem leírására elmondotta, hogy az) „…nem valami gödröcske lett légyen, hanem valóságos, széles szájú ugyan, mivel már régtül fogva nyítva állott, de öblös és mélly verem volt, …a’ Tanú a’ verembe belé bocsátkozott, de onnét maga erejével ki nem jöhetett, hanem más ember húzta ki a’ verembül.”²²

A legtöbb verem a tanya portáján, többnyire a tanyaház közelében, az udvaron, vagy a szérűn, a szabadban épült. De egy ökörpusztulás révén tudjuk, hogy elkerített helyen, épületben is ástak vermet. 1763-ból való ez a jegyzőkönyv:

„Nagy János Úr 10. őkre az Szállásárul el szabadulván, Dencsi Péter Szállásán a’ Részes akolyban rekesztette, és égyik közülük ott az veremben döglött, Arra való nízve, hogy Dencsi Péter az aklyában vermet tartott…”²³

Egy-egy szállástanyán 3-13 verem is készült, de néhai Banga Pál szállásán 1793. április 26-án 20 darab vermet becsültek.²⁴ A becsüs a jegyzőkönyvben leírta, hogy melyikben mit találtak. Sorrendben a következőket tartalmazták: „búza, árpa, árpa, árpa, búza, árpa, árpa, búza, árpa, búza (két zsák híjjával), búza, árpa, stsú, stsú²⁵, árpa kölessel együtt, árpa, zab;3 üres volt.”

1.2. A 19. század első fele: 1801–1849

Különböző levéltári források alapján – amelyeknek gerincét változatlanul a becsüjegyzőkönyvek nyújtották – 375 szállástanyát sikerült kigyűjtenünk és földolgoznunk. Ezekből már jóval árnyaltabban bontakoznak ki a vizsgált épületek, mint az előző félévszázad során.

1.2.1. Színek

Rendeltetésük szerint a színeket használták föl a legsokrétűbben. Különböző fajú lábasjószágot tartottak bennük, tárolóként pedig kocsik, szekerek, szerszámok, földművelő eszközök, polyva raktározására egyaránt szolgált.

A felbecsült színek megoszlása

Színek összesítő táblázata

A színek építéséről, az építkezés költségeiről, az épületek méreteiről kevés adatot őriztek meg a becsüjegyzőkönyvek. A kocsiszínről, faragószínről, szekérszínről és a sertésszínekről nincs adatunk. A fejőszínről viszont tudjuk, hogy 4 öl hosszú volt és vályogból épült. A polyvásszínek közül egynek a hossza 4 öl, a másik hossza 3 öl és 2 ½ öl széles volt.

A jelöletlen „színek” közül az alábbi adatok álltak rendelkezésünkre: egyik hossza 5 öl, szélessége 2 ½ öl. A „szín-2 óllal” hossza 8 öl, szélessége 2 ½ öl volt. Az építésükről annyit tudunk, hogy vályogból is készültek. Az egyiknél „12 pár fedél fát” becsültek, a másiknál pedig „a végiben 2 öl sárral lerekesztve, 1 ajtóval” volt.

A juhszínekről jóval többet ismerünk. Az építésükhöz fölhasznált falanyag öleiért 1 ft-ot, 1 ft. 30 xr-t, és 7 ft-ot számoltak föl. Készült: „vályogfalból, falból, nádfalkerítéssel, sárbul, gaz tetőre, 30 darab fedélfákkal és 3 Ágassal”. A juhszínek méreteiről igen sokat tudunk. Erről időrendben az alábbi adatokkal számolunk be:²⁶

„3 öl hosszú; h: 14 ½, sz: 3 öl; h: 11; h: 8, sz: 2 ½ öl – 14 pár fedélfával; h: 4, sz: 2 ½ öl; h: 7 öl, sz: 2 ½ öl; h 6 ½ öl; h: 10, sz: 3 ½ öl; h: 6, sz: 2 ½ öl; h: 6 öl, sz: 2 ½ öl; h: 6 öl, sz: 2 ½ öl; h: 7 öl, sz: 3 öl; h: 6 öl; h: 12, sz: 4 ½ öl;

„Juhszín-tyúk ól” h: 8 öl, sz: 2 ½ öl;

Ismét juhszín: h: 10 öl; h: 7 öl; h: 8 öl; h: 8, sz: 3 öl; h: 6 öl; h: 6 öl; h: 8 öl, sz: 3 öl; h: 6 öl; h: 9 öl, sz: 3 ½ öl;

Ismét „Juhszín-tyúk ól”: h: 7, sz: 2 ½ öl.

„Juhszín-Istálló”: h: 12 öl;

„Juhszín-Ló Istálló”: h: 10 öl;

„Juhszín-2 ól”: h: 8 öl, sz: 2 öl – ölét 12 ftval.

Ismét Juhszín: h: 6 öl, sz: 2 öl.

Bár akad 4-6 öl hosszú is, a juhszínek általában ennél hosszabbak voltak. Jellemző rájuk a 7-10 öl hosszúság, de volt 14-30 öles is. Szélességük: 2 ½ – 4 ½ öl között váltakozott. Leggyakrabban 2 ½ öl szélesek voltak.

Az isztrongák kevés számát a juhszínek viszonylag magasabb száma némiképpen kiegészíti, de még együttesen is elmaradnak a más fajú állatok számára készített tanyai állatszálláshelyek számától. Valószínű, hogy a fejőszín is a juhászathoz tartozott, mint, ahogy a tető nélküli „kötrötz” is a fejésre váró juhok várakozó helye volt.²⁷

Az állatszálláshelyek, és részben más tároló helyek tárgyalása után áttérünk a vásárhelyi szállástanyákon becsült élelmiszer, termény- és gabonatárolás építményeire, beleértve a pajtákat és pincéket is.

A 18. század végén, a 19. század elején fejlődésnek indult a gabonatermelés. Ez többek között köszönhető volt a népesség gyarapodásának és a napóleoni háborúnak, amely a katonaság ellátását is megkövetelte. Akár ez idő tájt a gyapjúkereskedők, Hódmezővásárhelyen és határában a gabonakereskedők is megjelentek. A Tiszán és kollaterális ágain, az összekötő ereken át, közvetlenül a város alatt, a Hód-tó partján tudtak kikötni, illetve részben bárkákon, részben szekereken vitték a tiszai kikötőkhöz, és hajószámra adták-vették, illetve szállították el a búzát, árpát, zabot. 1809-ben így hirdettek:

„Bizonyos kereskedő Úr több ezer Köböl életet venni szándékozik, a Búzának Köble 9. és 10 f[orin]ton, az árpának Köblit 5 f. 30 xr. a zabnak is hasonló áron; akinek eladó élettye vólna, vigye egyenesen Mártély alatt a Hajóra.”²⁸

A nyomtatni való gabona mennyisége úgy megnövekedett, hogy a gazdák ezt a munkát nem győzték elvégezni. Ezért a ménesekhez kiadott lovakat a pásztoroktól titokban elkéregették a nyomtatáshoz. Ennek tilalmazására 1810-ben így hirdettek:

„Senki a’ Pásztoroktól, gazdaság híre nélkül nyomtatni való Lovakat a’ ménes:kőzzűl által venni; és a’ Pásztorok is hasonlóképpen a’ ménes kőzzűl a’ gazdák Lovait nyomtatni mások[na]k ki osztani ne bátorkodjanak; kűlőmben úgy fognak tekintetni, mint az olyatén Lovak[na]k alattomos orozlói, ‘s a’ szerént fognak példássan bűntettetni. –”²⁹

1.2.2. Kamrák

A szállástanyákon egyre-másra jelentek meg a gabonatárolást részben, vagy egészben hosszabb időn át szolgáló létesítmények. Ezek áttekintésére először is a becsült kamrákat mutatjuk be.

