A BUNKOFON

 

Barátom felhívott a vonalas telefonomon, és köszönés nélkül lehordott:

– Harmadszor kísérletezem, hogy beszéljek veled, de mindig csatangolsz. Miért nem tartasz magadnál egy mobiltelefont? Minden felelős és fontos embernek van, némelyiknek több is.

– Csakhogy egyikhez sem kötődöm. A felelős ember nem fontos, a fontos meg nem felelős. Az alsó középrétegbe tartozom, aki egész nap dolgozik, és nem ér rá pénzt keresni. Képtelen vagyok egy bunkofont fenntartani.

– Nem tudod, miről maradsz le! A kis ketyere a markodban elfér, és olyan, akár a számítógép, adatokat tárol és szolgáltat. Belefér az egész telefonkönyv, kijelzőjéről regényt olvashatsz, és fényképezőgépe megőrzi a fontos jeleneteket…

– Ki ne derítsd már róla, hogy még gyereket is nemz helyettem!

– Ma még nem, no de, holnap! Neki is lehet magömlése. Ki tudja?

– Bevallom, térítéseddel egyre ellenszenvesebbé teszed a mobilt. Nem veszek, és kész!

Barátom mérgesen lecsapta a kagylót. Föllélegeztem. Éppen lefekvéshez készülődtem, amikor valaki ráfeküdt a kapucsengőre. Addig nyomta, míg az elektromos zárt föloldottam. Hallom a folyóson, hogy jókora test liheg és megáll az ajtóm előtt. Átszaladt rajtam az egész napom minden történése: „miért jön a kommandó embere, ugyan mit véthettem”, de nem találtam benne kivetni valót. Miközben a zárban megfordítottam a kulcsot, fohászkodtam:

„Uram, kín gyötör. Segíts, hogy ne kelljen kiinnom a keserű poharat.”

Az ajtó résnyire nyílt, az arcot még nem is láttam, amikor jókora láb tolult közénk, majd kígyóként egy kar lökte felém azt a kicsi valamit, amelytől úgy féltem, akár a viperacsípéstől.

– Itt van, te smucig! – és a markomba nyomta bukofonját. – Vettem másikat. 

Barátomat kilöktem, és az ajtót rögtön bereteszeltem. Ekkor vettem észre, hogy a készülék a markomban maradt. A kulcsot forgattam a zárban, hogy utána vágjam, amikor megszólalt. Akaratlanul is a fülemhez emeltem.

– Látod, te bunkó! A bezárt ajtón keresztül is tudunk vele beszélgetni. Itt állok tőled fél méterre. Na, mit szólsz hozzá? Már is a füledhez nőtt!

Hallatszott, amint a lépcsőn kettesével, örömittasan ugrált lefelé, majd eltűnt az utca fordulójában.

A bunkofont bosszankodva a kukába dobtam, és remegve bújtam a feleségem mellé, aki megvigasztalt. Édes álomba merültem, amelyben az ágyjelenet folytatódott. Hetérák kenegették hájjal a hasamat… de a ketyere sivalkodó zenét árasztva, ismét megszólalt:

– Marcikám, galambom! Mikor hozod már vissza azt a kölcsönkért tíz lepedőt? – nyávogott egy gúnyos hang, majd égzengésként a fülembe ordította: – Te disznó, lefekszem veled, és nem te pénzelsz, hanem én adok neked? Majd fizetek olyan szerelmet, hogy belegebedsz!

– Kérem – hebegtem – én nem a Marci vagyok.

Ráment egy félórám, mire a bunkofon miatt a szerepcserét tisztáztam, és újra álomba ringattam magam. A feleségem reggelivel költött, és a tálcán ott feküdt a mobil. Kicsi, marokba illő, fémes csillogású volt.

– Kedves rapszódiád első ütemeit programoztam bele – mondta. – Vidd csak magaddal nyugodtan. Ha dugóba keveredsz, még játszhatsz is vele, hogy jobban teljen az idő – és a készüléket kabátom zsebébe csúsztatta.

Munkaértekezlettel kezdődött a nap. Szorongva vártuk a főnököt, aki a bevezetett reform hatására, az elbocsátásra kerülő dolgozók névsorát hozta magával. Vajon ki válik fölöslegessé? Amikor belépett, síri csönd ült a teremre. Lassan, kimérve lépdelt és leült a helyére. Mindenkit megnézett, leltározta a jelenlévőket, majd kezdte felolvasni a neveket. A kéttucat munkatárs közül négyet említett, akiket indoklás nélkül fölfüggesztett.

– Még egy főtől meg kell válni. Maguk között döntsenek. A teremben a levegő is megfagyott. Ekkor a zsebemben édes dallamra fakadt a telefon. Az igazgató úgy ugrott föl székéből, mintha skorpión ült volna.

