GRACILIANO RAMOS: ASZÁLY (1938)

Az aszály sújtotta pusztán egy család vándorolt. A házaspár két gyerekkel, kutyával és egy papagájjal indult útnak. A madarat már kezdetben megették. Nem sajnálták, hiszen néma volt, mert: „A család rendszeresen keveset beszélt.” A szerencsétlen madár kitől tanult volna szavakat, ezért a kutya csaholását utánozta.

A nehezen élők a világon mindenütt keveset beszélnek. Bibó Lajos elbeszéléseiben a vásárhelyi parasztok is alig szólnak, inkább cselekszenek.^¹ A természetben élő kisember számára a szó átok, amelyet csűrni-csavarni lehet. Ehhez nem ért és ösztönösen fél tőle, mert ha beszéde miatt bajba jut, a hatalom mindenkor ellene fordítja, és szavakkal nem tudja önmagát megvédeni. Arra pedig nincs pénze, hagy maga helyett jól beszélő nyelvet fogadjon. Így válik emberkerülővé, mert megtanulta, hogy aki nem olyan szagú, mint ő, csak bajt hoz rá, mivel „embernek ember a farkasa”.

A vándorlás hazánkban sem volt ismeretlen. Tömörkény István, Móra Ferenc, Bálint Sándor a szegedi migrációval kapcsolatban leírta, hogy a XIX. század végén nincstelen kisemberek hogyan hódították meg a Homokhátságot. A nagy tiszai áradás után, amikor a város romokban hevert, és az újjáépítés reménytelenebbnek látszott, mint új életet kezdeni a sívó homokon, százával rajzottak ki. Elindultak a kiskunsági puszták meghódítására. Sokan mindenüket eladva keltek útra, de volt, akinek a földéhségen és az élni akaráson kívül semmije sem volt. Egész vagyonát a hátán cipelve, akár a brazil vándorcsalád, nekivágott a bizonytalannak. Ahol megtelepedett, földből hantházat épített, fát ültetett a homok megkötésére és magot vetett a termény reményében. Így népesült be Balástya, ahol az anyaváros 1891-ben Szeged-Felsőközpontot; Mórahalom 1892-ben, ahol közigazgatási és kulturközpontot; Pusztamérges, ahol 1908-ban önálló települést hozott létre, és sorolhatnám a szegedi nagytáj falvasodását.

A brazil vándorcsalád a pusztulás határán volt. A nagyobb fiú összeesett. Az apja megütötte, de nem tért magához, ezért csak nőtt a terhe, mert a gyereket is cipelni kellett. A kisebbet az asszony vitte. Ő nem panaszkodott, pedig semmivel sem volt könnyebb a dolga, mint a férjének. Az anyák minden családi terhet jajszó nélkül addig hurcolnak, míg össze nem roskadnak vagy szívük dobog. Bizonyosan így volt ez őseinkkel is a hordatársadalomban, amikor az életben maradásnak az egyetlen lehetősége azon múlt, hogy a családot összetartó anya meddig bírta.

A vándorok végre „egy kihalt tanya udvarán voltak. A karám üres volt, a kecskeól romokban, az is üresen, a marhapásztor háza lelakatolva; minden elhagyatottságot árasztott. Bizonyosan elpusztult a jószág, és a tanyások elmenekültek.” Ez az elkeserítő valóság most mégis Édenkert volt a számkivetettek számára. A Bundás kutya „tengerimalacot szimatolt, szaglászott egy percig, a közeli dombon felfedezte őket, s elrohant.” Sikerült neki egyet elkapni, és letette gazdája elé. Jellemző, milyen elesett állapotban voltak, mert: „Vitória asszony megcsókolta a Bundás pofáját, s mert a kutya pofája véres volt, lenyalta róla a vért, s még hasznot is húzott a csókból.” Elképesztő, ha az ember élni akar, mit meg nem tesz; az ösztön mire nem készteti. Ramos meg is jegyezte: „Sovány vadászzsákmány volt, hanem a halálukat elodázta. És Fabiano élni akart.”

Előbb víz kellett. Az apa lement a kiszáradt folyómederbe, az állatitatóban még volt némi iszap, amit kivájt; lassan feltört belőle a zavaros lé, amiből ivott, majd a tökedényébe mert belőle, és vitte a családjának. Közben a tengerimalac alatt fölcsapott a láng, a vézna kis test a mirtusznyárson pirult, a kutya meg örült, hogy legalább a csontokat megkapja. Nézték a csillagokat és a holdat, amelynek udvara támadt. A jelenség akkor észlelhető, ha eső közeleg. Fabiano álmodozott, hogy újra kizöldül a táj, egy-két elkóborolt jószág talán előkerül, és az elhagyott tanyán pezsegni kezd az élet. „A tanya újjászületik − és ő, Fabiano, lesz a marhapásztor, jobban mondva gazdája ennek a világnak.”

A férfi és családja nemzedékek óta marhapásztor volt. Kis híján elpusztultak, de az üres tanya és a benne elindított szorgos élet megkegyelmezett nekik. „− Ember vagy, Fabiano! − kiáltotta hangosan… És ha jól meggondoljuk, nem is ember ő: csak egy félvér disznó, aki mások holmijára ügyel.” Rögtön kiigazította magát: „− Barom vagy, Fabiano!”