Már a 19. század elején kialakulnak a vásárhelyi szállástanyákon azok a kamratípusok, amelyek napjainkig szinte változtatás nélkül továbbéltek. A kamrák leggyakrabban a tanyaházak részeként, azzal egy fedél alatt, közös külső, belső fallal épültek. A tanyán eleinte csak egy kamra volt, és ezt vegyes rendeltetéssel használták. A különböző terményeken és vetőmagvakon kívül, szerszámok, edények, és különböző tárolók, valamint nyersanyagok, félkész- és kész élelmiszerek raktározására készültek. Kamrákat nemcsak a tanyaházban, hanem más épületekben is helyeztek el, a gazdasági, vagy az állatszállás épületének egyik részeként.

A fejlődés következő állomása az volt, amikor a tanyán már két, vagy több kamrát létesítettek. Építészetileg ezek között megkülönböztethetünk

1. a tanyaház részeként, azzal egy fedél alatt épült kamrákat, és olyanokat, amelyeket

2. különálló épületekben helyeztek el. „Egy különös kamra” – lehet gyakran olvasni a becsüjegyzőkönyvekben.

Azokon a szállástanyákon, ahol két, vagy három kamra létesült, ezeket a bennük tárolt javak szerint is elkülönítették. Kialakult az éléskamara, amely az alapanyag, nyers, félkész- és kész élelmiszerek tárolására szolgált. Ez szinte mindig a tanyaházban volt, és a pitvarból nyílt. A másik kamrában pedig elsősorban a gabonát és terményeket tárolták. Ezeket névvel is jelölték: „Életes Kamra”. Ha harmadik kamra nem volt, ez utóbbiban helyezték még el a földes terményeket: elsősorban a burgonyát, zöldségféléket, továbbá a szerszámokat, és a nagyobb tároló edényeket is. (Bográcsot, rézüstöt, üstházat stb.) A kamrák nélkülözhetetlen részeivé váltak a tanyai parasztgazdaságoknak.

A szállástanyák becsült kamrái

A városban is gyakori volt a kamrák becslése. A 19. század elején: „Kettős kamara”, a korszak végén: „Egy kamra 5 őll hoszú, ‘s alatta kő [tégla] pintze, vele egy fedél alatt Nagy Istálló, és szin 475 frt.”

3. Hombárok, granáriumok

A hombárok gyakori jelzője volt az „Életes”, ami elsősorban búzát, kenyérgabonát jelentett. A hombárok „keményfából, tölgyfából, deszkából, tapasztással, vagy tapasztás nélkül készültek. Fedetlenek maradtak, illetve zsindellyel födték le. Ebből a korszakból két becsült hombár hosszúságát is ismerjük: az egyik 1 öl 5 láb, a másik 5 láb. A becsüjegyzőkönyvek adatai szerint 2 hombár 13 köblös, egy-egy 40, 80 és 95 köböl űrtartalmú volt.

Tapasztalatainkkal megegyezik Füzes Endre,³⁰ Erdei Ferenc,³¹ Nagy Gyula,³² Barabás Jenő³³ és JUHÁSZ Antal³⁴ megállapítása, miszerint a 19. század „…második felében, a Kárpát-medence déli részét eluraló gabona-monokultúra következtében a nagyobb űrtartalmú és a gabonafélék differenciált raktározását lehetővé tevő deszkagabonások mellett a fonott tárolóépületeknek csak kiegészítő szerep jut. A tanyás gazdaságokban a tanyára szorulnak ideiglenes és kiegészítő tárolóként, s csak a kisebb, szegényebb gazdaságokban tartják meg eredeti szerepüket.”³⁵

Páll Istvánt idézzük: „A földfelszín fölötti gabonatárolás eszközei voltak a hombárok vagy szuszékok, melyeket legtöbbször hombártartó színekben vagy szuszékfedő ereszek alatt helyeztek el. Ezek főleg kisebb vagyonú adófizetők tulajdonában voltak, akárcsak más kezdetlegesebb megoldásnak tűnő építmények, mint a gabonásszínek, életfészerek, garmadás- és magtartó színek.

A komolyabb építészeti megoldású gabonatárolók, a kisebb méretű, egyszerűbb épületek közé tartoztak az adózók portáin is szép számmal feljegyzett életes kamrák, míg a nagyobb méretű granáriumok (vagy nyelvújítási szóval: magtárak), élettartó- ill. gabonaházak leginkább nagyobb birtokosok, közösségek tulajdonában voltak. Különösen a tégla- és kőfalú, zsindely, vagy cseréptetős épületekre igaz ez, hiszen a bennük tárolt gabona nagy értéke szükségessé tette jó állapotú épületek építését. Magtárakat azonban adózóknál is számba vettek, de az övéké inkább vert fallal, paticsból vagy vályogból készült.”³⁶

A hombárok nagyon keresett építményekké váltak. Hombárkészítő szakma alakult ki és mesterei csak ennek készítésével foglalkoztak. A hombárokat gyakran adták, vették, következésképpen igen erősek lehettek, hiszen a kátyús földutakon is jól bírták a szekéren való szállítást. A hombárokról így hirdettek:

„Tar[jáni] Hajdú Mihálynak vagyon 2. Életes-Hombárja el adó a’ melynek alsó gerendái és oszlopai Kemény fákból készültek; a’ kitt teczik azokat meg venni, jelencsék nálla magokat. –”³⁷

„Tab[áni] Faragó Mátyásnak vagyon egy 400. Köböl Életnek való, el adó Hombárja. – a’ kinek teczik meg venni, nálla jelencse magát.”³⁸

„Tar[jáni] Hajdú Mihály Korcsmárosnak vagyon egy el adó hombárja 500. kőböl nagyaságú, Tőlgyfa oszlopokra készitve, el adó; a’ kinek teczik meg venni, vélle alkudjon. –”³⁹

U[j]U[tzai] Könyves Istvánnak vagyon egy életes újj Hámbárja, és egy kettős sertés óllya el adó.”⁴⁰

A városban is ismert volt a „Toth Hombár”, „Oláh Hombár” – valószínűleg a gyártó, illetve árusító szlovák és román nemzetiségű személyekre utaltak e nevek –, továbbá a „13 köblös Hambár” stb.

A granárium szó szerint magtárt jelent, és valamennyi földfeletti gabonatárolót jelenthetné, a fennálló kemencevermek kivételével. Nagy valószínűség szerint a hombárt nevezték így latinul.