– Megvan az ötödik személy, maga lesz az! Aki munkaidő alatt andalító zenét hallgat, ahelyett, hogy dolgozna, megért az eltávolításra!

Leforrázva és szédülten támolyogtam kifelé. Zsebembe mélyesztett kezemben durván markolásztam a mocskos bunkofont, amely a romlásomat okozta. Talán szétreped, gondoltam, de a készülék ellenállt. Azzal vigasztaltam magam, hogy nem vagyok kőmorzsoló, mint a népmesék egyik hőse.

– Te, szerencsétlen! – fogadta a hírt feleségem. – Elfelejtetted a telefont időben kikapcsolni. Meglátszik a járatlanságod.

„Még csak ez hiányzott” – gondoltam.

Másnap reggel elindultam munka után nézni, és a bunkofont a gyerekek szobájába csempésztem. Innen bizonyosan nem kerül többé vissza a zsebembe, mert a két fiú azonnal szétszedi, és megnézi, hogy mi muzsikál benne.

Diadalittasan tértem haza, és az ebédnél bejelentettem a családnak, hogy közmunkára alkalmaztak. Kaptam egy fényvisszaverő, sárga mellényt, szurkáló botot, amelynek a végéből szög áll ki, és egy műanyag zsákot, amelyben a bot segítségével az utcai szemetet gyűjthetem.

A kamaszok kuncogtak. A feleségem mondott néhány sajnáló szót. Öt ujját bozontomba túrta, és visszafelé fésülte a hajamat, amitől a hideg veríték rázott ki, majd napirendre tértek a dolog fölött. Másnap Hédi beállított két koncertjeggyel.

– Ma este Chopin-darabokat hallgatunk. Kiváló muzsikusok adják elő – tudatta velem, és rám parancsolt, hogy a bunkofont tegyem ki az éjjeli szekrényre.

A maroktelefont örömmel kivágtam az ágyam mellé, és elindultunk a koncertterembe. Már a zenekar hangolt, amikor helyet foglaltunk, és büszkén tapogattam üres zsebemet, amelyből hiányzott a ketyere. A nézőtér elsötétedett. Bejött a karnagy, és a taps utáni csöndben fölállt az emelvényre. Pálcáját dirigálásra lendítette, amikor az első sorban megszólalt egy bunkofon: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” A dirigens karja megállt a levegőben, és megvárta, hogy a mobil gazdája kikapcsolja készülékét, majd újabb lendületet vett és megszólalt a várva várt zene.

Nem telt bele pár perc, amikor a pianisszimónál, a nézőtér másik felében is csörögni kezdett egy telefon. A gazdájának fontos lehetett a hívás, mert fittyet hányva a zenére, félhangosan beszélgetni kezdett. A közönség fele annak szurkolt, hogy abbahagyja, a másik fele, hogy megértse a csevegésüket. Ahogy múlt az idő, a teremben egyre több helyen szólaltak meg a bunkofonok. Követte az ötödik, tizedik… míg a kialakult kakofóniában a karnagy leintette a zenekart. A közönség felé fordult, és a különböző dallamokon megszólaló, össze-vissza belépő készülékek koncertjét kezdte dirigálni.

– De mi lesz Chopinnel!? – kiabált egy mérges bördő, mire szelíd nyávogó azt gügyögte: – maga botfülű, talán nem tetszik ez az új kortárszene?

Vasárnap a Jusztika esküvőjére készültünk. Feleségem ismét a zsebembe csúsztatta az apró telefont, hogy a szertartás után taxit tudjunk hívni. Arról mit sem sejtettem, hogy közben a két fiú megbuherálta a készüléket, és a zene helyett saját összeállítású szöveggel szólal meg. A billentyűs klimpírozása elhallgatott, és az anyakönyvvezető várta a boldogító igen kimondását. A fátyol alól a menyasszony szóra nyitotta száját, amikor a zsebemből rikácsoló hangon kiabálni kezdett a bunkofon:

– Na, mire vársz? Mért nem kapsz már elő, te böszme állat? Olyan lusta vagy, akár egy szakadt lajhár! Talán nem ízlik a finom beszéd? Tudok én goromba is lenni…

A pillanatnyi ájult csöndet kipukkanó röhögés váltotta föl, miközben a zakóm zsebeiben össze-vissza kotorásztam az ocsmányul dühöngő ketyere után, és jókora koppanással a földre ejtettem. Nem tudom, a bájos ara végül kimondhatta-e a félévig sem tartó, boldogító igent, azt sem, hogyan kerültem haza. Arra emlékszem, hogy a feleségem szorosan tartott, és karmai között úgy éreztem magam, mint egy pányvás kismalac.

