Szenti Tibor

 

A DÉLTISZTÁNTÚLI TANYARENDSZER

 

Szeremlei Sámuel az 1907-ben megjelent várostörténeti monográfiájának harmadik kötetében, a 187 oldalon a következőket írta:

„Lambion császári mérnökkari tiszt ez időben [1695 augusztusában] térképet és rövid leírást készítvén Szegedről és környékéről, a Tiszától Gyuláig nem talált emberi lakóhelyet. Csak Szentesről jegyzi meg, hogy »falu, magyarok lakják«, Makóról, hogy »nagy falu, de nem lakják, a házak mind romban hevernek«, rólunk pedig: »Wasarhel, nagy falu, hol a házak még megvannak, de nem lakják…«”

Miután a török alóli fölszabadító háború csatározásai térségünk mezővárosainak levéltárait fölégették, a népességet lekaszabolták vagy elmenekültek, csak kevés írott anyagunk maradt arról, hogy milyen lehetett az a középkori szállásrendszer, amely a környékre jellemző volt. A kiváló régész, dr. Béres Mária, az 1990-es években Csomorkány mezőváros Árpád-kori templomromjánál végzett ásatása során olyan női sírokra bukkant, amelyekben az arany értékével megegyező velencei csipke töredékei kerültek elő, jelezve azt a gazdagságot, amely a jelentős utaktól, ipari és kereskedelmi központoktól távol eső vidékünkön, a mezőgazdasági termelésből eredt.

A 18. század elején, az elhagyott dél-tiszántúli mezővárosokban megindult a visszatelepülés, és vele párhuzamosan a lakatlan puszták folyamatos művelésbe fogása. A népesség növekedésével a lakott belterülettől egyre távolabb kellett kijárni, és jogos igény merült föl az időszakos kint lakásra, valamint a vetésekben károkat okozó állatok rendszabályozására. Az újkori szállásrendszer kialakulása csak a legeltetésre kijelölt puszták elkülönözése után, Hódmezővásárhely határában 1743-tól következett be. A Pusztán és a Tisza akkori árterén, a Nagy-Rétben, amely évente nyílhúzással újraosztott kaszáló- és nádlóhely volt, megtiltották a maradandó épületek emelését. Ugyanakkor a művelésbe vett tuguriális területeken, a földesúr intézőjének engedélyével és szigorú építési követelményei mellett − például 1753-ban a kémény nélküli épületek lerombolását hirdették − a megfelelő nagyságú jobbágytelekre, amely Vásárhelyen a föld minőségétől függően 32−34 holdat jelentett, építeni lehetett.

Erdei Ferenc megállapította, hogy a vásárhelyi tanyarendszer történelmileg szabályszerűen fejlődött. Ennek egyik föltétele az volt, hogy kialakult a kétlakiság. Az idős gazdák a beltelki házukban laktak, a fiatalok pedig a szállásokon gazdálkodtak. Eleinte csak téli szállásra mentek „haza”, de amint a maradandó épületek száma és terjedelme lehetővé tette, hogy a jószágok kint telelhessenek, a legények, később a fiatal család is kint maradt. A 18. század végére a Dél-Tiszántúlon már jól fejlett szállás-tanyarendszer alakult ki. Saját levéltári kutatási eredményeim alapján kiderült, hogy például az orosházi tanyák még a vásárhelyinél is „szabályszerűbben” fejlődtek. Ennek az volt az oka, hogy a falu nem rendelkezett akkora határral, hogy a gazdák a tanyáikat, akár naponta ne tudták volna ki- és bejárással megközelíteni, ezért nem is törekedtek arra, hogy például féltős, értékes szerszámaikat, jószágaikat télire tömegesen kint hagyják. Amíg Vásárhelyen a gazdaság értéke a század végére a szállásokra tevődött át, Orosházán a falusi házban állandósult.

Vásárhelyen még egy nagyon fontos tényező volt, amely növelte a szállások számát és értékét. Ez ismét levéltári kutatásaimból derült ki, hogy ti. a külterületi lakóhelyeken nemcsak a kétlakiság vált általánossá, hanem a lélekszám emelkedésével, a telkek aprózódásával és a kint lakó családok szaporodásával mind több farmjellegű szállástanya jelent meg. Az itt élő embereknek már nem volt a városban házuk, az egész évet a tanyán töltötték. A lakóhelyük és a munkahelyük egybeesett. Az urasági intézők nehezen boldogultak velük. A kötelező robotot hanyagolták, a közös munkát rosszul végezték el, és nem vették figyelembe az előírt termelést. Azt vetettek, ami nekik szükséges volt. A farmjelleg az elszakadást és az önállósulást is jelentette. Ezek a gazdák önmaguk kezdték értékesíteni termelvényeiket.

