IDŐUTAZÁS CSÁNGÓFÖLDÖN

Takács Judit első önálló fotókiállítása

Mindszenten, 2010. május 14-én

„Csángó magyar, csángó magyar

Mivé lettél csángó magyar?

Ágról szakadt madár vagy te,

Elvettetve, elfeledve.”

Így hangzik a „Csángó Himnusz” első, szomorú versszaka. Ha meg akarjuk érteni e sorokat, vagy Takács Judit fotóinak mondanivalóját, a kiállítás címében rejlő „időutazást”, akkor meg kell kísérelnünk történelmi visszatekintéssel arról tájékozódni, hogy valójában kik is a csángók?

Akár lexikonok vonatkozó szócikkeiben, szakkönyvek tanulmányaiban, vagy az internet magyarázataiban mélyedünk el, ne legyen illúziónk, hogy kinyílik előttünk a titkot rejtő becsukott kapu, amelyen át a teljes megvilágosodás fénye ömlik ránk, és a csángókról egyértelműen mindent megtudunk.

Még a csángó név eredete sem tisztázott. Az eddigi első írásos említését 1443-ból, egy adománylevélből ismerjük. A székely nyelvjárásban van egy csángál nevű szó, amely azt jelenti, hogy rosszul harangozik, hamisan énekel. Mások szerint a csengőt, kolompot viselő tehenek után elcsángál, vagyis elkóborol szóváltozata. Az Új Magyar Tájszótár szerint Nyíregyháza környékén csavargót jelent. Kapcsolatba hozzák a besenyők kangar törzsének nevével is. Nem sorolom a különös, eléggé negatív jelentésű szómagyarázatokat. Az ősmagyar történelemkutatás, különösen a nyelvészet már annyiszor tévútra sodort bennünket. Hol a finnugor, hol az őstörök, vagy a mongol eredetet erősítette, attól függően, hogy az éppen aktuális politikának melyik kedvezett jobban, ezért ebben a kérdésben nagyon óvatos vagyok!

Az egyik fölmérés szerint, a csángók népessége mintegy 310 ezer főt tesz ki, akikből 103 ezer beszél magyarul. Legtöbben, vélhetően 62 ezren Moldvában élnek. Gyökerüket talán a honfoglaláskor határőrzőként a Kárpátok láncán kívül hagyott magyarok alkották. De élnek csángók a Gyimesben, Barcaságban; tudunk róluk Besszarábiában, találunk bolgár csángókat és bukovinai székely csángókat is.

A történelem szétszórt bennünket, és minden lakott földrészen élnek közülünk magyar, székely és csángó testvéreink. Íróként Illyés Gyulával értek egyet, aki szerint ma az a magyar, aki annak vallja magát. Néprajzosként azt mondhatom, az a magyar, aki ezt a kultúrát és nyelvet magáénak ismeri és gyakorolja, függetlenül, hogy törzsökös magyar, székely vagy csángó. Nagy Lajos és Mátyás királyunk idején Európa erős magyar birodalmát évszázadokon keresztül szüntelenül addig törték, zúzták, míg mára oly kevesen vagyunk, hogy örülünk, ha testvéreinkre lelünk, és keblünkre ölelhetjük egymást.

Ezen emberek közé tartozik a mindszenti Takács Judit is, aki közel tíz éves kora óta, minden évben, pár alkalommal eljutott Erdélybe, valamint Csángóföldre. Évek óta számos helyre pályázik néprajzi kutatómunkára, melyek többségét meg is nyeri. 2009. augusztusában a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként vett részt egy Nyári Egyetemen, Csángóföldön, ahová a tavalyi esztendőben még két alkalommal tért vissza, hogy még jobban megismerje azt az emberi értéket, amit a csángókban talált.

A dokumentumfilmes és fotós munkásságunk könnyen rokonítható, így talán nem véletlen, hogy engem tisztelt meg azzal, hogy megnyissam ezt a kiállítását.

Judit tizenéves korától az akkor beszerezhető kis bokszgéppel kezdte el a világot fölfedezni. Nagy örömére, általános iskolai ballagására egy komolyabb fényképezőgépet kapott. 2000 óta digitális technikával dolgozik.