A szállástanyákon becsült hombárok

3. Életesház, életeskas

Az épületek és a megjelölés archaikus, a mai kutató számára a vásárhelyi határban ezekből, és ebből a korból egyetlen valódi, biztosan datálható életesház, vagy kas sem maradt. Csak sejteni lehet, hogy a hombárral, granáriummal rokon, vagy azokkal azonos építmények lehettek. Az életesház és kas a kicsépelt gabona tárolására szolgált.⁴¹ A becsüjegyzőkönyvek tanulsága szerint rendkívül változatosan építették és sokféle anyagból. Ezekből eléggé körülhatárolható képet nyerhetünk róluk. Készültek: „fenyő fából, hasitvánból, új fából, tölgy fából”, volt „fa rovásos, vájogból, vesszőből, keményfalábakra, 8 kü lábra, deszka ajju és tetejü, sindelyre, cserép tetéjre, kívűl belől tapasztott, ajja és padlása: deszkából, kő oszlopokra, tégla oszlopra, öt rekeszes.”

Méretüket a következőkben foglalhatjuk össze:

H: 5 öl, sz: 3 ½ öl; h: 3, sz: 1 ½ öl; h: 5 öl, sz: 2 öl és 2 suk; h: 2 ½ öl; h: 3, sz: 2 öl; h: 6 ½, sz: 3 öl; h: 4 ½, sz: 2 öl; h: 6, sz: 2 ½ öl; h: 7 öl; h: 5, sz: 2 öl – öle 16 ft.; h: 2 öl; h: 2 ½ öl, sz: 1 ½ öl; h: 5, sz: 2 ½ öl; h: 5 öl; h: 4 öl, sz: 2 öl; h: 3, sz: 1 öl; h: 3 ½, sz: 1 ½ öl; h:2 öl 1 láb, sz: 4 láb: h: 3 ½, sz: 2 öl és 2 láb – ölét 40 ft-ért. H: 5 ½, sz: 2 öl és 2 sukk.

Az életeskasok közül kettő méreteit ismerjük: h: 1 öl, sz. 5 láb; és 1 ½ öl hosszú, valamint 1 öl széles. Az építésük, inkább fonásuk a becsüjegyzőkönyvekből szintén ismert: „Vesszőből font Kas, vessző kas, font, Sövényből fonva.”

Az életesházak eléggé nagyok voltak: a hosszúságuk 3-7 öl között váltakozott, a szélességük átlagban 2 öl körül járt. Fából ácsolt, vesszőből font, vagy vályogból (föld) épült, lábakra emelt, többnyire tetőzettel ellátott, belől a gabonafélék elkülönítésére rekeszekre osztott épületek voltak. Az életeskasok jóval kisebb, minden esetben vesszőből font tárolók voltak. Valószínű, hogy ezeket is lábakra állíthatták, legalábbis arra utal a máig megmaradt néhány életeskas, amelyeket magunk láttunk a vásárhelyi határban. (Csakhogy ezek a 19. század második felében készültek (!), betapasztották és ma már hombárnak, górénak nevezik.)

Ezek a gabonatároló építmények a városban is előfordultak: „Életes Házat fenyő fából”, és 40 köblös „Életes Kast” becsültek.

A szállástanyákon becsült életesházak és életeskasok

összefoglaló táblázata

1.2.5. Csűr és góré

PÁLL István tanulmányában a vizsgált alföldi területen a csűrről azt írta, hogy „…a német telepesek szerepét mutatja a csűrök elterjesztésében.” Ezek „…állványos, lábas és falas” építésűek voltak. „Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a lábas csűrök tégla- és kőoszlopos példányait, valamint a harmadik típusba sorolt csűrök zömét nagybirtokosok birtokolták, míg faoszlopos csűröket adózóknál is számba vettek.”⁴²

Vásárhely nagy határában nem voltak német telepesek, nem véletlen, hogy a helyi jobbágyság, majd parasztság körében ez az épülettípus nem is terjedhetett el, nem volt jellemző vidékünk népi építészetére. Mint kertész építmény már kapcsolatba hozható a német ajkú telepesekkel. A határunk néhány helyén érintkezett a Károlyi uradalommal, elsősorban Sámson esetében. Itt jelentős kertészkedés is folyt, csűrökre szükségük volt, és nem kizárt, hogy a bajor serfőző mesterekkel, iparosokkal, illetve Békés vármegyében, pl. Csabacsűd környékén letelepített földművelő németséggel együtt közülük az uradalom is alkalmazott néhány családot, akik ezt az építkezést a majorsági gazdálkodás során meghonosították.

Csűrből nem is becsültek egynél többet; valószínű ez is góré lehetett, erre utal a benne tárolt kukorica. A góré, „kukoritza góré” elnevezés a becsüjegyzőkönyvekben 1838. május 30-án jelent meg először, tehát a vizsgált korszak végén, és a forradalmat követő nagy tanyásodási hullám során gyorsan elszaporodtak, majd kiszorították az életesházat, életeskast és granáriumot. A góré megjelenése a gabonatermelés fellendülése mellett a kukoricatermelés fejlődését is példázza.

Páll István így fogalmazott: „A kukoricatárolók közül mind a sövényből font, mind pedig a léces oldalú górék és kasok megtalálhatók voltak[…]

A kétféle elnevezés – góré és kas – […]nem függött össze anyagukkal (a szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy a góré a léces, a kas a fonott változathoz kapcsolható), de ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valamikor genetikus kapcsolat volt közöttük.”⁴³

Határunkban már a 18. század utolsó harmadában jelentékeny kukoricaföldet műveltek. A 19. század első felében nőtt a kukoricások száma. A górék a csöves kukorica sajátos tárolási építményei, és csak a 20. században használták föl egyéb raktározási célokra is. Ebből a korból írásbeli városi példát nem ismerünk.

Mint azt az életesházaknál és életeskasoknál láttuk, a korszak végén megindult a gabonatárolók belső terének elkülönítése, a „fiók” és „rekesz”. Ezeket a deszka választófalakból készült rekeszeket később – jelentésváltozás során – hombároknak is nevezték. Ugyancsak hombárként is nevezték a kamrákban, életesházakban álló nagyméretű, ácsolt, gabonafélék és őrlemények számára használt deszkaládákat, a szuszékokat.

Az eddig tárgyalt gabonatárolók összegzésére az alábbi táblázatunk szolgál:

Áruk összesen: 9004 ft. 30 xr. Egy tároló építmény átlag ára: 36 ft. 45. xr.

3. Gabonás vermek

Sztrinkó István tanulmányában Barabás Jenő, Füzes Endre és mások már korábbról ismert munkáira hivatkozva részben összefoglalja mindazt, amit addig a vermekről írtak, részben pedig eredetkutatást végzett.

„A félig földbe mélyített, általánosabban azonban teljesen a föld fölé emelkedő, kör alaprajzú gabonatároló épületekről a XVIII. Század óta van tudomásunk. Ettől az időtől kezdve emlegetnek pl. Hódmezővásárhelyen a levéltári források vályog- és kemencevermeket, melyeket minden bizonnyal föld feletti gabonásokként értelmezhetünk.⁴⁴ A boglya formájú gabonás építőanyaga a vályog mellett lehetett tapasztott vesszőváz⁴⁵ vagy tégla is. Egyaránt betapasztották, kiszárították, majd kiégették őket. A tetejébe vágott nyíláson vagy az oldalán kialakított ajtón öntötték be a gabonát.

