EMBERFALÓ SZÖRNYEK – SZÖRNYEMBEREK

Ha a televízió csatornáiból válogatunk, melyik műsort nézzük meg, kénytelen hozzászokunk, hogy dől ránk a szellemi szemét. Olyan helyzetbe kerülünk, mintha a kiürítés pillanatában egy kukás kocsi alá állnánk a lerakodó telepen, ahová kiöntik évszázadok elhibázott agytermékét és salakját. Horror, ill. thriller, pornó, krimi, katasztrófa és sci-fi váltakoznak néhány szirupos, vagy politikai tartalmú filmmel. "Szabad a választék!" Ezek közül is kiemelem az egyik legrombolóbb műfajt, a mai sci-fit.

Nem végeztem kultúrtörténeti kutatást, hogy az ember a fantasztikum birodalmát mikor kezdte el önmagának kiépíteni, de már a barlangábrázolásoknál ott találhatók azok a maszkos, különös fejalakú figurák, amelyekről sokan azt állítják, hogy fejvédő burában hozzánk érkezett idegen bolygók lényei. Ettől kezdve, a neolitikum maszkos idoljain át (lásd, pl. a Szegvár-tűzkövesi "Sarlós Istent") az ókori Humbabáig, szfinxig, vagy Cerberoszig, a középkori "repülő, vagy macska képében megjelenő, kulcslyukon átbúvó boszorkányokig", az angliai szellemjárásokig, és napjaink űrlényéig rendkívül változatos a torz fantázia szüleménye.

Még az egyetemet végzett emberek nagyobb része is bedől a mesének, hogy ti. Földünket rendszeresen űrlények látogatják. Az kétségtelen, hogy a gömbvillámtól a Bermuda-háromszögben eltűnt repülőkig, nem egy olyan természeti jelenség létezik - nem is beszélve a titkos katonai kutatások ritkán előtűnő, azonosítatlan tárgyairól, az ufókról -, amelyeket még nem tudunk magyarázni, de a tudományos tényeket sem vagyunk hajlandók elfogadni. Ugyancsak a tévécsatornákon olykor föltűnnek csillagászok, űrkutatók, asztrofizikusok, akik egybehangzóan állítják, hogy naprendszerünkben elképzelhetetlen olyan űrlények létezése, amelyek kapcsolatba kerültek Földünkkel. A legközelebbi égitest, amelyen nem magasrendű civilizációt, csupán életet lehetne föltételezni, állítólag 11 millió fényév távolságra van tőlünk.

Az einsteini anyag-energia megmaradási elmélet (E = m·c²) egyik részmagyarázata azt fejtegeti, hogy, a fény sebességét egyetlen anyagi természetű test (pl. űrhajó) sem érheti el, mivel ott tömege a végtelenbe kitágulna, és mozgása megállna. (Anyag talán még a "fekete lyukakban" sincs mozgás nélkül.) Volna még egy módszer, amellyel "űrugrást" végezhetnénk, ha olyan irdatlan energiamennyiségre tennénk szert, amellyel a teret el tudnánk görbíteni, és ezzel a távol lévő égitestet hozzánk közelíteni. Ez nemcsak az ember, de más, nálunk fejlettebb civilizációk esetében is elképzelhetetlen, hiszen vele olyan mértékben avatkoznánk be az űrben kimért pályákon mozgó égitestek törvényeibe, melyek elképzelhetetlen kozmoszkatasztrófákhoz vezetnének. Be kell látnunk, nincsenek "hosszú fülű, vagy nagyfejű, zöld emberkék", akik rendre itt járnak, garázdálkodnak, embereket elrabolnak, majd vért, szaporító anyagokat vesznek tőlük, illetve "átprogramozzák" az agyukat. Ez utóbbit ugyanis nap, mint nap maga az ember követi el társain, például a nem megfelelő, vagy kimondottan félrevezető tájékoztatással.

Ha a fantasztikus irodalmat vizsgáljuk, kiderül hogy már az ókorban a sokistenhit és a világ-, illetve az ember teremtésének mítosza megalkotta a sumer eposzoktól az ókori szerzőkön (pl. Homéroszon) át, a középkori Dantén keresztül a 19. századi Vernéig, Madáchig a fantasztikumot. Magyar írónk az "Ember tragédiájának" falanszter színében előképe volt Huxleynek. Mindkettő szóban forgó műve társadalombírálat, a hit megingása a jövő emberképében.

