Szenti Tibor

 

A VÁSÁRHELYI PARASZTPOLGÁROSODÁS

„SZÉPÍRÁSBAN” HAGYOTT NÉPI DOKUMENTUMAI

 

Imre Mihály hívta föl a figyelmünket a vásárhelyi Református Egyház Levéltárában őrzött egyik Presbiteri jegyzőkönyvre. E szerint, alföldi viszonylatban igen korán kényszerítő intézkedés született a vásárhelyi nép szellemi szintjének emelésére, az analfabetizmus fölszámolására. A református consistorium[1] a következő határozatot hozta:

„Anno 1765. 19. Januarii[…] deliberaltattak[2]:

I. A Szülék, Törvénnyel is, és külső belső elöljárók Auctoritások[3] által adstringaltassanak[4] gyermekeik Oskolában jártatására, a’ leg szegényebbek is, leg alább addig, míg jó olvasókká lesznek, az Hit ágazatait, s könyörgéseket meg tanulják. Akik ezt meg nem fogadják, a szülék közzül, halottyaik el ne temettessenek Oskolai személyek által[…]”[5]

Ezek szerint, az egyház megvonta a halottól a vallásos végtisztességet, ha a családjában iskolakerülő élt. Szertartás nélkül csak a bűnözőket, istenteleneket, tehát a kivetetteket temették el. Ez azt jelentette, ha valakinek a hozzátartozója vallási ceremónia nélkül került elhantolásra, azt a közösség kitaszította magából. Ettől mindenki jogosan félt. A határozat az iskolába járást legalább addig szorgalmazta, „míg jó olvasókká lesznek”. Tudjuk, hogy minden rendelkezés annyit ér, amennyit belőle végrehajtanak és ellenőrizhető, a mulasztók pedig szükség szerint felelősségre vonhatók. A fenyegetés ellenére, a feudalizmus kori pöranyagokban a parasztok zöme, de az ügyiratokban még a 19. század végén is előfordult, hogy az al- vagy fölperes a nevét sem tudta leírni. „Keze vonása”-ként keresztet vagy ikszet rajzolt a papírra.

Mindezek ellenére az iskolázottság terjedt. Nem egy módos jobbágygazda a fiát taníttatta, és az 1723 óta működő református oskolába, a későbbi gymnasimba adta. Az atya a gyermekét a tanulmányok befejezése után legtöbbször még visszaparancsolta, hogy tudását a gazdálkodásban hasznosítsa, vagy utódja önként ment haza, hogy jussoláskor birtok közelben legyen. Bárhogy is történt, a műveltség szele meglegyintette. Olyan volt ez, mint aki forró viaszba mártja kezét. A máz lekaparható, de alatta az égés nyoma maradandó lesz. A műveltség különösen hatott az érzékeny lelkületű, literátus fiatalokra, akik ettől kezdve a saját gondolataikat kezdték papírra vetni.

A török hódoltság után itt élt két Hódi gazdacsalád bírókat, főbírókat, közösségi embereket adott a városnak. Az egyikben 1757-ben született Hódi Mihály, aki 23 évesen, 1780-ban megházasodott, és ötnyolcad jobbágytelek földjén önállóan gazdálkodott. Az eddigi legkorábbi írott dokumentumunk szerint, ettől kezdve saját kézzel írt gazdasági naplót vezetett, amelyben két verset is találtunk. Nem volt ez véletlen. