Szenti Tibor

 

SZABADSÁG

 

Késő őszre járt az idő. Az egész család Gertrúd mama hetvenedik születésnapjára készült. A távollakók reggel óta érkeztek az esti ünnepségre. Az idős hölgy ebéd után fáradságára hivatkozva kis szobájába visszavonult. Hamarosan elaludt. Besötétedett, és az ünnepléshez minden együtt volt, amikor költögetni kezdték. Mély álmából bódultan ébredt. Percekig nem tudta, hol van és lassanként tért vissza a jelenbe.

Midőn belépett a sötét hallba, egyszeriben nagy fényesség támadt körülötte. Az unokák kezében csillagszórók szikráztak, és a begurított hatalmas tortán hetven szál gyertya ragyogott. Egyik veje kedves zenedarabját, a Holdfény szonátát játszotta, amelyet eddig minden összejövetelkor Gertrúd adott elő. A lágy melódia most egyedül neki szólt. Szívébe markolt, és belülről zokogás rázta, de száraz szeméből már nem folyt könny. Elhalmozták ajándékokkal. Megkapta az ezeregyedik porcelán vázát és kristálykelyhet.

Jött a bőséges vacsora. Kedvenc ételeiből rakott tálakat helyeztek elé. Valamennyiből csipegetett és tovább tolta. A pohárköszöntőt fia tartotta, majd hosszú, boldog életet kívánt neki. Ahogy az elfogyasztott ital hatni kezdett, emelkedett a hangulat és hamarosan ki is maradt a csevegésből. Óvatosan visszahúzódott és lefekvéshez készülődött. Föltakarta a selyempaplant, és a gyér fényben megpillantotta, hogy a lepedő lucskos volt alatta.

Föltámadt benne a délutáni álom. Egy hatalmas erdőben járt, ahol a gyümölcsfák virágba borultak. Ezernyi dongó és énekes madár röpködött körülöttük. Egyik a nektárt és a virágport gyűjtögette, a másik a bogarakat kapkodta. Emlékezett rá, ahogy a réten, a fák között haladt előre, elfogta az inger. Ösztönösen érezte, föl kellene kelni, hogy könnyítsen magán, de - amint a természet kitárulkozott körülötte, és e gyönyörű Édenben egyre messzebb jutott -, nem tudott ellenállni. Boldogan futott-futott, míg nem tudta magát tovább tartani és mintha kisgyerek volna, bepisilt.

Amikor szembesült a történtekkel, csöppet sem szégyellte magát, pedig nála ilyesmi elő nem fordulhatott. Széttárta karját és félhangosan önmagának mondta:

- Szabad voltam!

Levetette ünneplő ruháját. Magára húzta az otthoni, pamutból kötött melegítőjét és fölvette öreg kerti kabátját. A hallban még nagyban állt a vigalom. Nem szólt senkinek. Kinyitotta az ablakot és kimászott rajta. Már a kiskapunál állt, amikor hátranézett. Az áttetsző függönyön keresztül odabent még látta elsuhanni mozgékony unokáit, majd az utcára lépett és eltűnt a sötét külvárosi éjszakában.

A ház népe másnap délelőtt későn ébredt. A konyhában, a sistergő kávéfőző körül kezdtek gyülekezni, és belelendültek a hétköznapi gondok tárgyalásába. Valaki közbevetette, hogy máskor a mama ilyenkor már itt tesz-vesz és készíti az ebédet, de a vita hevében elfeledkeztek róla. A gyerekeknek korogni kezdett a gyomra, és az egyik kisfiú mérgesen benyitott a nagymama szobájába.

- Nagyi, hol vagy? Miért nincs már ebéd?

Az ablak tárva. A huzattal hűvös tódult befelé. A lepedő kiszáradt, csak egy halvány sárga folt jelezte, hogy rajta szokatlan dolog történt. A család méhkasként fölbolydult. Előbb szólítgatták, majd összevissza szaladgálva keresni kezdték. Egyik aggódott, másik gúnyolódott. Volt, aki azt bizonygatta, hogy Gertrúd mamának mindig voltak buta viccei. A lánya úgy vélte, hogy ebben a korban az öregek már kóborolni kezdenek, és majd hazaténfereg, ha elunja a hideget. Meg is jegyezte:

- Az orvosa évek óta mondta neki, hogy már nem elég az agytágító dilibogyó. Rendszeresen infúzióban kellene neki kapni, de nem ment be a kórházba.

Napirendre tértek a dolog fölött, de közben elmúlt dél. A vidékieknek indulni kellett hazafelé, és az ünnepelt nem volt sehol.

A távollakók úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább és kezdtek távozni. Az itthon maradók a vélhető barátnőknél és rokonoknál telefonon érdeklődtek anyjuk után. Azzal nyugtatták magukat, hogy Gertrúd mamában kitört valami elfojtott, számukra ismeretlen indulat, és hamarosan hazatér.

Teltek a napok, de még hír sem jött felőle. Nem látták a szomszédok, az ismerősök. Végül az eltűnést bejelentették a rendőrségen. Kérdeztek, adatokat vettek föl, környezeti tanulmányt végeztek, iktattak. Végig telefonálták a megadott címeket fölöslegesen. Másfél hónapra rövid értesítésben közölték, hogy Toronyi Gertrúd nem lelhető föl és az ügyet lezárták.

Gyermekei, unokái lassanként megszokták, hogy nem lábatlankodik a konyhában, és szobájából nem árad az öregszag. Reggelente, amikor mindenki siet, nem foglalja el a vécét, és különleges kívánságait sem kell teljesíteni. Rájöttek, hogy ez az állapot kényelmes, de sajnálták is, mert közben a fákról lehulltak az utolsó narancsszín levelek, és zúzmara födte a villanydrótokat. A tél kemény volt, jókora hóval és tartós hideggel. Március végén még talaj menti fagyok jelezték, hogy késik a tavasz.