Nem gondolkodott rajta, de tudta, hogy itt minden a másé, és az álma egyszer összeomolhat. Nagy szerencse vagyonon belül lenni és birtokolni, de amikor az embernek csak annyi van, amit a hátán továbbvihet, bizonytalanabb a sorsa, mint azé a póké, amelyik alig látható szálon próbál a távoli ágig eljutni, hogy hálót ragasszon magának. „Megjött a zivatar. És vele a tanyásgazda, aki elkergette.” Az ember nem adta föl. Addig könyörgött, míg a gazda átadta neki a billogzóvasakat, annak jeléül, hogy csordája pásztorává tette. „Ő, Vitória asszony, a két gyerek és a bundás kutya belekapaszkodott a földbe.”

A dolog természetesen nem így volt. A tanya fehér tulajdonosa szüntelenül elégedetlenkedett vele, szidta, hatalmát mutogatta. A pásztor tudta, hogy a gazda bármelyik nap kiebrudalhatja, ezért nem is szándékozott gyűjteni. „Összecsomagolt batyuval élnek, hálhatnak fa tövében is.” A gyerekeknek keménynek kell lenni, akár az övesállat, különben elpuhulnak, és úgy járnak, mint a cukormalmos Tomás úr, aki sokat olvasott, de gyakorlati tapasztalatokkal nem rendelkezett, és nem volt kitartó. Mire ment a tudásával? Azóta bizonyosan kiszenvedett.

A marhapásztort elküldte felesége a városba vásárolni. Fogytán volt a petróleum, só, liszt, bab, a legfontosabb élelmiszerek, és az asszonynak is kellett volna egy vég piros karton. A boltosok mindenütt rászedték, a pénz gyorsan apadt. Ahogy az minden kültelki embernél szokás volt, aki ritkán jut el a városba, a vásár végét Fabiano is a kocsmába fejezte be, ahol egy csendőr ráparancsolt, hogy kártyázzon vele. A rend őrének rosszul mentek a lapjai és veszített. Esteledett, amikor a vásár véget ért és a félvér is hazafelé tartott, amikor a csendőr megállította, csizmájával rátiport a lábára és kínozta. Fabiano próbált volna magyarázkodni és kérte, hagyja békén, de nem tudta lebeszélni, mert nem voltak hozzá szavai. Végül „türelmét vesztette, s elküldte a jóanyjába.” Az egyenruhás azonnal hívta az őrjáratot és bevitték az őrszobába, ahol a bozótvágó kés nyelével alaposan elverték, majd belökték a börtönbe. Tipikus eset. Minden diktatúrában a hatalom visszaélésének ez forgatókönyve. Nyilvánvaló, hogy a csendőrnek pénzre volt szüksége, amit mindenáron igyekezett megszerezni. Látta a kocsma szögletében ezt a nyomorultat, aki több állati hangot ismert, mint emberi szót, és jó alanynak ígérkezett, hogy megkopassza. Sikertelenségét meg kellett bosszulni.

Magyarországon, és szerte a szovjet mintájú szolgaállamokban 1945 után folyamatosan ezt végezte a hatalom, a legszörnyűbb módszerekkel, ha szükség volt a tanyára, a benne lévő ingóságokra, szerszámokra és jószágokra. Ha az embernek nincs kevéske magánvagyona, amibe élete fenntartásáért kapaszkodni tudna, lelki erejét is elveszti. Teljesen kiszolgáltatottá válik, és azt lehet vele tenni, amit akarnak. A hatalom mindig vagyonéhes és lelki beteg, ami párosul a felfuvalkodottsággal és az agresszióval. Elveszti józan ítéletét és végül magát teszi tönkre, de összeomlásáig milliókat képes megnyomorítani és a társadalom békés fejlődésében jóvátehetetlen károkat okoz. Az emberi történelemben mindig így volt ez. Szophoklész remekül megírta az Antigonéban, azt is láttatva, hogy a diktatúrához kell egy diktátor, egy Vezér, akit hívei vakon követnek, de rögtön elinalnak, ahogy az ellenállás fölülkerekedik. Emberré válásunknak ez nem éppen szerencsés magatartásformája, amely a csoport uralkodó egyedének viselkedéséből ered. Kell hozzá az a hordaösztön is, ami zabolázhatatlanná válik, amikor a hatalom szabad kezet enged a rendcsinálásnak. Tipikus esete volt ez Budapesten 2006. október 23-án délután, amikor a békés nagygyűlésről hazafelé tartókat a rendőrség megrohamozta, és védtelen emberek százain véres akciót hajtott végre.

