MIHAIL SADOVEANU: A BALTA

KÉT SZOMSZÉDOS NÉP ÉLETMÓDJÁNAK RÉSZLEGES VIZSGÁLATA AZ ÍRÓ SZEMÉVEL

Nechifor Lipan és felesége, Vitoria asszony, a román havasokban éltek. A férfi írástudatlan, de eszes és jó kedélyű ember volt, aki adomákkal szórakoztatta az embereket. Híres birkatenyésztőnek számított, akit a csobánjai^¹ becsülettel szolgáltak. Felesége font és rá emlékezett. „A nyugtalan, még fiatalosan csillogó szempár az ismeretlen szemhatárt kémlelte. Nechifor Lipan nem volt otthon. Juhokért ment Dornára, és még nem tért vissza, pedig Szent András napja már erősen közeledett. Nagy magányosságában az asszony igyekezett gondolatban utolérni a férjét.” Húsz éve szerette, pedig ha nézeteltérés támadt köztük − és ez az asszony makacssága miatt gyakran megesett − az ember a sértés súlyossága szerint alaposan eltángálta, de Vitoria nem bánta. „Végül mindketten ismét szépnek látták a világot, ahogy az Úristen rendelte…”, aki bár hét utóddal áldotta meg őket, már csak kettő élt belőlük, a többit gyermekbetegségekben elvette. A havasok között nehéz és esendő az élet. A fiú lent időzött a csobánokkal a juhok telelőjén és nagyon várták, hogy a gazda kifizesse őket, a gyerek meg visszatérjen otthonába. A lány egy katonától képeslapot kapott, amiért az anyja korholta. Nem mentek jól a dolgok, ráadásul Vitoria kínos álmot látott: férje lóháton „nekivágott egy beláthatatlan víztengernek.” Az idő hidegre fordult, közeledett a tél. A béres hazatért a kisebb nyájjal és a tehenekkel, elkérte a bérét: a subát, kucsmát és a bocskort. Az asszony lement a pópához levelet íratni fiának, a lánya a házi munkát végezte, és míg anyja távol járt, választ akart fogalmaztatni a katona levelére.

Aki eddig elolvasta Sadoveanu kisregényének két fejezetét, néprajzi és szociográfiai bepillantást nyert a havasi gazda családi életébe. Megismerhette a házat a nők által használt eszközökkel, és szokásaik egy részét. Sok eltérést lehet tapasztalni az erdélyi székely, de még többet a magyar alföldi parasztlét között; ugyanakkor az általános emberi vonások több közös vonást is rögzítettek. Egyetlen példát idézek, amikor a béres hazaérkezésekor munkát kapott: szórja ki a szabadkéményből a madárfészket, hogy tüzet lehessen rakni, előbb a jussát kérte, majd amikor megkapta és kigyönyörködte magát, ételével együtt kivonult a csűrbe, ne lássák, miként eszik. Evés és zabálás között kulturális különbségek vannak, amelyek gyakran évszázados hagyományokat őriznek. Egyiknek finomkodó, másiknak egyszerű, biológiai föltételei vannak: mások megbotránkoztatása nélkül enni, vagy a bendőt degeszre tömni. A magyar gazdát gyakran elmarasztalták, hogy szolgafaló, lenézi a külső munkaerőt, még egy asztalnál sem hajlandó vele étkezni. Emberre válogatta, mint ahogy a szolgát is! Az általánosítás mindkét irányban diszkriminációt tartalmazott.

Alkonyodott, amikor Vitoria fölkerekedett. Előbb a kocsmába ment italért, meg papírt és borítékot vásárolt, utána a pap házához kapaszkodott föl, a domb tetejére. Az Úr szolgája igyekezett az asszony félelmét eloszlatni és megnyugtatni, hogy férje hazatér, majd levelet írt a fiúnak. Besötétedett, amikor a közelben, kunyhóban magányosan lakó Maranda anyóhoz betért, aki „ért a bűbájossághoz, és sok titokzatos dolgot művel.” Szobája tele volt megszáradt virágcsokrokkal, amelyek füsttel keverve alvilági szagot árasztottak. A kutyája is különös. A boszorkány kártyát vetett és azt állította, hogy a kétségbeesett asszony férjét egy zöldszemű némber a szerelmével tarja fogságban, amit Vitoria nem nagyon hitt. Hazaérve, a béres megijedt tőle a sötétben, és kísértetet látott. Különös éjszaka volt ez, nem a megnyugvásé.

A magányosság, a tudatlanság, a zordon vadonnak kitett életek zavaros álmokat és baljós látomásokat szülnek. Szörnyek jelennek meg, farkasok üvöltenek, bagoly száll puha szárnyon és a sötétben árnyak mozognak, amelyek kivilágosodva eltűnnek, de az emberek agyába befészkelik magukat, és titkos féregként rágják őket naphosszat. A babona világa nem hagyja a havasok lakóit nyugodni. Történetek születnek bennük, amelyeket egy idő után valóságként élnek át és adnak tovább. Mindenki költ hozzá és vesz el belőle. Olyanná válik, mint a rosszul hallott suttogás, amely folyamatosan átalakul, és a történet végén egészen másként hangzik, mint amikor szárnyra kelt.

A téli ünnepek előtt megjött a gyerek, ahogy az anyja levele rendelte neki. Vonattal érkezett, amelyről a nőknek legföljebb fogalmuk volt, de nem kérdeztek róla, palástolva tudatlanságukat. A serkenő bajuszú fiú is elcsodálkozott, hogy apja, aki korábban mindig megnézte a telelő juhokat és elszámolt a pásztorokkal, most nem járt ott, de haza sem igyekezett. Vitoria elbeszélte fiának, hogy a papnak már misét fizetett érte. Maranda anyó tanácsát is kikérte, aki hajthatatlan maradt, hogy férjét nő tartja szerelme foglyaként. Itt föltűnik a fekete mágia, amelyet a boszorka nógatására végez; mert ha párja visszatért volna, „Nem kellene a vénasszony tanácsa szerint viaszembert gyúrnom, hogy ráolvassak, a tűvel döfjem át a szemét és a szívét, hogy annak a nőnek a szeme és szíve is megfájduljon…”^² Tizenkét péntek böjtöt fogadott, és ha úgy telik le, hogy a ház ura nem jön haza, keresni kell! Azt érzékelte, hogy ez a pelyhes állú kamasz alkalmatlan a föladatra, ezért magába roskadt.

Nagyszerű folklórleírás következik a hegyi emberek téli és téltemető mulatságáról. Itt lehet érzékelni, hogy ezek az alakoskodó népi játékok évszázadok óta mennyire rokonjellegűek és hasonlók a környező népekéihez, így a mieinkhez is. Érződik, hogy az emberek lelkülete Eurázsia szerte mennyi közös kincset tartalmaz, amelyet szívesen meg is osztanak, mert a köztük térképen meghúzott határok mesterségesek. A baj akkor keletkezik, amikor a barátkozás természetes folyamatába a politika beleszól, nacionalizmust szít, amelyről gyakran a felek nem is tudnak, hogy mi fán terem, és az embereket készakarva egymás ellen fordítják. Emberöltővel ezelőtt, még fiatal házas koromban, feleségemmel jártunk a Marosvásárhely melletti Bos nevű kis faluban, ahol emberemlékezet óta néhány tucat magyar család élt. Akkortájt, amikor ott voltunk, a faluba költözött egy idősebb román család. Napok alatt elmúlt a riadalom. A megbékélést a következő dicsekedésféle jellemezte. „− Nekünk is van már románunk, és olyan munkát is elvégez, amelyhez mi már nehezen fogunk.”

Vitoria ahányszor a férjére gondolt, úgy érezte, mintha vele együtt ő is halott lenne. Mégis, amikor a férfi hiányát érezte: „Csak most értette meg, hogy a szerelem úgy él benne, mint fiatal korában. Talán szégyenkeznie kellett volna, hiszen nagy gyermekei voltak; de ezt nem vallotta be senkinek, csak saját magának, az éjszakának és a kéményben ciripelő tücsöknek.” Sadoveanu lírája megtanít bennünket, hogy a próza is költészetté válik, ha író fogalmazza. Az asszony a hetedik koplaló péntek után elhatározta, hogy másnap fiával elindul az urát megkeresni. A gyerek előkészítette a szánt és a két összeszokott hegyi lovat. Anyjának „sok minden eszébe jutott, miközben mélyen beszívta a szénaillatot, amely a nyár és a gyermekkor emlékeivel lebegte körül. Úgy múlik el minden, mint az első fagyra ez az illat.”