Kilengéseimnek hamarosan meg is lett a büntetése. A következő héten gyászjelentés érkezett. Egy régi barát távozott közülünk. A bunkofont időben a padlásra vittem, hogy ha megszólal, itt ordíthat, amit akar, én nem szégyenkezem. Megható volt a szertartás. A koporsóra permetezett a szentelt víz, amikor a gyászolók hadából valakinek a zsebében borgőzös hangon megszólalt a „Nem nem, nem, /nem nem, nem, / nem megyünk mi innen el, / míg a gazda, házigazda / bunkós bottal ki nem ver” ismert dallama. Az együtt érzők megrökönyödve néztek egymásra, majd minden szem kérdőn és vádlón felém fordult. Kifordítottam zsebeimet, amelyből csak egy könnytől áztatott fehér keszkenő hullt a földre.

Önvizsgálatba kezdtem. Miért büntet engem a sors ezzel a maroktelefonnal, amelynek ezerszer elátkoztam a kitalálóját is. Hédi segített a megfejtésben.

– Talán önző voltál és nem osztottad meg másokkal mindazt, amit birtokoltál.

Buddha a fügefa alatt nem világosodott meg olyan gyorsan, ahogy bennem fölparázslott a látnoki szikra. Gyermekkorom olvasmányaira emlékeztem. Rémlett Jézus tanácsa a gazdag embernek, aki megkérdezte, hogy bár minden törvényt betart, mit tegyen még, hogy üdvözülhessen? A Megváltó azt felelte, oszd szét vagyonodat, s ha maradt még egy köpenyed, azt is felezd meg ínséget szenvedő felebarátoddal.

A példát követve, fogtam a bunkofont. Kiszaladtam a szerszámos kamrába. Rátettem az ülőre, majd a baltával kettévágtam és megosztottam gyermekeim között. Azóta csönd van a zsebemben. Még az aprópénz sem csörren, mert gondoskodó feleségem kiszedi, hogy gyűjtsön nekem egy ütés biztos bunkofonra.

Amikor a jövőmről álmodozom, érzem, hogy bunkofonfóbiám mobilfüggőségbe torkollik. A fali szentképet kiveszem a keretéből, és egy maroktelefont teszek a helyébe. Ha arra járok, térdet hajtok előtte. Régi vicc ötlött az eszembe. Madzagon, négy kerékre szerelt bunkofont húzok magam után, és így dajvékolok: „Gyere, Bodri kutyám, / szedd a sátorfádat!”

Esetleg telerakom magam mobillal, akár a felelős és fontos emberek. Fülbevaló és orrkarika helyett is egy-egy maroktelefon lóg majd rajtam. A szemem pedig metronómként úgy jár köztük ide-oda, ahogy a készülékek megszólalnak.

 

Hódmezővásárhely, 2007. július 18.

 

A REFORMALANY!

Tragikomédia négy felvonásban

 

Első felvonás. Orvosnál.

– Kérem a következő reformalanyt!

A beteg óvatlanul belép és kérdi:

– Nekem tetszett szólni? Mert azt már megszoktam, hogy nem állampolgár, hanem adóalany vagyok.

–  Ki másnak! Mától tanulja meg az új elnevezését: RE-FORM-A-LANY! Világos? Új, nagyszerű kísérletbe fogtunk, amely minőségileg megváltoztatja a betegellátást. Majd meglátja, milyen jó lesz magának! Mutassa a biztosítási kártyáját.

– Hiszen évek óta idejárok, doktor úr. Benne van a számítógépében a száma. Negyvenhárom évig fizettem a Társadalom Biztosítást.

– No, ez az! Maga egy letűnt intézményt táplált. Hol az új társaságokkal kötött biztosítási bizonylata?

– Nincs.

– Ön a XXI. században nálunk egy bukott senki. Jöjjön vissza új biztosítási szerződéssel.

– De doktor úr, én már hetven éves, kisnyugdíjas vagyok. Miből hizlaljak egy újabb biztosítót?

– Reformalany, mivel csakugyan évtizedeken keresztül nekem perkálta a hálapénzt, megszánom, de legföljebb tanácsot adhatok. Halljam, mi az újabb nyavajája? De előre is megmondom, röviden, nehogy megint elkezdje: „itt fáj, ott nyom, amott szúr, emitt hasogat”.

– Elromlott a látásom.

– Mind a két szemére?

– A balikra.

– Ja, reformalany, manapság sok balos látású szem megromlott. Nézzük csak?

Az orvos széthúzza a szemhéját és belenéz a beteg bal szemébe.

– Olyan a szeme, mint a sasé, de nem olyan éles, hanem olyan csipás. Mit látok? Hiszen ez nem hályog, hanem tumor. Az egész golyóbist ki kellene venni, különben belehal.

– Akkor inkább a szemem. Mikor jöjjek műtétre?

