A PRÓBATÉTEL

– Az emberi élet próbatétele a fogantatás pillanatában elindul – mondta Gellért. – Gondolj bele, hogy eldőlt a születendő gyermek neme, kialakulnak az örökölt hajlamai és testi-lelki adottságai. Félidő után kezd figyelni a mama szavára, aki beszél hozzá, énekel neki és simogatja. Van, aki már anyja méhében magában hordozza a gyorsan szaporodó gonosz sejteket, és születése után hamarosan meghal.

Kicsit hátradőlt a székében, szürcsölt a teájából és kikapcsolta a mennyezeti világítást. A szobában félhomály nyelte el a színeket és az árnyak bizonytalanná tették a tárgyakat. Árpádot olyan érzés fogta el, mintha egyedül maradt volna egy ismeretlen, ellenséges világban, amelyből nincs kiút.

– Ne légy tétova! Meg kell keresned és rá kell lépned az Utadra. Sohase várj segítséget, lehet, hogy rossz irányba terelnek. Magadnak kell a göröngyöket félregörgetned és a haladásodat kijelölnöd.

– Könnyű bölcs tanácsokat adni, de hol kezdje el a tájékozatlan és tapasztalatlan ember?

– Nem mindegy? Az Alfa és az Omega egy zárt gömbön belül van, amelyet nem hagyhatsz el. Bárhonnan indulsz, a kezdetektől haladsz, és bárhova jutsz el, a vég lesz a befejező állomásod.

– Akkor…?

– Nem közömbös, hogy a két végső pont között mekkora távolságot teszel meg és az mennyire lesz járható. Minden kitérő időveszteség, valamennyi fölöslegesen megtett szakasz teherbírásodat emészti. Márpedig nem adhatod föl. Nem szállhatsz ki félúton, mert nem tetszik a haladás iránya és gyötrelme. A meghívott halál sem lehet az Út vége. Óriási tévedés. Aki ezt választja, egy végtelenített szalagra kerül, amely ettől kezdve céltalanul és örökké visz a semmibe. Nem látsz többé fényt, elmaradó mérföldköveket, nem érzel lepergett pillanatot. Mintha megállt volna veled az idő, pedig lankadatlanul rohan, de nem haladsz, hanem a sodródsz.

– Mi a megoldás?

– A próbatétel!

Árpád elgondolkodott. Gellért hangja, majd alakja is elveszett a szobában terjedő és egybefolyó árnyak között.

„Istenem, hová kerültem? – gondolta Árpád. – Talán máris a semmiben lógok, vagy nem is létezek?”

Igyekezett kiáltani, de nem jött ki hang a száján, ahogy a légüres térben is elveszik a zaj. Világosan hallotta a mellkasából jövő egyenletes dobbanásokat.

„Ver a szívem, tehát még nem késő!”

Visszaemlékezett a próbatételre. Akaratot érzett magában. Fölemelkedett, de nem lebegett többé, hanem talajt érzett a lába alatt és biztos lépésekkel elindult. A szoba ajtaja föltárult és fény szökött a szemébe. Kiment egy végeláthatatlan rétre, ahol most nyíltak a tavaszi héricsek és a leánykökörcsinek. Hívogatták.

„Úgy éreztem magam, mint a mesebeli király legkisebb gyermeke, akit megelőztek bátyjai és ki tudja, hol járnak már előttem – gondolta Árpád. – Talán végig küszködték saját pályájukat, én meg most kezdem a kísérletezést.”

– Mire való a próbatétel? – kiáltott vissza és meghallotta Gellért hangját:

– Arra, hogy megismerd önmagad. Meg kell tudnod, hogy mire vagy képes. Ne számháborúzz a bokorban a gyerekekkel, amikor testvéreid sorra megsebesülnek vagy elesnek a hősök mezején.

Árpád elkezdte a falfirkáknál.

– Milyen ügyes – mondogatták, akik látták –, de micsoda ocsmány lesz tőle az épület.

