MEGMARADNAK-E A VÁSÁRHELYI TANYÁK?

Erre a kérdésre kielégítő és elfogadható választ csak akkor tudok adni, ha nagyon vázlatosan áttekintem a vásárhelyi tanyarendszer fejlődését; továbbá azt, hogy ebből mi maradt mára és milyen sors várható a jövőben.

A szegedi kaszálóövezetben már a 17. század végén működő szállások voltak. Közismert, hogy a török hódoltság alatt a Dél-Tiszántúlon, így területünkön is elpusztult a középkori szállásrendszer. Hódmezővásárhelyen a Puszta 1743-ban történt elkülönözése után a tuguriális területen indult el maradandó épületek emeléséből az újkori szállásrendszer kiépülése. A 18. század végén már fejlett szállás-tanyákkal találkozunk. Ettől kezdve folyamatosan épül ki a vásárhelyi tanyavilág.

A 20. század eleji népszámlálás alkalmából a vásárhelyi lakosságnak már a 39,3. százaléka tanyán lakott. (Kecskeméten 47,1. százalék volt.) Nálunk 1949. végéig közel 7000 tanyaszámot osztottak ki. A tanya tehát gazdálkodási és életmódbeli szükségszerűségből történelmileg kialakult külterületi településforma.

Egyet értek dr. Romány Pál azon többször hangoztatott kijelentésével, hogy tanya mindig lesz, mert szintén gazdasági, életmódbeli követelmények miatt nélkülözhetetlen. Kérdés, milyen tanyák vannak jelenleg, és milyenek épülhetnek a jövőben?

Vásárhely megmaradt 46.083 hektárnyi termelésre alkalmas határában a Városi Földhivatal adatai szerint jelenleg 1691 ingatlan van, amelyből mezőgazdasági termelésben legföljebb 800-1000 vesz részt, a többi elhagyott, hobbi, szövetkezeti épület stb. A kialakult tanyáknak jelentős részét a szocialista mezőgazdasági szektor kiépítése lerombolta. A tanyákkal együtt tönkrement az egykori életminőséget elősegítő infrastruktúra is.

A megalomán birtoknagyság növelése érdekében a szántóföldekkel egybeszántották a 18. század végi kézzel rajzolt térképeinken már megtalálható, a 20. század közepéig használt göbölyhajtó-utakat, a tanyarendszer terjedésével kialakult ország- és dűlőutakat. Erőgépekkel még a földből is kiszaggatták a gazdatanyákon terjedő, jó ivóvizet szolgáltató artézi kutakat, a lebontásra kerülő tanyák körül telepített, a mikroklímát biztosító, a vadállománynak fészkelő és búvóhelyet nyújtó, de a terület elsivatagosodását is gátló fákat, bokrokat.

Az egyes határrészekben úttörő gazdálkodást folytató tanyákon már az 1930-as években megjelent a villanyáram, és különösen a köves utak menti tanyák, olvasókörök környékén a kisebb birtokokra is kezdték bevezetni. Ezek mind elpusztultak. Önkormányzatunk most önerős támogatással igyekszik a megmaradt tanyák egy részének villamosítását megoldani.

Fölvetődik a kérdés, hogy a 21. század elején vajon visszaálmodhatjuk-e a vályogfalú, szűk ablakú, villany nélküli hagyományos tanyákat? Kényszeríthetjük-e arra a ma kiköltözni vágyó családokat, hogy minden infrastruktúra és közbiztonság nélkül kitelepüljenek az elhagyott határba, mint őseik évszázadokkal korábban, akik a terület első hódítói voltak? Ha magunknak jobb létet igyekszünk teremteni, másoknak sem kívánhatjuk, hogy addigi urbánus életszínvonalukat fölcseréljék letűnt korok életformájával.

Hódmezővásárhelyen már az 1880-as évektől folyamatosan nyomtatásban jelentek meg a tanács építési rendeletei. Ezek kezdetben külön nem szabályozták a bel- és külterület építkezését, de néhány év múlva, a társadalmi igény következtében, kitértek a tanyai építkezés behatárolására is. Előbb csak azt jelölték meg, hogy mekkora lehet az a legkisebb terület, amelyre tanyát szabad építeni. Már a 19. század végén azt is kikötötték, hogy lakóépületet csak szilárd alapra, elsősorban téglára lehet építeni.

Az 1930-as évekből több doboznyi anyagot őriz Városi Levéltárunk, amelyek az építési engedély megszerzéséhez szükséges épülettervrajzokat tartalmazza. A lakóépület megjelenési formájának, külső homlokzatának, belmagasságnak, a lakószoba alapterületének, az ajtók- és ablakméreteknek meg kellett felelni az akkori követelményeknek.

Tette mindezt az akkori tanács azzal a bölcs belátással, hogy az évszázadok során kialakult, Györffy István által definiált alföldi lakóházat, illetve tanyatípust megváltoztatta volna. A modernizáció a hagyományokat tiszteletben tartotta, ugyanakkor a korral is haladt, és igyekezett minél egészségesebb, minél kellemesebb emberi hajlékot építtetni. Ha tehát a második világháborút követő társadalmi változások nem siettették volna a tanyai település átalakulását, az természetes úton, fokozatos fejlődéssel, családi drámák és áldozatok nélkül is végbement volna, ahogy ez évszázaddal korábban megtörtént a nyugat-európai farmépületek esetében.

A lebontott tanyák egykori lakóinak lakóhelyet kellett teremteni. Többségükben a belterületen épülő új bérházakba költöztek. Náluk teljes életformaváltás következett be. Elöregedésükkel és a gépesítés növekedésével közülük egyre kevesebben jártak vissza a mezőgazdaságba. Utódaik zömében más munkaterületeken igyekeztek elhelyezkedni.

Akik lakóhelyül nem a belterületet választották, azok részére 1950-ben a város külterületén öt tanyaközpont létesítését jelölték ki. Ebből egy, Rárós eleve meg sem épült. Batida, Erzsébet, Kútvölgy és Szikáncs lakossága olcsó telkeket és elviselhető kamattal bankhitelt kapott. A parasztság szorgalmára alapozva, családi összefogással fölépítették új hajlékaikat. Ezek mérnöki segédlettel, típustervek alapján készültek. Kezdtek kibontakozni a szilárd alapra téglából, esetleg vegyes fallal: téglából és vályogból épített, sátortetős, ritkábban csapott végű, de a korábbi hagyományos tanyaépítési elvektől teljesen eltérő, ugyanakkor vízzel, árammal, kötelezően vizesblokkal ellátott, egészséges lakóházak, utcasorok.

A tanyaközpontok addig fejlődtek, amíg mögöttük az 1980-as évek elejétől, bár állandó állami támogatást igénylő, de már viszonylag jól működő szövetkezetek biztosították a munkahelyet és megélhetést. A rendszerváltás után – társadalmi programjuktól függetlenül – egyik kormány sem vette figyelembe, hogy „az egy falu egy szövetkezet” korábbi elv megszűnésével, a szövetkezetek szétverésével, átalakításával részvénytársaságokká, betéti társaságokká, családok százai maradtak kereset nélkül. Egyik kormány sem figyelt arra, hogy azokat az önkormányzatokat anyagilag külön támogassa, amelyek a korábban rájuk erőltetett tanyaközpontokkal rendelkeznek. A várostól elvont forintokból igyekeztek a külterületi lakóhelyek fejlesztését megoldani. Ennek ellenére – bár éppen nálunk nagyon is odafigyelve, az utóbbi években további villamosítást, gázbevezetést, úthálózat bővítést hajtottak végre – ezek a kis települések megrekedtek a faluvá fejlődés útján. Fiatal lakói, miután az itt fölépült házaikat egyre nehezebben tudják eladni, eljárnak dolgozni a környező nagyobb településekre, városokba. Fiaikat az általános iskola fölső tagozatába kénytelenek városba járatni, és akár mindent hátrahagyva, előbb-utóbb követik őket, hogy a család ne essen szét. Ma ezek a tanyaközpontok alvó falucsirák, elöregedő és fogyó lakossággal.

2001-ben a 4 tanyaközpontban összesen 1176, míg a szórvány tanyákon 1691 fő élt. Vásárhely összlakosságának 2,38. százaléka tanyaközpontokban, 5,88. százaléka a szórvány tanyákon lakott. A külterületen élő mindösszesen 4084 fő Vásárhely összlakosságának 8,26. százalékát teszi ki.

A rendszerváltás után sokan visszakérték egykori földjeiket és megpróbáltak a városból gazdálkodni. Hamarosan rá kellett jönniük, hogy ehhez több, alapvető szükséglet hiányzik. Legtöbbnek nem volt megfelelő tőkéje és kellő nagyságú földterülete, vagy azt a nagy határban több helyen, nadrágszíj parcellákban osztották ki. Kezdetben alig voltak bankhitelek, ma jókora kamatok nehezítik a fölvételét. A rendkívül változékony időjárás miatt nem is meri magát adósságba verni, mert, ha a részleteket nem tudja fizetni, a türelmetlen társadalom azonnal lesújt: büntet, elárverez. Pályázat útján nyerhet támogatást, de ezt maga képtelen megírni és időben tudomást sem szerez róla.