Istenem, mennyi emléket korbácsolt föl bennem is ez az utóbbi másfél mondat. Boldogságban szenvedő órákat és napokat, amikor még ott lehettem a közös tanyán. Alig eszméltem, amikor meghalt dédapám, majd követte dédanyám, a nagycsalád Anyja. Átéltem a föld, a tanya elvesztését, az egész gazdaság, vele a rokonság széthullását, és a kényszerű böjtös napokat; miközben a nap szebben sütött rám, mint idehaza, a városban; fák és virágok, porban fürdő verebek és a diófán fészkelő sárgarigó hangja Édenkertként vett körül. Mindez úgy elmúlt, hogy még a tanya helyét sem lehet meglelni. Az ott töltött órák egyre szebbé váló emléke is csak bennem él még, és velem végleg eltűnik…

Megérkezett egy kolostorba, ahol Vitoria belépett a templomba és elpanaszolta nagy bánatát. „Azután odalépett az égő gyertyákhoz, és melléjük tűzte a magáét is, amelyet kendőbe kötve hozott hazulról… Szent Anna tüstént feléje fordította tekintetét a gyertyafüstben; az asszony térdre hullott, és megcsókolta a festett kezet… Kitárta lelkét a szent asszony előtt, kitárta, mint egy nyitott sebet…”

Vajon nekünk van-e otthon gyertyánk, amelyet elviszünk a templomunkba és odatűzünk a többi közé. Egyáltalán van-e „többi”, vagy a mi gyertyánk magányos lesz a tartóban? Van-e olyan gyertyánk, amelyet saját vétkünk föloldására, kérésünk elfogadására tartogatunk, vagy csak olyanokat gyűjtünk, amiket valamely társadalmi igazságtalanság jegyében, politikai tüntetéseken gyújtunk, megosztva vele a közösséget, és a másik részét arra késztetjük, hogy leköpve oltsa el a lángokat? Mert az az elv, amely nekünk jeles érték, a másiknak gyűlöletes, az a személy, aki nekünk szent, a másiknak áruló. Hová tűnt összetartásunk, amely még 1956-ban is olyan módon kivívta a világ elismerését, hogy a liberális Nyugat saját jóléte és békéje védelmében hagyta az emberi értéket elveszteni?

Az esdeklő asszonyra fölfigyelt az apát úr és fölvezette a kolostorba. „várnia kellett egy magas szobában, amelyben bőrös székek és asztalok voltak, de kivált ékes kegyszerek. »Az archimandriták^³ is éppen olyan nagy urak, mint a bojárok…« − bólogatott Vitoria, és nem mert leülni.” Az a társadalmi réteg, amely engem számon tart, nem úgy ismer, mint aki egyház- és papellenes személy lennék, de elgondolkodtam ennek az egyszerű asszonynak az észrevételén. Nem az a bajom, hogy a papság egy része jó módban él és számos tárgyi értéket birtokol. A pap is emberből van, miért kellene neki a leghitványabb földi életet élnie, miért ne tarthatna és élvezhetne néhány holmit, amely megkönnyebbíti halandó életét? Nem felejtem Krisztus válaszát a gazdag kérdésére, amikor az elmondta, hogy minden vallási előírást betart, amit kell, mégis, mit szükséges tennie üdvössége elnyerésére. A Megváltó azt felelte, ha van egy köpenyed, oszd meg azzal, akinek nincs. Csakhogy számomra ez szimbolikus értelmű, mert tapasztaltam: adományozásokkal a feneketlen kútba addig lehet hordani az értéket, amíg az lefelé csorogva szétfoszlik a köveken, és éppen azok nem kapnak belőle, akik szomjazzák, amíg magunk is rá nem kényszerülünk, hogy a sor végére állva, életünk fönntartásáért a markunkat tartsuk. Számomra a pap lelkipásztor, aki arra hivatott, hogy szeretetét, segítségét, ha kell lelkét és szellemét ossza meg velem, ezzel táplálja hitemet, és kíméljen meg a kárhozattól. Kevés az ilyen nyájvezető. Aki megtalálta az Istenhez közelítő utat, általában önmagát irányítva jut Teremtőjéhez, és a közössége tévutakon botorkál.

Amikor a rendházfőnök végighallgatta az asszonyt, megnyugtatta, hogy Szent Anna majd közbejár érte: „a Mindenható trónusa előtt. De menj el Piatrára is, a földi hatalmasokhoz. Kopogtass be a rendőrkapitányhoz és a prefektushoz, és mondd el a dolgot, hogy indítsanak vizsgálatot.

− Megértettem, atyám − válaszolta Vitoria. − Elmegyek hozzájuk is; de az igazi segítséget máshonnét várom.”

Mindannyian valamilyen társadalmi segítséget várunk egyre gyülemlő gondjainkra, de ezek sorra elmaradnak, vagy szilánkjait kapjuk. Keressük a kapaszkodót, mert arra van szükségünk, hogy a lejtőre jutva gyorsulásunk fékeződjön. A román asszony igen bölcsen ismerte már, hogy mit ér az, amikor embertársaink könyörületességére vagyunk utalva. Van-e „igazi segítség” − használva Vitoria szavait − vagy nincs mibe kapaszkodnunk? Egyáltalán létezik-e tőlünk függetlenül az a világ, amit elképzelünk és ahová vágyunk, vagy az csak bennünk él és hal meg? Hitünk hiányzik, vagy az nem mutatkozik, akit kérünk és keresünk? Előbbi kiszámítható, utóbbi számunkra kiszámíthatatlan. Marad a hit, a végső kapaszkodó, amelynek szakadozott fonalát nem szabad elengednünk.

Valószínű, így volt ezzel a fiú, Gheorghiţă is, aki éjszakára bejött abba a kamrába, ahol anyja és más asszonyok meghúzták magukat. „keresett magának egy ládát, és ledőlt. El is aludt tüstént; mintha a lelke egy más, boldogabb világba szállott volna.” Sadoveanu kifogyhatatlan önti ránk azokat a lélektani fogódzókat, amelyek között szinte elveszünk. Jó lenne az egész kisregényt ide idézni, de akkor még több kérdés merülne föl bennünk, amelyben eltévedhetnénk. Az írás a néplélek olyan mélységeit forgatja föl és hozza fölszínre, amelyeket kevesen ismernek és találják meg benne az eligazodást, ezért könnyebb ráfogni a „romantikus, elavult, meseszerű, mitikus” és egyéb jelzőket, ahelyett, hogy elemző átvilágítással az értékeit mutatnák be. Mert ez az írás is olyan, akár a Thomas Mann-i Varázshegy röntgenképe, az ember igazán azt szereti meg benne, ami a bőr alatt, a csontok mélyén húzódik, szabad szemmel láthatatlanul.

Vitoria még nem aludt el. Kínlódott, különösen akkor esett kétségbe, amikor arra gondolt, „hogy meg kell keresnie azt a bizonyos emeletes házat, amely ott van valamelyik utcában, a sok-sok utca közül az egyikben… Minden szobájában emberek ülnek, fülük mellett toll, és írnak.” Úgy viselkedett, akár a mi parasztjaink, ha a hivatalba kellet menniük. Amíg otthon ő volt az úr, és ha járni kezdett döngött a lépte, de amikor a nagy házba ment, lába csoszogott, elhalt a dobbantása, kalapját idegesen gyűrögette, és köszönni is alig tudott. A hivatal, a közösségi segítségnyújtó hely inkább a börtönbe vezető pokol kapuja volt számára. Jó, ha közömbösséget érzett, annál több ellenszenvvel és megaláztatással találkozott, ami megviselte.

A férje ismerte ezeket a dolgokat és intézte a fontos ügyeket, „mert fiatal kora óta járta a lenti országot; de ő asszony volt, örökké a havason élt.” Vagyis a család odafen lakott. Íme, a nép lelkében megfordul a világ. Amíg a városi polgárnak „odafent”-ként a főúri és királyi palota számít, az „odalent” pedig a havason élőket jelenti, pedig ezek gyakran akár kilométerekkel is följebb vertek maguknak házat. A nép szemében odalent, a völgyek között és a síkságon megbúvó polgárság és arisztokrácia lakott, míg ők fölöttük éltek. Ez nemcsak földrajzi távolság és vertikálisan mérhető különbségeket rajzolt ki, hanem a józan, naiv, egyszerű lelkük a Föntebbvalóhoz is közelebb állt. Nem a havasok embere hozta a népnyúzó törvényeket, nem ők élvezték saját fáradságuk gyümölcsét, nem indítottak pusztító és területfoglaló háborúkat a szomszédok ellen. Ha baj volt, maguk közötti bíráskodással elintézték a dolgot, de bűneikkel együtt tisztábbak voltak, mint azok, akik a nekik járó rész szerint, ünnepnapon az első sorban ültek a templomban, miközben alattvalóik a havasok ormán közelebb éltek az égben lakókhoz.