 Amikor 1785-ben a II. József-féle összeírásra került sor, a helyi tanács hirdetésekben könyörgött azoknak, „kiknek a városban házuk nincs és telkeiken húzzák meg magukat, hogy a kijelölt helyeken az összeírás végett jelentkezzenek.” Az urbárium bevezetésével a ki- és fölemelkedés lehetősége a feudalizmus végéig megrekedt. A 18. század végére a feudális terheket egyre inkább lerázó, olyan szállástanyák alakultak ki, amelyeket a ránk marad nagyszámú becsüjegyzőkönyvekben talált részletes vagyonleltárak és épületleírások alapján, néprajzilag már tanyának nevezhetünk. A Puszta és a Rét kivételével Vásárhelyen nem volt olyan külterület, ahol a tanyásodás elmaradt volna.

A gazdasági fejlődés magával hozta, hogy a reformkorban elindult a polgárosodás. A vagyonleltárakban a tanyás gazdák városi házában megjelentek a könyves tékák, a sűrűbben lakott tanyarészeken telenként az írástudók a környék gyermekeit a számolásra, betűvetésre és olvasásra oktatták. A fejlődést a vesztett 1848−49-es forradalom és szabadságharcot követő  megszorítások és üldözések ideiglenesen fékezték. Már a 18. század végére elszaporodtak azok az elemek, akiket a hirdetőkönyvben így jellemeztek: „nékiek büdös az munka.” Az uraság a betakarításkor megfelelő bérezésért munkásokat keresett, de „inkább otthon lustálkodtak és családtagjaikat is erre nevelték”, de télen, amikor elfogyott az ennivaló, és az uraság „a szegénység számára a granáriumot megnyitotta, nem átallottak az ingyen gabonáért eljönni.

 A gazdagodó tanyarendszer kitermelte a betyárvilágot. Békés vármegye elöljárói nem egyszer panaszos levélben fordultak Vásárhely vezetőihez, hogy a Pusztán bujkáló betyárok területükre átcsapnak, és emberéletben, valamint a gazdaságokban súlyos kárt tesznek. A rablóbandák a tanyás gazdák rémeivé váltak szerte az Alföldön. Nem igaz, hogy a nép szerette a zsiványokat. Egyes pásztorok lappangtatták, és a szépírók romantikus ábrázolása tette őket népi hősökké. Ezt elősegítette, hogy történetüket az 1850-től a szabadságharcban résztvevő, bujdosó katonák megsegítésével gyakran egybemosták. Folklórunkban  született meg az a betyár, aki igazságot tesz és csak a gazdagoktól veszi el, ami szükséges, de szétosztja a szegény nép között. Négy dél-alföldi levéltár vonatkozó, több folyóméter bűnpereit tanulmányoztam. Egyetlen ilyen esettel sem találkoztam, annál több olyan üggyel, amikor még a szegény gazda utolsó tehenét, vagy télire eltett élelmét is elrabolták, vagy a gyermekágyat fekvő asszonyt megkínozták, hogy adja elő a nem létező pénzüket.

A Bach-korszakban szerte a Dél-Alföldön, különösen a tanyákon addig, elsősorban a nők által használt tarka, színes ruhák a gyász és néma ellenállás jeléül elszürkültek. Változott népviseletünk. Ezekben az években alakult ki, és mindkét nemnél maradandóvá vált a sötét szín, főleg a polgárias jellegű, fekete ruhaviselet. Ezt a korszakváltást jól tükrözték a vagyonleltárakban talált ruhák leírásai. Az 1850-es évektől a külterületen megindult a szélmalmok tömeges építése, a Puszta, majd az 1860-as években a Rét kiosztása, és az itteni tanyásodás. Elkezdődött a Tisza, Maros, Körösök árvízvédelmi munkája, a Hód-tó és a kollaterális erek lecsapolása, a kiszárított területek művelésbe vétele. Nem volt határrész, ahol ne működött volna szatócsbolt, kovács, bognár és kerékgyártó műhely. A makói és a vásárhelyi festett-faragott népi bútorok az 1830-as évektől asztalos népművészetünk ékszereivé váltak! A tanyarendszerből tanyavilág fejlődött. Itt nem alakult ki az anyatelepülésektől elkülönülő, önálló népi kultúra. Vásárhelyen, ahol három különböző fazekas központ működött, a tanyavilágban egyetlen gölöncsér sem dolgozott. A parasztember éltette a házi- és népi ipart, hiszen a legnagyobb vásárlója és használója volt. Leginkább itt őrződtek meg azok a darabok, amelyek ma múzeumaink féltett kincsei.