A családnak egyre ritkábban jutott eszébe, hol lehet a mama? Kezdtek belenyugodni, hogy eltűnt. Ez manapság elfogadott családi státusz volt. Megérlelődött bennük, hogy bizonyosan valahol elrejtőzve öngyilkosságot követett el és nem találtak rá. Mikor is tehette volna, mint akkor, a hetvenedik születésnapján, amikor öregkorának legboldogabb pillanatait élte át. Talán arra gondolt, hogy számára ennél szebb nap már úgy sem jöhet. Helyette következnek az elmúlás betegséggel, kiszolgáltatottsággal, az emberi méltóság föladásával járó gyötrelmei, ezért fölemelt fővel most kell távozni. Titokban irigykedtek rá, hogy tettéhez volt elég bátorsága.

Amilyen kemény volt a tél, olyan forró és aszályos nyár következett. A kertet rendszeresen öntözni kellett, mégis egymás után kiszáradtak a szép díszcserjék és elpusztultak az egynyári virágok. Odalett a bejárat mellett hajlongó szomorúfűz, amely az öregasszonynak volt kedves. Az udvaron semmi sem maradt, ami rá emlékeztetett volna, csak az általa el nem végzett munka, amely, ha itt gyötrődött volna, talán megmenti a növényeket.

Egy hosszúra sikerült munkahelyi gyűlés után már szürkülni kezdett, amikor Gertrúd fia hazafelé sietett. Zsongott a feje és tele volt aggodalommal. Most számolták föl az üzemet. A tőke fut Kelet felé, ahol a munkások még kevesebb bérért dolgoznak. Itt az ősz és kenyér nélkül marad. Kínlódhat munkanélküli segélyből, vagy az önkormányzatnál éhbérért közmunkát vállalhat. Ez lett a híres rendszerváltoztatásból, a beígért szabadságból. 

Az anyja már eszébe sem jutott, amikor a kisvendéglő mögötti kukák között föltűnt egy kotorászó alak, aki pillanatra olyan érzést keltett benne, mintha Gertrúd mama volna. Tétova lépést tett felé. Az öregasszony is megérezhette, hogy valaki lesi, mert hirtelen megfordult. Meglátta a fiát és topogó lépésekkel szaladni próbált. A férfi néhány öles lépéssel utolérte, karon ragadta és magához húzta.

- Engedj! - kiáltotta rémülten.

- Mama, nem ismersz meg? A fiad vagyok.

- Nekem már régen nincs senkim.

- Mindenki aggódva vár. Hol bujkáltál?

- Ne várjatok. Hagyj utamra menni.

- Istenem, hogy nézel ki? Szakadozott melegítőd, amelyben elszöktél, csupa sár és mocsok. A hajad zsíros. Az arcod tele van sebbel, és mi lett a kisujjaddal, hogyan vesztetted el?

- Ne törődj vele, nem a te kezed fájt, és nem a te az arcod vérzik.

- Nem engedlek itt kukázni, a piszokban élni. Hívok egy taxit és hazamegyünk.

Gertrúd mama összeszedte minden erejét. Kitépte magát fia karjából és ellökte.

- Nem megyek! - mondta határozottan. - Talán visszavinnél a régi házba? Kifürösztenél és hallgathatnám a szemrehányásokat?  Mondd, mi volt az életem? Apád halála után, ahogy gyarapodtunk, előbb a kisszobába költöztettetek, majd a kamrába dugtatok, hogy helye legyen fölserdült lányotoknak.

- De anyám...

- Reggelenként továbbra is rám vernétek a fürdőszoba ajtaját, hogy siessek, mert más is van a világon, nemcsak én. Ismét egész nap törülgethetném a porcelán nippeket, búgathatnám a porszívót, hogy mire a vejem hazajön, csönd legyen, mert sérti a zaj a fülét. Köszönöm. Ez a börtön nem kell többé. A függetlenségem többet ér!

- Ne kárhoztass bennünket. Minden családban alkalmazkodni kell egymáshoz.

-  A szabadság viszonylagos. Attól függ, hogy milyen hosszú pórázt engedsz társadnak. Egy idő után elfogadja korlátjait. Úgy hiszi, azon túl már nem létezik más világ, és szabadnak érzi magát. Legföljebb, ha hosszú kötélre ereszted, belegabalyodik, és vele önmagát béklyózza tovább. A szabadságért minden embernek meg kell küzdeni és szenvedni. Ritka kincs, amelyet kevesen birtokolnak. Bennem él. Tudom, számomra mit jelent. Minden kívülálló csak föltételezheti, hogy a másik ember miként érzi.

- Mire mégy vele? Itt csakugyan nincs, aki elszámoltatna, de az sincs, aki pártfogolna. A társadalomról már nem lehet lemondani. Még, ha szeméttelepről kitúrt rongy is van rajtad, megannyi szorgos ember keze munkája van benne. Ez az egész történet olyan számomra, mintha az alapjában hazug, százszor megfogalmazott anarchista csavargókultuszt játszanád újra. Ha valamennyien így cselekednénk, visszamászhatnánk a fára, hogy a természet gyermekeiként ismét elfoglaljuk méltó helyünket.

- Nézz szét - és karjával jókora kört formált. - Odamegyek, ahova szeretnék, és akkor, amikor akarok. Senki sem szól rám: "Gertrúd mama, nem vetted észre, hogy delelőre fordult a nap?" Akkor kelek, mikor kedvem telik.

- Hol van a lakhelyed?

- Egyik nap lépcsőházban, másik nap híd alatt, harmadikon a közeli patak partján.

-        Hontalanná váltál.

-        A hon nem térhez köthető. A szabadságom a hazám.

- Olyan álom ez, akár az igazság. Kinek az igazsága, kinek a hazája? Ezek a fogalmak csak ott élnek, ahol hitben élő közösség szorgoskodik, és nem a belőlük kivált egyén akarata alkotta.

         - Már egy jóval nagyobb közösséghez tartozom.

-        Ugye lefagyott az ujjad?

- Hideg volt a tél, de megszoktam. Ha naponta nem mosakodsz meleg vízben, a veríték, a faggyúmirigyek váladéka és az utca pora erős védőréteget von testedre. Megtanultam, hogyan kell hullámpapírból derékaljat, kisdobozból vánkost készíteni, és van egy hűséges társam. Egész nap odakóborol, hajtja a tüzelő szukákat. Kivert kutya, de csodálatos ösztöne van. Estére mindig megtalál. Hoz darabka kenyeret, vagy megosztja velem a cafatos csontot. Látnád, amikor leteszi elém, hogy kívánja, mert ő is éhes, és nézi, hagyok-e rajta egy falatot. Megosztozunk, azután hozzám simul. Én barátságból kiszedegetem a bundájából a bogáncsot, ő meg melegít. Hideg éjeken nem fázom többé, és álmomban sem járok virágzó réteken. Nem látok színes gombolyagokkal játszadozó kiscicákat.

- Hol szedted föl ezt a korcsot?

- Amikor a télen, heteken keresztül fagyott és annyira kifáztam, hogy gondolkodni is képtelenné váltam, ösztönösen elindultam a házunk felé. A kapuban megálltam, és hosszas kotorászás után kezem a csengőgombra helyeztem. A hátam mögött morgást hallottam. Mintha emberi hang szólt volna hozzám? "Ki lehet ez, ebben a kései órában?" - gondoltam, de nem néztem oda. A sötétben újra a csengőgombot kerestem. A hang ismétlődött. Megfordultam. Gubancos jószág ült az úton. Kivenni sem tudtam, hogy miféle lehet. Azt láttam, hogy sovány és egész testében reszket. "Ki vagy te?" - kérdeztem. Az emberi szóra várva, a jókora tömeg megmozdult, és felém bicegett. "Szegény állat, te sánta vagy. Talán a lábodra léptek?" A jószág a lábamig kúszott. Nem morgott többé, csak leheveredett. Éreztem remegését és megértettem, hogy szüksége van rám. Jobban, mint nektek énrám. A kezem többé nem kereste a csengő gombját. Azóta együtt vagyunk.

- Otthon saját kerted vár.

- Itt minden az enyém. A fák, a bokrok, a házak, az utcák, a sietős emberek, vagy a szegények, akik lassanként hadba verődve, egyre többen szedegetünk a kocsmák, vendéglők, boltok körül. Nincs közöttünk sem főnök, sem beosztott. Látom a napot, ahogy lassan fölkel és megvárom, míg a harmatot fölszárogatja a ruhámról. Ha nagyobb kenyérdarabra lelek, a téren szétmorzsálom és etetem a galambokat. Valamennyi hozzám tartozik. Már ismernek és szaladnak felém. Itt tanultam meg igazán, mit jelent boldognak lenni.

- De nyomorban tengődsz, és betegségtől szenvedsz. Amikor két hajléktalan beszélgetett egy aluljáróban, az egyik azt panaszolta, hogy visszafelé fejlődtünk, mert őseinknek legalább favázra feszített nemezből készült sátra volt, ahol melegedhettek, most meg papír a fekhelyük. A másik magyarázta neki, hogy a jurtot csupán egy családi közösség készítette, a papírt meg egy egész termelő társadalom hozta létre, mire az első rákérdezett: "- No, és ettől jobban megy a sorunk?" Ez a te szabadságod?

- A szabadság drága madár. Kínok között magadnak kell megfognod, de nem biztos, hogy meg tudod tartani. Minduntalan elszáll, és ha észreveszi, hogy tehetetlen vagy, többé nem engedi magát befogni.

- Ráadásul elveszed mások elől, akik jobban rászorultak.

- Emlékszel, gyermekkorodban az első könyv, amelyet önállóan el tudtál olvasni, a Gilgames-eposz volt. A tizenegyedik tábla a vízözön legendáját írta le. Így szólt Éa, a vizek és mélységek istene Um-napistihez: "Építs hajót, helyezz rá faházat, vesd el a gazdagságot, keresd az életet, vesd meg a birtokot, mentsd meg az életedet!" Az apadás után én vagyok az utolsónak kibocsátott Madár. Szállok, repülök...

Karját kitárta és szárnycsapásként integetve hátrált, majd ismét eltűnt a rohanó emberek között.

A fia ott állt megkövülve. Pillanatig úgy rémlett neki, hogy anyja maga a szabadság boldog madara, akit most veszített el örökre.  Nem tudta, mitévő legyen. Szaladjon-e utána, vagy szóljon a rendőröknek. Kiáltott felé:

- Mennék már én is veled, de még nem vagyok szabad!

Otthon elmesélte az esetet, és mindenki elmarasztalta, hogy miért hagyta anyját ilyen állapotban elmenni. Világos, hogy időskori agyi leépülésben szenved. Ismét telefon, majd rendőrségi bejelentés következett. Itt és ott látták az eltűntnek vélt mamát, keressék meg.