Rögtön fölmerül bennünk az is, hogy a hatalomnak milyen emberekre van szüksége ahhoz, hogy saját társaik gátlástalan megtiprását végezzék? A válasz egyszerű: emberekre. Olyanokra, akikből azonnal kiszabadulnak az ösztönök, ahogy erre lehetőséget kapnak. Fitogtatni akarja, hogy több mint aminek eddig látszott. Ő valaki, aki ha kell, képes történelmet formálni és megfékezni a gazembereket. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi haladást nem ők vezetik, de többen vannak. Az egyiknek tolla, ecsete, mintázófája, tervezőasztala van, de védtelen, a másiknak szöges csizmája, vértje, sisakja, hogy magát védje, és fegyvere, hogy másokat legyőzhessen. Ez a mi világunk ilyen egyszerű. Nincs túlbonyolítva. Mindenkinek tudnia kell, hogy a sorban hol a helye, és ha ennek megfelelően viselkedik, kevesebb baj érheti.

Szerencsétlen Fabiano ezekről a nehéz kérdésekről semmit sem tudott. „− Nahát! Nahát! Mért tették ezt? Sehogy sem értette. Jó szándékú ember volt, úgy bizony, sose került még börtönbe. Hirtelen ez az oktalan összetűzés. Annyira meg volt zavarodva, hogy fel se fogta balszerencséjét. Valamennyien nekiestek, veszettül, váratlanul. Az ember így ellenállni se tud.” Budapesten, 2006 őszén sem történt volna más, mint amit Fabiano remélt: „Csak haza akart menni Vitória asszonyhoz, lefeküdni a deszkaágyra.” Ramos alig bővített tőmondatai úgy pattognak agyunkban, akár a golyók, amikor sorozatot lőnek a tömegre. Az író nem akar forradalmat. Nem akar ő semmit, csak leírni az igazságot és megkönnyebbülni. Ettől válik lázadóvá. Csakhogy az Igazság őrjöngő fúria, amely − ha elszabadul − éppen úgy tör és zúz, akár a sárga képű katona és cimborái, akik véresre verték a marhahajcsárt. Talán nem is ők képviselik az igazságot, hanem a kormány, amely messze van, jóságos, népszerető, és semmit sem tud arról, hogy itt a végtelen pusztákon megbúvó falvakban hogyan hajtják végre törvényeit. Fabiano gondolkodott: „Minden rendben, láthatják. Tehet ő róla, hogy barom maradt? Ki tehet róla?” A gond az, hogy gyermekei vannak, akik miatt nem mehet neki ennek a csőcselék csendőrőrsnek, sem azoknak a láthatatlan embereknek, akik diktálnak nekik, és eltűrik a basáskodásukat. Majd a gyermekeinek is születnek fiaik, akik éppen úgy viszik tovább a dolgok folyását, mint ahogy ő vette át az apjától, nagyapjától. Mókuskerék ez, amelynek forgásából nincs kiút, mert végtelenített! „Ha megnőnek, valami láthatatlan gazda marháit őrzik, s megtapossa, megveri, meggyötri őket egy sárga képű katona.”

Az író sorra bemutatja a családot. Fabiano után most az asszonyra szán egy fejezetet. Csupa irodalmi szociográfia. Vitória piros, virágokkal teli szoknyát visel. Ha leül, a mocskos szövetet a combjai közé szorítja. A szent olvasófüzér, akár a gyöngysor, a nyakán tekeredik. Amikor lehajol, előrelendül, és dús keblei közé dugja. A szájában a pipa, amelynek füstje gyakori sercintésre sarkallja. Szétterült, ormótlan lábfeje, amelyre ha fölhúzza ünneplő, magas sarkú, szűk cipőjét, úgy bidereg benne, akár a kalickában utazó papagáj. Azután ott van a birodalma: a mocskos konyha, amelyet minden főzésnél elönt a füst, és ha a gondolatai elkalandoznak, az edényben lekozmál az étel. A gödörben játszó, nyakig sáros gyerekek, a bolháit bundájából a fogával tépő, láb alatt lévő, megöregedett kutya, és a legszebb tyúkot fölfaló róka csak nehezítették az életét. A világon és férjén kívül legfőképp az ágyra a legmérgesebb, amelynek középdeszkájából kiáll egy jókora görcs, és lehetetlenné teszi a nyugalmas alvást, de az ura képtelen helyette marhabőrágyra váltani. Az asszony még hajcsár férjénél is együgyűbb. Nincs aszály, vézna testük kigömbölyödött a rendszeres táplálkozás következtében, de Fabiano elviselhetetlenül horkol. Legalább az alvás lenne rendben.

Megvallom, hogy nem is annyira a tanyai, egyszerű parasztasszonyok, mint a városi szegénység között találtam hasonló típusokat. Azok között gyakori ez a világ, akiknek az élete egyetlen helyiségben zajlik: itt születnek, növekednek, szeretkeznek és halnak meg. Bizony van ebben jókora igénytelenség, amelyen ők maguk is változtathatnának, mert a szegénység nem föltétlenül velejárója a piszoknak, elhanyagoltságnak, butaságnak. A történet idejében még nem sarkallt senkit a fogyasztói társadalom, hogy szüntelen új és ígéretes termékre vágyva küzdjön a sok haszontalanság megvételéért, amely a percemberkék pillanatnyi boldogságát hozza, de amint megjelenik a jobb termék, az álom szertefoszlik, és további vágyakat szül.