Igen figyelemreméltó a vásárhelyi kemenceverem kifejezés, mely talán az elnevezés analógiás kialakulására vet fényt.

A boglya formájú gabonások legnagyobb számban Békésben és Csongrádban, valamint a Hajdúságban és a Nagykunságban fordulnak elő. A Duna-Tisza közén eddig mindössze három helyről, Sövényházáról [egykor Pallavicini őrgróf birtoka, kertészkedő cselédeinek hosszú, egy fedél alatt kialakított lakóháztömböket építtetett. Ma Ópusztaszer a neve.], Alpárról és Kiskunfélegyházáról, illetve környékéről van tudomásunk alkalmazásáról.

A gabonatárolóknak ez a típusa FÜZES Endre véleménye szerint belső fejlődés eredménye az Alföldön, »…mit valószínűleg egyfelől a gabonatermelés intenzitásának lokális növekedése, másfelől a talajviszonyokkal összefüggő kényszerítő körülmények mozdították elő.«⁴⁶ Kialakulásának körülményei azonban máig sem tisztázottak pontosan. Az eddigi ismeretanyag alapján létrejöttükkor mindenképpen a népi építőgyakorlat elsődlegességét kell hangsúlyozni.”⁴⁷

Sztrinkó István tanulmányának összegzésében ezekről írt:

„A kerek ólaknak a boglya formájú gabonásokból való leszármazása nem teljesen meggyőző, illetve másik eredőként feltehető a kontyos kunyhókkal való kapcsolat is. Az úgynevezett csinált, nádból állított baromfiólak adnak erre némi alapot.

[…]Már BÁTKY Zsigmond felvetette egyik tanulmányában azt a gondolatot, hogy a gabonás, a kerek ól és a boglyakemence között genetikus kapcsolat is fennállhat.⁴⁸ Legutóbb DÁM László adott hangot ennek a véleménynek, annak egyidejű hangsúlyozásával, hogy »A három építmény egymáshoz való kapcsolatának kérdése azonban csak igen alapos történeti kutatások során tárható fel.«⁴⁹

Valóban kevésnek látszik a XVIII. Századi kemencevermek terminológia, a gabonás és a kemence hasonló alakja, szerkezete, az összefüggések bizonyítására. Nem egy esetben még szűkös adataink értelmezése sem könnyű, mivel nehéz eldönteni, hogy a gyűjtő analógiás gondolkodása, vagy igazi gyakorlati tapasztalat fogalmazódik-e meg. Példaként idézzük GYÖRFFY István nagykunsági közlését a kemenceszerű gabonásról: »A szuszik hatalmas boglya- vagy kazalszerű sárépítmény, oldalán egy akkora bejáró lyuk van, mint a kemence szája, mely előtével elzárható…«⁵⁰

„Azt azonban, hogy a kunokkal tovább élő sátrak hatottak-e a népi építészetre, nem tudjuk.”⁵¹

Páll István írta: „A szemes gabona tárolási helyéül szolgáló épületek között az évenkénti kiégetéssel megújult gabonásvermek nagy elterjedésnek örvendhettek[…]”⁵²

A 19. század elején a gabonatermelés további emelkedésével a gabonatárolók száma is nőtt, és a földalatti vermek egyre több gondot okoztak. Napirenden voltak a tragikus balesetek. A fölnyitott vermeket ember és állat egyaránt későn vette észre, ezért csapdákká váltak. A hirdetések között gyakori a vermekben elpusztult gyermekek, tehenek intő példájára való hivatkozás. A vermek nemcsak mélységükkel jelentettek veszélyt, sokkal inkább a nedves, vagy befülledt gabona által termelt fojtó gázok, pl. a metán jelenlétével. Nézzünk egy tipikus vásárhelyi hirdetést 1805-ből:

„A’ Felsőségnek rendeléséből szorosan parancsoltatik, hogy a’ meg történni szokott, sőt most közelebb is meg történt szerencsétlenségnek meg előzésére nézve, a’ félben, és darabban álló – életes vermeket minden gazda elébb az abba lévő veszedelmes büdösségtől, a’ Verem-szájának fel nyitása által jól ki szellőztesse, és darab ideig az olyatén Vermeket nyitva tarcsák; különben, ha az olyatén büdös-Verem miat valamely szerentsétlenség fogna következni, az Vigyázatlan Szülék, avagy gondatlan gazdák fognak a’ kemény feleltre, és a’ környül-állásokhoz képest a’ kemény büntetésre vonattatni.”⁵³

A veszélyes és gabonatárolásra nem a legalkalmasabb „földbe ásott, leásott, föld vermek” az ország egyes vidékein még az 1950-es évekig használatban maradtak. Vásárhelyen gyorsan kiszorultak. Az általunk megtalált legutolsó írásos nyoma idős Nagy Pál kopáncsi gazda gazdasági naplójából ismert, aki 1910. okt. 31-én ezt jegyezte be: „Kovás Imrének verem ásásért napszám 1. ft. 40. xr. [krajcár]” (Arra viszont föl kell hívnunk a figyelmet, hogy ebből az adatból nem tetszik ki, ez a verem vajon gabona-, vagy egyéb termelvény tárolását szolgálta-e? Tari László Csongrádról beszámolt arról, hogy vermet még az első világháború alatt is vettek használatba, „főleg eldugásra”, vagyis értékeket rejtettek bele.⁵⁴)

Hódmezővásárhelyen a termelési övek már a 18. század végére kialakultak, és a vermeket a város belterületéről, valamint a lógerből kitiltották a szállásokra. Tari László kutatási eredményei alapján, Csongrádon ez a fejlődés időben kitolódott.

Tari László Csongrádról ezt írta: „Úgy látszik, az 1850-es években a csoportos vermek használata már megszűnőben lehetett. Talán nem találtak a város szélén alkalmas területet, vagy éppen az örökváltság utáni egyéni gazdálkodás hozta magával a közös vermek megszűnését, de az is lehet, hogy inkább a tanyákon vermeltek. Mindenesetre szokásba jött a házak előtt, az utcákon telepített vermek divatja, úgyannyira, hogy már a közlekedést is akadályozták, sőt a hagyomány szerint baleseteket is idéztek elő. Erre vall az 1853-ból fennmaradt Tanácsülési jegyzőkönyv…»ha a kijelölt utcán ilyetén vermek és gödrök találtatnak és azokat e rendelet kihirdetése után azonnal be nem töltik, [a gondatlan] 1-5 Pf-ig terjedő bírságra fog ítéltetni«”.⁵⁵

Kutatásunk megerősítette azt, hogy Vásárhelyen a 19. század végére a földbeásott gabonás verem használata szinte teljesen visszaszorult. Határunkban a földalatti vermeket korán fölváltják a föld fölé vályogból épített gabonatároló vermek, az ún. „vájog- és Kementze Vermek.” A kemenceverem a becsüjegyzőkönyvekben már 1812-ben megjelent. Ezek kb. 2- 2,5 méter magas, kerek, 1,5-2,0 méter alapátmérőjű, kúpos építmények voltak, tároló- és szellőzőnyílással.