Az unokák szeptemberben elkezdték az iskolát. Valahogy nem akart ősz lenni. Az éjszakák hosszabbodtak, de a felhőtlen égen változatlanul ragyogott az aranyfüstben párálló nap, és a vénasszonyok nyara két kézzel hintette a kertek sétaútjára a megbarnult, rongyos leveleket, majd a borongós ég fehér kristálytűi sűrű hadba hullva szigonyozták a födetlen arcokat. Reggelre a feledés puha paplanja borult a tájra.

Gertrúd egész nap böngészte az élelmiszer áruházak mögött sorokozó hulladéktárolókat, de csak néhány szétmálló barna narancsra és üres papírhulladékra lelt. Megörült, amikor az egyik kuka alján jókora fóliára akadt és boldogan vitte szálláshelyére. Föltűzte a lehajló ágakra, és úgy tetszett, mintha egy hajótörött maga építette lélekvesztőjére vitorlát eszkábált volna. A szél néha belekapott és zúgatta, de mire besötétedett, elnémult. Gertrúd bíztatta:

- Fújj, süvíts, kapaszkodj belénk, és röpíts egy másik világba!

Alábújt sátrának és betakarózott a rossz zsákokkal. Ahogy a fagyott földre huppant, egész testét átjárta a csípős hideg, amely napközben rongyos ruhái alá bújt, és most kárörvendően égette lilára vált bőrét. Jelentkezni kezdett egy másik társa is, amely lassan fölülkerekedett a tél szorításán. Nem nevezte meg, csak egyre hangosabban korgó gyomrára figyelt, amely elnyomta didergését.

Vinnyogást, kaparászást hallott kívülről.

- Gyere, Pajti!  - örült meg Gertrúd az ismerős szuszogásnak. - Ugye, meg sem ismereted ezt a palotát, annyit változott reggel óta?

A kutya nem mozdult, félt a szél rázta, csörgő fóliától, és tovább nyüszített. Hasra feküdt, majd araszolva bekaparta magát az asszony mellé.

- Mit hoztál?

Gertrúd mohón kapott a kutya felé, és kivette szájából a jókora csontot, amelyen húsfoszlányok lógtak. Szájával tépni, cibálni kezdte és arra gondolt, hogy bárcsak olyan fogai lennének, mint ennek a jószágnak. Pajti szűkölve egyre szorosabban simult hozzá, és figyelte, hogyan kopaszodik le a csont. Az asszony látta, hogy a kutya csalódott szeme rámered és rázza a hideg. Együtt dideregtek tovább.

- Istenem, te éhen maradtál! Drága, egyetlenem, megszerezted a vacsorát, és nem ettél belőle. Elhoztad nekem, én meg fölfaltam előled. Látod, igazi önző vénasszonnyá váltam. Már nem vagyok méltó hozzád, hogy veled egy falkában éljek.

Lecsavarta kezéről a rongyot, és az egyik megmaradt ujját ledugta a torkán. Magkínozta az öklendezés, de a második kísérletre ott gőzölgött ölében a vacsora. Pajti nem kérette magát. Önfeledten habzsolta, de fél fogára sem volt elég. Összebújva lassan elszunyókáltak. Néha az egyik horkantott, a másik morgott. Talán álmodtak, vagy egy bőséges közös étkezés illúziójával szenderegtek tovább. Fölöttük felhők játak, sodorta bárkájukat a szél, esetleg ki is kötött velük egy távoli, meleg parton.

Gertrúd mama reggel megkezdte szokásos útját. Ment, ment a városba, egyre beljebb a maradék étel reményében. Mindenki ismerte már és megszokták. Emberek jöttek felé. Egy középkorú asszony szólította meg:

- Nem láttad a lányomat?

Fényképet mutatott, amelyről egy bájos, gesztenyebarna, tizenéves nézett rá tágra nyílt szemmel, mintha kutatná az ismeretlen öreg arcot.

- Nem ismerem - válaszolta.

- Ő volt a mindenem. Attól kezdve, hogy a férjem meghalt, egyedül neveltem. Mindent megadtam neki, hogy öregségemre ő legyen a támaszom. Még a nyáron elment hazulról, hogy jön mindjárt, csak tejet vesz a sarki boltban, de nem érkezett vissza.

Ekkor már szinte körbevették. A kérdező lehajtott fejjel továbbment és egy szürkezakós, szemüveges férfi lépett a helyére.

- Önnek ismernie kellett a feleségem. Ide járt minden nap, a sarki csemegében vásárolt, ahol maga a hulladék között szedeget. Piros arcú, mosolygós asszony volt, vékony feketekeretes szemüveggel. Az ezüstlakodalmunkat ünnepeltük. Boldog házasságban éltünk, de eltűnt. Már az egész környéken kerestem. Ön az utolsó reményem.

- Nem emlékszem rá, sohasem láttam - ingatta fejét Gertrúd mama.

-  De az én férjemet bizonyosan ismerte, hiszen minden magafajtát megszánt és pénzt nyomott a kezébe - furakodott hozzá a rókaprémes kabátba öltözött fiatalasszony. - Magas, testes ember. Minden nő szerelmes volt belé, talán valamelyik elcsábította, de már azt sem bánnám, ha valakivel osztoznom kellene rajta, csak újra megtalálnám...

Az én Lajosom sincs sehol. Ha meglátja, azonnal szóljon, megfizetem ... - így a kosarat cipelő, piperkőc nő. - A húgomat, Csöpit is mindenki ismerte, nem hiszem, hogy ne találkozott volna vele... - kiáltott rá egy idős hölgy. - A fiaim már három hónapja nem jöttek haza, és pénz sem volt náluk, amikor elmentek. Lehet, hogy nem találtak haza, mert messzire elkóboroltak... - vágott közbe egy öreg apó.

Gertrúd lassan megindult és ment a városból kifelé. Ahogy haladt a sikátorokban, a pusztulófélben lévő házak között, fogytak a kérdezők. Ekkor megállt. Háta mögött még ott látta tétován sorban állni, és feléje nézni a kérdezőket, amint magányukban messzi tér és idő választotta el őket. Kiáltott nekik:

- Ebben a kő-, beton- és emberrengetegben minden elveszik, és mindenki keresi a másikat. Ahogy a külvárosba érsz, a nyomorgók között már senkit sem kutatnak. Ahol a társadalom peremére sodródsz, már csupán kolonc vagy. Csak egyik szegény segít a másiknak, de a gazdagabb nem szegődik társadnak. Utánam is csak ez a loncsos kutya lohol. Menjetek ki a folyópartra, kutassatok a csalitosba és induljatok a mezőre, az öreg apó meg az erdőbe, ahol szarvassá változott fiaira találhat. ...mert  az ő szarvuk ajtón be nem térhet, csak betér az völgyekbe; karcsú testük gúnyába nem járhat, csak járhat a lombok közt; szájuk többé nem iszik pohárból, csak hűvös forrásból... Keressétek veszve vesztett szeretteiteket ott, ahol szembe kell nézniük a világgal, hogy fönnmaradjanak! Az emberek szabadságra vágynak, de ezt mindenkinek magának kell megalkotnia. Ha megállapodsz, és úgy érzed, hogy elérted vágyad, akkor pillanatig szabad vagy. Midőn nem küzdesz érte tovább, a következő percben magad kezded fölrakni rabláncaidat.

A karácsonyt Gertrúd és a kutya észre sem vették, pedig távolról zúgtak a harangok, és templomba hívogattak. Szilveszter éjjelén arra ébredtek, hogy tűzben áll az ég alja, és a város főterén petárdák pukkannak. Milliónyi színes csillag fut az égen, majd kormos füsttel kialszik, és földre hull valamennyi. Kivilágosodott, amikor újra útnak indultak. Elől a kutya törte az utat a hóban, csak úgy porzott a bundája. Szokatlanul vidám volt és úgy ugrált, akár egy kecskegida. Ilyenkor a vendéglők körül érdemes volt szaglászni, mert sok maradék az utcára került. Pajti szimatolt, kapart, Gertrúd hosszú botjával turkált a hó alatt, és egyre távolabb kerültek egymástól. Közéjük út ékelődött, amelyen lassan megindult a forgalom és a város újra dübörögni kezdett.

- Hol vagy, Pajti - kiáltotta az asszony, amikor egy darab kenyérre talált.

A kutya valahonnan előkerült, és megindult a kocsik között a túlsó oldalra, ahol a gazdája várta.

- Fuss, Pajti, fuss az életedért - kiáltotta neki Gertrúd.

Fékcsikorgás hallatszott, a forgalom megállt. Két egymásba csúszott autó vezetője kiugrott és dühösen szidta egymást, majd az átkozott kutyát, amelyik elébük ugrott.

- Hol van ilyenkor a rendőr? - így az egyik - ...és miért nem szedik össze a kóbor kutyákat?! - üvöltötte a másik.

Gertrúd csöndben kihúzta Pajtit a kerekek alól. Szemében csodálkozás ült, amint nézte az asszonyt. Nem tudta, mi történt vele. A fájdalomtól még egy darabig zokogott, akár egy gyerek. Véres fejét az asszony melle közé dugta és lassan elernyedt. Nem szóltak többé. Gertrúd ment, át a sikátoron, villamos síneken, hídon, ki a hegyek közé, egy ismeretlen, nagy havas mezőre, amelyen az ormótlan sziklák úgy meredeztek, mint sírkövek a temetőben. Volt ott egy üreg, amelybe belefért a kutya zúzott teste és hóval befödte.

- Te már végtelenül szabad vagy - beszélt hozzá. - Nem fejeid nőttek, mint Kerberosznak, hanem szárnyakat kaptál és elemelkedtél a földről. Ha majd én is átrepülök, keressük egymást.

Gertrúd sokáig eljárt arra a helyre, ahol társát eltemette. Mindig vitt magával egy darab követ és tornyot emelt fölé. Beszélt hozzá:

- Azon az estén, amikor egymásra találtunk, a városon túl, a förgeteg kapujában összebújtunk. Észrevetted fagyott ujjaimat. Milyen érdes és meleg volt a nyelved, ahogy lehántottad róla az elhalt részeket. Talán egész nap ez volt minden étked. Megmentetted kezem az üszkösödéstől. Amikor fázom, most is erre gondolok. Átélem ismét azt a forró leheletet, amely csak akkor éri az embert, ha szerető társa megcsókolja. Emberöltővel ezelőtt született érzések gyulladtak ki a szívemben. Elfelejtettem a testi gyötrelmeket. Amikor simogatni kezdtem a fejed, úgy éreztem, mintha a vőlegényem haját érinteném. Kapaszkodtam a bundádba és nem vettem észre, hogy te kutya vad, mert belőled a hűséges szeretet áradt. Tőled tanultam meg, hogy a szabadság nem kívülről ékezik. Soha ne tartsd oda a kezed fogva tartódnak, hogy levegye bilincsedet. Neked kell megoldani, ha olyan erős lesz a hited és a vágyad a szabadságod után, hogy a belőled áradó tűz leégeti béklyódat. Ekkor tanultam meg tőled, hogyan kell kitartani.