Miközben az anya a nagyobb gyerek fejét tetvészte, a kisebbik az apját figyelte, amint igyekezett egy csikót betörni. Már a férfi ruházata is elbűvölte, nem különben magatartása, ahogy keményen fogta a lovat. Végül az állat kiszabadult alóla, de apja a talpára esett. Nagyon tetszett a gyereknek. Elhatározta, hogy a családnak megmutatja, ő is képes hőstettre. Magában számba vette a lovakat, de rájött, hogy egyedül a tornác lépcsőjéről sem tudna a hátukra mászni, így föladta tervét, de az elképesztést nem! Amikor a kecskéket levitték az itatóhoz, fölugrott a harcias bak hátára, amely elkezdett vele vitustáncot járni. A gyerek darabig tartotta magát, majd az apaállat győzött és levetette. Még az inge is darabon tovább hasadt. Ettől függetlenül, győztesnek érezte magát és bosszantotta, hogy sem a bátyja, sem a Bundás nem dicsérték. Az apja maradt meg benne, akire hősként nézett és tudta, hogy még nőnie kell, hogy a pásztor nyomdokába léphessen.

Minden gyermek meséket sző a jövőjéről, és nagy elhatározásokat tesz. A városi fiúk vonatvezetők szerettek volna lenni vagy órások. A két véglet: az óriás gép és a kicsiny szerkezet bűvölete hamar kialakult, és ahogy a kudarcokkal teli évek teltek, hamarosan el is szálltak. Ma más a vágyak iránya. Unokáim jobban kezelik a számítógépet, mint én, kitűnő bizonyítványért küzdenek. A legtöbb fiatal kevés munkával gyorsan akar meggazdagodni, és hírnévre szert tenni. A mai tanyán már nincs gazdagyerek, a nagybirtokos mezőgazdasági vállalkozó fiai nem is látták még a gazdaságot, ahol fogadott külső munkások éhbérért dolgoznak. Kapát, kaszát legföljebb múzeumból ismernek, de nem érdekli őket.

Fabiano kisfiát még vonzza a sarkantyú, a durva bakancs, bőrruha, lábszárvédő és a jókora kalap. Neki ezekért is sokat kell küzdeni, hogy egyszer majd úgy öltözzön be, akár az apja, és ha jön a gazda, kalaplevéve adjon számot a birtok gyarapodásáról.

Említettem, hogy az anya nyakában rózsafüzér lógott. Ebből következtetni lehet, hogy a családnak volt valamilyen keresztény kötődése. Arról nincs tudomásunk, hogy akár a szülőket, akár a gyerekeket megkeresztelték volna. Kaptak-e valamilyen vallásos nevelést, vagy mit tudtak az e világon túli életről? Az bizonyos, hogy ösztönös lelki kötődést éreztek, mert az ember néha keresztet vetett. Ez valószínű nem volt több, mint amikor a labdarúgók pályára lépnek és jó szereplésükért fohászkodva, mutatóujjukkal keresztet hajítanak homlokukra. Márpedig emberré válásunk során, amikor a lélek eljutott bennünk odáig, hogy felfedezte önmagát és kapaszkodót, óvó és segítő társat keresett, a természetelvű többistenségek közül elsősorban Földanyát, Hegyanyát és a Termékenység anyját kezdte tisztelni. Őket ábrázoló idolokat készített. A hajcsárgyerekek az agyagos gödörben öntudatlanul ezeket, és az állatfigurákat alkották újra hét-ötezer év múltán. Képzeletükben „kövek és csontok néha élőlényekké váltak, melyek benépesítették a cserjést, a dombot, a távoli hegyet és az ananászligeteket.” A többistenhit kiszélesedésével, a kultúra terjedésével egyre több áldozatot mutatott be nekik − köztük gyakori volt az ember- és állatáldozat −, míg megszületett a jóval takarékosabb monoteizmus, ahol egyetlen isten személyét imádták. A marhapásztor család is hallhatott valamit az egy Istenről és fiáról, Jézusról, de vallását a világ végén lévő tanyákon aligha tudta gyakorolni, mivel az egyház emberei ide nem jutottak el, ők pedig igen ritkán mentek olyan közösségbe, ahol templomi gyülekezet volt. Így hitük ösztönös kapaszkodó volt egy felsőbbrendű lénybe, akitől segítséget vártak.

A fiú Terta asszonyságtól hallott először a pokolról. Fogalma sem volt róla, hogy mi az. Anyját kérdezte, aki beszélt neki a pokolbéli máglyákról és forró üstökről, amely számunkra jelzi, hogy még mindig a bűnhődés torz középkori, földi képei éltek bennük, mire a fiú gyanútlanul megkérdezte: „− Maga látta?” Erre az asszony fejbe verte, és a gyerek bánatával a bokrok közé menekült. Ezzel a lelki gyakorlat körülbelül be is fejeződött. A gyerekben az egész túlvilági micsodáról ez a képzet alakult ki: „A pokol biztos tele van mérges kígyóval, jaguárral, és az emberek, akik ott laknak, fejbe verést, fülhúzást kapnak, kés tokjával verik őket.” Erről a helyzetről az a mai gyakorlat jutott eszembe, mint amikor az egykori tizenéves tanítványaim „kényes” kérdéseket tettek föl anyjuknak, akik éppen olyan tudatlanok voltak, mint ők, és semmire sem tudtak válaszolni, ezért inkább pénzt adtak nekik, hogy menjenek el szórakozni, és felejtsék el a dolgot.