Csongrádon az érzékelhető, hogy a 19. század elején, ahogy a város terjeszkedik és a vermek a központba kerülnek, ezeket innen még nem a tanyákra, hanem a város akkori szélére telepítik.⁵⁶ Milyen vermek voltak ezek? A Brindza András hagyatékában, 1843-ban talált vermek egyikében volt 60 véka búza, másikban 25 véka árpa és a sírveremben 12 véka krumpli. „Az itt említett »sírverem« az élelem tárolásának máig is elterjedt általános módja, azonban csak krumplit és marharépát szoktak benne eltenni. Ez valóban sírverem alakú, de nem olyan mély: csak akkora mélységig ásnak, hogy a kitermelt föld elegendő legyen az elvermelt termény koporsó alakú leföldelésére.”⁵⁷

A fölmért „…vermek feneke a felszíntől számítva 3,25 m volt, a köralakú fenék átmérője 2,20 m, magassága 2 m, kiöblösödésének kezdete a felszíntől számítva 1,25 m, melyből 30 cm már az agyagrétegre esett. A vermek méhkas-alakúak voltak, a falak felszíne egyenletesen ripacsos, a többszöri kiégetéskor szurkos feketére színeződött.”⁵⁸

Az uraság birtokában ebből a korból Csongrádon is más építésű vermeket találtak. Az 1814-es leltár szerint voltak „»13 üres gabonásvermek, melyekben mintegy 6305 pozsonyi mérő élet elfér, ezen vermek az udvarnak hátsó részin kerek bolthajtásra, egészben téglákbúl, mész-malterral építtettek, belül zsupolásra vas kapcsokkal vagynak Készítve« Az eddig előkerült vermekénél téglának nyomát sem találtuk, még kevésbé használható vaskapcsoknak.”⁵⁹ 1850-ben „A városgazdának meghagyatik, miként a városháza udvarában levő téglával kirakott vermeket szépen tisztítsa ki, a rajtok levő kúp alakú tetőzetet szedje le, helyükbe kerek fa kúpnélküli, vagy téglával kirakott tetőket készítsen.”⁶⁰

A földfeletti gabonás vermek a Dél-Tiszántúlon több helyen, elsősorban a Viharsarokban terjedtek el. A mai Békés megye területéről adatunk van Gyomáról, Szarvasról (de még a Szolnok megyei Kunszentmárton környékéről is), és mint a 18. századi adatokból ismerjük, Orosháza, Békéssámson, vagyis a vásárhelyi Puszta részbeni területéről. Csongrád megyéből elsősorban Szentest, Szegvárt és Hódmezővásárhelyt kell említenünk. Közülük, mint ismert, Vargha László Szegvár határában fölmért néhányat.⁶¹ (A helyi falumúzeum udvarán fölépítettek belőle kettőt, de az idő ezeket is tönkre tette és nem építették újjá.)

Közülük nem egy a 19. század második felétől kettős hasznosítású volt. Alsó, szélesebb felében sertést tartottak, a födémszint fölött, az „emeleten” pedig a szemes terményt tárolták. A kúpépítmény fedőben végződött, amelynek alsó átmérője olyan széles volt, hogy az egy vékás merítő faedény átférjen rajta, illetve külön mericske, vagyis füles fabödön volt, amelyet vékony kötélen lehetett az aljáig leengedni. Vargha László ilyen építményeket még a két világháború között talált Csongrád megyében. Ezekkel egyező, kettős hasznosítású építménye volt Angyal Ferenc adatközlőnknek Farki-réten, a tápai határ közelében, amelyet az 1940-es évek elején, amikor a belvizes évek voltak, le kellett bontani, mert a víztől elvett területekről a patkányok ide menekültek és szinte széttúrták.

Herczeg Mihály írta: „A 20. században azután, ha egy-egy ilyen vermet megtaláltak, óriási szenzációnak számított. Titkos alagútnak vélték! Hogy csak egyetlen példát említsünk: 1930-ban az akkori Oldalkosár utca 17. számú ház kapuja előtt árkot ástak a vízvezeték számára. A föld beszakadt, nagy üregre bukkantak. Az újságíró már Hunyadi, Bercsényi [Vásárhely korábbi földesurainak] alagútjáról fantáziált. Másnap azután kiderült, hogy csak egy másfél méter átmérőjű, kiégetett falú búzás veremről volt szó. Néhány nap múlva arról olvashattunk ugyanebben az újságban, hogy pár évvel azelőtt a Petőfi utcán »olyan veremre bukkantak, mely még tele volt árpával«. A Kinizsi utca 1. számú ház építésekor pedig 3 ilyen gabonás vermet találtak.”

Hozzá kell tennünk, hogy Vásárhely alatt számtalan gabonás verem, pince és egyéb tároló földverem, illetve korábban téglával kibélelt csapadék- és belvízelvezető üregrendszer található. Nincs olyan év, hogy valahol egyikre, másikra rá ne bukkannának. Ilyenkor meglódul mind az újságírók, mind a nép fantáziája titkos alagutakról, amelyeken keresztül a betyárok, elsősorban Rózsa Sándor és bandája menekült. Már Katona Imre folklorista figyelmeztetett bennünket, hogy „az alagút, rajta vasajtóval” tipikus folklór, amely szinte valamennyi dél-alföldi településen föllelhető. Ennek két alapvető indítéka van. Egyik, hogy a Kárpát-medence legmélyebb részén települtünk, és évszázados küzdelem folyt, folyik a vizekkel, ezért kellett „alagútszerű”, hosszú, és – hogy be ne szakadjanak – kitéglázott, boltíves földalatti vízelvezető-rendszereket kiépíteni.

A másik oka ennek a folklórnak az, hogy Vásárhely esetében az egyik legnagyobb határú mezővárosról van szó, ahol szinte mindenki, nyáron még a legtöbb iparos, kézműves is gazdálkodott, és szüksége volt a termény elvermelésére. Tipikusan nyomon követhető, amit Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi Testamentum c. könyvében a termelési övezetről leírt. A hódoltság utáni visszatelepülők előbb az Oldalkosár (ma belváros) városrészben, a még álló házakba költöztek, és portájuk szélén itt létesítettek földvermeket. Ahogy a lakosság növekedett, vele a belterület terjeszkedett, a vermek úgy követték a házsorokat. Ezek a vermek már a 18. század elején, amikor a közvetlen lakótérből, az utcák közül kitiltották, a település szélén, tehát az utolsó házsor után foglaltak helyet, de egy-két évtized múlva ezek helyére is házak települtek. Ilyenkor a gödröket hevenyészve behányták, vagy csak a szájukat fedték le, és földalatti üregekként mindenütt előkerülnek, még a jelenlegi város belterületén is, jelezve: egykor hogyan foglalta el a település házsorról házsorra a korábbi körülötte fekvő belső legelőt. Mindehhez hozzájárult a lóger rész, vagyis, amit tanulmányában Herceg Mihály leírt, hogy a vermek számára a város szélén jelöltek ki helyet. Csakhogy jelenleg már e fölött is a Susán városrész egy jelentős része települt, vagyis utcák, házsorok állnak fölötte. Ennek köszönhető, hogy a laikus képzelet a jelenkorban megtalált számos vermet sorba rakva, kirajzolódik előtte egy „földalatti alagútrendszer” illúzióképe.