– Hohó, ez már nem úgy működik. Először is mi nem műtünk többé. Ha lesz új biztosítása, beküldöm a klinikára, és ott előjegyzésbe veszik. Szemműtétet másfél év múlva vállalnak, addig viszont magának hótt szaga lesz. De sebaj, amióta nálunk is melegszik a klíma, a hajléktalanok kiköltöztek a kriptákból és csupa üresek a temetők. Lesz ott magának bőven hely.

– Nincs más megoldás?

Az orvos áll hosszú, méla lesben, és elgondolkodik, majd kopasz homlokára csap.

– Megvan!

– Tudtam én, hogy a doktor úrra mindig számíthatok.

– Van fiúunokája?

– Akad, de még csak hét éves.

– Az a jó. Ebben a korban a gyerekek még játékosak. Van csúzlija?

– Alighanem.

– Lövesse ki vele a rossz szemét.

– De mi lesz utána a jókora, véres üreggel?

– A gyereknek bizonyosan van üveglikkere is. Válasszon közülük egy szép cirmost, olyat, amely egy kígyóéra emlékeztet, akkor legalább még félnek is majd magától. Előbb kapja be, hogy a por, piszok leoldódjon róla, és a nyálától síkos legyen, utána cuppantsa bele a szemüregébe. Ha megunja, választhat majd magának bagoly-, vagy tigrisszemére emlékeztetőt.

– Köszönöm a jó tanácsot, megfogadom.

A beteg elmegy.

*

Második felvonás. Helyszín, mint az előző. A reformalany hónap múlva, egy szomorú, őszi hajnalon újra sort fog az orvos várótermében.  Amikor estére kelvén már csak neki nyílik az ajtó, bebiceg.

– Á, maga az, reformalany! Bizonyosan azért jött, hogy bemutassa az új biztosítási kártyáját.

– Nem én, doktor úr. Nagy a baj. Nézze a lábamat.

– Melyiket?

– Hát a balikat.

– Már megint az a balik? Manapság sokan tévesen balra lépnek és gödörbe esnek. Nem de maga is így járt?

– Nem igazán. Az unokám a ludas. A doktor úr tanácsára kikötözött egy eperfához, hogy ne mozogjak, és célba lőtt a bal szememre. Tudja, a rosszabbikra. Csak kihagytuk a számításból, hogy a gyerek olyan kancsal, ha pofon vágom és bőgni kezd, a könnye a hátán folyik. Hát rendre nem a bal szemem, hanem a lábszáram lődözte, és eltört benne a csont.

– Nálunk megszűnt a traumatológia, menjen kilincselni valamelyik klinikára. Van már új biztosítója?

– Nincs!

– Így bízzunk a reformokba! Mit lehet kezdeni olyan reformalanyokkal, akik képtelenek új biztosítást kötni? Maguk buktatják meg a legjobb elképzeléseket is a makacsságukkal. Na, tolja le a nadrágját, tanácsot azért adhatok.

Az orvos elszörnyed.

– De reformalany, hiszen a maga lába térden alul már üszkösödik. Ezt azonnal le kell vágni, különben hullamérgezést kap önmagától.

– Jaj nekem, ezzel a lábammal ugrottam annak idején árkot, amikor a falu bikája megzavart a Trézsivel. Nem volt elég, hogy a szemem oda, most a lábam is veszik?

– Asszisztens! Megvan még a műtő?

– Igen, doktor úr, de most abban tartjuk a hullazsákokat.

– Akkor éppen lesz hozzá töltelék is. Jöjjön, reformalany, átkísérem.

*

Harmadik felvonás. Egykori sebészeti műtő, benne koporsók, hullazsákok, nagy széjjelség. Az orvos szétlökdösi a raktárkészletet, és előtűnik egy pókhálós műtőasztal, a háttérben műszerszekrény.

– No, feküdjön föl az asztalra, majd leszíjazom.

– A bal kezemet miért nem kötötte le?

– A balik a munkakar. Fogadjunk, hogy amikor szavazni megy, akkor is ezzel húzza az X-eket. Sok balkézről való cselekedetet hajtottak már végre bal karral, eggyel több, vagy kevesebb, igazán nem számít. Itt a fűrész, nyiszitelje!

– Magának van diplomája, ez nem az én kötelességem.

– Mondtam, hogy biztosítás nélkül nem nyúlhatunk magához. Vegye kegynek, hogy a műtő teljes fölszerelését a rendelkezésére bocsátottam. Nézze meg, a fűrész fogai közül is csak minden harmadik hiányzik. De el ne kotyogja senkinek, hogy ide beeresztettem, mert megbüntetnek érte.

– Hát az érzéstelenítő?

– Ott van a szíve fölött, a mellényzsebbe. Vegye csak ki azt a lapos üveget, vén smucig! Ha egyszerre bedűti, még a fejét is levághatja, azt sem veszi észre.