Az író remek fordulattal példázata az esetet, midőn a következő sorokban Bundásról írt. A kutya szüntelen csontról álmodozott és ott volt az asszony lába alatt. „Néha ok nélkül is kapott egy rúgást. De a rúgásokat jó előre beszámította, nem űzték el a csontról szőtt álmait.” A kutya végül is annyit értett az egészből, „hogy nem jól mennek a dolgok.” Szomorúan érzékelem, hogy a regény eddigi egyetlen pozitív figurája az oktalan kutya volt. Talán majd ez a helyzet is egyszer, valamikor, egy meghatározatlan, távoli jövőben változni fog…

Hideg eső szakadt, villámok tartották rettegésben az asszonyt és a gyerekeket. A folyó áradt, állatdögöket és gyökerestől kitépett fákat sodort magával. Mocskos hullámai már a tanyát fenyegették. Fabiano nem félt, mert tudta, hogy a ház erős faváza kitart. A víz csak az oszlopok és gerendák közül a vályogot meg az agyagtapasztást moshatja el, amit, ha az ár leapad, újra rakhatnak. Milyen kicsi a világ! Ugyanezt a technológiát találtam a határunkban, az egykori Nagy-Rét kiosztása utáni földeken, és a gátépítés befejezését követően, a tiszai ártérben létrejött hullámtérben, a vizenyős talajra rakott cölöpépítmények tanulmányozása során.^²

A két népesség között azért volt egy lényeges különbség. Amíg a brazil hajcsár falrésein keresztül betört a hideg szél és az asszony nem győzte a tüzet éleszteni, hogy a gyerekek ne fázzanak, a mi parasztjaink ilyen esetben fogtak egy vödröt, teli polyvás sárral és betapasztották a réseket. A jó illatú sárszagot még máig az orromban érzem, amikor dédapám meleg tanyai szobájában, lefekvés előtt, a fejem fölött a gerendákat számolgattam. Ha a javítás időben kiszáradt, még be is meszelték. Ilyen egyszerű lenne ez a világ, ha megértenénk a törvényeit és egymást.

A pásztorcsalád a víz elől majd fölhúzódik a hegyre, a tengerimalacok közé, ahol békében átvészelik a telet. Nagy áradások alkalmából láttam, hogy egyazon faderékon nyugodtan várta sorsa jobbrafordulását kiöntött róka és mezei nyúl. Korábban gyűlölt ellenségek voltak, de most, életveszélyben megfértek egymással. Miért ne lehetne ez az ember és a tengerimalacok esetében is? Fabiano számára ez nem volt kérdéses, hiszen ők a menekültek, akiket a malacfalka befogad, és nem fordítva! Ezek a gondolatok csak álmok voltak, mint ahogy álmodozott arról is, hogy ha a víz elpusztítja a tanyát, elhagyja a családot. Bemegy a városba, meglincseli a sárgaképű katonát, aki igazságtalanul megverte és bebörtönözte, majd megöli az elöljárókat. Verekedés emléke tolult elő benne, amelynek ő lett a győztese, pedig ez sem történt meg. Csupa elfojtott indulatok felelősségre vonásról és megtorlásról. Az én dédapám téli estéken elment a gyülekezetbe és imádkozott. Kérte Istent, hogy adjon neki erőt a birtok megtartásában. Tavaszi vetésről álmodott, májusi esőről és bőséges aratásról. A lelkében béke honolt, és ha a munka után elővette a Bibliát, a fáradtságtól talán nem ért a bekezdés végére, de fejét nyugodtan hajtotta álomra. Megbékélt azzal, hogy Trianon után István fia Sepsiszentgyörgyön maradt a családjával és többet nem láthatja, de reménykedett, hogy legalább a temetésére hazajön. A világon nincs ember baj nélkül. Ez közös volt benne Fabianoval, aki szintén elhessegette a lelkében támadt rebelliót, és mint minden ember, aki a természet kenyerén él, végül ő is arról álmodozott, hogy a tehenek „majd újra meghíznak a friss legelőn, borjakat ellenek. A mezőn kisarjad a fű, a fák kilombosodnak, a jószág szaporodik. Mindannyian meghíznak, Fabiano, az asszony, a két gyerek meg a Bundás kutya.”