Eddigi élete során Takács Judit sok mindent kipróbált. Újságíróként a tollával, rádióriporterként mikrofonnal tartotta el magát, de számára a fényképezés mindig megmaradt. Jelenleg egy budapesti iskolában tanul rendező szakon, ahol többek között olyan ismert filmrendezők tanítják, mint: Tímár Péter, Jankovics Marcell, valamint Jancsó Miklós.

Példaképének Sára Sándort, a Kossuth-díjjal kitüntetett filmrendezőt tartja, akivel 1993 és 2000 között hét éven át abban az időszakban számos alkalommal találkozott, amikor a Duna TV igazgatója volt.

Judit számára a néprajz mindig iránytű volt, különösen a csángóföldi fotózásban, amely nem hagyta őt a ma divatos látványfotózás, vagy a technika által elérhető, agyondolgozott képkészítés útveszőjébe kerülni. Amikor a kor lehetőségével haladva, áttért a digitális fényképezésre – bár ismert, hogy ezek a modern gépek már színes képalkotást végeznek –, Judit nagyon helyesen a fekete-fehér változatot választotta.

Vásárhelyen évek óta, minden június első hetében, az ország legkiválóbb fotóművészei szimpóziumot tartanak. Közülük nagyon sokan változatlanul a fekete-fehér képmegjelenítést követik. Nem véletlen. A színtelen képek, bármilyen különösen hangzik, a legtöbb színt és árnyalatot megtartják, sőt olyan finom részleteket mutatnak meg, amelyeket a koloritásban a színözön elföd elülünk. Juditot erre nem kellett figyelmeztetni, ezt észrevette és kiválóan alkalmazta. Ezzel a lehetőséggel és eszközzel fölfegyverkezve vállalta a fizikailag gyakran embert próbáló kirándulásokat, hogy eljusson csángóföldre, és ott időutazást tegyen a magyar kultúra egy alig ismert, ősi világában.

Az itt látható valamennyi fotója 2009-ben készült. Korábbi művei több közös fotókiállításon szerepeltek, azonban ez az első önálló bemutatkozása. A fotókról rögtön látszik, hogy nem turistaként, és nem látvány-, vagy szuvenír fényképezést végzett, hanem belülről ábrázolt, amelyet nem lehet egyszeri csángóföldi tartózkodás során elérni. Barátként, testvérként, később kicsit csángóként kell vissza-visszatérni hozzájuk, hogy mély ismereteket szerezzen róluk és befogadják.

Így történt ez Lábnyik helységben is, ahol megismerkedett a most 7 éves Bot Deniszával, aki fölkérte, hogy legyen a keresztanyja. Ennek tudható be, hogy ma már rokonként látogathatják egymást. Figyeljük meg ennek a kislánynak a kedves, lelkét sugárzó arcát, és tükörként szemünk elé tartva nézzük meg a többi csángó portrét is. Tiszta arcok, akik szegénységükben is elégedettek sorsukkal. Az idős, ráncos, fejkendős asszonyok, akár a mi vidékünkről is származhatnának, de nálunk szomorúság ül a szemekben, itt pedig derű. A kucsmás férfiak mintha a hagyományos délalföldi tanyavilágból léptek volna ki.

Bár sok házban még hiányzik az alapvető infrastruktúra, ami nélkül mi már el sem tudnánk képzelni az életünket, az egyre terjedő elektronikus médián keresztül csángóföldön is mind többen találkozhatnak a gazdagabb népek luxusával. Bizonyosan ők is álmodnak tengeren úszó jachton hajókázni, fényes sportkocsin furikázni, balkonos, fürdőmedencés, kertes villában lakni. De szülőföldjükön jóformán ismeretlen a vezetékes tiszta ivóvíz, és a gépjárművek korában is zömében tehénfogatot használnak. Ezen a téren itt annyit változott a világ, hogy a hosszú szekerek alatt már nem fakerekek nyikorognak, hanem gumikerekek forognak. A piacon, vásáron ott sorakoznak egymás mellett, akár emberöltővel korábban a mi vásárainkon a lőcsös parasztkocsik.