Hajnalban Vitoria bement Piatrára a központba. Fiát egy fogadóban hagyta és elindult a prefektusra. Milyen asszony volt ez a juhos gazdáné? Figyeljük meg, hogy nem bújt mások köpenyébe. Mindig mindent maga intézett. Amikor ki kellett állni és hadakozni, fegyvertelenül is szembenézett a világgal. Nem keresett kiskapukat, alattomosan nem fizetett le senkit, egyenes volt, akár a havasi szálfa, amelyet a vihar nem hajlít meg, legföljebb gyökerestől kitép. A prefektus kedvesen fogadta. Amikor az asszony elmondta, férje pénzt vitt magával, hogy juhot vásároljon, a hivatalnok fölvilágosította: a hegyi haramiák kifosztották és agyonverték. Érezte és tudta ezt Vitoria is, de még magának sem merte megfogalmazni, és most ezen az ismeretlen, távoli helyen az arcába vágták az igazságot. Tőrt döftek a szívébe, amely pillanatra könnyel borította el a szemét, de lelkét megkeményítette. Amikor az úr elmagyarázta neki, kiket kell megfizetni és kérvényt íratni, hogy keresni kezdjék eltűnt férjét, elhatározta, hogy ezeket nem pénzeli. Hazamegy és a falusi atyával megíratja a kérvényt. A pópa nem értette, hogy miért akar kérvényt íratni, amikor nem hisz benne, hanem maga akar Dornára menni, hogy nyomozzon férje után, de engedelmeskedett. Az asszony másnap vitt egy darab vasat a kovácshoz, hogy készítsen belőle baltát, megáldatta a pappal és a fiával együtt elindult. A lányát − a kelengyéivel együtt − útközben beadta egy kolostorba megőrzésre, a házat pedig a mihaszna udvarosára bízta. Könnyező lányától így búcsúzott az úton: „Szent ez a hétfői nap, mert megkezdtük elhatározásunk betöltését.” Középkorias nyelvemlék, vagy a királyok fejedelmi többes száma jelenik meg e mondatban, amely a döntés végrehajtására utal.

A kemény tél még nem engedett, várni kellett a nyomozással. Március 9-én kezdett először csöpögni a jégcsap. Vitoria elment a templomba és áldozott. Megtisztította lelkét és csak a nagy útra gondolt. A hetedik fejezet elején így kezdődik egy vészt jósló félmondat: „A fenyők között rejtőző szakadékokból hollók szálltak a kék ég felé…” Az asszony eladta az addig gyűjtött árut, és másnap a fiával ellovagoltak az eltűnt Nechifor Lipan juhos gazdát keresni. „Amikor keleten, a Beszterce felől felkelt a nap, előbb az asszony, majd a fiú is háromszor keresztet vetett, és meghajtotta homlokát a fény előtt.” A vételt lebonyolító kereskedő, aki ismerte Lipant, elkísérte, majd hazaérve szállással kínálta őket. Elalvás előtt ismét a férje járt az eszébe. Eddig mindenkitől azt hallotta, hogy olyan férfi volt, aki nem vetette meg a nőket. Az asszony magában sorolni kezdte, hogy ki mindenkivel szűrhette össze a levet. „De tudta, hogy egy olyan férfi számára, mint az ura, ez csak időtöltés és mulatság volt… Vitoria mást jelentett számára; volt benne valami titkos, ellenállhatatlan erő, amit Lipan csak sejtett, de sohasem értet meg egészen. Úgy tért vissza hozzá, mint a tiszta forráshoz.”

Elgondolkodtató, hogy mivel az ember poligám természetű, ennek hány család látta már kárát, és porlott szét, mintha sohasem tartoztak volna össze. Ritka volt az olyan asszony, igazi kincs, aki mindent tudott a férje viselt dolgairól, mégis szerette, megbocsátott neki, és az a tűz, amely benne égett, pórázon tartotta emberét, amelyről talán ő nem is tudott. Mert aki megmerítkezik a mocsárban, az előbb-útóbb vágyik rá, hogy megfürödjön a tiszta forrásban. Éppen ezért Vitoria egyetlen beszédnek sem hitt, amelyben urát valamelyik ágyban kellene keresni. Minduntalan arra jutott, hogy valahol, egy szakadékban holtan fekszik. A következő faluig jutottak, amikor a templom előtt hóvihar érte őket utol. Az asszony ezt jelnek érezte, hogy nem szabad nekik továbbmenni, hanem itt kell szállást keresni. Csakhamar behúzódtak a helyi kovács színjébe. Később jött is az öreg. Betessékelte őket a házába, ahol vendégül látta őket és szállást adott. Amikor azt is megígérte, hogy reggel a lovaikat megpatkolja, Vitoria kérdezősködni kezdett az ura után. Megtudta, hogy az ősszel itt járt, amikor Dornára ment juhokért, de makacs ember volt, mert a kovács figyelmeztetése ellenére is éjszaka tovább indult. Pricop apó pálinkával kínálta az asszonyt, aki az elbeszélésből ráismert Lipanra, de „mielőtt a szájához emelte volna a poharat, egy cseppet kiöntött a földre.” Ősi áldozat ez Földanya tiszteletére. Különös, hogy a havasokon is ismert volt ez a jelenség, hiszen a kultusz elsősorban a földműves népesség körében volt elterjed. Más kérdés, hogy a pogány áldozat emléke hogyan jutott el egyik néptől a másikig, és miként keveredett keresztény hatásokkal, amikor a megtermelt ital már inkább a földet teremtő Istennek, ritkábban valamelyik helyi szentnek, vagy áttételesen a munkának szólt, amely az italt létrehozta. Vitoria mély vallásossága azt sugallja, hogy az italáldozattal Istent tisztelte.

Sadoveanu kötődik, és szép képet fest a havasi emberekről: „Szeretik az asszonyt, az italt és ragaszkodnak szokásaikhoz, amelyek nem változtak, amióta a világ világ… a barátkozás, a mulatság örömei közepette a szívük kigyúl, és úgy ragyog, miként a nap, amelyre feltekintenek.” Ha e kiragadott mondattöredéket elemezzük, egész életformát és világszemléletet olvashatunk ki belőle. Talán ez mind nem is a havasi ember széplelkűségét, hanem az íróét jellemzi, hiszen Vitoria és családja a haramiákkal, gyilkosokkal, a rászedő kereskedőkkel, semmirevaló pásztorokkal… ne soroljam, milyen hitvány emberekkel kénytelen hadakozni, pedig semmi mást nem kívánnak, mint becsülettel dolgozni, kereskedni, és egy alacsony középszinten boldogan élni. Csakhogy a havasokon, a mostoha körülmények között ezt kevesen érik el, ezért a gazemberek társaikon élősködnek. Az író a falusi pópa szájába adja a következő szavakat: „Ki kell mondanunk, és meg kell vallanunk, hogy közöttünk, havasiak között is akadnak gonosz emberek, akik lábbal tapodják a más jussát, elveszik a garasát, és nem adják vissza. Úgy élnek közöttünk, mint a ragadozó farkasok…” De ne ezt a meglévő, és a kisregényben köntörfalazás nélkül megrajzolt bűnös magatartást vizsgáljuk, hanem az író által leírt értékteremtést.

„Ragaszkodnak szokásaikhoz”. Természetesen, minden ősi gyökerekkel rendelkező nép ezt teszi. Nagyszerű tulajdonság. Ugyanakkor ez okozza a legtöbb összetűzést, mivel valamennyi hagyományban vannak olyan eltérő vonások, „másságok”, amelyeket a kívüle élők, sőt gyakran az anyaország sem visel el. Ez a kultúrabeli különbség a viselkedésmódban is megnyilvánul. Az erdélyi magyarok, különösen a székelyek gyakran okkal mondják, hogy „mi vagyunk az igazi magyarok”; akik Trianon után az anyaországban maradtak, már föladták hagyományaikat és magyarságukat, föloldódnak a közös kulturálatlanságban és civilizációban. A hagyomány óriási érték, amely meghatározza egy nép, egy közösség lelkületét, magatartását, kultúráját és erkölcsét. Benne van a kézműves alkotótehetségtől a hit megőrzéséig az évszázadok alatt kikristályosodott magatartásforma. Ez csak arra a népességre vonatkozik, amelyik gyakorolja, még akkor is, ha ebben sok átvett külső elem van, de mindezt beleépítette az övébe, és elfogadta sajátjaként.

Sadoveanu szerint a havasi ember szíve barátkozás közben úgy ragyog, akár a nap, amelyre föltekintenek. A Nap a földi élet éltetője. Emberré válásunk óta ez a fölismerés minden népben „fénylik”. Belőle gyakran vallások, napkultuszok nőttek ki. A napenergia: az általa hozzánk juttatott fény, a meleg és a lét körforgásának fönntartását biztosító minden élet alapja. Természetes, hogy a havasi ember esetében, aki gyakran a hóhatár közelében éli le egész életét, és a tele gyakran félévig tart, a nap megváltó, amikor kibontakozhat szívének minden öröme. Ilyen ünnepbe csöppentek a következő állomáshelyükön, ahol ismeretlenek betuszkolták egy keresztelőbe és megvendégelték őket. A következő faluban esküvői menetbe vettek részt.

Itt az Alföldön évszázadok óta az volt a rend, hogy az egybekelés a betakarítás után, ősszel kezdődött, és a tavasz kezdetével ért véget, amikor ismét elindult a kemény munka. A gyerekek is általában vagy kora tavasszal, vagy késő ősszel születtek, amikor a családnak még nem volt sok dolga. Ez a havasi embernél éppen az időjárás miatt másként alakult. A kezdődő jó idő hatására indult el szívük melege egymás iránt kitárulni, vagy a méhükben fejlődő magzat megszületni. Nem egyedül ők voltak így, hiszen egy távoli szélsőséges példát hozva, az ókori Kínában is a boldog meleg időben jött el a szabados szerelem időszaka, amely a hideg beálltával a házak és kunyhók zárt világában megrekedt.

Mit jelentett a havasi ember számára az esküvő nagy napja? Amikor a vőfélyek meglátták Vitoriát és fiát a hegyekből lefelé ereszkedni, pisztollyal és kulaccsal rohantak hozzájuk. „Vagy isznak a vőlegény-királyfi és a szépséges királykisasszony egészségére, vagy ebben a helyben agyonlövik őket.” Élet vagy halál. Így unszolták őket, hogy osszák meg boldogságukat az ünneplőkkel. Fedezzük föl ebben is a népi alakoskodó játékot! Itt van két nagyon boldog fiatal, akik a közös életre tették föl párválasztásukat. A kemény évszakok és munkanapok után ők lehetnek a királyfi és a királylány. Csak egyszer, mert a többi házasság, ha előfordult is, már nem az első, nincs rajta az a hamvasság, amit közben az élet lesöpört róla. Egyszer mindenki eljátszhatja és úgy érezheti, hogy a világon ő a király fia és lánya, mert ágyékukból fakadó trónörököseket hoznak majd a világra, akik tovább viszik és játsszák ezt a nagy kalandot, amíg ember van a havasokon. Miért ne lehetnének legalább ekkor felhőtlenül boldogok, és ezt a kiáradó nagy szeretetet meg kell sokszorozni mindenkivel, hogy a világ is tudomásul vegye a királyi egyesülést.

Az író finom lélekábrázolása az, amikor megmutatja, hogy az idegen asszony elfojtja bánatát, hogy ő is meleget sugározhasson: „Vitoria elfogadta a kulacsot, és ékes szóval felköszöntötte a menyasszonyt. Mosolygós orcával és kedves szavakkal fordul feléje, holott keserűség emészti a lelkét…” Ezután anya és fia végre Dorna határába ért. Szétszórt kis település ez a völgyekben. Mindegyikben egy család élt. Vitoria Dornavatrára igyekezett. Szólt a fiának, hogy azonnal induljanak, mert: „Tegnap óta nincs pihenésem, alvásom… Úgy érzem, mintha az Úristen ítélőszéke várna, hogy leboruljak előtte.” Égi jel is adódott: „Alig indultak el Dornavatra felé, hirtelen kisütött felettük a fényes déli nap.”

A falu fogadójában hagyták holmijukat és azonnal elmentek az irodába, ahol nyilvántartották az adás-vételt. Az írnok mindjárt meg is találta, hogy Lipan gazda háromszáz juhot vett két embertől. Vitoria érezte, hogy célba ért. A német írnok elbeszélte, hogy férje eladott a juhokból százat. A csobánok a többit leterelték a téli szállásra, Lipan pedig két − úgy látszott, hogy számára ismert férfivel − Neagra felé indult, azóta ő sem látta. Az asszony nem tétovázott. Ismét égi jelet kapott: „Mire elindultak, az idő rosszkedvűre fordult. A szél gondolt egyet, és északról kezdett fújni. Az olvadás megállott.” Bizony az „olvadást” fagy követte. A természet részéről metaforikus előrejelzés volt ez, csak ismerni kellett, hogy mikor mire hívja föl a figyelmet. A természet gyermeke ezt nagyon jól ismeri és érzékeny rá.

A jövevények két kocsmában is jártak. Az elsőben egy asszony fogadta őket, de nem boldogultak vele. Az utolsó falu végén jámbornak tetsző kocsmárossal ittak együtt, aki emlékezett rá, hogy itt járt a férje két emberrel és háromszáz juhval. A pópával megáldatta a nagy nyájat. Még azt is tudta, hogy a nyájból két rész volt az övé, egy rész a másik kettőé. A vendéglős jó leírást adott a két idegen emerről. Vitoria a fiával azonnal tovább indult. Az anya űzött vadként hajszolta magukat, már a lovak sem bírták tovább, ekkor állt meg pihenni. Adtak a jószágoknak. Azok „meg-megrázkódtak, fújtak, várták az itatást, hogy a föld ereje bennük is megfoganjon.” A természetben élő népnek a nap után a föld következett. Egyik biztosította a táplálék létrejöttét − az ember megtermelte −, a másik megszülte. Micsoda remek sor ez, amely ha bárhol megszakad, vége annak a világnak, amelyben az ember egyelőre még otthon érzi magát. Ezt az állatok is átérzik, hiszen őket szintén a föld látja el energiával.

A fiúban a fáradság bizonytalanságot ébresztett, vajon megtalálják-e az apját, és miért nem hagyják a dolgot a törvény embereire. Vitoria határozottan megnyugtatta, hogy meglesz a gazda. „Valóban, nyomról nyomra, azaz kocsmáról kocsmára követni tudták az útját.” Elképesztő, hogy az ember az alkoholnak mennyire kiszolgáltatottá vált. Senki se gondolja komolyan, hogy ezek az útszéli csárdák, kocsmák az utasok kényelmét, szállását szolgálták. A legtöbb vendég, ha jól beivott, tovább ment. Gyakran a mezőn, erdőn, hegyen éjszakázott, iszákjában vitt elemózsiát, de pálinkáért és borért minden hitvány ivóban megállt. A kocsmáros nem azért tartotta a fogadóját, ahogy a magyar szó egyik értelme jelentené, hogy ott bőséges vendéglátással várja és kényeztesse az utast − hacsak az nem dúsgazdag volt, márpedig ezekben a lebujokban többnyire csak a szegények fordultak meg −, hanem azért, hogy az itallal kihúzzon a zsebéből minden fillért. Azután már nem volt becsülete, és mehetett, amerre akart.

Vitoria és fia is iszogattak, de csak módjával, és a férje nyomai még mindig tovább vezettek, kocsmáról kocsmára. Végre egy tiszta ivóba jutottak, ahol a vendéglős azt állította, hogy itt csak ketten voltak, de az ura már nem volt velük. Az előző helység fogadójában még hárman voltak, tehát Lipan a két falu között „Felrepült az égbe? Vagy lezuhant a feneketlen mélységbe?” A kocsmáros ismerte a két cimborát, a nevüket is tudta. Vitoria úgy gondolkodott, hogy őket bármikor megtalálhatja, de előbb az urát kell felfedeznie. Újabb égi jelet is kapott, hiszen „a szél megállott, és visszafordult a maga birodalmába”, tehát céljukon túljutottak, és vissza kell menniük.