A kiegyezés után rohamosan továbbfejlődött a tanyavilág. A 19. század utolsó évtizedeiben építeni kezdték az iskolákat, megjelentek az olvasókörök. Vásárhelyen csak a külterületen, a betiltásukig több mint hatvanat tartottak számon. Az sem volt tehát igaz, hogy a tanya a szegénység, az elmaradottság, a kulturálatlanság fészke volt. Ezekben az évtizedekben ugrásszerűen fejlődtek a mezővárosok is. Ekkor alakultak ki a főterek, Makón a hagymás, Vásárhelyen a gabonás és nagyállattartó módos gazdák jellegzetes házai. Ezekben már nem az udvaron a disznóól volt a meghatározó, hanem a padolt, villanyfényes szoba, benne később a zongora és könyvesszekrény. Akinek lehetősége volt, jól tanuló fiát iskoláztatta és belőlük alakult ki a paraszt-polgári értelmiség. A gazdák lakhelyük fejlődésének segítői voltak. Egyik saját költségén közkutat fúratott, mások földjükből ingyen telket adtak az olvasókörnek, iskolának, vagy termelvényeikkel segítették megvalósulásukat. Amikor ezeket az épületeket lebontották, a falakból fémszelencékbe zárva előkerültek az adományozók nevei és a közösbe adott értékek jegyzéke.   

Ez a korszak nemcsak haladást teremtett. A nálunk késve jelentkező ipari forradalom hatására megjelentek a gőzgépek, aratógépek, cséplőgépek. Nagyon sok kétkézi munkás (ahogy Tömörkény írta helyesen) vált munkanélkülivé. A szociális gondot fokozta, hogy a gátépítő kubikmunkák ez idő tájt fejeződtek be, és itt is jókora munkaerő szabadult föl. A telkek elaprózódtak, új földterületek kiosztása már nem volt lehetséges. A földéhséggel együtt megjelent a nélkülözés és bizonytalanság. Nem győzöm eleget írni, hogy történelmünk során a szociális gond mindig akkor keletkezett, amikor a tanyai termelés nem tudta ellátni a szegénységet; amikor az a szikra, amely a tanyák mélyéről indult el, a polgárosodó mezővárosban vetett lángot. Ez a folyamat itt, a Viharsarokban szocialista politikai köntösben, a 1890-es években agrárzendülésekben jelentkezett, és a két világháború között aratósztrájkokban, tüntetésekben folytatódott.

A török hódoltság óta olyan mérhetetlen pusztítás nem volt, mint ami területünkön az első világháborúban bekövetkezett. Létszámához képest a legnagyobb emberáldozatot Orosháza, Szentes és Vásárhely hozta. Mivel e településeken a lakosság zöme földműves volt, akiket egyik rezsim sem kímélt, ők véreztek legtöbben. Nem véletlen, hogy Vásárhelyen több mint háromezerre tehető az áldozatok száma, akik elsősorban tanyai parasztokból kerültek ki. Nem volt olyan család, amelyik nem gyászolt. Az emberáldozatnál is súlyosabbnak bizonyult a viharos gyorsasággal járó társadalmi átalakulás, amely elsősorban a családszervezetet érintette. Szétzúzta a nagycsaládi köteléket, amely a tanyai termelési rendszernek is egyik alapköve volt. Erkölcsi romlást, a kulturálódás nyomába lépő civilizációs ártalmakat teremtett. Mindehhez hozzájárult a trianoni békediktátum, amely az évszázadok során kialakult gazdasági kapcsolatokat is bénította, súlyosan befolyásolva a termelvények értékesítését, és vele a tanyai parasztember életét megnehezítette.

Az 1930-as években kezdett a gazdaság talpra állni. Ezt a klebersbergi külterületi iskolatelepítések, az elszakadási mozgalmak következtében kialakuló és fejlődésnek induló pusztaközpontok, tanyacsoportok is bizonyítják. Ugyanakkor a fasizálódás, a háborúra való készülődés előre vetette, hogy ez a fejlődés nem lesz tartós. A második világháború újabb súlyos emberveszteséget eredményezett. Darvas József író őszintén beismerte, hogy az államalapítás óta népünket olyan mérvű társadalom-átalakítás nem érte, mint a magángazdálkodásról a szovjet típusú közösségi termelésre való áttérés, és a keserves küzdelemmel, évszázadok szorgos munkájával összekapart magántulajdon elvesztése. A tanyavilág máig fölmérhetetlen családi drámák és tragédiák színterévé vált. A két szövetkezetbe terelés időszakában megindult a tanyátlanítás. Erdélyben nem volt olyan hatékony a falurombolás, mint vidékünkön a tanyapusztítás. Hetek alatt egész dűlősorokból tűntek el a tanyák.