Tehenek, lovak, kecskék, juhok, és az elmaradhatatlan malacok tekintenek vissza a fotókról. A kocsialjhoz vastag kötéllel odakötött, sorsukat megadással tűrő fekvő, fél alvó disznók nálunk szokatlanok, ott a hétköznapok megszokott látványa. Akár nálunk a szikes, semlyékes pusztán, csángóföldön a kavicsos, köves, hol ereszkedő, hol meredeken kanyargó földeken nincs rózsa, csak tarackvirág. Itt nagyon küzdelmes az élet. Ahol a föld engedi, ott terményt igyekeznek nevelni, és nem a kerti virág kapja a szorgos kezek gondozását, hanem a kukorica, mint az egyik fő táplálékuk.

A Csángó Himnusz következő versszaka fejtegetésünkre így felel:

„Egy pusztába telepedtél,

Melyet országnak neveztél,

De se országod, se hazád,

Csak az Úristen gondol rád.”

Az állami iskolákban kötelező románul tanulni, az 1950-es években megszűnt a magyar oktatás. Különös, hátrányos megkülönböztetés ez ma egy európai uniós országban. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének és a helyi csángó közösségek összefogásának köszönhető, hogy 2003 szeptemberétől hét Bákó megyei magániskolában kilenc csoportban megkezdődött a magyar nyelv oktatása. Ami még értékelhetőbb, hogy azonnal lettek magyar nyelvet beszélő tanárok, akik többsége Székelyföldről érkezett Moldvába tanítani. E kiállítás egyik legszentebb fényképén nézzék meg azt a kisgyereket, aki füzetét boldogan tartotta az objektív elé és gyöngybetűkkel formált magyar szavakat írt bele. Amíg a mi tanulóinknak gyakran unott dolog egy fogalmazás, ott egyetlen magyar szó betűkkel való megformálása áhítat és transzcendens cselekmény. Gyökér, amelybe magyar szellemükkel kapaszkodhatnak. A világháborúk poklában, a fogolytáborokban sínylődő rabokat, amikor már a rongyaikon kívül semmijük sem maradt, az tartotta életben, hogy egymással magyarul beszélhettek. Lelkünk mellett a legnagyobb kincsünk a magyar nyelv, amelynek igazi értékét ezek a kis csángó gyerekek tudják igazán értékelni.

A templomban a papok akkor sem prédikálhatnak magyarul, ha az az anyanyelvük. A Csángó Himnusz így jajong tovább:

„Idegen nyelv beborít, nyom,

Olasz papocskák nyakadon,

Nem tudsz énekelni, gyónni,

Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem, mi lesz velünk?

Gyermekeink, s mi elveszünk!

Melyet apáink őriztek,

Elpusztítják szép nyelvünket!”

Nézzék meg figyelmesen a kiállított fotókat. Ezeknek a szegény embereknek katedrális méretű és olykor királyi gazdagságú, hatalmas templomaik vannak, gyönyörű fő- és mellékoltárokkal, freskókkal, szentképekkel, feszületekkel, stációképekkel és körmeneti zászlókkal. A katolikus templomokba, bár a legtöbb helyen ünnepnapokon háromszor is tartanak misét, mindegyikre annyian összejönnek, hogy Isten házát zsúfolásig megtöltik. Csángó magyarjaink példát mutatnak és üzenetet küldenek felénk is. Mit mondott Jézus a tanítványainak, amikor elküldte őket a világba téríteni? „Ha már ketten lesztek, én harmadiknak ott leszek köztetek.”

A hit és a közösség ereje a megtartó és éltető. Az, hogy hétről hétre találkoznak egymással és a szó nélkül is hozzájuk szóló, rájuk figyelő Istenükkel, ahol magyar-csángó beszéddel gondolatot válthatnak.

Befejezésül a Csángó Himnusz így könyörög:

„Halljuk, áll még Magyarország,

Úristenünk, Te is megáldd!

Hogy rajtunk könyörüljenek,

Elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk,

Még Ázsiából szakadtunk.

Úristen, sorsunkon segíts,

Csángó magyart el ne veszítsd!”

Fogadjuk meg könyörgésüket. Takács Judit csángóföldi kiállítását zárjuk magunkba, de adjuk tovább újabb és újabb helységekbe, szívtől szívig – ahol még lesz foganatja!

*

Hódmezővásárhely, 2010. május 11.

Szenti Tibor.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!