Az ember számára az ünnep olyan fontos, mint testnek a kenyér. Az ünnep a lélek egyik étke, kapaszkodója, különösen akkor, ha Isten áldása kíséri. Néhány órára, napra félre lehet tenni a munkát, a hétköznapok őrlőmalmában való szüntelen forgást. A hittel élő ember együtt lehet Istenével. Feltöltekezhet és erőt meríthet a következő találkozásig. Ramos azt írta Fabianoról: „Vallásos ember volt, hát minden évben elment egyszer a templomba.” Ami zavarta, hogy ő és családja még az ünneplő ruhájukban is pusztai pásztornépség maradt, míg a templomban mindenki finom polgári öltözéket viselt. Ráadásul nagyon sokan voltak, összezsúfolódtak, a kezét sem tudta lóbálni, és úgy érezte magát, mint amikor a sárgaképű katona a zárkába vetette és mozdulni sem bírt az ott szorongó, büdös emberi testtömegtől. „Szentül hitte, hogy minden városi gazember.” No, ebben csakugyan volt sok hasonlóság a mi egyszerű parasztjaink észjárásával. Ők is kerülték a várost, ha lehetett, különösen a hivatalt. Három helyre mentek, ha szükség volt rá: a templomba, a temetőbe és a vásárra, a piacra.

Fabianonak a mise úgy ért véget, hogy kellemetlen gondolatait és érzéseit próbálta elhessegetni. A nép tódult kifelé, magával ragadva a pásztort és családjával együtt a körhintánál, majd a nádpálinkát áruló sátornál találta magát. A harmadik pohár után fejébe szállt a dicsőség, és ordítozott, kihívta az embereket, de azok elkerülték, ezért „gyáva kappanoknak” nevezte őket. Hányinger kerülgette. Miután kiokádta magát és forgott vele a világ, levetkőzött. Szép új ruháit, amelyet egy vég vászonból varratott a nagy ünnepre, összetekerte és a feje alá rakta. Elaludt a kövön. Egy félreeső helyen az asszony is megszabadult a vizeletétől és visszament őrködni a családja fölött. Titokban a kényelmes marhabőrágyról álmodozott, amely most, hogy a pálinka és a körhinta miatt a pénz megint fogytán volt, vágy maradt csupán. A tömegből a Bundás is előbukkant. Nem értette, hogyan kerültek ide, ahol annyi utálatos és idegen szag áradt a levegőben.

Az ünnep így ért véget a marhapásztor családnak, külsőségek között vergődve, pedig az igazi ünnep nem itt az utcán, hanem belül, a lélekben van, amit ezen a napon sem sikerült átélniük, és várhatnak rá egy újabb évig.

„Bundás kutya a végét járta. Lesoványodott, sok helyütt kihullott a szőre, bordáin megfeszült a rózsaszínű bőr, melyen a gennyező és vérző sötét foltokat legyek lepték el. A szája sebes volt, széle megduzzadt, enni, inni alig tudott.” Az elmúlás nagyon kegyetlen tud lenni, és az ember gyakran sajnálja az oktalan állatot, aki hű társa volt és segítette, míg bírta. A naturalista leírás fokozza együttérzésünket az állat vívódását olvasva.

Az utolsó hetekben mi történik a halálra váró emberrel? Ahogy az állatokon, nagyon sokan rajtuk is segítünk. Polcz Alaine tanatológus-pszichológus édesanyja csupasz testéből lánya mezítelen felső testéhez ölelve szállt el a lelke. Azóta odaát tovább folytatódik közöttük ez a harmónia, ahogyan emberhez méltó! Mi van akkor, ha a döglődő állatba belerúgnak, kiteszik a házból, fölakasztják, esetleg nem sajnálnak beleereszteni egy fél marék sörétet? Mi történik akkor, ha az ember körül fogy az élet, és már nem tudja magát ellátni, kiszedik alóla az ágyneműt, hogy a deszkán kívül mást ne rondítson be? Mert az emberiség egy másik része így cselekszik.^³ Vajon jól fogalmaztam-e, amikor ezt a felét az emberiség egyik részének tekintettem? Egyáltalán szabad-e addig kritizálni őket, míg nem ismerjük körülményeiket, értékítéletüket és életüket? A döntést Ramos mondja ki. Fabiano a kutyáját a maga módján kuruzsolva, rögtön „pattogatottkukorica-füzért kötött a nyakába”. A kúra nem hatott, de ez az együgyű ember ennyit tudott, és ezt latolgatás nélkül, azonnal megtette.

A kutya egyre rosszabb állapotban szenvedett. Fabiano úgy döntött, hogy nem hagyja tovább kínlódni, és belelőtt. Rosszul célzott és a kutya elmenekült. Be a fa gyökerei alá mélyített gödörbe, ahol lassanként elfogyott belőle az élet. Hemingway öreg halászáról az író utolsó képe az, hogy oroszlánokkal álmodott. De miről álmodhat utoljára egy kutya? Nincs ember, aki ezt valóságosan meg tudná írni, hacsak az illető nem Ramos, aki ismeri a lelket, függetlenül attól, hogy emberben vagy kutyában talált-e gazdára. A kutya utolsó órájában lepereg előtte egész élete, ahogy Fabiano mellett megszületik, kergeti a marhákat, éberen figyel a családra, várja a csontot és a meleg tűzhely földjére kuporoghat, ha elalszik. Hancúrozik a gyerekekkel. Családtaggá válik. Beépül egy közösségbe, amelynek élete egymásra utalt. Ebben az együttesben nincs állat vagy ember, csak élőlény, akik kölcsönösen összetartoznak. Mindenkinek megvan a maga feladta és életútja, amelyen úgy jár végig, hogy a másikat segíti, le ne tévedjen róla. A fejezet utolsó bekezdésében a kutya így búcsúzott: „Bundás aludni akart. Boldogan fog ébredni egy tengerimalacokkal teli világban…”

