Ajánlás

A kommunizmus parasztáldozatainak

 

Egy dokumentumokon alapuló igaz történet,

amely a Parasztvallomásokból kimaradt

 

 

 

Szenti Tibor

 

A SZELLEMTANYA

 

Elmúlt éjfél, amikor dörömbölni kezdtek a kapun, és egy férfi durva hangon kiabált:

− Kinyitni!

Az asszony összerezzent. Nem tudta, hogy álmodik-e, vagy ébren van. Amikor az ajtót puskatussal kezdték verni és a deszkák recsegtek, kikelt az ágyból. Magára terítette a nagykendőt és elindult a bejárat felé.

− Kezdődik − gondolta −, vagy inkább folytatódik.

Fordult a kulcs a zárban és kívülről egy szöges csizma betaszította a kaput.

− Te itt pihegsz, vén szipirtyó, miközben a munkásosztály régen dolgozik − ordítozott a fegyveres.

Kutyája letépte az asszony kendőjét és ott állt hálóingben, megszégyenülve.

−  Hatkor jön a biztos, és a nép állama nevében lefoglalja a házat a proletár gyerekeknek. Addig takarodj innen, különben nem éred meg a delet! Egy kosárra valót vihetsz magaddal.

Sarkon fordult és a fekete autóval elszáguldott. Az asszony nem tétovázott. Elővette az üres kosarat. Elgondolkodott, mit rakjon bele. Az évszázados polgári házban négy nemzedék hagyta hátra bútorait, ünneplő ruháit, iratait és műtárgyait. Mindezt hogyan rakja bele egy füles garabolyba, amelyet ráadásul még ki tudja, meddig kell cipelni, pedig már elmúlt ötven éves. Sorba vett néhány kedves emléket. Férje katonaképét, amely ott állt a komód tetején. Az iménti keretlegény szovjet elvtársai lőtték le a Don-kanyarban. Azt sem tudja, hogy a teste melyik tömegsírban folyt össze a bajtársakéval. Szívében másmilyen képet őrzött uráról, nem akarta, hogy ezt a szürke harctéri fotó megzavarja. Megpillantotta a szép kis porcelánbögrét, amelyből első áldozása után a reggelit kapta a plébánia kertjében. Törékeny holmi. Nem biztos, hogy kibírná mindazt, ami majd rá vár. 1944 júliusában ugyanezt tették zsidó barátnőjével is, akit sohasem látott többé. Amikor a terror elindul, a fedőszínek összekeverednek, és mindegy, hogy eredetileg vörös volt-e vagy fekete. Jaj a védteleneknek! Ahogy szeme végigfutott a tárgyakon, sorra kihagyta őket a kosárból. Végül egy üveg szenteltvizet rakott bele.

„Kevés só van benne, nem zavarosodik − gondolta. − Majd kortyolok belőle, ha nagy szükségét érzem.”

Felöltözött. Ahogy haladt kifelé, az ajtókat nyitva hagyta maga mögött. Arra gondolt, hogy az új lakók ne zártöréssel és rombolással kezdjék a honfoglalást. Legyen minden a gyerekeké. Neki egy sem jutott, most meg talán száz ismeretlen költözik be elhagyott birtokába. A szíve megdobbant.

„Istenem, legalább volt kiknek gyűjteni és hagyni. Remélem, megbecsülik” − futott át rajta, és nem érzett gyűlöletet.

Sietve végigkocogott az ismerős utcákon. Nem akart senkivel sem találkozni, ne lássák vesszőfutását. Hűvös hajnali szél borzongatta a város szélén. A folyó felől érkezett. A fák elmosódott, sötét foltját látta a ködben. Átsuhant emlékezetében a kanyarban a sárga homokpart, amelyhez vidám társaságával annyi kellemes kirándulás élménye fűződött, de nem tépelődött rajta.

Elkerülte az országutat, amelyen megindultak a teherautók, és a belső legelőn átvezető csapáson megindult a puszta felé. Az egyre gyérebben lakott tanyák elmaradoztak. Kivilágosodott. A fölkelő nap fényében könnyes lett a szeme, és leült pihenni. Köröskörül csak a földet és feje fölött az eget látta. Ennek a csodálatos mindenségnek ő volt a középpontjában. Még mindig markolta a kosár fülét, majd ujjai lassan elernyedtek és kiesett markából. Karjait hátra támasztotta és rézsútos testhelyzetben egyszerre látta maga körül az egész pusztát.

Érezte, teljesen egyedül van. Itt már nincs, aki üldözze. Ahogy a fény szétterült és a felhők úszni kezdtek fölötte, a gyér fű közül megszólalt a pacsirta, majd hirtelen fölszállt előtte a magasban, és szárnyát gyorsan pörgetve, egyhelyben röpdösött. Lába előtt tücsök ciripelt.  

„Megérkeztem − futott át rajta a gondolat −, de hol lesz a szállásom?”

A nap egyre jobban égette és indulásra nógatta. Olyan volt, mintha egy hatalmas, jóságos arc kísérné figyelemmel, és sugarainak védőszárnya alatt elzárná a veszedelmes világ elől. Föltápászkodott, majd folytatta útját. Lába alatt a selymes rét tarackos, kemény birkalegelővé változott, majd szamártövises bokrok után egy hatalmas tóhoz érkezett. A nyár a végét járta, a mederből már kiszáradt a víz és fehér sziksó ült ki a szélére. A közepén még fortyogott az iszap, és a farkukat elvesztő kisbékák menekültek a kérgesedő, halálos pocsolyából. Olyan volt a látvány, mint amikor a háziasszony kevés vízben fölteszi az ételt főni, de ott felejti, és hamarosan leég az alja.

„Tovább, tovább! − nógatta Terézt egy belső hang. − Legalább egy kutat találnék.”

Nem volt szerencséje. Délre járhatott az idő, mert az árnyéka összezsugorodott, a szája kicserepesedett, a bokája megdagadt.

„Ha leülök pihenni, éget a nap. Gyerünk!”

Már alig botladozott, amikor eszébe jutott a kosarában lévő szentelt víz. Kifeszegette a dugót és kortyolt. A meleg sós víztől nem vált pihentté, de megkönnyebbült. Újra inni akart, de eszébe jutott, hogy kezdődő új életútja hosszúnak ígérkezik. Ki tudja, végső szükségben még hányszor kell az üvegből húznia.

Az úttalan út elfogyott előtte. Csak a levegő rezgett messze a talaj fölött, mintha hatalmas tengert mutatna. Talán valami épületforma bontokozott ki belőle, de tudta, hogy a délibáb becsaphatja, és lüktető agyában olyan képek jönnek elő a múltból, amelyeket gyermekkorában láthatott, amikor a szomszéd birtokos könnyű cséza kocsin kivitte a tanyájára szétnézni.

„Hol van már az a szép gyümölcsös a kert végében, a hosszú istálló, tele jószággal, az udvaron kapirgáló kendermagos tyúkokkal. Talán tavaly ősszel szántották be, amikor a szövetkezet megalakult. Ma bizonyosan sík vidék az egész táj, ameddig a szem ellát, hosszú, egyenes barázdákkal, amelyeknek nem látni a végét.”

Amint az asszony tovább bandukolt, közelebb került egy épületcsoporthoz, amelyet egyre tisztábban mutatott a nap.

„Ez valami tanya. De nem hallom a kutyák ugatását, és nem látom a földön szorgoskodó embereket, pedig már túl vagyunk a delelési időn.”

Terézben még mindig élt a gyanú, hogy csak a délibáb játszik vele. Amikor a határmezsgyére ért, megállt. Darabig várakozott, majd a csöndben elkurjantotta magát:

− Gazduram!

A hang csak benne visszhangzott, míg lassan elhalkult és agyonhajszolt igavonóként lassan kimúlt. Válasz nem érkezett. Átlépte a telekhatárt és óvatosan közelebb merészkedett. Megkerülte a jókora istállót, az ólakat, a színeket. Minden épületnek nyitva volt az ajtaja. Még a kazalban is ott találta a vágóvasat, ahogy hozzáfogtak az új szalmasor lemetszéséhez. A ház előtti kis kertben most kezdtek bimbózni az őszirózsák. A bejárati ajtót csukva találta, és kívül egy nyitott lakat lógott rajta. Kopogtatott. Válasz most sem érkezett.

„Talán a városba ment a család − vélekedett. − A kietlen pusztában hozzászoktak, hogy nincs kitől zárkózni, vagy elköltöztek.”

Leemelte a lakatot, és a tömör deszkaajtót résnyire nyitotta. A belső ajtó szélesre tárva hívogatott, de megállt. Kellemetlen dohszag csapta meg. A félhomályból rendetlen konyha bontakozott ki, mint amelyiket a legnagyobb munka közepette hagytak itt. Eszébe jutott Csipke Rózsika meséje, amelyet édesanyja iskolás koráig többször fölolvasott, és már kívülről ismerte a történetet.

„A szakács bizonyosan most lendíti a karját, hogy megbüntesse a hanyag kiskuktát, a lábas alatt elhamvadt a tűz és megállt a forrás— De hol a személyzet és kinek főznek? Engem bizonyosan nem vártak.”

Belépett a szobába. A lakója a rendnek itt is híjával volt. Mintha hirtelen költözött volna el. Első szétnézésre látszott, hogy nincs komoly érték. A bútorok öreg, festett deszkatákolmányok. A kemence melletti fogason néhány ruhadarab, amelyek beleolvadtak a szürkületbe. Az asszony visszafordult. Arra gondolt, hogy a tanya lakói talán éppen most tartanak hazafelé, és ha itt találják, tolvajt látnak benne. Amikor az udvaron megcsapta az esti szél és összeborzongott, visszatért az életösztöne. Nem tudta elkülöníteni, hogy mi gyötri jobban, az éhség, a szomjúság, vagy a mérhetetlen fáradság. Az utóbbinak engedett. Hátra ment a szérűskertbe. A kazal oldalában lyukat fúrt, és mint a kivert kutya, belefeküdt.

Följött a hold és gyér fényével benézett hozzá, de nem bírt benne gyönyörködni. Hol volt már az az idő, amikor nagyapja kerti pavilonjában, forró nyári éjszakán, a szúnyogháló alól nézte az égitest sarlóját, vagy távcsövön át figyelte a gyűrűs krátereket, és szerette volna mind az ujjára húzni. Elmosolyodott, és az álom ezt a hangulatot arcára festette.

Arra ébredt, hogy fázik. Amikor kinyitotta szemét, már pitymallott. Nem tudta hol van. Nézte a szalmát, hallgatta a frissen ébredő madarak csivitelését és az udvar felől érkező egyhangú csikorgást. Visszatért belé az előző napi vesszőfutás emléke, és megállapodása az elhagyott tanyán. Kikászálódott a lyukból, és kiszedte hajából a szalmaszálakat. A kazal mögött lekucorodott, de alig csurgott valami belőle. Ekkor ismét jelentkezett az éhsége és a szomjúsága. Rádöbbent, hogy tegnap nem ivott, nem evett, pedig nehezen viselte a nélkülözést. Minden erőfeszítésével ösztönösen menekült el abból a világból, amely értelmetlenül romlásba taszította, és kegyetlenül az életére tört.  

Az udvar végén állt a gémeskút. Az elszabadult ostorfa a káva fölött lengett, mintha kémlelné a vizet. Ettől eredt a kísérteties, egyhangú csikorgás. A vödör a vályú mellett hevert a földön. Öreg, kopott volt már. Ahogy vízhúzáskor a kútüregben harangoztak vele, a széle a béléstéglához verődve berepedezett és összegörbült. Visszaakasztotta és mert vele. Végre ott csillogott előtte a hűs ital, és úgy érezte, az egészet kiissza, de az első kortyok után megelégelte. A salétromtól vagy a sziksótól kesernyés víz olyan volt, mintha hashajtó gyógyvizet szürcsölne.  

Bement a konyhába. Száraz, penészes kenyeret pirított és avas zsírral megkente. Olyan jót evett, mintha egy nagy vendégség legínyencebb ételét fogyasztaná. Élvezte a csöndet, amely megviselt idegeire gyógyírként hatott. Ekkor agyában csattogni kezdett a szöges csizma, és fülében ordítottak a vezényszavak. Rémülten szaladt ki az udvarra, és elbújt a kert hátsó részén boglyába rakott réti széna mögött. Lelkében halkult a zaj, és rájött, hogy senki sincs körülötte, csak fájó emlékek gyötrik.