Arra jellemző, hogy ez a hiedelem mennyire elterjedt volt az Alföldön, Tari Lászlót idézzük Csongrádról. Elbeszéli, hogy az egyik gabonásvermet a Gyökér utca 3. sz. ház utcára nyíló ablaka előtt találták meg. „A tulajdonosok már nem is tudták, hogy itt verem van, csak akkor figyeltek föl, mikor egy hatalmas zápor után hangosan zuhogott belé a víz. Akkor is azt gondolták, hogy azt az alagutat találták meg, amelynek létezését a belső-városiak máig is hiszik, és ezzel az ürüggyel hívtak ki engem is. Mikor azután a verem száját kibontottuk és levilágítottunk, kitűnt, hogy régi gabonsáveremről van szó.”⁶²

Az építészet nagyon fontos az ember kultúrtörténelmében. Nem véletlen, hogy az idő kereke a középkortól a hagyományos parasztvilágba fordulva, a pórnép képzeletét már a várépítészet is legendák kieszelésére késztette. (Például a hajdani építőáldozat emlékét korszerűsítve, a befalazott kőműves feleségének esetét említhetjük, a Kőmíves Kelemenné balladájában.) Ahol nem volt vár, mint a Dél-Alföld pusztáin, ott a földalatti népi építkezés ihlette a nótafákat legendák költésére.

A becsült gabonás vermek megoszlása

A vermek megoszlása a szállásokon

Táblázatunk talán egyik legföltűnőbb adata az egyik tanyán becsült 26 darab verem. Az is jellemző, hogy a 375 tanya közül csupán 82-nél volt verem, és egy vermes szállásra átlagban 4,2 gabonás verem jutott.

A boglya formájú, vagy vájogból épült, fennálló gabonásoknak két típusa ismert vidékünkről. Leggyakoribbak voltak a kúp alakú, boglyaformájú, zárt építmények, amelyek egyik oldalán, a felső negyedében fekvő téglalap alakú, deszkaajtóval fedett nyílása volt.⁶³ A másik típus csonkakúp testű, amelyet a kúp alakú, az építmény felső szélén túlnyúló, sártető fedett, és ez leemelhető volt.⁶⁴

A fentieken kívül Szegvárról ismerünk még henger testű, kúpos tetejű, a gabonás falán túlnyúló tetőereszet alatt nyíló négyzetes, vagy álló téglalap alakú deszkaajtóval födött bebúvó nyílással rendelkező gabonásvermet is.⁶⁵

3. Egyéb tárolási célokra használt vermek

Mindössze két vermet becsültek. Az átvizsgált levéltári anyagból és Szeremlei megállapításából egyaránt kitűnik, hogy a szállástanyákon ennél jóval több verem létezhetett. Két fölhasználási módjuk ismert: egyrészt jeget vermeltek, főleg a halak tartósítására, másrészt pedig tejet, tejtermékeket tároltak bennük. Ezeket a vermeket félig vagy egészen a földbe ásták.

A becsült vermek

3. Pajták

A pajta a vásárhelyi határban elsősorban kertészeti építménynek számított. Valószínűsítjük, hogy a Károlyi birtok kertészeti uradalmaiból terjedt át a szállásokra, ahol állatszálláshely megnevezésére is használták. A pajták jelentős részét a dohánytermelők használták. A vásárhelyi szállásokon jelentős kertészkedés nem folyt. Fogalmazzunk úgy, hogy mellék termelési üzemág volt.

Pajtáink jelentős hosszúságúak voltak. Ebben az időben 3 ½, 10, 13 és 17 ölesekről tudunk. A belső terüket gyakran elrekesztették. Ismerünk 3-4 rekeszes pajtákat is. Építettek istálló mellé és kamrával egy fedél alá. Az állatszálláshelyként használt pajtában jászlakat helyeztek el. A pajták készültek fából és nádból, de arról nincs adatunk, hogy építésükhöz tartós építőanyagokat is fölhasználtak volna.

A becsült pajták megoszlása

Pajta, közöttük „négy szakaszos”, a városban is ismert volt.

*

2-3. korszak

Kapitalizmus kora

(2.: 1850–1879.

3.: 1880–1945.)

A kapitalizmus mindkét vásárhelyi korszakából nagyon gyéren csörgedeznek az írott adatok. Levéltáraink egy-két becsüt, árvaszéki vagyonleltárt őriztek meg.

A 2 korszakból:

Nagy Gyula azt írja, hogy a 19. sz. második felében Orosházán még voltak földbeásott gabonásvermek, de a tanyákon, főleg a vásárhelyi Pusztán nem, mivel a talajvíz magasan állt, és a gabona megrothadt, összepenészedett volna. A Pusztán, a föld fölé „…kúp alakú gabonatárolót építettek, s érdekes, hogy ezt is verëmnek nevezték.” Volt tanya a Cinkus-ér partján, ahol 4 is sorakozott. Az utolsók az 1920-as években omlottak össze. „Vályogból rakták s egy embernél valamivel magasabb volt. A verem tetején volt a nyílása. Nyomtatás előtt mindig rendbe hozták, kívül-belül kijavították, azután tűzzel kiszárították, belül pedig meszelték… Csurig töltötték és amikor megtelt, tapasztották.”⁶⁶

A vásárhelyi Városi Levéltár II. 392/1853. sz. irata a „Vásárhelyi tanács külső ingatlanjainak leltára” alatt az alábbi tárolókat sorolta föl:

Szénáskerti csőszlakban

A házban 1 kamra (nád fedelű). „Széna raktár kő oszlopokra deszkából nád fedélre 2. db. Szalma tartó szín deszkából nád fedélre 1. db.”

Körtvélyesi csőszlakban

A nádfedelű házban egy kamra.

Rárósi Tanyán lévő csősz lakban

Nádfedelű házban egy kamra.

„Lóistálló és Kocsi szín nád fedélre 1. db.

Csikó nagy szín Kőlábakra nád fedélre 1. db.

Csődör szín Két Kapura nád fedélre 1. db.

Nagy hambár Kőlábakra zsindely fedélre 1. db.”

Az árvaszéki anyagban talált becsük alapján 1871. szeptember 9-én Német Pál és kiskorú gyermekeinek ingatlanán A. 320. 872. Gorzsai 4. sz. tjkben ²/₆ 18. b. r. sz. alatti 70 ³⁶⁵/₁₆₀₀ □ hold réti földön „hat öles kőlábra épült zsindely tetejes-góré – és magtár – új épület – 700 ft.”