A reformalany rászívja száját az üvegre, majd látnoki képességekkel megkérdezi:

– Hol kezdjem?

– A térde alatt.

– És mi lesz a térdkaláccsal, hiszen az is beteg.

– Amíg vedelt, bunkofonon leszóltam a kórboncnoknak. Mire végez, feljön a boncsegéd. Annak a szivarzsebében mindig van egy arra alkalmas, rozsdás szike, hogy ha kicsi a koporsó, bokánál körülkanyarítja a halott lábfejét, és máris elfér végső nyughelyén. Nagyon ügyes keze van az ízületek metszésénél. Amikor elkészül a fűrészeléssel, addigra itt lesz, és kiízesíti a térdét, hogy szép csonk maradjon. Mert bizony, mi a reform szellemében törődünk a reformalanyokkal!

– De nem úgy van ám az, doktor úr. Ha már a beavatkozás sem jár nekem, hogyan kapok művégtagot?

– Csakugyan. Miként botorkál el a kocsmába, ha se nem lát, se nem jár? Mi is az ön foglalkozása?

– Ács voltam, míg bírtam dolgozni.

– Nagyszerű! Ismét kész bennem a megoldás. Mert a reformgyógyításhoz kreatív, reformorvosok is kellenek. A napokban letört a vihar egy jókora, comb vastag ágat a japánakácról, itt a hátsó udvarban. Van bicskája?

– Már hogy ne lenne! Madzag, bicska és hazugság mindég kéznél van a mellényzsebben, amióta katona voltam.

– Ráadásul még ács is. Amíg otthon lábadozik, olyan gyönyörű műlábat faraghat magának, akár Michelangelo alkotott a pucér Dávidnak.

– De annak a legénynek nem hiányzott a lába. Az enyém meg mindjárt oda.

– Ne törődjön vele. Látott már maga japánakácot? Olyan kemény, hogy még a szú sem esik bele, így télvíz idején, amikor minden csöndes, a művégtagban nem hallhatja a percegését, és még finom erezete is van. Ha ügyel az ág faktúrájára, művészibb munkát végezhet, mint az a reneszánsz itáliai szobrász, mert magának több ideje lesz rá, mire az öncsonkításból fölépül.

*

Negyedik fölvonás. Helyszín az ács háza. A szobákban mindenfelé műtőágyak, betegágyak. Az eresz alatt nagy zsúfoltság, tódul a gyógyulni vágyó, sorára várakozó nép. Az ács éppen a szolgálólánnyal, Marcsával kötöz egy nyílt sebet. Csöngetnek.

– Eredj már, Maris, küld el a látogatót. Mára nincs több reformalany-ellátás. Hetek óta alig alszom, ezt már nem bírom sokáig. Jöjjenek holnap.

– De Misa bátyám, a doktor úr jelentkezett be, hogy szeretné megnézni a maga poliklinikáját. Mennyi jót tett magával, ne legyen hálátlan. De már jön is!

Így az orvos:

– Ez a mi népünk micsoda alkotókedvű, mennyi őserő buzog benne. Minden helyzetben föltalálja magát, és még a jég hátán is megél. Amíg hozzánk már a kutya sem jár, mert senki sem tudja az új biztosítást megfizetni, vagy a sorra kerülését kivárni, itt meg forradalmi tömeg hömpölyög, már a faluban sem férnek, annyi felől jönnek.

– Nemcsak a piszok ragad, doktor úr, hanem a tanácsait is megfogadtam. Nézzen csak körül. Mennyi boldog, öngyógyító embert lát itt.

– Lám, lám, hiszen ez a falukovács!

– Egész műhelyét elhozta. A patabakra ülteti a reformalanyt, ahogy újabban a pácienst tetszik nevezni. Belenéz a szájába és eldönti, hogy mi a tennivaló. Ha csak letört, vagy kicsit pudvás a fog, előveszi a ráspolyt. Egyet-kettőt húz vele, akár a ló patáján, és eltűnik a romlás. Ha csupán a gyökér látszik, fogót kap elő. Az igényeseknek csípő-, a nagyvérűeknek harapófogóval húzza a fogát.

– Akkor ez sarlatán, hiszen maga végzi a beavatkozást.

– De tanít is. Megmutatja, hogy legközelebb hogyan kezeljék magukat otthon egy tükör előtt. Megmondtam neki, hogy így nincs jövője, és hamarosan kikopik innen, mert majd mindenki a maga fogát csinálja.

– Ne vesse még el a sulykot. Látom, a kohóban most is a tüzet éleszti, és a patkószögekből műfogakat eszkábál. Nem is rossz ötlet. Csakugyan tanulhat az ember. Nem koronát tesz a hiányzó fog helyére, hidat sem alkalmaz, hanem beültet.