Évente egyszer a gazdával elszámoltak. Fabiano egyre kevesebbet kapott. Elvitte az adó, az adóssága és a kamat. Való igaz, hogy nem tudott rendesen gazdálkodni. Kevés kukoricát és babot vetett, ezért gyakran öldöste az állatokat és ünnepmódra étkezett. Nem koplaltak, az kétségtelen, de nem is pazaroltak, hiszen enni kellett. A gazda mindig becsapta, mert nem tudott rendesen beszélni, számolni, olvasni. Gyakran mondogatta magában, hogy ő egy barom, aki ha jobban tudna beszélni és védeni a saját igazát, nem itt tartana. A városban pedig nincs kegyelem. A gazda és léhűtői mindent kimagyaráznak, és ha nem tetszik a fizetsége, mehet, amerre akar. Megannyi nálánál szegényebbek is vannak, akik kapva kapnak a munkájáért, akár még kevesebbért is, mint amit ő zsebre vágott. Az bizonyos, hogy az asszonynak ismét nem tudja megvenni élete nagy vágyát, a marhabőrrel borított ágyat. Marad a középen görcsös deszka, amely még álmukban is elválasztja őket, ha pedig ráfekszenek, másnap sebes derékkal kelnek.

„Szeretné elképzelni, mit csinál majd ezután. Nem csinál semmit. Emészti magát a szolgálatban, s idegen fedél alatt lakik, amíg engedik. Azután elindul világgá, ott pusztul majd éhen az elszáradt bozótban.” Ramos kommunisztikus forradalmi szellemét izzítja. Amit leír mind igaz, de az éremnek itt is több oldala van. Az egyik az, hogy „halálodra magad maradsz!” Bármilyen gazdaggá tett az élet, senki sem hal meg helyetted, magadnak kell megdögleni, és hiába güzültél, a párnád alatt egyetlen petákot sem viszel, aminek odaát hasznát vennéd. Halála óráján a nyomorult ágyát legalább olykor azért állják körül, mert sajnálják, és illően megsiratják. A gazdagét azért, hogy mikor hunyja le a szemét, és az örökösök mennyit oszthatnak szét maguk között? A jussolásnál kitör a gyalázat, testvérek gyűlölik meg egymást, hogy soha többé ne alkossanak közös családot és ne találkozzanak. A vagyon mérge egyiknél lassan, másiknál gyorsan öl, de hat, és végül mindenki belepusztul. Mielőtt eljön a végső leszámolás, a vágyai tovább nőnek, mind többet akar, és sohasem lesz boldog, mert kiderül, hogy még mindig nem ért célba. Közben embereket tipor le és gyűlölet övezi, hiába neveznek el róla utcát, várost, vagy bármit. Nem válik emberré az embertelenségben!

Úgy éltem, hogy nem voltam sem gazdag, sem szegény. Két kerékpárt nyűttem el, gépjárművem, jelentős bankbetétem, pénzt emésztő hobbim, szenvedélyem sohasem volt. Öregségemre fiam jóvoltából vehettem egy felújított, öreg, vályogfalú parasztházat. Sohasem voltam elégedett, de keserű sem. Amit magam után hagyok, azon utódaim gyorsan túladhatnak. A szellemi termékeim a közösséget illetik. Amit viszont odaátra magammal viszek, az elvehetetlen. Saját jutalmam lesz.

Fabiano hazafelé tartott és az úton a bozótvágó késsel szabdalta maga előtt a tövises ágakat, amikor hirtelen feltűnt előtte a sárgaképű katona, aki bebörtönözte. Akkor milyen nagy legény volt a többi csendőr védelme alatt! Most ketten voltak csak. „A penge hirtelen megállt, közvetlenül a betolakodó fejénél… A satnya, vézna katona reszketett. És Fabiano szerette volna újra felemelni a bozótvágót… Igazában nem akart embert ölni… Félt ettől? Még sosem látta, hogy valaki ennyire reszkessen. A kutya…”

A sárgaképű egy fa mögé bújt félelmében. Hiába volt fegyvere, tudta, hogy a pásztor egy csapásra agyonütheti. De Fabiano nem tette. Nem sajnálta, inkább megvetette. Bosszantotta, hogy futni engedi és eszébe jutott, hogy barátaival együtt milyen aljas módon bánt vele. Öregedett. Már nem buzgott benne harci kedv. A katona fölmérte, hogy ez nem bosszúálló ember és fölülkerekedett. „előlépett, a lába keményen dobbantott, s megkérdezte az utat. Fabiano meg levette a bőrkalapot a fejéről… meggörnyedt, és megmutatta az utat…”

Erkölcsi döntés született, amelyben kétségtelen, hogy Fabiano győzött, de ez pürrhoszi^⁴ volt. Ha ezt az embert megöli, talán az egész családját kiirtják. Nem vállalt kockázatot, csakugyan félt és felelősségérzete is volt, meg tapasztalata. Tudta, hogy az ő fajtája sosem győzhet. Jobb behódolni. Micsoda lelki erőszak a széttagolt, egységes ellenállásra képtelen tömeggel szemben. Az alattvaló és a följebbvaló tudata. A hatalom láthatatlanul ott van már a senki által át nem látott bozótban is, és a kényszer előtt még a bűntelen erő is meghajlik.