Visszament és kezdett a házban rendet rakni. Úgy volt vele, ha jönnek a gazdáék, láthatják, hogy semmi sem hiányzik, és megdolgozott az itt lakásért. Ha meg nem jönnek, amíg ki nem ebrudalják, legalább van hely, ahol meghúzza magát. Szerencsés esetben talán még a telet is itt töltheti. Elképzelhető, hogy a tulajdonos megfogadja cselédnek. Végignézett magán. Szeme sarkában szarkalábak ültek, álla alatt a bőr kissé megereszkedett. Reggelenként már az ősz hajszálakat sem tudta kitépdesni, mert másnapra újabbak váltak fehérré.

„Elmúlt az ifjúságom − ismerte be. − Ma már nehezen találnék magamnak ifjú párt, ha kellene, de nem is gondolok rá. Az éjszakák a nehezek, amikor álmomban kinyújtom karom, mert keresem a férjem, hogy átkaroljam és magamhoz szorítsam. Még gyakran tűzben izzik a testem, és verítékben ébredem a gyötrő vágy parazsán égve, de ez már a kezdődő kotlóláz, amely hőhullámokkal gyötör, és szüntelenül emlékeztet áldott emberemre. Milyen jó neki. Ifjú teste nem élte át az elöregedés számkivetettségét és magányát. Akkor halt meg, amikor még lángolni volt képes, és nem szenvedte végig mindazt a visszatérő gyötrelmet, amely bennem utána maradt.”

Kezét ölébe ejtette és gondolatait átadta érzelmei burjánzásának, amelyhez nem kellett emlékezni, csak érezni a elmúló simogatást és ölelést, amely egykor a bőrét hevítette. Most a lelke pirult pőre mezítelenségben, ahogy önmaga előtt is lecsupaszította. Úgy érezte, hogy kilépett testéből, akár a klinikai halál állapotába került ember. Fölülről visszanézett és látta önmagát ülni egy idegen, teríték nélküli asztal mellett, majd menekült önmagától és lebegett tovább a földtől távolodó, úttalan világóceánban, ismeretlen cél felé.

Homloka koppant az érdes és mocskos asztallapján, majd hirtelen zuhanni kezdett és mérhetetlen magasságból visszaesett a konyhába. Lábának vonaglásával nagyot rúgott a mellette álló székbe és fájdalmasan följajdult.

„Szeptember eleje van − jutott eszébe. − Új tanév kezdődik, és ki tudja, mire tanítják a gyerekeket, akik bizonyosan most foglalják el az ősi fészket, ahol születtem, felnőtté váltam, és férjhez mentem. Mindez a múlt és gondolnom kell arra, hogy ha itt érem az éjt, idegen ágyban kell nyugovóra térnem.”

Fejét lehajtva az alacsony ajtó előtt, bement a szobába, hogy helyet készítsen magának. Érezte, hogy húzza az ágy, de még sok tennivalója akadt. Az egérszagot kiszellőztette, kasban kihordta a derékaljnak hagyott, rothadó szalmát, és a külső kemencébe begyújtott vele, majd a kazalból friss terítést hozott az ágydeszkákra. Pokrócot dobott rá és a kispárnát letakarta egy sárguló, de alig használt terítővel.

„A vackom kész − mosolyodott el −, de a konyhakertben már beért a káposzta, föl kell szedni a krumplit, a fán pedig töppedni kezd a szilva. Vagy nekem, vagy másnak, de kell minden, ami ehető, mert vesztes háború után valamennyi falatra szükség van.”

Teréz szorongásait elnyelték a szorgos hétköznapok. Nem volt ideje a jelenen rágódni. Lassan annyira rendbe hozta a tanyát, hogy számára ideiglenesen élhetővé vált, a jövőbe pedig nem látott. Ha sanyarú sorsára gondolt, még keményebben markolta az ásót, a gereblyét, gyűjtötte a kertből az ehető terméseket. Csak a múlt nem hagyta nyugodni. Sötét éjszakákon, amikor forgolódott a kemény fekvőhelyen, nyitott szemmel álmodott.

Beköszöntött az ősz. Egész nap eset az eső. Ahogy kilépett az ajtón, sárba veszett a lába. Még annyi szalma volt az elmúlt évi termésből, hogy gyújtósnak talán elég lesz, ha itt szükséges kitelelnie. Gallyat is gyűjtött eleget, és a ház végénél fölhalmozta, hogy ne kelljen érte messzire menni. Reggel a köd nehezen szállt föl. Korán esteledett, és a néma szürkület a süket sötétbe beléveszett. Rájött, hogy szobafogságra ítéltetett. Amióta itt van, egyetlen embert sem látott.

„Talán jobb is így, mert nem fedezték föl a búvóhelyem − gondolta. − Esetleg a gazda börtönben van, ahogy manapság sokan mások, és tavasszal hazaengedik. Akkor úgy is tovább kell mennem. De mi lesz, ha senki sem jön? Már unom a rengeteg krumplit, borsót, aszalt szilvát. Legalább egy malacom lenne. De mit kezdenék vele takarmány nélkül? Azt sem tudnám, hogyan gondozzam, és a levágásához, földolgozásához férfi kellene. Életemben nem tartottam haszonállatot. Gyerekkoromban beértem a kalitkában fütyülő kanárival. Az ám, egy férfi—”

Próbált a párjára gondolni, de az arca már elmosódott. Ábrándjaiból alakot rakott össze: mosolygós arccal, félrefésült hajjal, kis bajusszal, erős vállakkal, jókora mellkassal, izmos karral és ruganyos lábbal; de ez a figura olyan volt, akár egy faragott Pinocchio szobor. Fantáziájával nem tudta életre kelteni és megmozdítani. Ahogy a kép megjelent, szét is töredezett és visszaszállt a semmibe, ahonnan keletkezett.

− Föladom magam! − Kiáltotta. − Holnap visszamegyek a városba, és bekopogtatok a rendőrőrsre. Elmondom, hol bujkáltam eddig, és tartóztassanak le.

Megijedt saját hangjától és elhatározásától. Nyugtatni kezdte magát.

„Mennyivel jobb lenne börtönben élni, ahol emberekkel találkoznék, akik éppen olyan szerencsétlenek, mint én, de legalább egymást vigasztalnánk, és nem esnék önsajnálatba, mint ezen a kietlen tanyán. Naponta munkát kapnék, néha darabka húst, még ha az csupa mócsing is lenne, és ha szétfeslene a ruhám, másikat húznának rám.”

Fölállt a székről és járkálni kezdett. A kemence tetején pislákolt a lámpa, amelyet a színben, egy falba vert szögre fölakasztva talált, és alatta egy jókora bádogedény alján petróleum lötyögött. Olyan fölfedezések volta ezek, mint az elhagyott szigeten Robinsonnak a zátonyra futott hajó maradványainak birtokbavétele. Odament a lámpához és még lejjebb csavarta. A tatar már inkább izzott, mint világított, de takarékoskodni kellett. Visszaült és tovább gondolkodott.

„Csakhogy semmit sem követtem el. Ha a legkisebb vád lett volna ellenem, nem engednek futni. Még ha a világ végére szöknék is fölkutatnának. Tudták, hogy egyedül az ellenséges világban, ahol minden szögletből mérges kígyók sziszegnek felém, életképtelen vagyok. Lassú halálra ítéltek.”

A reggelek nehezek voltak. A konyhában, a kantában már befagyott volna víz, de a fűtéssel is takarékoskodni kellett. A háború alatt megszokta a nélkülözést, számára ez már nem hatott újnak, de nehezen viselte. A szoba nem volt nagy, belehelte, és a kemencében esténként elfűtött kasnyi szalma, meg néhány gally langyossá tette a levegőt. Hajnalban már itt is hideg volt és nehezen bírt fölkelni. Érezte, hogy lustaság vesz raja erőt, mert nincs kiről gondoskodni. Elhatározta, hogy ha kivilágosodik, fölnéz a padlásra. Ott még nem járt. Lehet, hogy elrejtett valamit a gazda, ha volt rá ideje; vagy éppen azért hagyta ott, mert nem maradt már érkezése, hogy máshová dugja. A padlásajtó sem volt bezárva, még a kulcsot is a zárban találta.

− No, itt aligha lesz valami −, mondta félhangosan, és megindult fölfelé.

A lépcsőfokokon vastag por ült, régen járhattak rajta. A tető alatt mélységes csönd honolt, és szoktatni kellett a szemét a félhomályhoz. Csalódás érte. A padláson talált is valamit, nem is. Titokban arra várt, hogy régi szép, festett parasztbútorokat lel, háztartási cserépedényeket, díszes pálinkás butellát, öreg szerszámokat, amelyeket levisz, és a hosszú téli napokon megtisztogat, majd díszíti vele a ház egyhangú belső terét, amely most az állandóság és múlandóság különös keverékének hangulatát sugározta felé. Arra is számított, hogy esetleg darab szalonna, netán kolbász vagy sonka maradt a gerendán, és nagyot nyelt. A cseréptető alatt csakugyan lógtak az egykori hústartó rudak, de üresen és mozdulatlanul függtek.

Az egyik sarokban öreg szekrény állt, egyik ajtaja félig leszakadt. Benne régi felsőruhák sorakoztak az akasztókon. Színüket kivenni sem lehetett. Ahogy közéjük nyúlt, molypillék szálltak ki, és visszahúzta a kezét. A ház másik, távoli sarkában egy katonaláda szunnyadt. Épnek tetszett és a tetejét is lecsukták. Érdeklődéssel nyitotta föl. Abban biztos volt, hogy nem kincsek rejtőznek benne, de ki tudja, magányában mit jelentenek számára. Első látásra föltűnt egy csomó írat a láda egyik felében sorba rakva, és kötegenként szövetcsíkkal átkötve. A másik oldalon megbarnult, elsárgult fényképek feküdtek egymásra halmozva. Legfölül cukros papírzacskóban vastag könyvet talált. Ennek megörült és magához vette. Úgy gondolta, hogy végre valami olvasmány, amellyel elviselhetőbbé teheti az idő múlását.

Visszament a szobába. A résnyi ablakon elhúzta a függönyt, és a párkányra helyezte a vaskos kötetet. A bőrkötésen szintén gyalázatos munkát végeztek a rovarok, de a lapok eléggé épek maradtak. Amikor kinyitotta, jókora betűkkel ez állt a címoldalon: BIBLIA. Eszébe jutottak a fölolvasó esték, amikor előbb az apja, majd a halála után az anyja, végül fölnőtté válása után ő betűzött részleteket a családi nagy bibliából.

„Előtte mindig kezet kellett mosni és egy szép tiszta, fehér szalvétára helyezve, lassan, hangsúlyozva olvasni − emlékezett vissza az évek által elhagyott, boldog napokra. − Istenem, hogy vártuk a karácsonyt, amikor a fenyőn meggyújtottuk a gyertyákat, és Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írt első leveléből fölolvastuk a Szeretet Himnuszát. Áradt a fény, és a meleg a szobában. Kigyúlt az arcunk és tűz égett a szemünkben. Átéreztem, „ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.”

Föllapozta a bibliát és találomra olvasgatni kezdte, de most nem kötötte le. Arra gondolt, hogy „Istenem, milyen lesz az idei karácsonyom?” A Szent Írás azonban nem hagyta magát. Ahogy Teréz ujjai pörgették a lapokat, a végén megszűnt a nyomtatott betű, és helyette egykor üres lapokon reszkető kézzel, több személy által, megbarnult tintával, nagy kalligrafált ákombákomokkal írt családtörténet következett.

 

Vettem ezt a Szent Bibliát az Úr 1792-ik évében lelkünk üdvösségére.

 

Érzem erőtlenségemet, és tudom, hogy a teremtő hamarosan elszólít, ezért tollat ragadtam. Kérem hátramaradó atyámfiait, halálomat követően vezessék tovább, hogy maradjon utánunk valami jel, mert még a veréb is hagy maga után nyomot a porban.

Én, öreg Füvesi Mihály, ezen pusztaság első telepeseinek egyike, születtem 1757-ben szüleim negyedik gyermekeként, és megkereszteltek az Ótemplomban húsvét vasárnapján, őseim kálvinista hite szerint.

 

Teréz itt elakadt.

„Milyen szépen fogalmaz ez az egyszerű ember, akinek a keze a munkától elnehezült és reszket az öregségtől. Betűi hol összeolvadnak, hol meg külön állnak, alig olvashatók. Vajon mivé válhatott volna, ha taníttatják, és nem az eke szarvát nyomta, vagy a kaszát lendítette volna egész életén át?”