Az IV. B. 1408/d. árvaszéki iratok között Szőke Pál tanyai földjén 1873. október 1-én a tanyaházban becsültek egy kamrát. „A tanya épülethez közel vályogfal és nád tetőre épített magtár találtatik, melybe a bejárás egyszerű zár nélküli ajtón történik, van benne 3. rekesz, 7 darab deszkával… teteje javítást kíván. –”

A B/251. 873. sz. iratban Szél Nagy János tanyaföldi tanyájában 1873. szeptember 24-én a becsüs a házban többek között talált egy kamrát.

1876. augusztus 26-án Deák Nagy Imre pusztai földjén lévő gaztetejű, rossz állapotban lévő tanyaházában volt egy kamra. A Tanya-földi tanyájában zsindelytetejű lakóházában szintén van egy kamra. „Egy 6. m. hosszú, 5. m. széles, zsindely tetejű közép karban levő magtár, méterenként 12 f[orin]tjával. 72.”

A 3. korszakból:

1891. október 30-án fölvett becsü alapján Tolnai Károly bognármesternek a Pusztán, a Ficsér-dűlő–Sámson-oroházi út találkozásánál lévő vályogfalú, cseréptetejű tanyájában egy 1 kamra is volt.

1897. november 5-én fölvett 7101/1917. Ai. jelű becsüben Kardos János Kútvölgy-dűlői tanyaföldjén egy vertfalu tanyaházban volt egy kamra. Az „istálló 8^o h 3^o sz. vert falú Zsindely tetővel – van benne istálló kocsi szín ol –”

Ugyancsak a IV. B. 1408. Hódmezővásárhely Árvaszékének irataiban, az 1058/1923. Ái. becsüben Szatmári Sándor tanya 869. sz. földjén találtak egy „15 m. hosszú 6 m. széles vájug falu gaztetejű Zsindelel szegett tanyázat, benne 1 kamra.” Továbbá, „14. m. hoszu 4. m széles vájug falu szímpla cserép tetejű 3 ólat 1. nyitott elejű szint foglal magában. 6 m. hoszu 2 m széles ószlopokon álo léczoldalú zsindel tetejű 1. gorét foglal magában az mai forgalmi értéke 32 ezer koronára becsüljük.”

*

Nagy Gyula az egyik tároló épületről, a hombárról ezeket írta: „Falát vesszőből, lécből, deszkából és vályogból készítették. A vesszőhombár a Tisza közelében terjedt el.” A hombárt összeállítva, de cserép nélkül, szállítható állapotban a vásárhelyi piacon még a 20. század elején is árulták.⁶⁷ Hozzá kell tennünk, hogy a hombárkészítés külön szakmává vált, mint ahogy a hombárszállítás is. Ezeknek az embereknek „…volt hozzávaló készségük: emelők, szállítóeszközök.” Kerekeken húzatták. „A vesszőhombárok először zsindelyesek voltak… Voltak olyan vesszőhombárok is, amelyek nem téglacsomón nyugodtak, hanem földbe ásott oszlopokon. Az egymással szemben lévő oszlopokat gerendákkal összekötötték s azon feküdt a hombár.”

A Kardoskúton talált egyik vesszőhombárt így írta le: „A két 4/5-ös nagygerendán 4 db. 4/4-es kisgerenda feküdt keresztben. A kisgerendába egy-egy 2/3-as függőleges oszlopot csapoltak. Az oszlopokat két 4/4-es gerenda fogta össze. A gerendák tetejére egy-egy 2/4-es kisgerendát fektettek. A hombár hosszúsága 485, szélessége 185 és magassága 160 cm volt. A vázba illesztették bele a függőleges, kar vastagságú husángokat, melyeket fűzfavesszővel befontak. A vesszőfal kívül-belül tapasztott, fehérre meszelt és kékkel elhúzott volt. A hombár fenekét kipadolták. Az udvarra néző oldalán volt az ajtaja, kulcsos zárral, az ajtó alján macskalyukkal. A 150 cm magas nyeregtetőt kézi cseréppel fedték. A gerincén koporsódeszka lapult. A két végét deszka zárta le, végeit vízvetődeszka védte az esőtől. Két oldalán az eresz alatt galambdúc húzódott végig. A hombár belső mérete: 475x165 cm. Az ajtótól jobbra-balra a hombár mindkét oldalán egy-egy függőleges oszlop állt. A középen lévő nútolásba (árkolásba) illesztették be a fiókdëszkákat, amelyek a hombárt két fiókra osztották.”

A vályoghombár fenekét gyakran deszkából készítették. „Ilyenkor a föld és a deszkapadló közötti üreget nem tömték be földdel, hanem üresen hagyták és az üreg falain szellőzőnyílást hagytak.” Itt baromfit, elsősorban tyúkokat és süldőket tartottak. Egy 1914-ben, nagy méretű vályogból épült hombár hossza 315, szélessége 196, magassága 230 cm. volt. Cseréppel fedték, a gerincére zsindelyt raktak. Egy fiókos, nyeregtetős volt. A szelement kecskeláb tartotta.⁶⁸

Hozzá tesszük, hogy ezek a hombárok általában 4-5 fiókra voltak osztva. A középső, elkülönített előtér volt, ahol a gabonás lapátot és a cirokseprűt, valamint az üres vödröt, vékát, üres zsákokat tartották. Jobbra és balra a teret vagy hosszában középen még megosztották, így összesen 5, vagy az egyik oldalt megosztva, a másikat osztatlanul hagyva 4 fiókot alakítottak ki. Magukat a fiókokat is gyakran hombárnak hívták.

Ezekben az életösházakban a különböző szemes terményeket ömlesztve tárolták. Voltak hombárok, amelyekben 130-150 q, a nagyobbakban akár 300 q gabona is elfért.

A hombárt faoszlop vázba csapolt, ritkábban szögelt deszkából is építették.

*

A tanyaházakban lévő kamrákról itt csak említést tettünk, a levéltári dokumentumok szerint, a becsükben talált leírások alapján. Ezekről egy következő tanulmányunkban, ott számolunk be részletesen, ahol a szállásokon, tanyákon lévő lakóépületeket vizsgáljuk. Ezek ugyanis az egy fedél alatt lévő többosztatú házak elválaszthatatlan részei, többnyire a harmadik, sokadik helyiségei, amelyek vagy közvetlenül a konyhából nyíltak, vagy az udvarról.

Páll István (1989) a több célú tárolóépületek között beszélt a kamrákról, deszkafalú kamrákról, amelyek a gabonatároló építményekkel hozhatók kapcsolatban.

Hódmezővásárhely bel- és külterületén általánosan elterjedt volt, hogy a gabona tárolására szolgáló padláson, de még inkább a kamrában többfiókos belső hombárt építettek faoszlopra csapolt, szögelt deszkákból. Volt olyan pusztai tanya, ahol a fiókos-kamrát a tanyaház elejének féltető alatti berakásával alakították ki. Nagy Gyula a pusztai gyűjtéséről így számolt be:

„A kamra belső felében 2-3 fiókot készítettek, míg a külső felét kamránk használták. A mestergerendához 3 függőleges gerendát erősítettek, amelyek közül kettő a fal mellett állt. Ugyanennyi gerenda volt a kamra hátsó falánál is. A fenekét kipadolták, sokszor alatta üreg volt, hogy a macska, kutya az egérhez hozzáférjen. Középen fölig bedeszkázták, két oldalát is deszkázták, de nem fölig. Elöl a fiókdeszkákat kiszedhették. A fiókokat hombárnak is hívták. Az ajtóval szemben, a hátsó falon egy keskeny szellőzőnyílás is volt.”⁶⁹

A fiókokból suberral, vagyis eresztővel, zsilipes lefolyóval engedték ki a gabonát.