„Az itató korallfáját vándormadarak lepték el… Az itató korallfáján se lomb, se virág, csak ágak; tollruhába öltözött.” Súlyos és aggasztó jel, amit előbb az asszony értett meg. A madarak szomjasak, és kiisszák a vizet az állatok elől. A jószág halomra döglik. Lőni kezdte őket, és gyűltek lába előtt, de legyőzték halálfélelmüket, mert erősebb volt bennük az életvágy, hogy szomjukat csillapítsák. „Besózza, füzérbe köti őket. Élelemnek szánta a madarakat a közelgő vándorlás alatt.” Ismét szökni kell a bizonytalanságba. A madarak is menekülnek. Sokkal nagyobb rém közeledik, mint ezek a nyomorultak, vagy a sárgaképű katona és bandája. Az aszály.

Ramos visszatérő mondataiban gyakran előfordulnak olyan szavak, melyek mind a táj, mind a regény attribútumai. Kiszáradt, szanaszét heverő marhacsontok, döglött kígyók, dögkeselyűk, a sárgaképű katona, aki ikerpárja a hullaevő madaraknak, köves, termelésre alig alkalmas föld, tüskés bozót, kaktuszok, a tengerimalacok, a sáros gödör… és így tovább. Csupa lehangoló jelenség, melyek ennek a családnak a hétköznapjait alkották. Maga a pokol. Milyen lesz majd neki odaát, ha „hazaérkezik”? Az utolsó ítéleten bizonyosan nem választják az üdvözültek közé, mert káromkodott, lelőtte a kutyát, megütötte a gyerekeket, nem gyakorolta a hitét, sorolni is sok lenne bűneit. Megy a pokolba, ahol majd fazékban főzik. Legalább nem fázik, ha a rések között átsüvít a hideg szél. Nem kell ruha, mert úgyis leég róla. Vastag, repedezett sarka fölpuhul saját levében, és nem vérzik tovább. Ha számvetést tenne, de nem tud, rájönne, hogy tulajdonképpen jobb dolga lesz, mint e világban volt. Nem saját magának, hanem másnak kell gondoskodnia kínjáról.

„A tanyán nehézzé vált az élet… A kék mennyboltról levonultak az utolsó vándormadarak is. A jószág lassan-lassan pusztult, elemésztette a kullancs. De Fabiano kitartott, csodát várt az Istentől.” A gazdájától el sem köszönt, úgysem tudná kifizeti azt a tenger adósságot, amit rámérne. „Nem volt más hátra, mint hogy nekivágjon a világnak, mint a szökött néger.” Közben a Bundásra gondoltak és összeszorult a szívük. Évekkel korábban még jött velük, most meg kivájt szemekkel fekszik a dögkeselyűk között. A lova is döglődik azóta, mert nincs, aki abrakot adjon neki, a zöld meg régen kiszáradt az ivóvízzel együtt.

A házaspár közben elgondolkodott a jövőjükről: „Csak mentek délnek, s el nem hagyta őket az álomkép. Egy hatalmas város, csupa erős ember lakik benne. A gyerekek iskolában, nehéz és szükséges dolgokat tanulnak. Ők ketten meg öregecskén majd úgy végzik, ahogy a Bundás. Mihez kezdenek?… Ismeretlen és civilizált világba jutnak, s az tartja majd fogva őket. Ez a pusztaság egyre csak ontja majd oda az embereket. A pusztaság erős, faragatlan embereket küld a városba, mint Fabianot, Vitória asszonyt meg a két gyereket.”

Ezek a kisregény utolsó mondatai. Nem tudjuk, hogyan végezte a család. Ebben az új világban megtalálták-e helyüket, vagy jobban jártak volna, ha a tanyán kitartanak? Bármiként is történt, az elképzelhető, hogy az asszonynak még tovább kellett álmodni. Nem játszadozó oroszlánokról, sem kergetőző tengerimalacokról, csak egy kényelmesebb ágyról, ami marhabőrből van…

1 Lásd például Bibó Lajos: Subások. Magvető, 1968.

2 A tanya. Gondolat Könyvkiadó, 1979. 14-15.

3 Parasztvallomások. Gondolat Könyvkiadó, 1985. Betegellátás: 237. old.

4 Egy görög belviszályban Tarentum hadat üzent Rómának. Az epiruszi Pürrhosz királytól kért zsoldosokat. Kr. e. 279-ben Ausculumnál leverték a rómaiakat, de nekik is alig maradt harcosuk.