Az asszony kezdett kíváncsi lenni, és folytatta a silabizálást:

 

1784-ben feleségül vettem a szomszéd jobbágy 17 éves Őrzsébet nevű lányát.

1786. február 8-án Mihály fiam született. Elvitte a torokgyík 1789-ben.

1788-ban, október elején, pontosan már nem emlékszem a napjára, de tudom, hogy szántásban voltam, nagy örömünkre meglett Kati lányunk. Ő volt a legkedvesebb. Mély bánatunkra meghalt himlőben 1793-ban.

1792. június 2-án született Sándor. Ő megmaradt, de semmirekellő. Még mindig dolog nélkül pusztítja a kenyeret.

1793. december 17-én bábát hívtunk szegény feleségemhez. Sokat szenvedett, de világra jött Jani. Derék, becsületes ember vált belőle. Ő örökli a vagyont, a többi csak a jussát kapja.

1794. március 3-án újabb fiam született, akit ismét Mihálynak neveztünk. Mire hasznát vehettük volna, befogták katonának. Ki tudja, hová vitték, azóta se láttuk.

1795. szeptember 22-én megjött József. Három év múlva tarló szúrta a talpát és vérmérgezést kapott. Szörnyű görcsök között 1798. október 30-án kiszenvedett.

1798-ban, április 14-én született Maca. Nagyon jó lány, de nem kell senkinek, mert az egyik keze hibás.

Befejezem már, mert nincs több. Vénségünkre nem is vállalhatunk gyereket a párommal.

Írtam az Úrnak 1823-ik évében, pünkösd következvén.

 

Teréz megállt és elgondolkodott. Apósa még az 1930-as években összegyűjtötte a családfájukat, és segített az ő apjának is, hogy a két törzs fáját egyetlen, hatalmas, terebélyes koronává fejlesszék, amelynek szövevényes ágain levélként ültek a nevek. Vajon mekkora lenne ennek a földművesnek fája, ha nemcsak az egyenes ági leszármazottak kerültek volna megörökítésre? Lapozta tovább a bibliát, és három évszázad nemzedékei sorakoztak a lapon, születésük szerint. Amikor az 1831-es esztendőhöz ért, a bejegyzésen megállt a szeme. Néhány nap alatt szinte kihalt az egész család, különösen a gyerekek és az öregek mentek el. Annyit írt alá a megmaradt családfő:

 

Elvitte őket a keleti epemirigy lob, vagyis a choleravész. Közös sírban nyugosznak a bejáró végén.

 

Teréz megborzongott.

„Istenem, egy családi tömegsír közvetlen közelében élek. De hol lehet?”

Fölállt és kiment az udvarra. A bejáró fölső vége ott volt az udvar alján. Itt nem talált hantot, sem fejfát. Kezét szeme elé emelte és elnézett a dűlőút felé. Arra sem látott, de nem is emlékezett temetkezési helyre, amikor néhány hónapja idejött.

„Valószínű, hogy azóta szántanak fölötte, − formálódott benne a gondolat. − Talán a bejáró is máshol van, ahogy a tanyaépületek szaporodtak és változott a porta képe.”

Összeborzongott. Úgy érezte, hogy holtak közelében vert tanyát, és itt élnek körülötte. Figyelik, hogyan került ide ez az idegen, erre az ősi telekre, és mit végez itt? Visszament a szobába. Magára húzta az ajtót és folytatta a biblia bejegyzéseinek olvasását. A keresztnevek, különösen a férfiak esetében egyhangúan ismétlődtek. Megérkezett az utolsó lapra, amelynek adatai a mába vesztek.

 

Ifjabb Füvesi János született 1894-ben, április 22-én, amikor véres szocialista lázadás volt a városban, a piactéren. Mintha átok fogott volna rajtunk, mert elvitte a láz. Darabig nem is mertünk gyerekre gondolni, csak gyászoltunk.

1902-ben született újabb fiunk, akit szintén János névre kereszteltünk. Jámbor, drága gyermek, kedves a szívünknek. Ez a fiam örökli a nagytanyámat.

István, aki két évre rá, 1904-ben, karácsony hetében született, kapja a tóparti kistanyámat.

Jucika 1906. május 7-én született, de életképtelen volt és másnap meghalt. Egy cipős dobozban atyám hantjába, a lába felöl temettük.

1909-ben, vízkeresztkor látta meg a napvilágot Eszter. Korhely férjet szerzett, aki mindent elivott. Csak a köteles részt kapja utánam.

 

Itt a fölsorolás megszakadt. Valószínű, hogy több gyermeket nem neveltek. Hová lett az évek múlásával a nagycsalád? A lap alján ez a pár sor volt az utolsó bejegyzés:

 

Atyámat, idős Füvesi Jánost 1944. október elején temettük őseink közé, a Dilinka temetőbe, amikor Makó felöl erős ágyútűz hallatszott. Szerencséje volt, hogy nem érte meg azt, ami ezután történt.

Én, legifjabb Füvesi János átvettem a nagytanyát, de hogy mi végre jutok, amikor a háború miatt időben még nősülni sem bírtam, azt még nem tudom—

 

Teréz becsukta a bibliát és kezét az ölébe ejtette.

− Sorstársakká váltunk— − mondta maga elé.

Ezen az éjszakán nyugtalanul aludt. Háborgó lelke minduntalan résnyire nyitotta szemét, de a vaksötétben semmit sem látott. Arra gondolt, hogy az otthon hagyott szép házát azóta már kifosztották. A marakodás közben eltörtek egy csomó üveg- és porcelántárgyat, összecserélték a készletek darabjait, az iratokat lefoglalták, a fényképeket és a „bűnös” könyveket elégették. A beköltöztetett gyerekek lekváros kezüket most kenik a nappali falát borító selyemtapétába, és az első nap megették az összes télire eltett befőttjét.

„Miért mindig a pusztítás az első, és miért nem lehet a kész értékeket továbbfejlesztve, a haladást szolgálni? − Mérgelődött magában. − Igaz, azt hirdették, hogy »holnapra megforgatjuk az egész világot«, és »új rendet építünk!« Vajon én boldog vagyok-e ezzel? − Tette föl magának a kérdést. − Az bizonyos, hogy boldogabb, mintha mások évszázad alatt összegyűjtött értékeit kellene pusztítanom. Valójában jobban jártam, hogy ide kerültem, mintha házról házra kellene járnom fosztogatni.”

Reggel azzal kezdte, hogy vizet forralt. Gondolkodott, hogy a krumplit hajában, vagy pucoltan főzze? Úgy döntött, hogy tegnap hámozva ette, tehát ma hajában következik, legalább kevesebb kell belőle, és has telik vele. Amikor már kellő ideig zubogott a víz, egy kopott rézkanállal kiszedte, és azonmód, forrón be is kebelezte. Ettől kicsit fölmelegedett, de fájt a hasa, és az egyhangú táplálkozástól gyakori hasmenés kínozta. Miután maga körül elrendeződött, újra fölmászott a padlásra. A lépcsőfokok úgy nyikorogtak alatta, minta gyermek sírna és növelte szorongását. A láda azonmód állt, ahogy otthagyta. Kiszedte belőle az iratokat és visszament a szobába.

Az ablakpárkányon nézegetni, válogatni kezdte. Eleinte csalódást érzett, mivel úgy gondolta, hogy családi iratok lesznek, ahogy otthon megszokta. Egy részük, akár a régi iskolás füzet, összefűzött lapokból állt. Rendezettség nélkül volt benne sima, kockás és vonalas papír. A régiek kemény-, az újabbak puha kötésben, vagy csak jókora varrótűvel összevarrt lapokból álltak. Valamennyit nagyon megviselt állapotban találta. Egérrágás, por pusztította, zsíros kéz, néhol ételmaradék nyoma szennyezte. Eleinte nem is nagyon érdekelte, hiszen jóformán gazdasági elszámolás állt bennük, ugyanazokkal a nehezen olvasható betűkkel, mint a bibliában.

 

1795-ik gazdasági év

 

Megfolyatott a Bogár tehén február 25-én.

Febr. 28. Az anyjuk bement a városba köcsögöt venni. Hármat hozott. Annyi tisztabúza volt az ára, amennyi beléjük fért.

Március 2. Szöget vettem a kovácstól. Beírta a könyvébe, majd új búzában elszámolunk.

Március 3.  A lány hajába pántlika kellett, de nem volt piros színű, így beérte egy fehér keszkenővel.

Március 7. Elcseréltem két malacot korpára és darára a vízi molnárnál.

Március 8. Egész nap rossz idő járta, nem haladtam a munkával.

Március 12. Megellett a Csillag lovam. Már megint csődőrt csikózott, vihetem heréltetni.

 

Teréz letette a számára érdektelen könyvecskét, és a továbbiak válogatásánál ugrott több mint egy évszázadot. Különös változásra lelt. Eddig mindig az apa jegyzett be, most meg apró betűs női írást olvashatott.

 

1914. július 28. Azt írták a lapok, hogy a Szerbiának küldött hadüzenet után városunkból hatezer tartalékost és népfölkelőt hívtak be katonának. Köztük volt a párom is. Rá egy hónapra vitték Jani fiamat is.

1915. március 2. Rekvirálnak és mindent visznek, ami ehető. A szomszéd Rostásékhoz szomorú üzenet érkezett, Doberdónál elesett a fiuk.

Június 4. A párom azt írta az orosz frontról, hogy egy hatalmas ágyút vonszolnak, mert az igás lovakat már mind megették.

 

Itt megszakadt a gazdasági napló, mert ez már nem tartalmazott adás-vételt. Évek teltek. Ki tudja, e közben mi történt a Füvesi családdal, és az asszony miért nem írt többet? Öt év maradt ki, majd így folytatódott:

 

1920. április 7-én érkeztem haza az orosz hadifogságból. A család nem ismert meg, úgy lefogytam és megváltoztam, csak a párom fogadott el a hangom után. Egy teljes napig aludtam. Ilyen sem történt velem soha, azután segítettem Janinak, mert a hóolvadás miatt csak most takarodott le a víz a földről és nagyon elmaradtak a munkákkal.

 

„Milyen fáradságos és egyhangú lehetett az életük − gondolta Teréz. − A sok szenvedés után ott folytatódott, ugyanazokkal az eszközökkel és begyakorolt mozdulatokkal, ahol abbamaradt. Azaz, dehogy is hagyták abba. Bizonyos, hogy a szántót valahogy megművelték, mert korábban több helyen írták, hogy »márpedig a földnek teremni kell!«  Hol szolgált és mikor ért haza János? István öccse harcolt-e, vagy mint családfönntartót és közélelmező gazdát a jókora birtok művelése miatt fölmentették?”

Ezek a részletek hiányoztak, és fokozták a tanárnő érdeklődését a család iránt. Hiába nyomozott, kérdéseire sehol sem talált feleletet. A téli hónapok keservesen teltek. Fogyóban volt a tűzrevaló, a maradék krumpli egy része a konyhában megfagyott. A szobában, a nagy gerenda alatt, középen lógott egy megvakult tükör, amely jóformán csak árnyképet mutatott. Még lány korában sem sokat nézegette magát, de most elébe állt. Ismeretlen öregasszony nézett vissza rá.

− Istenem! − Kiáltott föl. − Ki ez a vénség, akivel együtt kell élnem?

Megsimogatta az arcát, de olyan volt, akár a friss szántás, talán csak a barázdák nem mélyültek meg kellőképpen, hogy magot vessen beléjük. Leakasztotta a tükröt, és a fal felé fordítva a helyére rakta.

„Soha többet nem nézek bele” − határozta el.

Ismét eszébe jutott a padláson nyitva hagyott láda. Amikor fölment és föléje hajolt, a fényképek úgy kínálták magukat, mintha hozzá szólnának:

„Vigyél és ments meg bennünket, mert beléjük vagyunk zárva.”