Vásárhelyen 1950-ig közel 7000 tanyaszámot osztottak ki. Az 1910-es népszámláláskor a vásárhelyi külterület országosan még a harmadik legtanyásabb volt: az összlakosság 39,3 százaléka lakta. 1971-ben már csak 2704 tanya létezett. 2001-ben, az 1950-ben kijelölt négy tanyaközpontban 1176, míg a szórványtanyákon 1691 fő élt, összesen 4084-en. 2003-ban a 807 külterületi lakóhelyből 709 volt a tanya. 2006-ban a szórványtanyák száma csupán 687, de egy részük hobbitanya, a másik elhagyott, romos, beszántásra váró. Olyan tanya, amelyben valamilyen mezőgazdasági termelés folyik, jó, ha 400 van. A tanyalakók zöme elöregedett, beteg, mentálisan sérült, állandó segélyezést, ellátást, odafigyelést igényelnek. Mások a városi teherviselés elől menekülő tanyalakók, vagy kimondottan lumpenelemek, akiknek nincs állandó munkahelye és keresete.

Ennek az állapotnak a kialakulásához hozzásegített a renszerváltoztatás után, az első szabadon választott kormány hibás agrárpolitikája. Amikor a szövetkezetek már kezdtek valamennyire talpon maradni, feloszlatták. Értékeiket a vezetők áron alól széthordták. Nagyon sok munkahely megszűnt. Amíg a Duna−Tisza-közi Homokhátságon, ahol a III. típusú szövetkezet működött, és a gazdákat meghagyták a tanyájukban, jelentékeny fejlődés tapasztalható, a Tiszántúlon ma a tanyavilág az önfelszámolódás időszakát éli. Akik kárpótlásként visszakérték ősi birtokaikat, legtöbben mára szabadulnak tőle. Rájöttek, hogy a korszerű gazdálkodáshoz nem értenek. A kapott területek nem elégségesek, beruházásra nincs alaptőkéjük, hitelt túlzó kamatra kapnak, széttagolt földjeiket képtelenség ráfizetés nélkül beműveltetni. Kiöregedtek, és a fiatalokat az infrastruktúra nélküli, súlyos közbiztonsági gondokkal küzdő, lakatlan pusztasággá vált külterületre még erőszakkal sem lehet kiköltöztetni. A szerződéseket nem tartják be, a megtermelt áru értékesítése megoldatlan, végül a kialakuló újabb világválság és túltermelés az eladást nehezíti.  

Régen a föld anyaföld volt, és a paraszt a pogányhit örököseként, mitikus Földanyának tisztelte, ahol nemzedékek születtek, éltek és temetkeztek, ezért számára a családja jövőjét és a hazát jelentette, amelyért, ha kellett vérét áldozta. Mára csupán árucikk, amelyet pénzért lehet forgatni, de lelki kapcsolat már nem fűződik hozzá. Az marad talpon, akinek nagyobb területe van, ezért kezd kialakulni az új nagybirtokrendszer. Ide már nem építenek tanyát. A vásárhelyi műszaki iroda nyilvántartása szerint, évente átlagban három tanyaépítési engedélyt kérnek és ugyanennyit tanyabontásra. Látszólag ez egyensúlyt biztosít. Csakhogy az építési engedély nem lakóházra, hanem jókora tárolókra, vagy silókra vonatkozik, míg a bontás mindig lakóépületet is érint.

A szántóvető, a paraszt, a földműves fogalmak megszűntek. Helyette mezőgazdasági vállalkozóké a birtok és a haszon, a kétkézi munkások többnyire éhbérért foglalkoztatott, faluról, városból kijáró, időszakos alkalmazottak. A tulajdonos a városi villájából irányítja a munkaellenőrét, aki felügyeli az alkalmazottakat. Ha bárki megkérdezné tőlem, hogy mi a mai tanya jövője? Azt felelném, nem tudom. Az bizonyos, hogy a hagyományos tanyavilág életmódjával, kultúrájával visszahozhatatlanul megszűnt. Atlantiszként egy világ süllyedt el.

Amikor De Gaulle egyik beszédében korholta a francia társadalmat, mérgében azt vetette szemükre, hogy mit lehet kezdeni egy olyan néppel, amelyik több mint ezerféle sajtot gyárt. Mennyire örülnénk, ha volna olyan magántermelő piacunk, amely ezerféle megbízható, állandó minőségű terméket állít elő. Másként nézhetnénk a jövőt. Mi, idős nemzedék örüljünk, hogy még láttunk szép tanyát, szorgos gazdát, tisztességes külső munkaerőt. A lakott külterület jövője ebben a térségben a naponta ellentmondásosan változó kül- és országos belpolitika játékszínterévé változott, amelyet helyileg nincs módunkban irányítani, csak romboló intézkedéseiket tompítani és lassítani!

*

(Megjelent a Makói HISTÓRIA 2008/2-3 számában, az 1-5 oldalon, térkép- és képmelléklettel.)