– De goromba keze van. Megszokta, hogy az üllőre nagyokat kell ütni, és a szög vége gyakran átszalad az álkapcson. Nem győzi kívül lereszelni, vagy visszahajlítani. Igaz, úgy áll aztán, mint Katiban a gyerek, és a reformalany még a vasszöget is megeheti vele.

– Hiányolom, hogy nincs sámán, bűvölő, természetgyógyász, csontkovács, de legalább egy füvesasszony tiblábolhatna itt.

– Doktor úr, hát vegye már észre, hogy ez egy modern magyar kórház. A sarlatánokra itt nincs szükség!

– Hiszen itt meg a Jucika fekszik a jászolban. Hiába takargatja magát a szénával, kidomborodik a hasa, pedig még mindig nincs férje.

– Most vajúdik. Úgy volt vele, hogy ha azt a gyereket megcsinálták, meg is szüli, nehogy a szájára vegye a falu.

– És ki segít neki világra hozni?

– Nem kell ennek orvos, hiszen korábban a tarlón is elpottyantott egy kislányt, és olyan egészséges az, mint a makk. Amikor már kint a gyerek feje, megfogja és kihúzza. De ne időzzünk itt sokat, mert már jönnek a gyors fájások, és nem szereti, ha bámuljuk. Jöjjön, nézze meg a műtőnket. Tudom, hogy mindig ez volt a doktor úr hobbija.

– Mennyi lóca! Ezen itt mit művel éppen a reformalany?

– Kitapogatta, hogy hol vannak benne az epekövek. Ügyes keze van, mindig a jobbikat használja. Lyukat vágott az oldalán, és most horgolótűvel piszkálja őket kifelé. Sajnálom, hogy nem jött korábban, mert egy dió nagyságú, ágas-bogas elgurult. Nagyon érdekes volt, akár egy vízi akna. Szerettem volna megmutatni, de a kutya azonnal bekapta.

– Hát ezen a másik padon mi történik?

– Hiszen látja, fekszik rajta a reformalany, és már a hashártyát zárja.

– No csak, milyen műszavakat ismer!

– Tanulékony az ember, büszke is vagyok rá. Az előbb kibelezte magát. Fájt a féregnyúlványa és nehezen talált rá, miközben kitépett egy félméternyit a vékonybélből, de úgy volt vele, hogy jut is, marad is. Nem ment kárba, mert az egyik macska elvitte, ott huzakodik vele az udvaron egy kandúrral.

– De miért zsákvarró tűt használ?

– Mert a kötőtűnek nincs foka, és erre csak később jött rá. Még először végzett magán élveboncolást. Majd belejön, ha már többször próbálta, mert egyébként ügyes kezű. Ő a falu zsebmetszője, már többször ült érte, de most legalább jóba foglalta magát.

– Remek ötletek. Mondtam is magamnak, amikor idejöttem, hogy bizonyosan tanulok valamit, hiszen a célszerű szegény ember mindig olyat talál ki, amit még a professzor sem tud. Nálunk már féléve nem telik sem sebvarró tűre, sem cérnára, itt meg mindenki maga hozza a szükséges eszközt. Egészen kedvet kap az ember egy ilyen jól felszerelt, mindennel ellátott klinikán dolgozni, ahol csupa boldog emberrel találkozok, akik azonnal mindent megkapnak maguktól. Ha így haladnak, hamarosan lesz itt génsebészet és klónozás is. Híres lesz ez a falu, irányt mutatunk Nyugatnak, hogyan kell takarékosan gyógyítani!

– A kis unokám már az óvodában tanulja.

 – Istenem, csak ne fájna annyira a lábam, de bokától lefelé csupa érszűkületes vagyok, így mára be kell fejeznem ezt a hasznos tapasztalatcserét.

– Esetleg segíthetek valamiben?

– Van egy szabad priccs?

– Az előbb a beles éppen befejezte a bőrvarrást is. Feküdjön nyugodtan a helyére, a kutya már tisztára nyalta utána a padot.

– Vetem a cipőmet. Hozzon egy kézifűrészt.

– Ön előnyt élvez nálunk, doktor úr. A csonkítást gépesítettük. Idetolom a nagy fordulatszámú körfűrészt. Mire észbe kap, már oda a fájós lábfej, utána meg a bokacsontját a bugylibicskájával már igazán kiízesítheti magának!

 

Függöny

 

Hódmezővásárhely, 2007. december 31.

 

ÉTTEREMBEN BÖSZMEFALVÁN

 

Főnököm így szólt egy vigasztalan reggelen:

– Hallod-e, ládaszámra áll a raktárban az eladatlan bunkofon. Milyen ügynök vagy, hogy nem járod a falvakat? Rakd tele a hátizsákodat és nyomás!