A kutyát nem sajnálta többé. Úgy érezte, hogy nem lehet azért bánatos, aki már boldog. A tragédia színhelyén a vért csakhamar széthordták a tovaszáguldó kerekek, amelyeknek csak az abroncsa futott éjjel-nappal ördögi köröket téve a város utcáin, de a tengelye egyhelyben pörgött, jelezve, hogy a jármű sehová sem halad. Az emberek ültek benne, kiszálltak, majd ismét kezdték az egészet elölről, miközben semmi más nem történt velük, csak egyre szűkült körülöttük az élettér és megöregedtek.

Az asszonynak nem akadt több barátja, de nem is keresett. Már kitavaszodott, és a húsvéti sonkáktól ismét több tonnányit gyarapodott a világváros népessége, amikor egy tétova útján szembejött vele a lánya. Kitérni nem lehetett. "Talán nem ismer föl" - gondolta Gertrúd. Azóta sokat változott, de a fiatal nő is öregedett. Látta, hogy pillantása elsiklik, majd hirtelen megállt előtte, és megragadta a karját. 

- Mama! - sikoltotta, és átölelte.

- Én már nem vagyok az anyád.

- Te szültél és neveltél.

- Világra hoztalak, de azután ez a sok ember gyúrt, dagasztott péppé - és karjával körbemutatott a lökdösődő áradatban -, elidegenített és elválasztott. Összetartozásunk csak vérségi, de már nem köt semmi.

A nő lehajtotta fejét.  Még mindig szorosan markolta anyja karját, de érezte, hogy ez a bilincs többé nem fog, hanem taszít, ezért enyhített a fogáson és belekarolt.

- Gyere velem, csak egy pár percre! Itt, egy mellékutcában kis presszóterasz van. Ilyenkor még nincs ott senki. Váltsunk néhány szót.

Amint Gertrúd megérezte, hogy lánya már nem béklyózza, hanem visszaadta a szabadságát, és választási lehetősége van, tétova mozdulatot tett, mint aki futni akar, majd meggondolta magát. Elsétáltak és leültek a kávézó előtt.

- Mondd, anyám, hol vétettük el?

Gertrúd elgondolkozott. A beállt csöndben az idő mélyén járt, ahol gyermekei futkároztak, szoknyájába kapaszkodtak és elbújtak, ha jött a kéményseprő. Látta első szerelmüket, amint ifjúi hévvel kinyílnak, mint a jerikói rózsák, amikor a hosszú szárazság után áztató esőt kapnak a sivatagban.

- A csillagszemű juhásznál - válaszolta a föltett kérdésre.

A lánya meghökkenve hallotta az értelmetlennek tűnő feleletet. Gertrúd mesélni kezdett:

- Azon az esős tavaszon sok gomba nőtt a legelőn. Vettük a kosarunkat és kimentünk szedni. Olyan voltál akkor, mint egy bimbózó tündérrózsa, ahogy a fűtenger tükrén hajladoztál. Delelőn állt a nap, amikor kifeslettél, szirmaid kiterítetted, kiléptél szoknyádból, és a fürdőruhádban szedted a gombát. Valahonnan a pusztaság mélyéről előkerült a nyáját terelő juhászlegény, akinek szeme a káprázatos látványtól csillaggá változott és úgy sugárzott, hogy elhomályosította a felhőtlen napot. Fölemelte botját és mutatott vele. "Amott boszorkánykörökben ölelkeznek sorjában a gombafejek, mint kalárison sorakoznak a gyöngyszemek. Menjenek oda, ott még a fű is harmatosabb." Követtük szavát, az ő tekintete meg a téged. Gyorsan megtelt a kosár és boldogan mentünk haza.

- Emlékszem, csinos fiatalember volt, fényes rézgamóval és ezüstpitykés lajbli feszült a mellén - szólt közbe lánya.

- Még el sem fogyott a gombapaprikás, amikor másnap csöngettek. Akkor még élt apád, aki kinyitotta az ajtót. Meghökkenve látta, hogy egy nagy szakajtókosár gomba mögött ott állt egy szikrázó szemű juhász. "Tündérrózsának hoztam - szólalt meg. - Itthon van?" "Nincs, az egyetemen tanul." "És mikor jön haza?" "Nem tudjuk. Talán holnap." Ettől kezdve naponta beállított egy halom gombával. Már az egész rokonság eltelt vele.  Közben a rét is kiszáradt és nem bújt ki több gomba, de ő még mindig gyűjtött valahol. Kérte apádat, hogy menjen le a sarki kocsmába. Tudod, az öreg sohasem járt ilyen helyekre. Ha szükség volt rá, hozott haza egy üveg italt és együtt elfogyasztottuk. Sejtette, hogy a legény érted járt hozzánk, rólad szeretne beszélni, de apád ellenállt neki, és a fiatalember elmaradt.

-  Nekem is tetszett az eset, de különb barátaim voltak az egyetemen. Mit kezdtem volna egy juhászlegénnyel?

- Talán másként alakult volna mindannyiunk élete.

- Mi lett vele?

- Egy őszi napon eltűnt a rétről. Évekig semmit sem hallottunk róla. Meg is feledkeztünk az egész történetről. Azután egy cikk jelent meg valami remetéről, de akkor még nem tudtuk, hogy kiről szólt. Az egészet hírlapi kacsának tartottuk, hiszen ki vállal ma remeteéletet? Néhány év múlva jött a nagy áradás, amikor a folyó még a várost is fenyegette. Ekkor ismét föltűnt a remete híre. Emlékszel még József barátunkra, a nőgyógyászra, aki a gát mellett visszakapta édesapja elvett földjét és tanyát épített rá, ahol a család gazdálkodni kezdett? Ő mesélte el a remete életét, és kiderült, hogy ez az ember nem más, mint az egykori csillagszemű juhász.