Az addigi külterjes, főleg alapanyagot, nyersárut termelő életmódjukról nem tudtak időben az intenzív termelési módra átállni. Ehhez a tudásuk, szemléletük is hiányzott. Termékeiket nem képesek maguk földolgozni, értékesebbé tenni, hogy a gazdaságuk kielégítően működjön. Kiderült, hogy termelvényeik eladása sok gonddal jár. Vagy dolgoznak, vagy hivatali ügyekben szaladgálnak. A szerződések megbízhatatlanok, az áru a nyakukon marad. Amit átvesznek tőlük, az a termelő és a fogyasztó közé beépült ingyenélőket, az eladási árakat fölverő alkuszhálózatot gazdagítja; a terméket a bérből élő vásárló pedig egyre kevésbé tudja megfizetni. Ráadásul az ötvenes években azért büntették, mert nem termelt eleget, most, a kvótarendszer bevezetésével azért, mert szorgalmas volt, és az előírtnál többet juttatott (volna) a társadalom asztalára. Az összezavarodott gazdálkodó mára képtelen kiigazodni a világban, és egyelőre még útlezárásokkal, tüntetésekkel, terményei szétöntögetésével ad jelzést süket füleknek ellehetetlenült életéről.

Kezdetben, az 1990-es évek elején, amikor újra szabaddá vált a külterületi építkezés, Vásárhelyen is elindult a tanyaépítés. Több határrészben látható, félig kész épületek árválkodnak az elgazosodott földtáblákon. Látva a városban folyó építkezési stílustalanság kitelepülését, nem is sajnáljuk, hogy ez a fajta tanyaépítés megállt. Az országban rendeletileg nem szabályozott, a legtöbb tanyai épületnél föllelhető polgáriasodó jelleg, annak minden vadhajtásával, a barokkos tornyocskákkal, tetőtér-beépítéssel, öntött műkövekből készült erkélyrácsozattal és ízléstelen giccsekkel díszített oromzatokkal inkább soha ne épüljenek föl.

Az építési lendület részben megrekedt, részben más irányt vett. Kitelepülés, új helyben lakás elvétve akad. Csak a lumpenek, az eladósodott, szerencsétlen sok családosok próbálkoznak a meglévő, zömében elhagyott, romos, vagy alapos fölújítást igénylő tanyákba kiköltözni, de ezekből rövid időn belül vagy a tanya állaga, vagy ottani garázda életmódjuk miatt kénytelenek továbbállni.

Az emberek rájöttek, hogy megfelelő infrastruktúra nélkül még igénytelenség esetén is képtelenség hosszú távon kint élni. Kell a hiányzó, már megszokott életvitel, a gyerekeknek a családtól való elszakadás nélküli iskoláztatás, a fiataloknak a szórakozás és ismerkedési lehetőség, a szomszédok vigyázó, társaságot és emberi kapcsolatokat biztosító jelenléte és a közbiztonság.

Mind Vásárhelyen, mind a környező településeken azzal is megpróbálkoztak, hogy több család vagyonát összeadva, laza társulásokat, az egykori Hangya Szövetkezetek mintájára Termelési és Értékesítési Szövetkezeteket alakítottak. Közösségi erejükben bízva, jelentős bankhiteleket vettek föl. Gépeket, berendezést vásároltak. Mivel nem a munkahelyükön laktak, hanem a városból jártak ki, ezeket vagy a szabad ég alatt kellett tárolni, vagy az előre gyártott elemekből gyorsan fölépített tároló színekben kaptak elhelyezést. Egyre ment. A berendezést ellopták, megrongálták. Ahol őrt állították, a kutyákat harcképtelenné tették, az őröket megfenyegették, megverték, elzavarták. Ahol a család kitelepült, kilesték, mikor nincsenek otthon. Kamionokkal álltak be az udvarra. Minden mozdíthatót, még a lábas jószágot és a baromfit is elvittek.