Elővett egy térképet, és kezdte keresni az eldugott falvakat. Végre rábökött egy alig észrevehető pontra.

– Böszmefalva!

– De hiszen az zsáktelepülés – fakadtam ki. – Néhány házban öregek, kisnyugdíjasok  laknak. Akik bunkofonra áhítottak, már régen elmenekültek innen. Tavaly az utolsó buszjáratot is leállították. Ide már csak a madár tud bejutni.

– Neked csakugyan nincsenek szárnyaid, de van két jó lábad. Kapd a nyakadba és indulj!

Orrom lógatva rajtoltam. Amikor a kilincset fogtam, főnököm még utánam kiáltott:

– Ha a faluba érsz, el ne feledd a ketyeréket bekapcsolni. Úgy zengjen valamennyi, mint amikor cirkusz érkezik. A zenebonára még a halottak is elébed szaladjanak.

„Jó vigasz – gondoltam. – Még a holt lelkekkel is megküzdhetek, mint Gogol regényében Csicsikov.” 

Már az első félnap elhagyott a cipőm az úttalan úton. Lúdtalpam úgy csattogott a kátyús flaszteron, mint anyósom protézise pletykázás közben. Végre elértem a szélső házat, és begerjesztettem a bunkofonokat. Olyan hatást keltettek, mintha petárdák durrognának, mire a csöndhöz szokott falusi kutyák fejveszetten, nyüszítve rohantak előlem a kiserdő felé. Úgy éreztem, mint a mondabeli, hamelni fiú, aki pikulájával kicsalta a kisváros patkányait. Gondoltam is, hogy ezeket a kutyákat már nem kell többé etetni, mert nincs az a jó szó, amelyik még egyszer visszacsalná őket boldogtalan házukba.

Végre megláttam egy cégtáblát: VEN LŐ felirattal. A szó közepéről hiányzó DÉG betűket már lemosta az eső. Dél következett, korgott a gyomrom. Gondoltam, előbb bekapok valamit, mielőtt kilincselni kezdek. Az ajtó zárva volt. Egy törött ablakon bekémleltem, de onnan nem az ételek ínycsiklandó illata szállt, hanem a sötétség tódult felém. Bekiabáltam:

– Van itt valaki?

Síri csönd.

– Nyitva vannak?

Végre mozgást észleltem, és a lyuk másik oldaláról kikiáltott valaki:

– Eltévedt?

– Nem, csak éhes vagyok.

– Itt akar enni?

– Hol, máshol?

– Elment az esze! Miért nem keres egy jobb vidéket?

– Ide küldtek.

– Várjon…

Telt-múlt az idő. Elharangozták delet, mire az ajtó nyikorogva megnyílt. Előbb a sötétséghez szoktattam a szemem. Egy jókora terem közepén terítetlen asztal állt ócska székkel. Egyik kitört lábát téglákkal támasztották alá. Lehuppantam.

– Kérek egy étlapot.

– Azt tavaly megette az utolsó vendég, aki nagyon éhes volt és szendvicsnek nézte, mert már elég zsíros volt.

– Akkor mi van?

– Hideg víz, meg só.

– Melegítse.

– Ha kávéfőzőn engedem át, még egy kis zamata is lesz.

Csettintettem. Ez igen, micsoda figyelmes vendéglátás!

A kopaszodó, középkorú fickó egy szál elől, hátul elsárgult alsó gatyában császkált. Rántott a korcán, hogy le ne csússzon, majd a nyikorgó ajtó mögött eltűnt. Kisvártatva előjött egy konyhaszékkel, amelyet a rossz ablak alá tett és ráült. Kezében megbarnult újság volt. Csapkodni kezdte vele a gatyájára szállt legyeket. Összeszedte, és sorba rakta őket az ablakpárkányon.

– Ezeket miért aprítja? – kérdeztem gyanútlanul.

– Hát a húslevesbe.

Nagyot nyeltem. Milyen derék ember, hogy szorgoskodik értem, és újra korogni kezdett a gyomrom. Amikor a konyha felől a kávéfőző szortyogását hallottam, a pincér lassan föltápászkodott. Összesöpörte a döglött legyeket, és markában szorongatva távozott. Hamarosan visszatért egy bögre gyanúsan gőzölgő levessel, amelyben az utolsó elázott legyek éppen alámerültek. Letette elém és ünnepi arccal, mosolyogva mondta:

– Meglepetésem is lesz benne.

Kíváncsivá tett, és a repedt kanállal merítgetni kezdtem a levest. Amikor apadt benne a vízszínt, egy csótány bújt elő. Kapaszkodott kifelé, de gyorsan visszanyomtam a lé alá, hogy puhuljon még, mert korábban rossz emlékeim voltak velük.