A kocsmában előkeveredett a fogadós kövér, rosszkinézetű felesége, aki sokat tudott a két gyanúsított, suhai gazdáról. Elbeszélte költekezésüket és a feleségek fennhéjázó magatartását, ami korábban nem volt rájuk jellemző. Különös intellektuális réteg élt ebben a román faluban. A bíró felesége sok szépítőszert használt és jól értett a „kendőzéshez”. „A bájolásban és ráolvasásban a tanítóné a legnagyobb tudós.” (Mire taníthatta a gyerekeket?) A kocsmárosné elküldött egy fiút a két gazdához, hogy jöjjenek a községházára, ahol várják őket. Az a kisregényből nem tűnik ki, milyen törvények uralkodhattak ezen a környéken, hogy egy suhanc hívására a két gazda: Bogza és Cuţui el is ment, ahol találkoztak a bíróval és a jegyzővel. A két juhos gazda kérdezte az asszonyt, hogy mi járatban van, mire Vitoria szelíd szavakkal, nem vádlón elbeszélte. Láthatóan a két ember megenyhült, és hazudozva előadták, hogy ők megegyeztek a férjével a juhok árában, kifizették neki és elváltak tőle, mert „Lipannak sietős volt az útja.” A két ember annyit még elárult, hogy a taljánok keresztjénél, fenn a hegyen egyeztek meg és hagyták el.

A két asszony visszatért a kocsmába, és Mária, a fogadósné − aki eddig is mindenben segítette a jövevényt − elhatározta, hogy elmegy a két jómadárhoz és a világszép, de buta feleségektől megtud egyet s mást. Vitoria ekkor éjjel kétszer is álmot látott. „A sötétségből, amely elválasztotta az urától, most fordult először feléje Lipan arca; mondott valamit, csak neki, és csak ő értette.” Másnap reggel Vitoria visszaindult az előző faluba. Közben a szél is mint valami útjelző szellem megfordult, és dél felől kezdett fújni. „az asszony a maga titkos szándékát követte.”

A hegy túlsó oldalán Vitoria ismét egy kocsmában kötött ki és elbeszélte, hogy mit végzett a hegy elülső oldalán. Toma úr, a kocsmáros elkísérte az asszonyt a falu széléig, ahol egy magányos ház állt. Amikor beléptek a kapun, három kutya ugrott nekik, de Vitoria egy vesszőt hozott magával és ezzel megállította őket. A legnagyobb, egy vágott fülű és farkú kuvasz Lipané volt, és megnyalta gazdasszonya kezét. A kocsmáros elcsodálkozott, hogy egy távoli vidékről ideérkező véletlenül hogyan találja meg elkóborolt kutyáját, amely még az ősszel került elő valamelyik szakadékból és éhesen kéredzkedett be.

Vitoria bőséges jutalmat adott a kutya tartásáért, és elindult vele a hegy szakadékai felé. Már tudta, hogy férje teteme valahol itt fekszik a mélyben, de „jobb is így; inkább lássa holtan, mint távol a családjától, más asszony karjaiban, idegen ágyban.” A kocsmáros emlékezetébe visszatért, hogy a keresett gazda Sabasa és Suha falu között pusztulhatott el, mert egyikből kiindult, a másikba már nem érkezett meg. Elhatározta, hogy az asszonyt segíteni fogja további útján. Hóolvadás volt, a hegyekből a szakadékokba zúdult a víz. Keresgélni csak azután lehetett, ha a természet megnyugszik, így Vitoria visszatért az előző fogadóba, ahol Mária, a kocsmárosné szeretettel várta, és ő is csatlakozott a magánnyomozáshoz. Híre járt a faluban, ezért mindkét gazda felesége hízelegve fölkereste és tudakozódott, hogy mi a terve. A kocsmárosné „konkolyt hintett közéjük”, hogy egymásra valljanak. Az egyik asszony elment Bogza, a másik Cuţui gazda feleségéhez tudakolódni, de nem mentek sokra. Másnap reggel Vitoria a fiával elindult a hegyre. A második hídnál a kutyájuk nyugtalanná vált és lerohant a szakadékba. Az anya utána küldte fiát. A legény rémülten kiáltott, és az asszony tudta, hogy a gyermeke mit talált. Ő is utána ment. Ott feküdt előttük Lipan és lova teteméből mindaz, amit a vadak meghagytak. „Sietve letérdelt, összeszedte a csontokat, és egyenként megvizsgálta az ura holmiját. Nechifor fejét baltaél zúzta be.” Vitoria keservesen fölkapaszkodott, és a lova tarisznyájából gyufát, gyertyát vett elő. Visszamászott, majd egy kőpárkányon fényt gyújtott a férje maradványai fölött. Ekkor az asszony testébe „új erő költözött.”

Nem roppant meg, mint ahogy nagyon sokan itt törtek volna össze a látványtól és a szeretett ember holtának teljes bizonyosságától. Micsoda lelki erő volt ez, amely csak olyan emberben keletkezik, akinek van hite, aki szereti társát, és biztos abban, hogy amit cselekszik, az fontos. Ilyenek lehettek azok a nők, akik Eger vár viadalánál Dobó István kapitány mellett a romos várfalakon ki karddal, ki forró szurok öntögetésével védte a hazáját; ilyenek voltak azok az anyák, hitvesek, és menyasszonyok milliói, akik a XX. században átvészelt megannyi háború során szembesültek szeretteik elvesztésével, majd a megrázkódtatás után ismét tudtak lábra állni és továbbvinni a maguk, vagy a rájuk bízott életeket.

Vitoria ráparancsolt a gyerekre, hogy maradjon apja teteme mellett. Újra fölkapaszkodott az útra és bement Sabasába, hogy Toma úr kocsijával visszatérjen férje teteméért. Fiának parancsolta, vigyázzon, hogy a gyertya ki ne aludjon. „Az örök világosság fényeskedjék neki.” A fény a Teremtőnek, a léleknek és az üdvözült ember túlvilági helyének is jelképévé vált. Ezekhez az értékekhez az utóbbi félévszázadban politikai indokból meggyújtott fáklyák, gyertyák, mécsesek, utóbb szemetes kukák lángja kormozza be a fény valódi értékeit, és gyakran nehéz megállapítani, hogy a tüntetőknek, vagy az ellentüntetőknek van-e igaza.

Sötétedni kezdett és a gyermek idegei megviselődtek. Fölmászott a lovához és a kutyához. „A legény csak annyit értett, hogy a földből hideg félelem szivárog beléje; ok és értelem nélkül beszélni kezdett a lóhoz és a kutyához.” Dehogy ok nélkül kezdett el beszélni. Ez a legtöbb embernél előfordul, ha maga marad és fél. Van, aki énekel, mások kiabálnak. A saját hangunk is bátorítást nyújt, és csökkenti a szorongást. Hamarosan megérkezett Vitoria Toma úrral, a bíróval és a községi őrrel. Tüzet gyújtottak és fölkészültek az éjszakázásra. A tetemet az elöljáróság nem engedte elszállítani. A pap is idejön az első imádságot elmondani. Egyelőre a fiúnak le kellett mászni, hogy a templomból hozott keresztes gyertyatartóban újra fény lobbanjon a halott fölött. Másnap bizottság száll ki a körülményeket kivizsgálni, addig maradni kell, így előkerült a kocsiból a kenyér és a pálinka, amely utóbbi egy pohárból iszogatva, gyakran körbejárt a virrasztók között.

Ismét érdekes sorok következnek, melyek az eldugott kistelepülés népi műveltségére jellemzők: „A nap folyamán kijött a hegyre a pópa is a kenyerek és üvegek között, és nagy fáradsággal leereszkedett a szakadékba…” A kenyér és a pálinka nagy hajtóerő lehetett a havasokon; de ahol hagyományos életmódot folytattak e világon, sehol sem vetették meg az étel és ital eme nemes formáit. Ismét egy jellemző kép: az asszony felhajtotta a halottat fedő pokrócot, hogy férje teteme hallja az imát, és koponyájának sötét üregeivel élvezhesse a kéklő eget. Valamennyiönkben, még a tanult emberben is él az az ősi elképzelés, hogy a holt még nem igazán halott, hogy lelke nem távozott, és szelleme itt marad, amíg szükség van rá, vagy neki fontos. Mindenesetre, úgy kell vele bánni, mint az élővel.