Midőn a lépcsőn lefelé egyik kezével a falba kapaszkodott, a másikkal magához fogta a fotóköteget, úgy érezte, hogy meleget sugároznak és forróság öntötte el a testét. Ez már nem érzéki inger volt, hanem valami belülről sugárzó szeretet, amelytől megijedt, hiszen ezek az emberek idegenek voltak számára, és nem akarta őket szíve rejtekébe fogadni, hogy ne fájjon majd az elválás, amely egyre sűrűsödő folyamatként kínozta. A fényképeket egyelőre letette a szobaablak párkányára és kiment a konyhába, hogy ebéd után nézzen. Azon kapta magát, hogy fennhangon beszél, és ebből arra következtetett, hogy az öregséggel járó elmegyöngeség is hatalmába keríti. Így szónokolt:

− Tessék, tessék, ŕ la carte szerint választani! Nagy a fölhozatal. A leves készen van, csak melegíteni kell: kútvíz kissé sózva, benne rághatatlan babszemek. Második fogásnak lehet kérni fagyos krumplit, vagy rothadásnak indult káposztalevelet. Elfelejtettem mondani, hogy a konyhalány ma kimenőn van, így előétellel nem szolgálhatok, de ha jónak találja, van még az egyik üvegben kicsit penészes szilvalekvár, abból nyalhat egy kanálnyit. Kérem, italt se reméljenek, mert a pincérfiú szintén kimenőt kért, alighanem összeszűrték a levelet a konyhalánnyal, mert karöltve távoztak. De nem baj, ha marad a fügepálinka, a pálmabor, a francia pezsgő és a többi, mert holnap is nap lesz, és méltóságod szintén nálunk foglalt asztalt. Hogy kenyeret is tetszik kérni? Különös, ezt már féléve nem tartunk, mert eddig senki sem rendelt, de ha tömeges igény mutatkozik iránta, beszerezzük. Mindent a jó vendégért—

Ekkor Teréz elmosolyodott és abbahagyta önmagával a tökéletlen párbeszédet. Lerogyott a székre és a káposztát kezdte azon mód, nyersen majszolni, csak a vastag ereket hagyta ki a falatozásból. Benyitott a szobába, ahol enyhe bűz fogadta, mivel hetek óta nem szellőztette ki azt a kis testmeleget, amelyet maga és a langyos kemence földillata hagyott. Szétbontotta a fényképköteget és kezdte nézegetni. Némelyiknek a hátuljára ceruzával ráírták a keresztnevüket, olykor a dátumot, így kezdett tájékozódni. Különválasztotta a csoportképeket, amelyeken a család foglalt helyet valamilyen közös ünnep alkalmából.

Többnyire a tanyaház előtt, az első sorban ültek az öregek, ölükben tartva a kis unokákat. Mögöttük álltak a házas fiatalok párjukkal és a serdülő fiatalokkal. A hátsó sorban a házasulandó legények és eladó hajadonok következtek. Mindenki ünneplő ruhába öltözött és szembe nézett a kamerával. Oldalt, ahol az istállóépület volt, az ajtó előtt az egyik béres kötőféken tartotta a gyönyörű lovakat, a másik szolga pedig a marhákat. Ezekkel az állatokkal az előző mezőgazdasági kiállításokon okleveleket és aranyérmeket nyertek. Nagyon büszkék voltak rájuk, szinte családtagnak számítottak.

Terézben most egykori templomi jelenetek emléke tükröződött vissza. Október közepén, amikor a katolikusok elmentek hálát adni, az egyik mellékoltár előtt fölhalmozták legszebb termékeiket. Vittek egy-egy hatalmas gyümölcsöt, kerti veteményt, és virágot, nemzeti színű szalaggal átkötött, magasra fölhasadt kenyeret, üvegben befőttet, lekvárt, bort és pálinkát. Az italokat szerényen a lépcsőzetre rakták. Olyanná vált a templom hajója, mint egy színes kirakodóvásár, amelyről egyetlen magára adó, termelő gazda munkájának értékei sem hiányozhattak. Azokban az években osztályfőnök volt és elkísérte tanítványait a misére, hogy amikor a pap megszenteli a terményeket, ők is megköszönjék e bő áldást, hiszen évig ebből élnek, és imádkozzanak a következő gazdasági esztendő termékenységéért.

„Akkor még béke volt, gyarapodás; a virtus pedig abban mutatkozott meg, hogy ki tud többet és jobbat termelni” − emlékezett Teréz.

A csoportképek után jöttek az egyéni fotók. Az atyák kezdetben a nevükre szóló virágos mintás karosszékben ültek, − ahogy a nép nevezte, a gondolkodószékükben −, de a XX. században már polgári környezetben. A matrónák támlásszéken foglaltak helyet. A déd-, nagyszülők és szülők talpig feketében jelentek meg a kamera előtt, jelezve, hogy még mindig méltósággal gyászolják a bukott 1848−49-es forradalmat és szabadságharcot. A parasztemberek kivetkőztek a régi fehér, meg színes ruhákból, és a sötét vált népviseletté. A fotókon jól követhető volt, hogy az 1930-as évektől az első világháború véráldozatait oldva, a legények már inkább a világos polgári öltönyt, a lányok a hosszú, egybeszabott, fodros, zsabós ruhát választották.

„Micsoda sudár termetek, nyílt tekintetek, gyönyörű arcok” − állapította meg Teréz.

A csomagban legalul volt egy különösen mélytüzű szempár, kackiás fekete bajusszal, és ez a portré „szólt hozzá”. Nem hagyta nyugodni. Remegett a kezében, mintha ki akarna ugrani és rátapadni. Amikor hozta a csomagot, ez volt a szíve felől, ahogy a mellére szorította. Most is úgy érezte, hogy a kép testmeleg. Ijedten leejtette, és a fotó a levegőben megfordult. A hátuljára ezt írták: „Füvesi János 35 éves”. Ettől kezdve a tanárnő úgy érezte, hogy nincs egyedül. Valaki itt van a szobában és látja. Megborzadt, hogy egy idegen férfi lehet körülötte, aki nem szól hozzá. Az asszony nem látja, de érzi a jelenlétét, miközben a szellem mindent néz, hall, figyelemmel kíséri mozdulatait, talán még a fejébe is betekint és ellesi gondolatait.

A református papné jutott az eszébe, aki tavaly a férje temetése után beszélgetni kezdett az elhalttal. Kikérte tanácsait, de az ura nem felelt, mégis megértették egymást. Ettől kezdve a férfi mutatta neki az utat, hogy merre kövesse, és fél év múlva őt is mellé hantolták.

„Különös ügy volt, kétségtelen − gondolta Teréz −, az egész város beszélt róla, de senki sem hitt az özvegynek. Csak nem félek valami láthatatlan lénytől, akit nem is ismerek? Istenhívő vagyok, de természetrajzot tanítottam, és tudom, hogy a holtaktól nem kell rettegni. Különben is, ki ez a Füvesi János és hol van? Lehet, hogy elutazott, vagy gazdasági vétség vádjával börtönben ül, akár a többi gazda. Talán holnap beállít, felelősségre von, hogy mit keresek a tanyájában, és kitessékel innen.”

Teréz ettől a lehetőségtől még inkább megijedt. Kezét arcába temette, mintha gyötrődését nem akarná kimutatni.

„Hová is mennék? Meghúzom magam a színben és leszek a házvezetője—” Ettől még jobban megijedt. „Szájára vesz a világ, hogy a szeretője vagyok. Soha, inkább a kútba vetem magam.”

Ismét a fényképre esett a tekintete. Reszkető ujjal végigsimította az arcát és ellenállhatatlan vágyat érzett iránta.

„Micsoda őrült vagyok. Elmúlt az ifjúságom, lehiggadhatnék végre, de én itt tépelődöm menny és pokol között.”

Ekkor kívülről morajlást vélt hallani. Egyelőre nem volt biztos benne, és úgy vélte, hogy fölzaklatott lelkében nincs rend, ez okozza az érzéktévedést. Fölállt és kiment a konyhába, hogy valamivel elüsse az időt, és visszatérjen a valós világba. Csörömpölt az edényekkel, söpörni kezdett, és ezek a zajok darabig elnyomták a külső neszeket, amelyek nem hagyták magukat. Erősödtek és mind kivehetőbbé vált egy traktor egyhangú dohogása, ahogy közeledett. Egyetlen gondolat maradt benne:

„Mi lesz velem?”

A gép megállt, de lassan pöfékelt tovább. Kiabálás hallatszott. Nyilvánvaló, hogy az esetleges tanyabélinek szólhatott, mivel a környéken más lakott hely nem volt.

„Alighanem tudja, hogy van itt valaki, különben nem kiabálna − futott át Teréz agyán. − Föladjam magam? Ha kitavaszodik és a puszta ismét benépesül szorgos emberekkel, az erre járók előbb-utóbb úgy is felfedeznek, és akkor bilincsbe verve visznek tovább. Az ember a sorsát úgy sem kerülheti el.”

Az asszony a vállára kanyarította a pokrócot és kiállt az ajtó elé. Annyit látott, hogy a bejáró túlsó végénél jókora párafelhő bontakozik ki a hideg téli időben, amelyből kivehető volt a traktor körvonala. A kiabáló észrevehette a nőt, mert kivált a gőzfelhőből és néhány tétova lépést tett előre, majd megállt. Újra ordított, de a szavak elmosódtak és érthetetlenné váltak.

Teréz a fülére mutatott és kezének intésével jelezte, hogy nem ért semmit. Az ember néhány lépést még tett előre és újra kezdte a zaklatást. Az eredmény változatlan volt. A tanárnő bátorságot vett magán, és elindult a jövevény felé, de az rémülten hadonászni kezdett, hogy maradjon. Az asszony ekkor mutatta, hogy állítsa le a traktort, hogy hallják egymást. Végre csönd lett. Síri csönd, amely legalább olyan ingerlően hatott, akár a zaj. A férfi végre ráordított:

− Ki maga?

− Csákyné Körmendy Terézia.  

− Valami gróf vagy háborús bűnös?

− Tanárnő.

− Mert errefelé van az ilyen deklasszált elemekből jó néhány kitelepített.

− Engem csak elüldöztek.

− Aha, szóval nem volt hajlandó együttműködni a rendszerrel?

− Meg se kérdezték, de nem jutott rá időm.

− Hogy került ide?

− Elindultam a városból és itt kötöttem ki, mert ez elhagyott tanyának látszott.

− Elhagyott? Szellemtanya! Maga őrült nőszemély. Azt hiszem, a lábát se tette volna be, ha tudja, ki volt a gazdája és mi lett vele.

− Ön bizonyosan tudja.

A férfi várt egy darabig, majd hozzátette:

− Nincs kedvem magával beszélgetni. Örülök, ha minél hamarabb továbbállhatok.

− Kíváncsivá tett.

− Majd hozok pár újságkivágást, ha el nem felejtem, és bedobom a telekre. Abból mindent megtud.

− Megmondaná, hogy ön kicsoda?

− A dűlőbiztos. Én felelek itt a rendért. Ezért most a tanyaporta négy sarkára karót ütök le. Ezt a térséget nem hagyhatja el, különben a Csillag börtönbe kerül. Időnként megnézem, hogy megvan-e még. Beengedni senkit sem szabad, de az idevalók nem is jönnének, inkább a lábukat törnék el.

Röhögni kezdett, és a több számmal nagyobb, olajos, piszkos pufajka külön életet kezdve, hullámzott a testén.

− Hozna egy darab kenyeret?

− Kenyeret?! A dolgozó népnek is kevés jut a maguk fajta miatt—, és az olyanok végett, akik ebben a tanyában éltek − tette hozzá.

− Legalább egy falat szalonnát vessen könyörületből, nem baj, ha avas is.

− Nem vagyok a beszerzője!

Kitűzte a tilalmi karókat, majd köszönés nélkül fölült a traktorra, és a puszta hamarosan elnyelte a motorzajjal együtt. Teréz pillanatnyilag megkönnyebbülten indult a tanya felé, de lelkére mégis súlyos gond nehezült.

„Felfedeztek. Ki vagyok téve ennek a nyomorult bérencnek. Bármikor tönkretehet, itt még nem is keresnek. Értem senki sem ejt könnyet.”

Amikor magára zárta a tanyaajtót, és a konyhában valami maradékot majszolni kezdett, nem tudta tovább a könnyeit visszatartani és zokogásba tört ki.

− Azt sem tudom, miért vagyok itt. Nem ítélt el engem senki, ki sem hallgattak, csak megfosztottak mindenemtől és kilöktek az utcára. Mitől váltam bűnössé; én, aki becsülettel tanítottam a rám bízott gyerekeket, és elláttam a családomat, amíg volt— Úgy érzem magam ebben a nagy területű magánzárkában, mintha egy lakatlan égitesten egyedül lennék.

Kis szünetet tartott, majd összeszedve magát, és még ennyit mondott:

− Nem sajnálom tovább magam.

Bement a szobába és leült az ablak elé. A fiatal férfi arcképe ismét rámosolygott. Mintha megmozdult volna. Úgy látta, hogy elválik a papírtól és áttűnő, finom fátyolkendő gyanánt, légáramlat nélkül, súlytalanul lebegni kezd előtte. Teréz megrémült.