A gazdálkodás másik útja a nagyüzemi termelési rendszer újkori meghonosodása lesz, az arra alkalmas földterülettel és jelentős tőkével rendelkező magánbirtokokon. Kitelepülést és helyben lakást itt sem tapasztalok. Egy-két kivétel ugyan van, ahol drótkerítéssel vették körül az egész területet, riasztóberendezést, állandó őrző-védőszolgálatot alkalmaznak. Ezek is tartanak megfelelő házat, lakást a belterületen, és inkább a legfontosabb munkálatok idején irányítóként tartózkodnak kint, vagy ha a lakóépületet ricsajos házi mulatságok rendezésére használják, amelyet a belterületen a szomszédok kifogásolnának.

Ezeken a birtokokon zömében gazdasági épületeket lehet látni: csúszózsaluzással épült betonfalakat, könnyű fémszerkezetes, hullámos bádogtetős tárolókat és színeket, fóliasátrakat, villanypásztorral védett legelőket, karámokat. Még csak törekvés sincs arra, hogy ezek valamiképpen legalább külső megjelenésükben alkalmazkodjanak a hagyományos tanyai építkezés során létrejött épülettípusokhoz. Abban az esetben, ha a munkaterületen valamilyen fokon földolgozás is folyik, ott az ipari, munkavédelmi és egészségügyi előírásoknak megfelelő, korszerű épületeket kell építeni.

Végül még mindig tanyán él és kínlódik egy réteg, akik részben görcsösen ragaszkodnak a múltba vesző hagyományos életmódhoz, részben és bizonyos fokig a kor diktálta követelményeknek igyekeznek eleget tenni. A régi lakóházat javítgatják, átalakítják, belül modernizálják. Gyakran olyan tanyákban is kialakítottak a hozzá toldott épületrészből, vagy a kisszobából, tető alatti folyosó végébe beépített nyári konyhából létrehozott fürdőszobát, ahol még áram sincs, és a vizet kézi erővel vagy robbanómotor segítségével a padláson, épület mögött elhelyezett, állványon álló hordóba pumpálják föl.

A romossá váló, évszázados földfalú épületeket már nem építik újjá. Helyettük ezeken a portákon is megjelentek a korszerű, fémelemekből gyorsan összeállítható színek, pajták, tárolók. A MÁV az előző évtizedben – fönnmaradása érdekében – nagyon sok szállító vagont tanyai gazdáknak értékesített. Ezeket elfogadható áron megvásárolták, darus kocsikkal a helyszínre szállították, és most a hagyományos épületcsoport udvarán, mint elrettentő, építészetileg kirívó, zárt tárolók éktelenkednek. Különösen Mártély község környékén lehet látni ilyen tanyatelkeket.

Ezek után befejezésül röviden válaszolni tudok az előadásom címében föltett kérdésre, hogy megmaradnak-e a vásárhelyi tanyák? Előbb azonban visszakérdek önmagamtól: attól függ, hogy mit nevezünk tanyának? Ha a Györffy által meghatározott, hagyományos alföldi tanyatípusra, illetve háztípusra gondolunk, a feleletem egyértelműen az, hogy nem maradnak meg. Amennyiben a néprajztudomány által definiált hagyományos tanyai életmód megtartására – Vásárhelyen az Erdei Ferenc fogalmazása szerinti „történelmileg szabályszerűen fejlődött”, kétlakiságra épült tanyai településforma és életmód megmaradására – kell felelnem, a válaszom ismét egyértelmű: nem marad meg. Az épületeket is az életmód hozza létre, fejleszti és alakítja. A történelem kerekét visszaforgatni, az elpusztított gazdaéletmódot és építkezést visszahozni soha többé nem lehet!

Vásárhelyen évtizede lesz, hogy évente mindössze 2-3 tanyaépítési és ugyanennyi tanyabontási engedélyt kérnek önkormányzatunk műszaki osztályától, illetve a Városi Földhivataltól. Az egyensúly azt jelzi, hogy a külterületi építmények száma nem fogy, csak rendkívül lassan átalakul. A bontási engedély általában a tanyából kihalt, idős emberek lakhelyére vonatkozik, akik eddig nosztalgiából laktak benne, de a városban élő örököseik – esetleg néhány éves kísérleti kínlódás után – nem tartják tovább, hanem lebontják. Az új építkezési engedélyt kérők lakóépületet nem építenek, csak gazdasági építményeket emelnek.

Romány Pálnak tehát ma úgy érvényes a föntebb idézett mondása, hogy a tanyavilág átalakul. A termelést segítő helyben lakás lassanként megszűnik. A korszerű gazdálkodáshoz szükséges épületek igen lassan, de szaporodnak, egy a földet különösebben nem szerető, azt nem Földanyának, nem hazának, csupán árucikknek, vagy termelési föltételnek tekintő vállalkozó réteg tulajdonában.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!