A férfi végre elindult az Úton. Végigkínlódta az iskolákat. Kiszolgálta a katonaságot. Sikerült neki állást szerezni, de nem volt elégedett. Amikor ismét találkozott Gellérttel, így panaszkodott neki:

– Kétszer nősültem, de elhagytak. Amikor harmadszorra adtam be a derekamat, a házasságból én menekültem el. Beutaztam a fél világot. Fürödtem óceánok és kis tavak vizében. Láttam embereket eleven sáskát enni és a sült tyúk melléből az ereket kiszedegetve, csak a fehér húsból falatozni. Álltam dicsfényben, kamerák előtt és futottam a pénz után, de egyik sem hozott örömet.

– És sikert? – kérdezte Gellért.

– Érezted már valaha, milyen szörnyű sikertelenül élni? Itt ülök egy korhadó farönkön. Fejem megkopaszodott, lábamban nincs erő, karom lóg, akár a szomorúfűz ága.

– Készíts magadnak íjat, hogy végre célba találj.

Árpád három nap és három éjjel járta a berkeket, hogy megfelelő gallyat találjon. Végre ott feszült kezében a nyíl, csak vessző kellett hozzá. Fölmászott a csúcsokig és megkereste a legjobb bokrot, amelyről két hajlékony, de acélos ágat metszett.

Kilőtte az elsőt, de sziklába ütközött és összetört.

– Nézd Gellért, milyen szerencsétlen vagyok! – Kiáltotta.

– Tartsd az íjat magasabbra és addig húzd, amíg ropogni, izmaid pedig sajogni kezdenek.

Árpád ellőtte a második vesszőt. A két ember nézte, hova röpült, de nem látták. Elindultak keresni. Pihenés nélkül hét nap és hét éjjel kutatták, mire rátaláltak. Egyenesen állt, akár a cövek. Zápor és napsugár öntözte, meleg gerjesztette és kihajtott.

– Örülj, mert Földanya elfogadta és táplálta – kiáltotta Gellért. – Életfa ez, amely rügyet fakasztott és levelet hajtott. Ülj a tövébe és várd, míg virágba borul.

Árpád letelepedett és a fáradtságtól hamarosan elszenderült. Lovas íjászok hada sereglett előtte bérceken át, majd szép mezőkről álmodott, ahol dús kalászokat ringatott a szél, gulyák és nyájak legelésztek. Templomok tornyaiból szállt a harangszó és feltámadási körmenetre hívogatott. Fölérzett. A vesszőből hatalmas fa növekedett, és ágai elvesztek odafönt. Hófehér szirmok hulltak alá, mintha hó esne. A tetejetlen fa kivirágozott.

– Hátra van az utolsó, a harmadik vessző kiröpítése – figyelmeztette Gellért. – Mássz, hogy közelebb legyél az éghez!

– Elvesztettem a reményt. Hiányzik az erő, amely ösztökélne.

– Kezedben az íj, de nincs hozzá vessző. Föl kell kapaszkodnod, hogy a lomb közül megfelelő ágat metsz magadnak.

– Miét kell tovább küzdenem?

– Mert a próbának nincs vége.

– Itt áll a fa, amelyet ültettem. Nem vagyok boldog, de megelégedett. Vajon hová lőhetném a harmadik vesszőt?

– Emlékezzél a görög Odüsszeuszra, aki a tíz évig tartó trójai háborúból újabb tízévi bolyongás után hazatért. Házát kérőkkel találta teli, akik nyilát még fölajzani sem bírták, míg ő tizenkét fejsze fokán lőtt vele keresztül.

– Nem versenyezhetek egy mitikus hőssel.

– Talán elfelejtetted az angol Robin Hoddot, a törvényen kívüli mester íjászt, aki fegyverével a kapzsi gazdagoktól szerzett zsákmányát a szegények között osztotta szét?

– Nem győztél meg.

– Tell Vilmos a fia fejéről is lelőtte az almát…

– Mit számít ma már az íj, amikor rakétákat lövünk az űrbe! Legföljebb nosztalgikus sport maradt egy régen eltűnt világ ábrándjaként.

– A nyilat nemcsak fegyverként használják. Belőle a vessző nem csupán gyilkos eszközként száll. A vágyat és a gondolatokat is röpítheti. Levelet kötöztek rá és továbbítottak vele. Te is közvetítsd üzeneted a harmadik nyílvessződdel.

Árpád mászni kezdett fölfelé. Gellért még látta, hogy egy virágos ágat metszett, és amikor kilőtte, belekapaszkodott. Együtt suhantak tovább.

Hódmezővásárhely, 2010. április 2.

*

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!