„Alighanem megőrültem − gondolta. − Nem hiszek a szellemekbe, nem hiszek a kísértetekbe! Én épeszű ember vagyok, csupán meggyötört.”

Visszahúzódott, csakhogy a látomás tovább követte. Bátorságot vett magán és utána nyúlt, bele a képbe, amely olyan volt, mint akinek szellemteste van. Látható, de nem anyag, érinthető, mert olyan érzése támadt, mintha finom pókhálóba akadt volna a keze, mégsem tudta megfogni. Az alak tovább vándorolt a szobában, és mintha életre kelt volna, ismerősként megállt a tárgyak előtt, némelyiket mintha megsimogatta volna. Amikor a nő merően nézni kezdte, lassanként szétfoszlott, de nem tűnt el. Érezte, hogy láthatatlanul ott van valahol vele. Néha mintha zajt is keltene, de ráfogta, hogy bizonyosan elmozdult egy deszka, megbillent a lámpa, vagy percegett a szú a gerendában. Többé nem tágított mellőle. Éjszaka is arra ijedt, hogy parázsló fénypontok, mint valami fej nélküli szemek, nézik.

− Láthatod, fekszem az ágyadban. Tudom, hogy nem tetszik, mert ez a hely téged illet, de én nem tudom, mit tegyek. Mondd, mit akarsz tőlem?

A látomás nem felelt, már nem jelentkezett. Teréz ijedtében a szenteltvízre gondolt, amely az üvegben most is ott állt a közelében, és erősítő italként kortyolt belőle. Így teltek a napok, és a tanárnő megszokta a különös kapcsolatot. Beszélt az időnként megjelenő látomáshoz, de az nem szólt hozzá. Annyi bizonyos, hogy rosszindulat nincs benne, mert nem bántotta, vagy talán nincs hozzá ereje és hatalma. Miközben tépelődött, eszébe jutott, hogy a padláson maradt egy szerkény, tele ruhákkal. Erőt vett magán, és fölmászott. Arra gondolt, hogy „ruha teszi az embert”, és erről bizonyosan többet meg tud a családról, amely valaha itt élt és dolgozott, ezért sorra veszi, hogyan öltözködtek. Mint nő, szerette a szépet, és míg tehette, jó volt csinosan járni, kicsit kacérkodni a testén feszülő selyemruhában, vagy puha szövetben. Talán visszaálmodik valamit a végleg elszállt, békés ifjúságából.

Összenyalábolta a több tucatnyi ruhát, átkötötte egy övvel és lecipelte. Az udvaron, a hideg szélben egyenként kirázta belőlük a port és a molypilléket. Szépen sütött a nap, és végre látni lehetett megfakult, de eredeti színüket, szabásukat és anyagukat. Kitűnt, hogy igényes darabok voltak, és a paraszttakarékosság követelménye szerint valamennyit kikímélték. Talán egy-két alkalommal viselték, azután eltették jobb időkre, de ezek az évek soha nem jöttek el, sőt tovább romlottak. Közben az élet elszállt, ahogy dal tűnik el a recsegő tű alatt, mikor a gramofonlemez lejár.

A tanárnő először érzett örömet, amióta megbújt a tanyában. Magához szorította a ruhahalmazt, és sietve a szobába ment. Ezen a napon még az evésről is megfeledkezett, átadta magát a fölfedezés élvezetének, és egyenként kezdte fölpróbálni a ruhákat. Mezítelenre vetkőzött, csak a bugyit hagyta magán, azután átöltözött. Föltűnt neki, hogy a legtöbb holmi illett rá. Kis átalakításokkal még hordhatók lettek volna, ha anyaguk nem avul el. De kinek és hová vegye föl ezeket? Ekkor megszólalt mellette a hang:

− Szabad egy táncra?

Az asszony megrémült. Hirtelen mozdulattal bedugta fülét, hogy ne halljon, de a hang változatlanul szólította és rájött, hogy már nem is kívülről érkezik, hanem belülről szól hozzá. Kezével kaszálni kezdett maga körül, hogy elhárítsa ezt a tolakodó szellemet, de csak a levegőt csapkodta. Lassan kivehetővé vált előtte egy alak, ahogy a filmekben áttűnéssel megjelenik az újabb szereplő. Teréz rémületében behunyta a szemét és kővé meredt. Nem érzékelte, mennyi idő telt el, amikor óvatosan megmozdította szemhéját és kikandikált alóla. A fiatal, csinos férfi előtte állt, és így szólt hozzá:

− Tolja félre az asztalt és táncoljunk.

Nyújtotta a karját. Az asszony, mintha megigézett állapotba került volna, feléje lendült, és érezte, hogy az alak megfogja a kezét. Ő is szerette volna megragadni, de az ujjai csak a saját tenyerébe mélyedtek.

− Ez nem megy így! − fakadt ki.

− Ne féljen, tolja félre az asztalt és táncoljunk.

Teréz engedelmeskedett és érezte, hogy kitapinthatatlan erő hat rá, amely erősen tarja, akár egykor a férje, majd lassan megfordítja és csak lépkednie kell vele.

− Hallja a muzsikát? − kérdezte a férfi.

Az asszony figyelni kezdett. Távolról, mint szférák zenéje szüremkedett át az idő valamelyik ismeretlen síkjából egy kedves dallam, amely oly finom volt, mint az aranyszál, amellyel díszítették a rajta lévő idegen ruhát.

− Olyan gyönyörű, mint Eszter húgom volt első bálos korában − mondta a táncpartner.

− De én jóval öregebb vagyok.

− Ne higgye. Míg a karomban tartom, abban a korban van, amelyben e ruhát használták.

Teréz öntudatlanul az arcához ért és megsimította.

− Érzi, milyen feszes? − kérdezte a férfi.

− Elképesztő.

− Természetes, hiszen tizenhét múlt pár hónapja. Akkor vittük el Esztikét a Sóstói Olvasókör báljába, Erzsébet napkor.

− Hogy került arra a kis parasztlányra ez a finom polgári ruha?

− Volt miből, és nem herdáltuk a pénzt, mert a bál után jöttek a szorgos hétköznapok, amikor hajnali ötkor keltünk és nem volt megállás.

− Miként volt igény ezen az Isten háta mögötti pusztán ilyen divatos, drága ruhára? Már férjnél voltam, amikor hasonlót kaptam, pedig nekünk szintén mindenünk megvolt.

− Az első világháború után mi is polgárosodtunk. Apám jól tudta, hogy a munka mellett tanulni és művelődni kell, ezért nem sajnálta tőlünk a pénzt, hogy lépést tudjunk tartani a városból idelátogató urak gyermekeivel.

− Sikerült?

− Ez már egy másik történet, de Ön gyorsan rohan előre, kergeti az időt, és sürgeti az elválásunkat. Adja át végre magát a táncnak.

A zene váltott és gyorsult. Teréz érzékelte, hogy partnere közelebb húzza magához és melle nekifeszül. Halántékában dobolni kezdett a vér, szíve úgy verdesett, mint a hálóba került ritka madár, amelyet gyűrűzésre fogtak be, és nyújtotta volna ujját, hogy táncosa húzza rá az elkötelező zálog jelét, de az ütemek elragadták, és kapaszkodnia kellett. A keringőben forogtak, akár hold a bolygó körül, és ahogy a napot kerülték, hol árnyékban járták, hol fényben röpültek tovább—

Ki tudja, meddig tartott ez a varázs. Az asszony bizonyosan nem számlálta a perceket. Egyszer érezte, hogy párja tartása lazul, keze kisiklik tenyeréből, és ismét a semmit markolja. Látta, hogy a ragyogás sötétre vált, a férfi egyre kisebb és távolodik. Nézett utána, mint amikor az ember ott marad a repülőtéren, és kedvese már nem integet az ablakon át, hanem ott röpül a felhők között, míg el nem nyeli a távolság. A tanya szobája végtelenbe tágult. Érezte, milyen kicsi és mennyire semmit érő idelent. Kiáltani akart, hogy „− Várj még!” −,  de a falak hirtelen összeszűkültek, és mint egy bolond, kibomlott hajjal, öregedő fejjel ott ugrabugrált a szék és asztal között, fájó lábbal, szörnyű fejgörccsel. Kilépett a szép ruhából, és visszaöltözött az elkoszolódott, rojtollózó szoknyájába, majd zokogva fúrta arcát az ágy dörzspapír-érdes pokrócai közé.

Nem tudta, meddig maradt ebben a helyzetben. Órák vagy napok teltek. Közben álmodott-e, vagy ébren és moccanatlan feküdt. Amikor föltápászkodott, éppen esteledett. A fejét már könnyűnek érezte, de a gyomra úgy korgott az éhségtől, hogy hallani lehetett. Kiment a konyhába, hogy valami étel után nézzen, de csak a hámozatlan krumpli kínálgatta magát az asztalsarkán feledve. Ránézni sem bírt. Elővette a bontott lekváros üveget, és ujjával belemerítve, kényszeredetten enni kezdte.

„Istenem, hova süllyedtem, már arra sincs igényem, hogy egy kanalat elővegyek, mert utána el kell mosni − jutott az eszébe. − Jó, hogy az enyéim közül már senki sem láthat, hogyan élek.”

Az alkonyatban került a tanya körül. Az üres ól mellett magasodott egy földbeásott, hosszú akácrúdon a galambdúc. Határozottan emlékezett rá, hogy amikor megérkezett a tanyába, ez is üres volt. Lakói gazdájuk nélkül szétszéledtek. Most meg azt látta, hogy az ülődeszkán csókolózik egy pár, majd eltűnnek a dúc belsejében.

„Jó jel” − gondolta Teréz.

Derült, tiszta idő volt. Dél felől a kellemes, langyos széltől libabőrössé vált födetlen karja. Hátravetette a fejét és fölnézett az égre. Sárga kiscsibék módjára most keltek a csillagok és benépesítették a látóteret.

„Tavaszodik. A távoli tanyákban, az ágy alá dugott szalmás kasokban bizonyosan kotyogni kezdenek a kotlók, és most hívják ki az első, korai csirkéiket.”

Megmozdult és tovább lépdelt.

„Valamit nekem is tennem kell, hogy ennél jobb legyen az életem, mert már alig van élelmem, és nagyon elkelne egy kis baromfihús. Csakhogy ki vágná le? − Tépelődött. − Az bizonyos, hogy én nem, inkább éhen halok! Talán mégis rávisz a szükség? De van-e értelme? Ki tudja, mennyi időre kell itt berendezkednem, vagy még az éjszaka kilakoltatnak, és ismét minden munkám kárba vész?”

Visszament és világot gyújtott a szobában. Tekintete ráesett az egyik széken magasodó öltözetcsomóra. Odalépett és válogatni kezdett. Kiemelt egy kétrészes, fehércsíkos kartonruhát.

− Ne azt! − Szólt rá egy határozott a hang a háta mögül.

Teréz fölsikoltott, és a holmit védekezve magához szorította.

− Valamikor a menyasszonyomnak készült az eljegyzésére, de végül nem jött hozzám. Ezt a ruhát senki sem hordta, te se vedd föl.

Az asszony lassan, remegve megfordult. Ott lebegett előtte egy középkorú, őszülő hajú parasztember szelleme, két parázsló szemében még mindig a fiatalság utolsó tüzével.

− Ki vagy te? − Kérdezte a tanárnő.

− Nem ismersz meg? Akivel legutóbb táncoltál. Én vagyok e ház gazdája.

− Csakhogy ő fess fiatalember volt és magázott engem—

− Akivel én keringőztem, szintén ifjú lány volt. Azóta rajtunk is fogott az idő, és megismertük egymást. Te is tegezőre váltottál. Simítsd csak meg ismét az arcodat.

Teréz reszkető keze végigsiklott a fején, le a mellére. Csupa barázdát érintett, puha bőrhullámokat és lazuló emlőket, amelyekből kiveszet a rugalmasság.

− Ott lapul a halom ruha mélyén egy gyönyörű díszmagyar. Abba öltözz.

− Arra nem emlékszem.

− Felületesen összenyaláboltad és lehoztad a ruháinkat. Keresd csak!

Az asszony széttúrta az egykor becsben tartott, most összevissza hányt holmikat.

− Azaz! − Kiáltott a férfi, amikor az asszony kezébe egy szőrmével díszített, gazdagon hímzett és paszományozott felsőrész került. − Kérlek, ezt vedd föl!