Korunknak - a számtalan firkász közül - két jeles, világszerte ismert írója volt, ill. van, akik nagy képzelő erővel bírnak fantasztikus regények és "ismeretterjesztő" sci-fi könyvek kiagyalásához. Az egyik Aldous Huxley, a másik Erick von Daniken. Huxley "Szép új világ" c. művét a 20. században társadalmi fantasztikumnak szánta. Gimnazista koromban, 1955-ben találkoztam a könyvvel, amely akkor "ideológiai szempontból" tiltott listán volt. Máig nagy hatással van rám, és borzongva gondolok rá, illetve arra a falanszterre, amelyet megálmodott. Hiszem, hogy írója sem gondolta, szatirikus regényének szinte minden jóslata megvalósul, vagy emberközelbe kerül a 21. században.

Kötetéből két példát emelek ki. Az egyik a főszereplő, Lenina szájából hangzik el igen gyakran: "Szoma, ha mondom, segít a gondon!" Vagyis ha bánatod van, ha megoldatlan gonddal küzdesz, vegyél be egy "búfelejtő" tablettát, és máris "rózsaszín felhőben utazol". Ma a drogozással ott tartunk, hogy az átmenő forgalmat lebonyolító országból célállomássá változtunk. Évente száz fölötti fiatalkorút tartanak nyílván, mint gyógyíthatatlan szenvedélybeteget.

Huxley könyvéből a másik példa a bokanovszkizálás. Mesterséges körülmények között (laboratóriumban, lombikban) olyan egyedeket hoznak létre, akiknek a zigótája (fejlődő csírája) a megtermékenyítéstől a kifejlődésig meghatározott mennyiségű oxigént és tápanyagot kapnak. Ezzel eleve meghatározzák fizikai, szellemi és mentális képességeiket. Hol van már a valóságtól az a mondás, hogy "mindenki egyenlő esélyekkel születik", vagy "mindenki mezítelenül jön a világra!"

Akinek az agya kevesebb éltető elemet kap, annak a képességei eleve behatároltak. Belőlük lesz a "kenhető massza", akiket egy ügyes "népvezér" bármire fölhasználhat. Nem zúgolódnak, ha egész életükön keresztül csak a betevő falatjukért a legalantasabb munkát végeztetik velük, ugyanakkor bármilyen durva feladatot gondolkodás nélkül elvégeznek. A mai társadalmak számára ezekből kell a legtöbb, és a társadalmi piramis alján belőlük van a legszélesebb alap, akiket nem is szándékoznak innen fölemelni, csak a hordóról száll a szónoklat a szociális érzékenységről. Ugyanakkor a piramis csúcsán azok ülnek, akik fejlődésükhöz már az embrionális időszakban többet kaptak, mint a tömeg átlagembere, és megszületésük után a társadalom kiválogatása következtében eleve kellő lehetőségeket kapnak. Még nem is említettem a génsebészetet, ill. a klónozást, amely rossz irányba fordítva lehetővé teszi, hogy fajunkból bármilyen uralkodó, vagy alantas sorsú egyedet, illetve társadalmi réteget mesterségesen és gyorsan létre tudjunk hozni.

A vízió már Auschwitzban, dr. Mengele "laboratóriumában" kezdett megvalósulni, amikor bizonygatni kellett, hogy van alacsonyabb, és felsőbbrendű emberi "faj". Azóta a folyamat felgyorsult és kiszélesedett. Tudományos bázist kapott. Az emberi kíváncsiság, kísérletező kedv és csillapíthatatlan kutató-, ill. felfedező vágyunk előbb-utóbb beindítja azt a típusú szaporítást, hogy emberek mesterségesen megváltoztatott, elrendelt tulajdonságokkal születhessenek a világra.