Gertrúd hörpintett a hűlő kávéból, majd így folytatta:

-  Még néhányszor próbálkozott párt keresni magának, de egyetlen nő sem vállalta a pusztai életet egy sereg birka között, távol a civilizációtól. Az ifjú beszélte, hogy ott, ahol ő él nincsenek dübörgő járművek, az emberek nem gázolnak egymásra. Szabadon kószál a tekintetük és a gondolatuk. Kora tavasztól késő őszig nyílnak a virágok, és nem kell vázába szedni, mindenütt illatoznak. Amikor a darvak délre húznak, a tél közeleg, északra tartva tavaszodik. Mindig V alakban szállnak, és van egy erős vezetőjük, aki nem vét irányt.

-  Köztünk te voltál az. Miért tűntél el az ék éléről?

- Meguntam sereghúzó lenni. Szabadságra vágytam...

Pillanatnyi csönd állt be, majd Gertrúd így folytatta:

- Ott, a pusztán nem szükséges visszafognod magad, ha kiáltani akarsz utánuk, mert csöndháborításért senki sem jelent föl. Szabad vagy, akár a madár, és képzeletben velük szállhatsz. Láttál már lehullott, földön vergődő darvat? Ha megfáradnak, az égbe szállnak, és ott építik örök fészküket ...

- Kedves népmese, de a mi világunk nem erről szól - vágott közbe a lánya. - Kiabálásból és virágillatból aligha lehetne megélni; naponta ruhát, ételt, italt vásárolni, kifizetni a számlákat, és néha egy jó színházi darabot megnézni.

Gertrúd nem válaszolt, hanem folytatta a történetet:

- Amikor a juhász érezte, hogy ebben az irdatlan emberrengetegben eltévedt és világunkban nem találja helyét, szemében kialudt a csillagfény. Beköltözött a folyó szigetére. Mire beállt a tél, lassan a birkák is elfogytak, elvesztek, vízbe fulladtak. Maradt két kései jerke. Jöttek a fagyok és gondoskodni kellett róluk. Egy jókora gödröt ásott nekik és kibélelte gazzal. A gödör fölé faderekakat rakott, és egy ütött-kopott sátrat húzott rá, abba lakott. A birkákat egész télen át egy lyukon keresztül etette és ganézta, azok pedig testük melegével fűtötték a sátrat, hogy a gazdájuk meg ne fagyjon.

- Kezd rémregénnyé változni a történet. Hol voltak az állatvédők? A szociális munkások miért nem vitték azt a szerencsétlen embert egy hajléktalan menhelyre?

- Még mindig nem értesz semmit. Birka és pásztor jól megfértek együtt. Közös életük volt, egymást segítették. Sorsuk, mint Ádámnak lehetett a Paradicsomban, amíg Isten meg nem teremtette Évát. Midőn kitavaszodott, a sátrat fölvitte egy nagy fa tetejére és abban lakott tovább, a birkák pedig szabadon legelésztek a szigeten. Különös, de a gátőr, a természetvédelmi felügyelő, a környező parasztok is úgy kezelték, mint szent embert. Gyakran vittek neki fél vekni kenyeret, zacskó krumplit, avas szalonnát, amit tudtak, de ez nem volt rendszeres, és a juhász sohasem kért tőlük semmit. Amikor a munkájuk miatt néha megfeledkeztek róla, voltak olyan napok, hogy nem evett, de senkinek sem panaszkodott. Nem koldult, nem akart sorsán változtatni.

- Elborult, biztosan esze ment!

- Semmi baja sem volt. A baj akkor támadt, amikor a természet beleszólt a szabadságába és korlátozni kezdte. A nagy áradás kiöntötte a szigetről, és a két birkával át kellet menni a gáton. Napszámra ott feküdt a töltés oldalában, és a jó emberek változatlanul segítettek rajta. Közben József barátunk tanyájában egész birkanyáj nőtt föl, és a csillagszemű juhászt megbízták, hogy gondozza. Kérték, menjen be a kisszobába és fészkelje be magát, de nem tette. A nyájat szépen ellátta, és változatlanul a gátoldalban feküdt. Várta, hogy a víz visszaengedje régi szállására.

- Micsoda sors ez századunkban, mintha egy középkori szálláson történt volna.

- Élete különös fordulatot vett. Egy közeli tanyában két gyermekével, negyven év körüli, korban hozzá illő, elhagyott nő élt, aki rátalált a gát oldalán. Kezdetben hozott neki ételt és váltotta rajta a ruhát. A két magányos emberben lassanként újra föléledt a társ iránti vágy és egymásra leltek. Megkésve, de ott a gát oldalán beteljesült a nász. A juhász szemében ismét fényleni kezdett a csillag. Beszélték az arra járók, hogy a két szerencsétlen ember, kéz a kézben, szótlanul járkál a gát koronáján, akár az ifjú szerelmesek. Éjszaka megállnak, és csillagot választanak maguknak. Ez ragyog a juhász szemében. Nem szólnak semmit, nem szőnek közös jövőképet, csak a pillanat szabadságát élvezik, ahogy a természet körülöleli őket és fölkínálja magát nekik.

- Ádám és Éva egymásra lelt az Édenben - mondta Gertrúd lánya elmosolyodva.

- Ahogy a nyár heve erősödött, a kubikokból felhőkben szálltak föl a szúnyograjok. A juhász hozzászokott, de az asszonyt nagyon zavarta. A csillagszemű egyre többet nézegette a víz szintjét és a hátrahagyott iszapot. Hét múlva fogta a két birkát és visszaúszott velük a szigetre. Néha még kijött és találkozott az asszonnyal, aki megérezte, hogy nem lesz tartós a kapcsolatuk.

- Mama, miért mondtad el nekem ezt a történetet?

- Gondolkozz el rajta. Én is megszoktam a szúnyogcsípéseket, és a kisszobámba már nem kívánkozom vissza.

Amíg lánya a számlát rendezte, Gertrúd csöndben távozott.

- Mama, mama! - kiabált a nő, és futkosott az anyja után, de már nem találta.

Az asszony kutya nélkül, immár társtalanul sietett át a városon. Lassan beesteledett és csípős szél támadt. Elhagyott temető mellett vitt céltalan útja, és a kidőlt fejfák, keresztek között meglátott egy romos kriptát. Rozsdás vas ajtaja félig leszakadt és nyikorogva a szél himbálta.

- Csupa szabad emberek alusszák itt örök, boldog álmukat - motyogta félhangosan -, mert a holt lelkek már szabadok. Jövök, várjatok, hiszen én is függetlenségre vágyok!

Átbújt a lyukas drótkerítésen és az öles gazban előre gázolva, pillanatra megtorpant a kripta ajtaja előtt. Belülről nehéz penész- és dohszag áradt, de csönd és békesség fogadta. Amikor szeme megszokta a homályt, lekuporodott a sarokban. Hideg futkározott rajta az elmosódott koporsók látványán és így erősítette magát:

- Ti már nem féltek és nem bántotok. Miért aggódnék, amikor maholnap közétek tartozok. Itt már nincs küzdelem és harc a mindennapok túléléséért. Mondjátok el, hogy milyen teljes szabadságban élni, amikor a világ már nem ejthet benneteket rabságba? Érdemes volt-e küzdeni, hogy elnyerjétek ezt az üdvösséget? Fogjátok-e egymás kezét, és vezetitek-e az emberláncot a fény felé, vagy szárnyaltok-e odafent, akár a darvak? 

Az utolsó szavak végén lassan elszenderült. Talán valóban a sötét alagútban járt, amelynek távoli végén most látta meg a kivezető utat. Hirtelen dübörgő zajra ébredt és vakító fény csapódott az arcába.

- Mit keres itt, kriptafosztogató! Azonnal takarodjon, vagy rendőrt hívatok. Azt gondolta, hogy aranygyűrűt talál majd az elkorhadt ujjakon? A magafajták már régen lehúzták róluk még a foszlott kabátot is. Ide kár volt befészkelni magát.

- Mit akarnak, hiszen én csak itt húztam meg magam egy éjszakára. Egy éjjelre, hogy szabad emberek között lehessek.

- Megőrült? Hiszen ezek holtak. Álljon odébb, mert jön a markoló és elegyengeti a terepet.

- Önök kegyeletsértők. Miért nem hagyják a holtakat nyugodni?

- Itt gyártelep épül, amott lakótelep, nincs helyük a síroknak. Aki már akarta, elvihette hozzátartozóinak a maradványait.

- Ők mind hozzánk tartoznak! Az enyémek, az öné, a városé. Azok pihennek itt, akik előttünk éltek és dolgoztak, hogy mi megszülessünk és élhessünk. Ennyi a becsületük?

- Hé, indítsd a gépet! - kiáltotta a férfi és a buldózer megindult.

- Ezt nem tehetik!

- Félre!

Az ember elrántotta Gertrúdot, és egy munkás kilökdöste a munkaterületről. Az asszony leült az út mellett, és arcát a tenyerébe temette.

- Boldogtalan világ! - kiáltotta. - Hová meneküljek? Nem fát ültetnek a sírok közé, hogy legyen a településnek tüdeje és a portól, füsttől ne fulladjunk meg. Kivágják az esőerdőket, és telket vásárolnak a Holdon. Itt már a holtaknak sem jár szabadság. Tűnő álmot, vagy fantázia szülte vágyat kergetek. Hallom a koporsók recsegését, a csontok ropogását a hatalmas gépek súlya alatt. Pár hét, és már azok sem emlékeznek rájuk, hogy itt szabad és boldog emberek pihentek, akik majd a felettük magasodó beton- és kősivatagban laknak. A város utolért, hiába menekültem. A szabadság tűnő árnyként tovavonult, akár az éj növekedik a lemenő nap után, és nincs erőm követni. Már hallom a járművek állandó zaját, az utcasarkon muzsikáló koldus énekét, dübörög alattunk a metró. Az emberek ismét hozzák a béklyókat, egymásra rakják és keresik elveszett társaikat.

Ekkor észrevette a temetőkapuján a feliratot: FELTÁMADUNK! Fölötte kereszt nézett rá. Mintha a felhők közül ereszkedett volna le. Ahogy a nap fordult, árnyékával nőttön-nőtt és rávetült az összetört öregasszonyra. Elgondolkodott. A szabadság jutott az eszébe, és amikor kezével ernyőt vont szeme fölé, hogy ismét lássa a keresztet, eszébe jutott gyermekkorának elfeledett és áhított csöndje, amely a kápolna térdeplőjén nyugtatta, midőn gyötrelmei ostromolták. Olyan boldogság szállta meg, amely évtizedek óta elkerülte, és ismét elindult elveszett világát keresni.

Gertrúd munkahely után loholó fia egy délután leszállt a buszról, hogy az újonnan épült aluljáró felé siessen. Ekkor a másik oldalt megpillantotta anyját, aki a lépcsőkön ballagott lefelé. Csúcsforgalom volt. A tömeg a földalatti állomása felé özönlött. Nem érhette szóval, de integetett neki és látta, hogy az öregasszony fölfigyelt rá. V alakban széttárta karját, mint legutóbb, és szárnycsapásra emlékeztető mozdulatot tett, akár a darvak. Nézte az eget, és gondolatban már ott röpült a végtelen felé. Talán az ő szemében is csillagfény kezdett tündökölni...

 

2006. június 5.