A nő elbújt a szekrény mögé − a férfi nem tolakodott, nem leskelődött −, és gyorsan átöltözött.

− Gyönyörű vagy! Ilyen volt anyám is, amikor hordta, még a korotok is egyezhetett.

− Ugyan hol volt erre lehetősége egy tanyai parasztasszonynak, hogy ilyen drága, új viseletet szerezzen?

− A város legszebb báltermében, a Fekete Sasban.

− Milyen alkalomra jutott ide?

− A környék legrangosabb összejövetelére hívták meg. A Gazdabálban ő volt a bálanya. Olyan kitüntetésnek számított ez, mint amikor a görög olimpia győztesének fejére helyezték a babérkoszorút. Egy évig ő volt a város büszkesége, és mindenki róla beszélt. Minden asszony őt irigyelte.

− Mibe került ez a gyönyörű díszruha?

− Úgy három hold jó minőségű föld árába.

− Honnan volt ekkora vagyonotok?

− A szorgalmunkból. Abból, hogy nem feküdtünk az ágyon egész nap, mint most te, hanem keményen dolgoztunk. De nemcsak a külsőre futotta a nyolcvan holdból, hanem apám telket adott, amikor olvasókört építettek rá, és egy vagon búzát, midőn az új iskolát kellett berendezni. A század elején nagyapám szintén élen járt az adakozásban, amikor a piactéren fölállított Kossuth szoborra gyűjtöttek. Mi nemcsak magunknak „güzültünk”, amivel ma vádolnak bennünket, hiszen városunk a mi verítékünk csöppjeiből is épült— Ez a gazdag település nemcsak malter és tégla, hanem erős falait emberek tízezreinek küzdelme, vágya tartja össze. Semmi sem lett volna belőle, ha nincs az a sok-sok szorgos nagycsalád, amely nem volt rest nagyot álmodni, és amikor kellett, megfogni, hol a szerszám boldogabbik végét, hol a puska tusát.

Terézt szíven ütötte ez a hosszú és meggyőző beszéd.

− Ti mind ilyen határozottak és bölcsek voltatok?

− Emberre válogatja. Volt köztünk ilyen is, meg olyan is, de a döntéshozók, és akikre odafigyeltek a többiek, minden időben példát mutattak. Pár éve ez lett a vesztünk—

Hirtelen csönd állt be, és távolról mintha zene szűrődött volna át a falakon.

− Táncolunk? − kérdezte Teréz, és nyújtani akarta a kezét.

− Nem hallod? Ez nem tánczene. Te tanárnő vagy, tudnod illik, hogy Bach H-moll miséjét játsszák odafent. Ez szól majd, és az egész emberiség hallani fogja, ha eljön a végső számonkérés.

− Mi lesz akkor, beszélj még—

− Hamarosan hajnalodik és vissza kell mennem. Öltözz át. A díszmagyart helyezd el becsületesen vállfára a szekrényben, mert sok kezünk piszkából öltöztettük föl egykor anyánkat.

Az asszony engedelmeskedett. Mire végzett és kibújt a szekrény mögül, a látomás már tovatűnt, csak a muzsika szállt még egy darabig, míg az orgona sípjai az idő áramában, mint tér a nagytömegű égitestek közelében, meggörbülve el nem némultak.

Teréz elhatározta, hogy kibúvik bábbőréből. Amint az idő engedi, kihozza a színből a kézi szerszámokat és fölszurkálja a kertet. Amit elszórt, ottfelejtett magot talál színben, kamrában, veremben összeszedi, elveti, és vizet húz a gémeskútból, hogy meglocsolja a palántákat. Ha az ég nem ad elég esőt, könyörög érte, mint egykor a táltos. Gondozza a galambokat, hogy szaporodjanak, kitakarítja a tanyát, és—, és új életet kezd; mert önsajnálatból még senki sem épített várat, ha pedig nappal falat rakott belőle, éjszaka leomlott az. Pár nap múlva elolvadt a hó, és a galambok egyre szorgalmasabban röpködtek a dúc körül.

„Lehet, hogy fészket építenek, és a tojó ráül a tojásokra − vélekedett az asszony. − A friss böjti szelek már fölszárították a földet. Holnap indul a munka, csak ne lennék ennyire nyivászta, de fél éve nem ettem húst és lötyög rajtam a ruha. Mindegy, dolgoznom kell!” 

Másnap még alig pirkadt, amikor az asszony különös zajra ébredt.

„Talán a kút melletti gödörben szerenádba kezdtek a békák” − elmélkedett, de a hang erősödésével a kétely növekedett benne.

„Ez valamiféle traktor lehet. Bizonyosan művelni kezdik a környező földeket.”

Magára kapkodta ruháit és kisietett a tanya elé. Látta, hogy valóban traktor érkezik, nem is egy. Az első már be akart fordulni a bejáró útra, de amikor meglátták a feléjük integető asszonyt, mintha vezényszót hallottak volna, azonnal megfordultak és elmentek, amerről jöttek.

„Mi a csoda történt? − döbbent meg Teréz, és végig nézett magán. − Talán csak nem kísértetet láttak bennem? Mindegy, hál' Istennek, nem háborgatnak.”

Pár nap múlva parasztkocsi járt a telekhez közel, de amikor hajtója meglátta a tanyát, visszafordult, pedig a tanárnő nem jelentkezett. Balsejtelem kínozta.

„Valami itt nagyon nincs rendben. Úgy érzem, hogy félnek idejönni.”

Szomorúan ment vissza. A fény betűzött az ablakon, és az asztalon lévő bibliára esett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy amíg boldog családi fészekben lakott, a szoba asztalán náluk is mindig ott feküdt a szent könyv. Kisgyerekkorukban egyszer az apjuk, másszor az édesanyjuk olvasott föl belőle. Azután, hogy felnőttek, és szüleik szeme romlani kezdett, ők idéztek belőle. Az emlékezés hatására odament, és a Szent Írást találomra kinyitotta. Szent Pálnak a Korinthusiakhoz írt második levelében, a nyolcadik fejezet második bekezdésének végéről ezt a mondatot ragadta ki:

Mert ismeritek a mi urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.

− Istenem − sóhajtott föl Teréz −, csak most értem meg, hogy ebben a nyomorúságban, amelyben élek, milyen kincs birtokosa vagyok.

− Gazdagabb vagy, mint amilyen én voltam birtokom fénykorában − szólt hozzá az ismerős hang.

A tanárnő már nem ijedt meg. Körbefordult, hogy lássa az embert, aki e tanya régi tulajdonosa és lakója volt; aki egy másik világból érkezett hozzá, de Teréz még mindig nem tudja, hogy mi történt vele. A kemence melletti sötét sarokból lassan kivált a férfi körvonala. Fáradt, beteg öregnek tetszett. Mellére egy vastag, durva kötél lógott, amely körbekerítette nyakát és láthatóan szorongatta. Teréz megijedt, de nem merte kérdezni, inkább vigasztalta.

− Te már nálam is gazdagabb vagy, hiszen odaát élsz, csak visszajársz hozzám kísérteni.

− Dehogy kísértek! A lelket tartom benned.

− Már megmérettettél, és van helyed a másik világban. Szabad vagy, akár a madár, mert visszatérsz.

− Még sorsomra várok, amelyet Isten a végítéletkor mond ki, hogy ne bolyongjak többé, hanem elfoglaljam a megérdemelt helyem. Már nem sokszor látjuk egymást. Elfáradtam és lelkem pusztájában olyan vagyok, akár a kiszáradó kút, amely a tanyaudvaron áll. Fázom és reszketek, akár a viharba kitett, anyátlan gyermek.

Teréz az ágyhoz lépett. Fölhajtotta a pokrócot és így szólt:

 − Feküdj le, égi vándor. A te ágyad ez, és az én fekhelyem. Melegedj föl.

A férfi szelleme követte a fölszólítást.

− Kérlek, feküdj mellém. Még egyszer, utoljára, érezni szeretném egy másik ember meleg szívverését.

Az asszony kilépett ruhájából, és bebújt mellé. Közelebb akart hozzá simulni és átölelni. Úgy érezte, mintha őt is elhagyta volna a teste, csak a szíve vert hevesen, amikor magukra húzta a takarót. Kereste a férfit, de embert nem talált, kutatta önmagát, de mintha szellem lett volna csupán. Teréznek úgy tetszett, együtt szállnak, és végtelen nyugalom áradt el benne. Már csak arra gondolt, hogy szegénységük által egymást gazdagították, akár Jézus a ráfigyelő emberiséget. Behunyta szemét és átadta magát annak az érzésnek, amely fölmelegítette a mellette lévő lelket, akár egy fölszállni készülő léggömböt, amely észrevétlenül elvált és tovatűnt.

Csöndes hétköznapok következtek. Kapirgált a tanya körül. Keresgélt, próbálta szegényes táplálékát valamivel kiegészíteni. Már arra is gondolt, hogy a kút melletti disznófürdetőben kuruttyoló békákat összefogdossa és megeszi a combjukat. Otthon ilyesmit sohasem fogyasztottak. Előkelő éttermek étlapján olvasott róla. Ők alkalmazkodtak a mezővárosi lakosság étrendjéhez. Amikor a birkapaprikást, hurkát, kolbászt és töltött káposztát fogyasztották, az apja gyakran mondogatta, hogy „nekünk már parasztgyomrunk van”. Amíg a múltban kalandozott, ismét motorberregés ütötte meg a fülét. Határozottan és gyorsan közeledett, majd a bejáró elején megállt és beordított:

− Jöjjön ide, vén kurva!

Teréz hátán végigfutott a hideg, de arca kivörösödött a megszólítás szégyenétől. Amikor közelebb ért, megismerte a dűlőbiztost. Már érthető hangtávolságban volt, amikor a fickó ismét rákiáltott:

− Ne tovább!

− Ennyire gyűlöl? − kérdezte az asszony.

− Gondolja, hogy ezen a tanyán tartózkodó személy szeretnivaló?

− Soha nem bántottam senkit!

− Társadalmunk ellensége.

− Ön az új sámán, aki rámutat az emberekre − a szavajárását használva −, hogy „vén kurva”, te nem kellesz!?

− Mit szórakozik itt velem. Régen éhen kellett volna döglenie a télen. Miből van maga, hogy kibírta, szellemből, mint a régi lakó?

− Emberből vagyok! − kiáltotta Teréz, majd elfojtotta a gondolat második részét:  „nem úgy, mint ön.”

− Föl sem fogja, mennyi vesződségembe került, mindennap ellenőrizni, hogy megdöglötte-e már, vagy megszökött? Bármelyiket választhatta volna, de maga kitartott, hogy esőben, sárban, hóban, fagyban ide jöjjek ellenőrizni. Ráadásul az a rohadt szellem visszajár és kísérti az egész falut, várost, pusztát. Ha tudjuk, a tetemét is elégetjük és szétszórjuk a szélben.

A zsebéből előhúzott egy összegyűrt, piszkos újságlapot és bedobta a telekre.

− Elidőzhet rajta, kivel kokettál.

Ahogy jött, köszönés nélkül elberregett lemezvillás motorján. A tanárnő gondolkodott, hogy fölvegye-e a lapot, vagy hagyja szétázni a közeledő májusi esőben, de végül győzött a kíváncsisága és bevitte. Az asztalon kiterítette és kisimította.

 

VIHARSAROK

1952. december 10.

 

Mindjárt a 2. oldalon nagy betűkkel „Mikula János, a Petőfi tsz. tagja” a következő címmel beszámolót írt:

 

A kulák ügynöke felgyújtotta a tsz istállóját − nyolc ló elpusztult.

 

Teréz lázasan kezdett olvasni.

 

A Petőfi termelőszövetkezet egy kulák befolyása alatt álló tagja, Füvesi János felgyújtotta a központi lóistállót. Nem annyira a tűztől, mint inkább a füstmérgezéstől bennepusztult nyolc darab gyönyörű lovunk; köztük hat olyan, amelyik a közeli hónapokban ellett volna. Kárunk 28 ezer forint—

A szabotázs villámcsapásként hatott ránk. Két napon át alig dolgozott a szövetkezetünkben valaki, az éberségről is megfeledkeztünk— a lovak köhögés közben tenyérnyi darab tüdőroncsokat köpködtek ki— a lovak hajtói, de az ott lévő tagok valamennyien tehetetlenül álltak és kezük ökölbe szorult. Ha már akkor ismerték volna a tettest, rögtön agyonverték volna elkeseredésükben—  a tettes azonban nem volt ott, sőt a tüzet sem segített oltani. Betegnek tette magát.

Füvesi János az elpusztult lovak gondozója volt—, de két hét múlva köpönyeget fordított. Kijelentette: neki terhes ez a feladat— A vezetőség ekkor úgy döntött, hogy Füvesi János helyett mást állít be és Füvesi át kell, hogy adja lakását az új lógondozónak— Füvesi János azonban hallani sem akart arról, hogy kiköltözzék a lakásból. Kijelentette: ő onnan élve nem megy el— Amikor látta, hogy nincs mentség és az új lógondozó már rakja a folyósóra a bútorait, kihasználta az utolsó éjszakát.  Bevallása szerint éjfél után fél kettőkor felkelt, bement az istállóba, azt két helyen felgyújtotta és ismét nyugodtan lefeküdt. Nem zavarta a lovak vad dübörgése, halálhörgése és könyörgő nyerítésük

A tüzet az új lógondozó fedezte fel, aki a harmadik tanyából ment át valamivel négy óra után a lovak ellátásáért—

A nyomozás még folyik. Szövetkezhetünk tagsága arra kérte az államügyészséget, hogy tartsanak nyilvános helyszíni tárgyalást, ami által a község lakossága megismerheti, milyen aljas módszerrel dolgozik az ellenség.

 

Az asszony képtelen volt tovább olvasni a cikket. Megfogódzott a székbe és hátradőlt, hogy kifújja magát.

„Vajon mennyi ebből az igazság, és mennyi a gyűlölet fogalmazta rágalom? − Merengett. − Az bizonyos, hogy ebben az ügyben nem a lovak, hanem a szép tanya játszotta a központi szerepet.”

Másnap reggel újabb részlettekkel szolgált a dűlőbiztos. Még alig hajnalodott, amikor az asszony ismét hallotta a motorkerékpár recsegését, de mire magára kapta a ruháját és kiért, már csak a szél forgatta egy újság lapjait, valamint a belé ragasztott, kivágott újságcikket, a kijelölt tanyaporta határán. Teréz minden más föladatát elodázva, a ház előtt leült egy tuskóra és átnézte a napilapot. Nem kellett sokáig keresgetni, mert a VIHARSAROK 1952. december 13-i számának harmadik, teljes oldalát betöltő cikkre talált ezzel a hosszú címmel:

 

A statáriális bíróság halállal sújtotta a Petőfi termelőszövetkezetben gyújtogató kulákot

 

 

A tanárnő szíve hevesen vert a rémülettől. Kezdte fölfogni, hogy utóbbi látomása során miért volt a szellem nyakában kötél. A hosszú cikk szörnyű gyűlöletözönéből a következő sorok maradtak meg benne élesen:

 

Az a dolgozó paraszt, aki Sztálin elvtárs születésnapjára megfogadta, hogy beadási kötelezettségét minden terményből száz százalékig teljesíti, az a jövőbe lát— a felszabadulás szele véglegesen elsöpörte azt a gyalázatos kizsákmányoló rendszert, amelyben a kulákok voltak a hangadók, akiknek »tanácsára« tízezrével verték bilincsbe a napszámosokat, szegény- és középparasztokat—

 

A tanárnő kiáltva adott hangot ellenvetésének:

− Miután szerte az országban, különösen itt, a tanyás Alföldön minden valamire való paraszt kuláklistára került, aki nem értett egyet a sztálini politikával, ha ők a háború előtt tízezrével verették volna bilincsbe a kisembereket, akkor ki dolgozott volna nekik?

 

Füvesi János kulák befurakszik a szövetkezetbe

 

Az alcím alatt kiemelt néhány mondat:

 

A termelőszövetkezetben ott volt és bomlasztott Füvesi János kulák, aki attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a termelőcsoportba, előre megfontolt, aljas szándékkal napról-napra, lépésről-lépésre tudatosan készítette elő a legkülönbözőbb rombolásokat— Ezért, amikor csak meglátták bárhol, úgy beszéltek róla:

− Itt jön már a fényescsizmás János-gazda—

—feleségül vette Fejes József 110 holdas kulák neveltlányát és ettől kezdve, mint »újdonsült vőre« , rábízta  a kulák a birtokán robotoló cselédek felügyeletét—

 

Felkészülés a kártevésre

 

A cikk leírta, hogy a Füvesi család 1950. január 23-án belépett a szövetkezetbe. János egészsége folyamatosan romlott, és a szövetkezet kénytelen volt fizikai munkáját csökkenteni. Hiába szólították föl, hogy kezeltesse magát, nem volt hajlandó, hogy ezzel is kárt tegyen a közösnek.

 

Kutyára bízták a szalonnát

 

Végül éjjeliőr lett a jószágoknál.

Számtalan esetben észrevették a tsz-tagok, hogy aludt az istálló végénél, nem törődve azzal, hogy valaki meglopja a termelőszövetkezetet.

Legutóbb egy Kenéz Sándor nevű együgyű ember látta el Füvesi minden föladatát, ő pedig bent a szépen kifestett, kipadolt szobában heverészett. Csakhogy az éber tagság nem jó szemmel nézte a kulák lustaságát és a gyűléseken rendre ellene szóltak. A vezetőség elfogadta a tagság indítványát és úgy döntött, hogy Füvesi Jánosnak el kell hagynia a központi tanyát és helyére Kokovai Istvánnak, az új lóápolónak kell költöznie—

Kokovai István, amikor odaszállította bútorát a központi tanyába, felszólította Füvesit, hogy a határozat értelmében költözzön máshová, a kulák határozottan azt válaszolta:

− Én a tanyát élve el nem hagyom.

 

Lángolni kezd a lovak alatt a szalma

 

Füvesi éjfél után egy óra körül kiment az istállóba, két helyen szabályszerűen meggyújtotta a lovak első lába alatt lévő száraz alomszalmát és mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan visszament a lakásba és lefeküdt— Füvesi János a végsőkig tagadta, hogy ő szánt-szándékkal gyújtotta fel a lóistállót— A tüzet Kokovai István vette észre, amikor reggel ötkor átjött a másik tanyából—

 

A dolgozók felháborodása

 

Amikor a Petőfi tsz tagjai megtudták, hogy Füvesi János kulák követte el az aljas bűntettet, felháborodásukban tömegesen mentek a központi tanyába, hogy a helyszínen agyonverjék.

 

ÍTÉLET

 

Füvesi János gyújtogató kulák ügyét pénteken tárgyalta a megyei bíróság rögtönítélő tanácsa és a tárgyalásra meghívott tsz-tagok, egyénileg dolgozó parasztok és munkások hatalmas lelkesedésétől kísérve jogerősen halálos ítéletet hozott—

Nincs helye kíméletnek és könyörületnek az osztályellenség iránt, akik a pusztulást, nyomort és éhséget szívesebben látnák hazánkban, mint a békés alkotómunkát és dolgozó népünk biztos boldogulását.

Dolgozó parasztságunk, termelőszövetkezeteink tagjai soha egy pillanatra se tévesszék szem elől népünk szeretett vezérének, Rákosi elvtársnak figyelmeztetését, aki az osztályellenségre vonatkozóan azt mondta:

»Ezek az elemek abban a pillanatban, amikor velük szemben lanyhul az éberség, azonnal működésbe lépnek és nem egyszer jelentékeny károkat okoznak a népi demokráciának. Ezért fokozni kell az éberséget és lankadatlanul folytatni kell a tőkés rendszer minden maradványával szemben a harcot.«

 

Teréz kereste a cikk alján szerkesztőjének nevét, de nem szerepelt. Ezért a förtelemért senki sem vállalta a felelősséget. Az újság hátsó lapjára susztercsirizzel ráragasztva, a Szabad Népben Bilka Pál méregbe mártott tollával írt, hasonló tartalmú, de újat nem tartalmazó cikkét találta: Halálraítélték a gyújtogató székkutasi kulákot. Megrázkódott.

„Istenem, milyen »szabad nép« ez? − Tette föl magának a kérdést. − Alig múlt éve, hogy ez a boszorkányüldözés a XX. század közepén, Európában, egy nagyszerűnek kikiáltott eszme jegyében megtörténhetett. Vajon mi vár rám ebben a tanyában, amelyből lakóját elhurcolták és az állam meggyilkolta?”

Szeretett volna fölülni a griffmadár hátára, akár a magyar népmesében Fehérlófia. Áldozatul akár kezét, lábát levágva és a madarat etetve, elhagyni ezt a borzalmas alvilágot, ahol milliókkal együtt ő is szenvedett. Fölszállni vele abba a szebbik világba, ahol mindig fénylik a nap, és amelyet mások megmentéséért elhagyott, hogy újra élhessen.

Kezéből kiejtette a lapot, és az egyre erősödő szélre bízta, amelyet mintha egy szellem gerjesztene, ördögszekérként kezdte görgetni, lapjaira szétszedte és belesodorta a pocsolyába. Darabig még látta lebegni, de csakhamar elázott és alámerült a megvetés homályába. Lassan fölkelt és visszament a tanyába. Vegyes indulatok ébredtek benne, amelyektől nem tudott szabadulni. Megállt az asztal előtt. Egyik kezével rátámaszkodott, a másikkal, mint a dobot verni kezdte és ordított:

− Hol vagy szellem, hol vagy Füvesi János?!

A néma csöndben csupán az asztaldeszkák recsegtek, ahogy az ökölcsapások súlyától alászálltak, majd megszabadulva visszaálltak eredeti helyükre. Teréz még hangosabban szólította a holt lelkét:

− Adj magyarázatot a rólad leírt rágalmakra és mondj igazat, mi történt!?

− Ülj le a székre és nyugodj meg − szólalt meg a várva várt hang.

Az asszony körbefordult. Kereste a szellemlényt, de már nem látta. A hangját hallotta, melyről nem tudta megállapítani, hogy honnan jön, de az egész szobát betöltötte. Teréz nyugalmat erőltetett magára. Leült és várt. A hang így beszélt hozzá:

− Csak a holdnak van sötét oldala, mert a nap nem világítja meg, de a nap mindenfelől ragyog. Egyszer még mindenre fény derül a pusztai szellemtanya dolgában is.

− Te rémisztetted az embereket, hogy a birtok közelébe sem mertek jönni?

− Engem egyedül te láthattál és beszélhettél velem. A rossz lelkiismeretük képzett belőlem fenyegető rémet. Akik hazug váddal ellenem vallottak, mind a gyilkosság bűnrészesei, és ezt nem tudják feledni. Aki elveszti, vagy megtagadja Istenét, annak nem marad más kapaszkodó, csak a babona és benne a rossz kísértet, aki ellen egész életében hasztalanul hadakozik, mert fölötte nincs világi hatalma, ezért vele szemben sohasem nyerhet.

Nagyot nyelt, majd folytatta:

El tudod képzelni, hogy van olyan parasztember, aki alágyújt élő lovaknak, amelyek közül ráadásul hat a méhében csikót hordozott?

− Akkor miért dugtad be az istálló ablakait szalmacsóvával?

− Amikor a hőmérséklet fagypont alá száll, minden paraszt így védekezik, hiszen ezek a lovak téli pihenőn meleg istállózást kívánnak, különösen, ha vemhesek. Nem süvíthet a jeges szél és nem kavarhatja rájuk a havat, mert kehesek és ízületi betegek lesznek.

− A cikkben azt is emlegették, hogy lusta voltál és beteget színleltél.    