Nagy Gyula leírta a földes kamra belsejének beosztását, a benne talált eszközöket is. „A jobb sarokban a fiókgerendához erősítve a kenyértartó csüngött. A kamra másik sarkában a zsáktartót erősítették fel… A belső fiókok középső oszlopain subák csüngtek. Az ajtó mögötti sarokban egy hosszabb X-lábú asztal állott, rajta mindenfajta tárgyak, amelyeknek a kamrában van a helye. A falon hosszú polc volt s falba vert karókon lószerszámok csüngtek.”⁷⁰

„A nagyobb gazdák téglamagtárt építettek…” Ezek befogadóképessége több vagon volt. Alattuk gyakran pince húzódott. Ezekben a nagy magtárakban is fiókok, rekeszek voltak, akár a pincékben. Az egyik tipikus pince belsejét Nagy Gyula így írta le: „Három rekeszték volt benne, polcokkal. Egy széjjelnyithatós asztalból s mellette egy hosszú padból áll a bútorzata. Itt tartották: a befőtteket, paradicsomot, krumplit, hordóskáposztát, gyümölcsöt. Mivel szőlőjük is volt, a bort, pálinkát is itt tárolták. Úgyszintén itt tartották télen-nyáron köcsögökben a tejet.”⁷¹

*

Szólni kell még a tanyai épület padlásáról, mint a termés tároló helyéről.

Hódmezővásárhelyen a városi gazdaházak esetében emelt padlásteret hoztak létre, a födém fölötti fekvő téglalap alakú, különböző áttört díszítésű stukkóval, bádoglemezzel, cseréppel fedett szellőzőnyílásokkal. Ezeken a padlásokon rekeszekben, szuszékokban, zsákokban és ömlesztve egyaránt tárolták a gabonát. A deszkákból beépített rekeszes hombárok aljára tolózárat építettek. (Máshol súbernek, sípnak, kiöntőnyílásnak nevezték.) A szuszékok nálunk mindig mozgatható bútordarabok voltak, amelyek gyalulatlan, bárdolt deszkából, fémszegek nélkül, facsapolással készültek. Alakjuk hasonlított a római kori szarkofágokra. Amikor helyét változtatni akarták, kiürítették, szétszedték, és a padlás, kamra másik részén összerakták, fölépítették.

A tanyákon a nád- és cserépfödés biztosította a szellőzést, emelt padlásteret nem alkalmaztak. A tanyai padlásokon gyakori volt az ömlesztett gabona tárolása. 1919-ben a románok, 1944 őszén a szovjet csapatok elől nem egy nő, de még férfi is a gabonába beásva magát rejtőzködött.

Füzes Endre a padlásról, mint terméstárolóról ezeket írta: „A Kiskunságban, illetve a nyelvterület déli részén több helyütt már a lakóház építésekor gondoltak a padlástér ilyen irányú hasznosítására, a padlásteret 60-100 cm. [magas] fallal és emelt tetővel magasították fel. A falon általában szellőzőnyílásokat vágtak. A teherbíró, statikailag szilárd födémre sározott vagy deszkázott rekeszeket építettek, így jelentős mennyiségű gabona korszerű raktározását biztosították[…] A padláson való tárolás jellemző és domináns módja az volt, hogy a megfelelő tartószilárdságú, füsttelenített és száraz padlás egy részét simára tapasztották, a gabonát erre a részre kupacba öntötték vagy elterítették.”⁷²

*

Végül meg kell említenem egy érdekes jelenséget, amelyről a szakirodalomban nem számolnak be. Ez a féltetős tanyai méhesek tároló szerepe. Vásárhelyen a méhészkedés nem volt jelentős termelési ágazat. A földművelésből élő emberek inkább kiegészítőnek, hobbynak tekintették. Aki valamiért vonzódott a zirzonhoz – ahogy hangutánzó szóval a méheket gyakran jellemezték, különösen a vásárhelyi Pusztára települt orosházi gazdák –, azok a telek végén, a gyümölcsös közelében, elől nyitott, féltetős színt építettek polcokkal, amelyeken a kaptárok sorakoztak, de ezeket gyakran a fölre is helyezték. Az előtérbe, amelyet a fölötte húzódó féltető még fedett, a hordást követően, amikor a méhek már a kaptárban teleltek, a gazdaság körül az időjárás elől ideiglenesen ide tárolt oszlopok, építési faáru, kisebb-nagyobb gépek, eszközök, rossz zsákok, nem féltős tárgyak kerültek tavaszig. Tavasszal, amikor a méhek dolgozni kezdtek, ezeket ismét széthurcolták, és a kaptárokat kihúzták a fal tövétől.

IRODALOM

BALASSA Iván

1947. Újabb adatok a boglyakemencealakú gabonások kérdéséhez. Ethnographia. 263-264.

BARABÁS Jenő

1954. Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században. Ethnographia, 466-484.

BARABÁS Jenő

1965. Tanyai település és építkezés. In: Orosháza története és néprajza II. Szerk.: NAGY Gyula. Orosháza, 80-108.

BÁTKY Zsigmond:

1930. A magyar sátor és emlékei. Néprajzi Értesítő, 1-14. Budapest.

DÁM László:

1980. Magyar Néprajz I. Építkezés. Budapest.

ERDEI Ferenc

É.n. Magyar tanyák.

FÜZES Endre

1970. A gerendavázas gabonás. 376-384. Ethnographia.

FÜZES Endre

1973. A gabonásvermek problematikájához. 462-481. Ethnographia.

FÜZES Endre

1984. A gabona tárolása a magyar parasztgazdaságokban. Budapest.

GYÖRFFY István.

1942. Magyar nép, magyar föld. Budapest.

IKVAI Nándor

1966. Földalatti gabonatárolás Magyarországon. 343-377. Ethnographia.

JUHÁSZ Antal

1974. Telekelrendezés a szegedi tanyákon. 276-314. Ethnographia.

NAGY Gyula

1963. Hagyományos földművelés a vásárhelyi pusztán. Budapest.

NAGY Gyula

1975. Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. A Békés megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba. Szerk.: DÉR László.

PÁLL István

1989. Északkelet-Magyarország építészeti sajátosságai és változásai. I: 161-171. In: Építészet az Alföldön I–II. Nagykőrös, Szerk.: Novák László és Selmeczi László. Az Arany János Múzeum Közleményei VI.

SZRINKÓ István

1989. Kör alaprajzú épületek az Alföldön. I: 149-158. In: Építészet az Alföldön I-II. Nagykőrös, Szerk.: Novák László és Selmeczi László. Az Arany János Múzeum Közleményei VI.

TARI László

1978. Gabonásvermek Csongrádon. 19-28. In: Mozaikok Csongrád város történetéből. Csongrád.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!