– Nyugodtan fogyaszthatja, ezeknek gyönge a szárnyuk, hanem a lábuk csakugyan rághatatlan – szólalt meg a pincér segítőkészen. – Azokat majd lökdösse ki a csésze peremére.

– Akár a halból a szálkát.

– Pontosan!

– Nincs itt húsüzlet, pékség vagy élelmiszerárus?

– Volt, de a reformok miatt elmenekültek.

– Akkor miből élnek az adóellenőrök?

– Abból, hogy üldözik őket.

– Kik maradtak a faluban?

– A böszmék.

– Az emberek most mit esznek?

– Gyökereket, bogyókat és falevelet.

– Nocsak, a füvet már nem is szeretik?

– Azt már lelegelték. De jöjjön pár hónap múlva, ha elmúlik a szárazság és előbújnak a tücskök.

– Milyen olvasottak, tudják, hogy a próféták is sáskán éltek a pusztában.

Majd magamnak magyarázva, félhangosan megjegyeztem:

– Nem értem, ha nincs kenyér, miért nem esznek kalácsot, ahogy Trézsi néni javasolta a főuraknak, a 18. századi éhező, magyar jobbágyok kosztolását.

Amikor látta együttműködésemet, közlékenyebb lett:

– Ugye nem is olyan rossz ez a leves?

– Has telik vele – válaszoltam.

Ekkor a gyomrom alatt görcs kezdte rángatni a beleimet, és hascsikarás gyötört.

„Na fene – mondom magamban. – Még el sem kezdtem dolgozni, és máris hasmenésem támadt.”

Elővettem a hátizsákból egy repedt bunkofont, és a ragacsos asztalon letettem a pincér elé. 

– Ki vele, tetszik, mi?

Ekkor a ketyere sivalkodni kezdett. A pincér megrémült. Hirtelen hátat fordított neki, lehúzta a gatyáját, és egy nagy szellentéssel lesöpörte az asztalról, majd megkönnyebbülten mondta:

– Elűztem a boszorkányt!

A hasam már görcsösen zuborgott, és a végbelem dülledni kezdett. Tudtam, hogy nincs tovább remény.

– Hol a WC?

– Sehol

– Te jó ég! – Kaptam a nadrágom szárához. – Ennek már fele sem tréfa.

– De van klotyó – csillant föl a segítőkész pincér szeme. – Arra hátul, az eperfa alatt.

– Potyogtatós?

– Űrgödrös. De bánom is én, hogy potyogtatni, vagy sugárban spriccelni szándékozik az úr.

– Adjon fenéktörlőt.

Ezen a koma egy kicsit megütközött, és vakarni kezdte kopasz homlokát.

– Hagyományos, vagy szovjet mintájú kéne?

– Tudom is én, csak haladjon!

– Nem úgy van az! Mert a hagyományos a lemorzsolt csőcsutka. A gödör fölött lóg egy belőle madzagon. Nyugodtan törülközhet vele. Az előbbi használat után már beszáradt.

– És a szovjet?

– Hát az kicsit bonyolultabb és meg kell fizetni. Mert azt csinálni kell, kérem. Látja, itt van az újságpapír, amivel az imént a legyeket csapkodtam. Drága kincs ez errefelé, manapság. Nem prédáljuk, amióta a posta is megszűnt, és nincs aki a nyugdíjat meg az újságot kihozza. Letépem a sarkát, így ni. Azután kicsípem a közepét. A kedves vendég a lyukon átdugja az ujját és felhúzza, mint egy gyűrűt. Ha végzett a dolgával, a hüvelykével kikotorja a fenekét. Azután lehúzza róla a papírgyűrűt, hogy letisztogassa vele az ujját, és ekkor jön az igazi higiéné. Itt a lyukból  kicsípett kicsi papír, fogja. Ez kérem a dolog lényege. Kipiszkálja vele a körme alól a maradékot. No, milyen ügyes és takarékos? Ettől épült a szexualizmus is. No, mit ér ez magának?

– Már semmit, uram, mert miközben a tisztálkodás részleteit ecsetelte, tele lett a gatyám, és nem kell mást tennem, csak kilépnem belőle. A dolog így megoldódott.

– Akkor én tartozom magának, hiszen egy ilyen zsíros ebéd után, milyen ízletes lesz a gatyája a kutyámnak. Mit kér érte? Esetleg az ebédhez hasonló, finom vacsorát rendel az úr?

– Az ebet már nem kell etetni. Elinalt, amikor a bunkofon megszólalt. Bottal ütheti a nyomát.

– Testvér – szólt a pincér, és áradó szeretettel átölelt. – Magát a sors küldte ide. Nem kell többet a jószágot etetni. Milyen jó, hogy ebben az ínséges időben így kisegítjük egymást. Jöjjön máskor is, csak reformot agyalót és bunkofont ne hozzon magával!

 

Hódmezővásárhely, 2008. január 14.

*