− A kisostort még anyám adta a kezembe, hogy hajtsam vele a disznókat, ha tilosba tévednek. Mindig együtt dolgoztam a családdal, mert az a tudat élt bennem, hogy munkánkkal a következő nemzedékeket segítjük egy emberibb élethez, mint amelyet mi örököltünk. Rákosi meghirdette az osztályharcot, és ettől kezdve az én sorsom megpecsételődött. Előbb a végrehajtók minden értéket elvittek, amelyet több nemzedék verítékével létrehoztunk, majd tagosították a földünket és semmi sem maradt a szép tanyán kívül, ahol kivert kutyaként éltem. A szövetkezet vezetőségének nem tudtam jól dolgozni. Amikor a beosztásomban megfeleltem, áttettek egy másik munkakörbe, és ez gyakran ismétlődött, miközben idegileg, fizikailag egyre inkább megrokkantam. Elindult a pusmogás, hogy a közösségbe befurakodott, népnyúzó kulák befolyása alatt álló ember vagyok, akinek nincs közöttük helye. Jól jött a piszkálódáshoz Kokovai István, egy lelketlen, irigy ember, aki szemet vetett a tanyámra és elhatározta, hogy kitúr belőle. A tanya eredetileg az apósomé, Fejes József orosházi gazdáé volt, akinek száz holdját elvették. Őt a tanyából családjával együtt azonnal kiűzték. Ez lett a szövetkezet központja. Én apámtól csak hat holdat örököltem és feleségül vettem Fejes árván magához vett, fölnevelt lányát, Csepelényi Rozáliát. Mivel kisbirtokommal még nem voltam kulák, egy melléképületben egyelőre meghagytak. A gyűlölethadjárat odáig fokozódott, hogy minden törvényes eljárás mellőzésével, amíg én a munkámat végeztem, Kokovai István kezdte kirakni a bútoraimat, és arra mentem haza, hogy alig maradt a házban valami. Nem hagytam magam és felelősségre vonást sürgettem. December elsejéről másodikára virradó éjjel, úgy fél kettő körül történt, hogy amikor a lóistállóban éjjeli őrként szolgáltam, kimentem a tanya mögötti árnyékszékre. Ekkor Kokovai belopózott és fölgyújtotta az istállót. A száraz szalma, amelyet azelőtt alomnak hordtam be, előbb füstölgött, majd mire visszaértem, az ajtónyitásra pillanatok alatt lángra lobbant. Az egész olthatatlanul égett, benne a megkötött lovakkal. Ez a gazember képes volt élő állatokat elevenen máglyára vetni, huszonnyolcezer forintos kárt okozni, csakhogy az övé legyen a tanya, és engem végleg eltávolítsanak.

A hang elhallgatott, mint aki erőt gyűjt a folytatáshoz. Az asszony élénken tovább figyelt.

− Szó sem volt róla, hogy ő hajnalban jelent meg engem leváltani. Tette után is ott bujkált valahol és figyelte, talán bemegyek, hogy a lovakat eleresszem, és magam is bent égek. Kínomban azt sem tudtam, mitévő legyek. Hatékony tűzoltó fölszerelés nem volt, a tanyában más nem lakott, egyedül néztem szembe a pusztulással. Letérdeltem és imádkoztam. Könnyeim csorogtak és kértem Istent, hogy szabadítsa meg az ártatlan állatokat a szörnyű kínhalál gyötrelmeitől. Kokovai hamarosan ordítozva előkerült, és föllármázta a szomszédos tanyák családjait. Jöttek az emberek, akik a kútból húzott vízzel próbálták a tüzet fékezni, de közben a lángok elvégezték jóvátehetetlen rombolásukat. Ekkor hangzott el, hogy én okozhattam a szörnyű kárt, mert rajtam kívül senki más nem volt az istállóban. Ártatlanságomra bizonyíték nem akadt. Jellemző, hogy a mesterséges katasztrófát mennyire előkészítették, mire az érkezőkben a történtek tudatosultak, már kijött a rendőr a faluból. Megbilincselt és elvitt. A többit tudod—

− Dehogy tudom! Mondd tovább.

− Az állam 1950-ben hajtotta végre a nagy területrendezést. Vásárhely határából, mint gyűlölt kulákvárosból már előtte is el-elcsíptek, de most szétdarabolták, akár hazánkat Trianon után. A mi tanyánk Szentes járás fennhatósága alá került, így engem egyenesen odavittek, és a Járásbíróságon vallattak. Idegeim végleg fölmondták a szolgálatot. Már csak egy bábu voltam, miközben végsőkig vallottam, hogy a tüzet nem én gyújtottam. Visszavittek a cellába, és mint a legkártékonyabb bűnöst, akinek szökésétől félni lehet, a falhoz láncoltak, akár Rózsa Sándort a szegedi várbörtönben. Hogy meg ne feledkezzem a sorsomról, kötelet kötöttek a nyakamba és jól meghúzták, alig kaptam levegőt. Így teltek az őrjítő napok. December tizenegyedikén érkezett meg a per a szegedi államügyészségtől, hogy statáriális bíróság dönt az életemről, de erről én még mit sem tudtam.

A hang most először reszketett, mióta Teréznek megszólalt.

− Délután hallottam a folyosón egymást váltó őrök beszédét, hogy az ítélet végrehajtása azért húzódott, mert Szentesen nincs sem hóhér, sem bitófa. Holnap hozzák Szegedről, és délelőtt megérkezik. Ott is annyi a munka, hogy nem győzik a kivégzést. „Akkor már csak pár órám van hátra − jutott el a tudatomig − és fölakasztanak.”  Még el sem jött a hajnal, hiszen december vége felé a nap is későn ébred, de én többé nem bírtam aludni. Végre nagy csörömpöléssel kinyílt a cellám ajtaja. Bejött két őr, eloldották a láncomat és nyakamról levették a kötelet. Megkönnyebbültem. Azt gondoltam, hogy talán kiderült az igazság és eleresztenek. A tárgyalás december tizenkettedikén, reggel nyolc órakor kezdődött a bíróság épületében. A terem zsúfolásig megtelt kivezényelt janicsárokkal, akik mind a kivégzésemet követelték. Ekkor már gyújtogató kulákként kezeltek. A főtanú Kokovai volt. Szemrebbenés nélkül vallotta, hogy az istállót én gyújtottam föl. Bizonyítéka nem volt, de ezt nem is kértek tőle. Az ügyész vádjára és a bíró kérdéseire a kínzások során belém sulykolt feleletekre összpontosítottam. Már arra sem emlékszem, hogy zavartságomban mit válaszoltam, és mennyiben torzíttatták velem a valóságot. A tárgyalás után az ítéletre alig negyedórát kellett várni, majd tizenegy órakor fölolvasták a következőt: „Füvesi János kötél általi halára ítéltetik. A vádlott kegyelemre nem méltó, az ítélet azonnal végrehajtandó!” A vérbíró az utolsó szó jogán annyi lehetőséget adott, hogy így szólt hozzám: „Maga istenes ember, könnyítsen a lelkén, vallja be tettét.” Bíró úr, nincs mit bevallanom − mondtam neki. − Ártatlan vagyok, kegyelmet kérek. Ez volt az utolsó mondat, amely itt elhangzott. Kész cirkusz volt az egész, előre megírt és meghatározott ítélettel. Nem én voltam így egyedül—

A szó ismét elakadt, de a tanárnő sürgette:

− Fejezd be.

− Átkísértek egy kisszobába, míg a bíróság emberei bevonultak egy kellemesen fűtött irodába, ahol konyakozni kezdtek. Ahogy múlt az idő, egyre dühösebbek és izgatottabbak voltak, mintha lelkiismeret furdalás gyötörné őket, pedig az ilyen martalócokban nincs emberi lélek. Az átok rájuk is telepedett. Hamarosan kiderült, hogy a kocsi tetejéről szállítás közben elveszett az akasztófa, és másikért vissza kellett menni Szegedre. Délután három órára a járásbíróság udvarán állt a bitófa. A hóhérsegédek bejöttek értem. Kezemet összekötözték, majd közrekaptak és taszigáltak kifelé, keresztül a folyósón. Már nem emlékszem, hányan szorongtak a kis térben, akik közül senkit sem ismertem, de föltűnt, hogy milyen sokan kíváncsiak a gyilkosságra, akár a középkori boszorkányüldözések idején. Amikor kiléptem az udvarra és megcsapott a hideg, szemben találtam magam egy hatalmas bitófával, amelyen jóval vastagabb kötél lógott, mint amit eddig a nyakamon viseltem. Valami magaslaton mögötte ott állt a hóhér, karját várakozón mellén keresztbe téve. „Istenem, − mondtam magamban − nekem ezt a karácsonyfát szántad a szent ünnepre, amelyet velem díszít föl a hatalom!” Fölállítottak egy közönséges konyhaszékre és a nyakamra illesztették a hurkot. Imádkozni kezdtem. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod—” − többre nem emlékszem.  

Mintha a tanárnő most távoli sírást, nyöszörgést hallott volna. A hang elcsukló hangon, kisvártatva így folytatta:

− A párttitkár kérte, hogy testemet elrettentésképpen hagyják estig lógni, „hadd lássák!”, hogy a „munkásököl, vasököl, odaüt, ahova köll!”, de az orvos nem engedte. Azóta várom, hogy porhüvelyemet emberhez méltón eltemessék, és por legyen a porból, majd végre elvegyülhessen a föld rögei között; de már remény sincs rá, hogy meggyászolják, mert a pesti orvosegyetemen a hallgatók boncolták és szétdarabolták, később pedig a Duna vizében halak nyelték el. Alig várom a megmérettetésem, hiszen tiszta lélekkel állok majd az Úr trónusa előtt.

− Mi lett a szeretteiddel? − Kérdezte Teréz, könnyeit nyelve.

− A kivégzés után a családomnak három nap alatt végleg el kellett hagyni a tanyát. Annyi holmit vihettek, amennyit kézben el tudtak szállítani.

− Még nem mondtad el, hány főből állt a családod, és kik voltak ők?

− Négy áldott gyermekem volt. Nagyon szerettem valamennyit, és most már tudom, hogy értük haltam kínhalált; azért hogy ők továbbélhessenek. Feleségemet és két kiskorú lányomat egy ismerős család fogadta be. A legidősebb lányunk már felnőtt volt, és nem lakott velünk. A fiamat, aki hadnagyként szolgált a katonaságnál, lefokozták és eltiltották munkakörétől. Feleségének nem volt szabad az állami áruháznál befejezni az eladói tanfolyamot. Őket Orosházáról is kitiltották. Dunakeszire kerültek, és a vagongyárban dolgoztak, míg visszajöhettek Orosházára.

A hang végleg elhallgatott. Teréz lassan eszmélt, ahogy a szörnyűségbe beleélve magát, lélekben visszaérkezett a tanyába, ahol ez a szerencsétlen ember, akinek az volt a bűne, hogy szorgoskodott; egykor talán néhány boldog hónapot tölthetett családjával, és ezért az értékért életével áldozott. Szólogatta: „− János. János, ne menj még—” − de a csönd rátelepedett a szobára. Úgy érezte, mint akit a lelke végleg elhagyott, és csak egy kupac szerencsétlen női test görnyed az asztalra borulva, hogy sárból formált, esendő alakját megtartsa.

Első dolga az volt, hogy odament a palackhoz, és kiitta belőle a szenteltvíz utolsó kortyát. Kiment a ház elé. Falba vert, hosszú faszögön érkezése óta lógott egy ottfelejtett istráng.

− Engem várt − mondta magának halkan, és a nyakára hurkolta.

Visszament a tanyába. Úgy gondolta, hogy búcsúlevelet ír. Megnyugtatja az erre lakókat, hogy jöhetnek és vihetik, ami még maradt, mert már nincs kísértő szellem, és ő is távozott. Tollat, kalamárist még talált, de benne a tinta régen beszáradt, és papír sem volt már.

„Milyen hitvány az elmúlás. Talán majd jön egy jobb kor, amikor az embereknek nem kell félniük és megnyugosznak” − gondolta.

Teréz megindult a padláslépcsőn. Ahogy fölfelé lépdelt, és elhagyta a világot, amelyben a napfény visszatükröződött, egyre sötétebb lett. Odafentről egyszerre határozott szavakat hallott, amelyeket az egykori gazda mondott és hozzá szóltak:

− Fordulj vissza!

A tanárnő megtorpant.

− Szedj elhullajtott magot a szérűn és az őszről itt maradt kerti avarban. Vidd a galamboknak és gondozd őket. Etetniük kell fiókáikat, hogy megmaradjanak e ház udvarán és sokasodjanak, mert a pusztában élő szabad galamboknak szüntelen szállniuk kell az élet és halál kapuján át.

Az asszony dolga végeztével kiment a rétre és lefeküdt. Langyos szél ringatta, és úgy érezte, mintha álmodna tovább. Karját széttárta és nézte az égen cikázó fecskéket. Késtek a májusi esők. Fölsóhajtott, majd halkan énekelni kezdett:

 

Kiszáradt a tóbul mind a sár mind a víz,

a szegény barom is csak a pásztorra níz.

Istenem-teremtőm, adj egy csöndes esőt,

A szegény baromnak jó legelőt, mezőt—

 

Ahogy a földön feküdt, ujjai belemélyedtek, és úgy kezdte morzsolni a rögöket, ahogy anya szokta fiának tejbe aprítani a kenyeret. Méhe maga volt a csírát hozó humusz, és hajszálai egybesimultak a zöldellő fűvel.

 

Hódmezővásárhely, 2008. augusztus 5.

*