A hatóság azonban ráért, akár a tetem, amelynek már édes mindegy volt, hogy mikor dugják a föld alá. Csak harmadnapra szállt ki. Addig legalább az arra járók és részvétezők élvezhették a bőséges pálinkaáldást. Félreértés ne essék, ebből a tragédiából nem kívánok a végén szatírát faragni. Egy szokás ma már különösnek tekinthető apró részleteit világítom meg, amelyek nagyon is fontosak voltak azoknak, akik ezeket átélték. Vitoria agyafúrt módon beszélt az előjáróknak arról, hogyan képzelte el férje meggyilkolását, még egy embert is említve, aki tanúként láthatta a három gazda közötti adásvételt, és lehet, hogy ő ölte meg Lipant. Miközben beszélt, szavainak hálójában egyre szorosabbra fogta a két juhos gazdát, és nyilvánvaló tette, hogy bár tagadta, minden gyanúja rájuk hárult. Az asszony elmondta, hogy mindenkit meghív a halott temetésére. Olyan volt ez, mint az a jogi művelet, amelyet a törvény úgy hívott, hogy tetemre hívás. Szembesülni kellet a bűnnel.

Suhában megkezdte a kihallgatásokat Balmez alprefektus úr. Vitoria is bent volt a teremben, és beleszólt a dologba, ismét fölhozva egy újabb személynek, a „tanúnak” a lehetséges részvételét az eladásnál, majd amikor távozott a kihallgatásról, mindenkit meghívott a holnapi temetésre, és odaszólt a kihallgatáson részt vevő gazdának, hogy „Nechifor már mindent megmondott, amit akart. Okvetlenül elvárom, Bogza úr.” Ezzel, hogy a holt tisztázta a gyilkosság körülményeit, félelmet ültetett a gazdába. Kint az előtérben már várt Cuţui is, akinek Vitoria ugyancsak beszélt egy harmadik emberről, a tanúról, de azt is elmondta neki, hogy a holt már mindent elmondott. Őt is meghívta feleségével együtt a holnapi temetésre, és utána a torra. Ez utóbbi hatott, mert az evés és ivás fő életelem, így a másik gazda is beleegyezett a temetésen való részvételbe. Ezzel az asszony távozott. Visszament a fogadóba Máriához. Ott találta Cuţui feleségét. Neki úgy beszélt Bogza asszonyáról, mintha az is ott lett volna a tárgyaláson, és nem éppen hízelgőn szólt barátnőjéről. Ezzel a hazugsággal újabb gyűlöletet ültetett el. Lassan mindenkit megmérgezett maga körül azok közül, akiket gyanúsított a gyilkosság miatt. Vitoriát már csak a bosszú éltette.

A falu izgalomba hozott lakóinak nagyobb része kocsikra ült és elindult a temetésre. „Vitoria óhajtása szerint három pap és három kürtös vonult ki, négy siratóasszony kísérte őket.” A mi vidékünkön, Hódmezővásárhely környékén a siratóasszonnyal való temetés Katona Imre folklorista szerint már az 1860-as években megszűnt. Elég különös szokás volt, hiszen ezek az öregasszonyok fogadott siratók voltak, akik jajveszékelve elkántálták a halott jó tulajdonságait, vagy éppen intrikusan szóltak róla, attól függően, hogy a gyászolók mit akartak hallani, és mennyit fizettek érte. Ez a népi szertartási részlet a polgárosodó és fölvilágosult gazdatársadalomból kiszorult.

Vitoria lemászott a szakadékba, és férje csontjait maga rakta bele a koporsóba, majd meglocsolta borral. Ez a pogány áldás a vásárhelyi paraszttársadalomban régebben úgy nyilvánult meg, hogy az iszákos ember koporsójába útravalónak egy üveg bort vagy pálinkát helyeztek. A menet megindult. Itt volt mindkét gyanúsított juhos gazda is, de az út két oldalán mentek. Nem találkoztak össze, és az asszonyaik is gyűlölködve figyelték egymást. Amíg a koporsó nyitott volt, Bogza belenézett, és figyelte, hogy a koponyán látszik-e a balta nyoma, mert ha nem, akkor Lipan részegen is belefordulhatott lovával a szakadékba. A fiút anyja előre küldte halott apja holmijával és a kutyával Sabasára. Vitoria a sírnál jelenetet rendezett. Ujjaival mintha a szemét akarta volna kikaparni, majd felsikoltott, hogy férje miért hagyta el, utána „térdre roskadt és homlokát a koporsó szélére ejtette.”

A szertartás után a temető kapujában minden távozó negyed kenyeret és pohár pálinkát kapott a halott emlékére. Ez számunkra bizonyosan különös vendéglátásnak tetszik. Vásárhelyen temetőbeli kínálás nem létezett. Itt a gyászolókat a háznál leültették és főtt ételekkel megvendégelték. Ezen csak a család és a meghívott fontos vendégek vehetek részt. Tudomásunk van arról, hogy még a XX. század elején is érkeztek a torra koldusok, akiket szintén illett megvendégelni, de ők nem ültek asztalhoz.

Vitoria is rendezett tort a fogadóban, és ide szintén a meghívottak jöhettek el. Az ültetésnél az asszony a két gyanúsított juhos gazda közelében foglalt helyet, és amikor már jócskán iszogattak, előbb Bogzát vette célba. Baltáját azzal kérte el, hogy éppen olyan, mint a fiáé, és átadta mögötte álló gyermekének, hogy nézze meg. Elbeszélte, hogy amíg az elöljárókra vártak, meggyilkolt férje elmondta neki halálának történetét. Erre az alprefektus úr is hegyezni kezdte a fülét. Az özvegy lépésről lépésre előadta a történetet, hogy két ember miként gyilkolta meg a férjét. Bogza előtt kitárult a fél év előtti jelenet úgy, ahogy az megtörtént, de a nő nem nevezett meg senkit, csak tovább élezte a gyanút. A gazda nem bírta tovább a ránehezülő lélektani terhet, és kitört. El akarta venni a baltáját a gyerektől, de az anyja nem engedte.

„− Gheorghiţă − mondta csodálkozó hangon az asszony −, azt hiszem, hogy ez a balta véres: és az van reáírva, hogy ez az ember ölte meg apádat!”

Kitört a kézi tusa. A gazda el akarta venni a legénytől a baltát, de a másik gyilkos, Cuţui felugrott és nem engedte, mire Bogza homlokon ütötte és elvágódott, majd kirohant a nyitott kapun. Az özvegy szólt a fiának, hogy engedje szabadon Lipan megtalált kutyáját. Amíg a legény az állat kiengedésével vergődött, a gyilkos megtámadta, hogy elvegye tőle a baltáját, de a fiú homlokon sújtotta vele és a földre esett, ahol a kutya a torkát harapta. Szétválasztották őket. A csendőrök is előkerültek egy szobából, és Bogza megadta magát. Papot kért, hogy gyónni akar, miközben elnyöszörögte: „− Ne verjetek meg, ne öljetek meg. Elmondok mindent magamtól. Tudjátok meg, hogy ez az asszony igazat mondott. Éppen úgy történt.” Ezt követően hangosan meggyónta a papnak a bűnét és feloldozást kért. Ekkor Vitoria megkérdezte, hogy miért vált gyilkossá? „− Azért tettük, hogy megszerezzük a juhait. Azt gondoltuk, hogy sohasem fog kiderülni. Adják vissza a nyájat az asszonynak, ahogy az igazság kívánja.”

Az özvegy szólt a fiának, hogy csutakolja le a lovakat, etesse meg, mert a küldetésnek még nincs vége. Le kell menni a völgybe a juhokért, miséket mondatni Lipan lelkéért, az adósságokat kifizetni, a húgát visszahozni a kolostorból, hazamenni, mert a nyájat már föl kell hajtani a havasokba. „A végén hazamegyünk Magurára, és folytatjuk, ahol elhagytuk.” Ez az utolsó előtti mondat a kisregény csúcsa, hiszen négyezer év távlatából megismétli Gilgames örökérvényű elhatározását, hogy neki „még tervei vannak a fallal”.

Sadoveanu szinte hihetetlen teljesítményt nyújtott ebben a többdimenziós történetben. Bemutatott egy leáldozóban lévő életformát, amely tele van hagyománytisztelettel, néprajzi és szociográfiai értékkel, amelyeknek teljes szépsége csak azon olvasók előtt bontakozik ki, akik ismerik e népréteg életmódját. A valóság és a misztika úgy keveredik benne, hogy mindig a realitás győz, nyitva hagyva azt az utat, amit az ég felé nem ismerünk, de erős hittel sokan epekedve figyelünk. Az író remek személyiségrajzot ad az emberekről, melynek csúcsán Vitoria, az írástudatlan asszony áll, aki mérhetetlen bölcsességével és gyors fölfogó képességével túltesz a vele érintkezők eszén, és maga nyomozza ki azt a bonyolult történetet, amelyhez a diplomás elöljárók sem fértek közelebb. A kisregényt izgalmassá teszi a nyomozás részleteivel, és fokozza a cselekmény lendületét, de nem engedi, hogy a mai kor primitív krimijévé formálódjon. A történetben Vitoria nem válik terminátorrá. Bár bosszúvágytól forr, de az igazságát keresi, és a férjének a becsület kívánta tisztaságot. Lipan nem azért késett, mert fiatal, szép menyecske ágyában hentergett, hanem mert meggyilkolták.