Hány évtizede beszélünk az ún. felzárkóztatási programokról, amelyek a szociális háló kiterjesztését, a lehetőségek egyenlő elosztását céloznák, és néhány vezető nagyhatalmat kivéve, a föld legtöbb országában mi a végeredmény? A világtérképen jelöljük be azokat a helyeket, ahol háborúk dúlnak, ahol terjedő társadalmi, katonai-, ill. terrorakciók tűzfészkei találhatók. Kiderül, most is lángol a világ; hogy már benne élünk a harmadik világháborúba, csak nem így nevezzük.

Mindezekért okolhatnánk a politikát, vagy egyes politikusokat, hadvezéreket, "történelemcsinálókat", népvezéreket, akiknek nagy hatásuk és erejük van a világ jelentékeny részét, vagy hazájuk sorsát befolyásolni. Ez csak a jól érzékelhető, a szembetűnő tény. Csakhogy ezek a figurák is az evolúció során, a tápláléklánc felső végén található csúcsragadozó fajhoz, az emberhez tartoznak. Az emberiség tenyésztette ki őket önmagából, és saját fajuk ragadozóivá váltak.

Dan O'Bannon regénye (1978) alapján 1979-ben Ridley Scott rendezésében 112 perces tömény horrort, izgalmat, rémületet nyújtó amerikai film született, "A nyolcadik utas: a Halál", amely 1980-ban Oscar-díjat kapott, és 1981-ben hazánkban is bemutatták. Ez a sci-fi volt az első nagyszabású filmen játszódó rémtörténet, amely az emberiség elképzelt jövőjéről szólt, de az eltelt negyedszázad során nem egy részlete realizálódni látszik. (A filmkritika szerint, azóta is készítenek hasonlókat, másolgatják, de egyik sem közelítette meg ennek az erőszakos víziónak az átütő erejét.)

Maga a történet roppant egyszerű és banális. A hazafelé tartó űrhajóban elbújik egy potyautas, a földön kívüli horrorlény, maga a Halál. Kezdetben csupán egy undorító féreg, amely észrevétlenül belemászik az űrhajósokba, bennük élősködik - akár a fürkészdarázs lárvája, amely fölfalja a gazdaállat hernyót -, és amikor megfelelő méretben kifejlődik, kitör a mellkasukból, elpusztítva hordozójukat. Nyilvánvaló szerepe az, hogy eljusson a Földre, itt megfertőzze, és sorra meggyilkolja az embereket, majd faja számára átvegye a hatalmat. Az űrlényről így fogalmaz a kritika:

"Ő a túlélő, tökéletes felépítésű, páratlan vérszomjjal párosítva. Nem zavarja meg sem tudat, sem lelkiismeret, sem morális tévelygés." A Világhálón a film egyik ismertetője még ezzel egészítette ki a jellemzését: "Hihetetlenül jól néz ki, azóta sem sikerült undorítóbb, gusztustalanabb vagy félelmetesebb szörnyet kreálni."

E sorokat olvasva, önkéntelenül fölmerül bennem, hogy voltaképpen megszületőben van az új emberideál, amelyet nem zavar a tudat, lelkiismeret és erkölcsi érték. Ugye ismerős a kép?! Sietek hozzátenni, ez az "ideál" nem a még józanul, vagy inkább hagyományos erkölcsi normákban gondolkodó embereké, hanem azoké, akiket ez az idegen már megfertőzött; aki egyre szaporodva pusztítja az emberiségért szorongókat.

Ez a lény nem kívülről jött. Bennünk született meg. A mi énünk, rosszabbik fele, amely egyre gyorsuló ütemben fölzabálja azt a hasznos értéket, amelyet még agyunkban talál, és asszimilálja, beépíti saját kártékony személyiségébe. Pondróból mindig több van, mint tarka pillangóból. Így születnek mind szemünk láttára, mind alattomosan az emberfaló szörnyekből a szörnyemberek.

Korábban a bábokból, pajorokból, lárvákból finom fölépítésű tiszavirágok, szemet gyönyörködtető, a virágok nektárját szívogató, színes lepkék bújtak ki. Bennünk a lárvából maga az új emberideál kel ki. Az, hogy pontosan milyen lesz, az a kor szellemét tükrözi. A kérdés költői, ezt a folyamatot lesz-e időnk és erőnk visszafordítani, amikor végre fölfedezzük, hogy nagy bajban vagyunk, vagy ekkorra már nem lesz ember, csak szörny?

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!