Sadoveanu kiváló lélektani ábrázolást nyújt a történet során. Nagyszerűen érzékelteti a primitív gondolkodást, a haszonszerzési vágyat, a kapzsiságot, a gyűlöletet, a fölszínes barátságokat és összetartozásokat; a papok és elöljárók hivatali kötelezettségének unott teljesítését, korrumpálhatóságukat, és nem az egyszerű embert szolgáló magatartását. Az utolsó fejezetekben kibontja azt a rafináltságot, amely az özvegy számára szükséges volt, hogy nyomozása előre jusson. Élvezte maga is azt a belső fejlődést, amelyen e közben keresztülment. A mindvégig keményen visszafojtott, elemi erővel tomboló indulatait, amit az utolsó percekben sem hagyott robbanni, csak kész tényként föltálalta a gyilkosság pontos történetét, és ez nagyobb súllyal csapott a bűnösre, mint a balta. Az író mellékszereplőkké teszi a hivatal polgárait, akik semmi mást nem tesznek, mint hogy kénytelenek elfogadni Vitoria áldozatos nyomozásának eredményeit. Ez a nő sohasem esik kétségbe, pedig gyakran fél és remeg, mint minden ember nehéz körülmények között. A családból időnként a serdülő fia segíti, de támaszkodik egy sor jóakaratú emberre. Ez azt jelzi, hogy a világ nem csupán zsiványokból áll, hanem azokból is, akik itt, a havasokban, e nagyon nehéz körülmények között az életet becsülettel fönntartják és továbbviszik.

Az ügy le sem zárult, meg sem tudjuk, hogy a másik juhos gazdának, aki a gyilkosság társtettese volt, milyen büntetése lesz, amikor Vitoria nem törődik tovább az üggyel. Ő már az égi és földi hatalmak előtt mindent tisztességesen, lelkiismerete szerint elintézett. Még a csendőrök a fogadó udvarán a szökni akaró bűnöst hajkurásszák, amikor arra gondol, hogy mi lesz a kiteleltetett juhokkal, az otthonával és a lányával? A kisregény utolsó mondata ez, amelyet fiának mondott: „− De azt tudd meg, hogy a húgodat nem adom hozzá a Topor dászkálné^⁴ bütykös orrú, nyakigláb fiához.”

Vitoria, aki ősi szokás szerint az italából soha sem felejtett el áldozatkén egy csöppet a földre önteni, ezen a ponton maga válik jövőbe tekintő Földanyává; aki felelős a családjáért, különösen a lányáért, mert neki kötelessége lesz majd megfoganni, méhében gyermeket hordani, megszülni, fölnevelni, hogy vele az egész közösséget szolgálhassa, hogy a világ mindig kerek maradhasson.

Sadoveanu és Móricz itt idézett írásai között egy év telt el. Nem valószínű, hogy ez alatt a román kisregényt már magyarra fordították és írónk is olvasta. A téma rendkívüli hasonlósága nem lehet plágium, hanem a kor szelleme: a két világháború közötti szegénység egy szűk rétegének magatartása két szomszédos nép esetében, ahogy erre már A balta elemzésénél is utaltam. Mit fogalmazott meg Móricz Zsigmond?

A Bodri nevű juhos gazda a pusztán kisfiával saját nyáját legeltette. Az asszony bent élt a távoli faluban és csak ritkán látták egymást. A mellette legeltető veres ábrázatú pásztor a cimborájával szemet vetett Bodri rézcsatos övére és a nyájára. Elhatározták, hogy a javakat mindenáron megszerzik. Alkonyattájt elmentek hozzá és kérték a bőrövet, de mivel a gazda nem adta, különösebb alkudozás nélkül, a fiával és a kutyájával együtt agyonverték, egy lyukban eltemették, a hant fölött megvacsoráztak, majd az övvel, a háromszáz birkával és a szamarakkal eltávoztak.

Őszre járt az idő. Amikor az asszony kiment a családot meglátogatni, szeretteit nem találta. Elindult keresni. Még a Dunántúlra is elgyalogolt, de ott sem lelte őket. Kitavaszodott, mire kiderült, hogy az apát, fiát és a komondort agyonverték, majd elföldelték. Szegeden gyűjtötték a nehéz bűnözőket, köztük a veres képű juhászt is, akit több rablással és gyilkossággal vádoltak. Minden jel és bizonyíték ara utalt, hogy a Bodri család tragédiája is az ő személyéhez köthető. A vizsgálóbiztos kérdezni kezdte. Természetesen mindent tagadott, hiába kapott figyelmeztetést: már úgyis annyi van a számláján, hogy a bitófáját ácsolják, legalább könnyítsen a lelkén. A gyilkos nem tört meg, de a vallató látszólag közömbös kérdéseivel úgy sarokba szorította, hogy belülről már remegett. A biztos elengedte, miközben az ajtókilincsre akasztották az előkerült rézveretes övet. Amikor a veres képű ember odaérve meglátta, összeomlott és bevallotta szomszédjai lemészárlását. A vizsgáló annyit mondott: barbárok. Ez a szó ítélet volt nemcsak a bűnösre, de erre a társadalmi periférián élő, bűnöző rétegre is.

A röviden összefoglalt történet három bekezdése jelzi, hogy a novella fölépítése hasonló A balta című kisregényhez. Mindkettőben a primitívség és a kapzsiság vezérelte a gyilkosságot. Mindkét esetben a vagyont ugyanannyi számú: háromszáz-háromszáz juh képezte. Az eltűnés itt is, ott is ősszel történt, és kitavaszodott, mire fény derült rá. Sadoveanu és Móricz egyaránt néprajzi és szociográfiai hitelességű részleteket idéz. Az írások főhőse a két asszony, akik minden fáradságot félretéve, ügyesen nyomoznak. A befejezés mindkét esetben a bűncselekmény kiderülése és a bűnösök elmarasztalása. A román író különösebben nem törekedett arra, hogy szereplői szűkszavúak legyenek, pedig írástudatlanok, akik alig beszélnek egymás között. Hasonló a helyzet Móricz hőseivel is, de a magyar író igyekszik, hogy ezt a kevésbeszédűséget minél tökéletesebben ábrázolja. Csakhogy nézzük meg a novellát, tele van párbeszéddel, ahogy a román kisregény is. Ezek Móricz esetében hemingwayi tömörségűek, egy-két szóval mindent elmondanak, amit akarnak és tudnak, akár Bibó Lajos elbeszéléseiben a vásárhelyi parasztok. A valóságban a nagy hallgatás többet beszélt el, mint a sok lotyogás. Az író a Barbárokban is ezt igyekezett ábrázolni, miközben a cselekmény a párbeszédekkel haladt előre. A „Nagy sömmit” − ahogy Tornyai János gondolkodott a pusztáról és a benne lakó lélekről − könnyebb volt megfesteni, pedig ez is csak keveseknek sikerült, mint szavakkal leírni.

Nagy örömömre szolgált, hogy Móricz ebben a novellában megfelelő tájszólással beszélteti szereplőit, nem úgy, mint a Rózsa Sándor regényben, amelyben a „szögedi”^⁵ ö-ző tájszólás erőltetése katasztrofális. A tájnyelvbe bele kell születni, azt megtanulni nem lehet, mert akkor képződnek olyan, a nép által sohasem használt torzszavak, mint a Rózsa Sándor filmváltozatában alkalmazott „szörölmöm”.^⁶ Szándékosan azért említem éppen ezt a példát, mert nyelvjárásunkban ez a szó egyetlen ö hangot sem tartalmaz!

Móricz Zsigmond vonzódott a betyártörténetekhez. A Barbárok juhász gyilkosainak ábrázolásához talán ez is hozzájárulhatott. Valószínű, romantikus néphősöket látott bennük, ahogy több kiváló magyar író is ebbe a hibába esett, különösen a népi írók egy része, akik a betyárokban a nép igazságszolgáltatóit vélte. Ezt a történelmi tévedést a néprajzi szakirodalom végre tisztázta.^⁷ Amikor a Rózsa Sándor regényéhez^⁸ adatokat gyűjtött, először nem akarta megírni, hanem Bibó Lajosnak fölajánlotta − ezt Bibó vallomásaiból ismerjük −, de a vásárhelyi író nem fogadta el, mondván, hogy ő ezekről a bűnözőkről nem ír.^⁹ Szerencsére Móricz megírta, de Sándor alakjában inkább a romantikus hős, mint a történelmi negatív figura kapott hangsúlyt. Legaza Ilona szerint az író a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című második kötetben „a betyárt, mint a társadalmi fejlődésért és a nemzeti függetlenségért harcoló hőst ábrázolja…” A rablógyilkos betyár és a társadalmi fejlődésért harcoló „hős” már nem is romantikus, hanem egyenesen történelmi és politikai tévedés, amellyel a kötetismertető még az író ábrázolását is túllépte. Móricz tisztelte és elismerte Bibó Lajos kiváló írói tehetségét, a népi szereplők hű ábrázolását és beszéltetését. Nem véletlen, hogy amikor Bibónak A föld című novellás kötete 1928-ban megjelent, a Nyugatban többek között így üdvözölte: „amit tud, azt senki sem tudta eddig köztünk, sem Mikszáth, sem Tömörkény, sem más…”^¹⁰

Miután eljutottam idáig, a világhálón elolvastam a Barbárok néhány irodalomtörténeti jellemzését. Ezek közül egy nézettel vitatkozom, amelyet Legaza Ilona a legvilágosabban fogalmazott meg. A Barbárok: „Ez az egyetlen szó azonban lényeges társadalmi mondanivalót rejt magában: vádat emel egy olyan világ ellen, amely a szegénységet ebbe a nyomorúságba süllyeszti, és amelynek hatalmon lévő osztálya ilyen értetlenül áll szemben a szegényemberek világával.”^¹¹ 1945 óta csak ezt az egyoldalú beállítást olvashatjuk. Ez féligazság, amellyel részben egyetértek ugyan, de a megírt életformának, nálunk és román szomszédainknál egyaránt volt és van egy másik, igazabb része is. Hányszor leírtam már és interjúkban elbeszéltem, hogy az egyoldalú beállítást kikérem azon szegény milliók − Legaza szavaival élve: a „szegényemberek világa” − nevében, akik jóval nyomorultabban éltek, mint a két írás gyilkos juhos gazdái. Családjukkal együtt jobban boldogultak volna a nyájukból, mint azok a pásztorok, akiknek semmijük sem volt, csak a nyomorult éves bérükért őrizték mások juhait, mégsem váltak gyilkosokká. Arról a csúsztatásról nem szólnak a politikailag csak egy irányban figyelők, akik ezeket az írásokat méltatják, hogy a vizsgált helyzetekben a bűnözők nem a legszegényebb néposztályból kerültek ki. Az elkövetők vagyonosak voltak. A legtöbb esetben a jómód szüli a harácsolási kényszert, a még többet akarást, a bűnözéstől sem visszarettenő kapzsiságot!

Fölfigyeltem arra, hogy a Barbárok esetében Móricz két egymástól jól elválasztható történelmi korszakot kever, és két idődimenzióban lebegteti a történetet. Az egyik a „klasszikus” betyárvilág, ami Ráday Gedeon^¹² után két évvel ért véget. A szegedi várbörtönben az ő vallatója volt Laucsik Máté,^¹³ aki kegyetlen módszerekkel szedte ki a fogva tartottakból a vallomásokat. A Barbárok olvasása közben akaratlanul is Szeged jutott az eszembe, és a „vizsgálóbiztos” esetében Laucsikra kellett gondolnom. Csakhogy ez az időszak a kapitalista termelési és társadalmi rendszerre való áttérés során volt, míg a móriczi novella a két világháború közötti, érett kapitalista rendszerben játszódik. Az elemzők szerint az 1930-as évek társadalmi igazságtalanságát tükrözi, amely a pusztai végeken évszázadok óta semmit sem változott.

Ez ismét csúsztatás és nem igaz. Elég, ha Bálint Sándornak vagy Juhász Antalnak a szegedi migrációval kapcsolatos kiváló könyveit említem. Leírták, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején az anyavárosból mennyi szegény ember indult el a Homokhátság meghódítására, és sikerült nekik éppen az 1930-as évekre virágzó falvakat kiépíteni, amelyek nem a rablásokból és bűnözésekből gyűlt vagyonból születtek, hanem a szegénység magát nem kímélő, szorgos munkájából! A vásárhelyi gazdáknál szolgáló nincstelen béresek, cselédek életük végére annyit össze tudtak gyűjteni, hogy volt egy kis házuk, ahol meghúzták magukat, és a Nyomáson néhány hold földjük, amelynek konyhakertjéből ellátták magukat. Egyikük sem volt bűnöző. A gonosztevők gyorsan kiszóródtak a felelősségre vonás rostáján, vagy a politikai ranglétrán már olyan magasra kapaszkodtak, hogy társadalmi védelmet élveztek. Ez utóbbi a korrupcióval párosulva, máig itt él közöttünk, és egyelőre kiirthatatlan!

Azzal viszont egyet értek, hogy a tudatlanság a barbárság része, de ezt ne kössük a szegénységhez, mintha minden vagyontalan magában hordozná a bűnözési kényszer génekbe programozott kódját, mert ez valódi előítélet, és ez az igazi tudatlanság! Levéltárakban kutattam a betyárvilágot. Kiderült, hogy a rablók, gyilkosok, betyárok között a betyárkorszak utolsó évtizedeiben már minden rendű és rangú, bűnözésre fogékony ember található volt. Inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy a bűnözési hajlam milyen mélylélektani motivációkat tükröz, és ezeket miként lehetne mind egyedenként gondozni, mind csoportosan, és társadalmi összefogással orvosolni.

1 Román hegyi pásztorok, a juhok gondozói, és a birka termékeinek részbeni földolgozói.

2 A. Morgan: Aigo, a hóvilág fia című regényének ismertetőjében a fekete mágiáról és a bábu szurkálásáról már írtam.

5 A „szögedi” tájnyelv ma már történelem, hiszen a felsőfokú képzési központok évente változó nagy tömege, és a más tájakról betelepült lakosság hivatalos nyelvhasználata alaposan felhígította. Ezt az archaikus jellegű nyelvezetet ma még legszebben és legtöbben Vásárhelyen beszélik, amely egyes nyelvtudósok szerint, leginkább hasonlított a honfoglaló magyarságéhoz.

6 Tévéfilmváltozatának rendezője: Szinetár Miklós. Adásba került 1971-ben.

7 Több tanulmányomban leírtam, hogy a betyárok közönséges bűnözők voltak és nem népi hősök. (Lásd például: Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer Nyomda & Könyvkiadó, Budapest, 2000.)

8 Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941. Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942.

9 Szenti Tibor: Bibó Lajos vallomásai. LAZI Bt. Hódmezővásárhely−Szeged, 1998. 70-71.

10 Szenti Tibor: Bibó Lajos vallomásai. LAZI Bt. Hódmezővásárhely−Szeged, 1988. 47. Bibó egyik beszélgetésünk során említette, hogy amikor Móricz elkészült a Rózsa Sándorral, szerette volna, ha a kéziratát átnézi és kijavítja benne a tájszavakat, de Bibó sajnos ezt sem vállalta, pedig nagyon fontos lett volna!

11 A Legaza Ilonától vett idézetek a világhálón, az említett könyvek ismertetőjében olvashatók.

12 Gróf Ráday Gedeont (1829−1901) Andrássy Gyula kormányelnök 1868-ban nevezte ki „Délvidéki királyi biztosnak”, és Szegedre küldte, ahol Rózsa Sándor és más haramiák rablóbandáit számolta fel. 554 bűntényt derítettek ki. 1871-ben lemondott tisztségéről. A betyárvilágot 1873-ban végleg fölszámolták.

13 Laucsik Máté székesfehérvári ügyvéd volt, aki a rendcsinálásból már a Bach-korszakban jelesre vizsgázott, korát meghaladó kriminálpszichológiai tudása és kitűnő vallatási érzéke miatt. Hírhedt szadista, aki iszonyatos kegyetlenséggel bírta beszédre a legkeményebb bűnözőket is. Vizsgálóbírónak rendelték Ráday Gedeon mellé. A gyűlölt vallatót fehér köpenye miatt a nép „Fehér zsandárnak” nevezte.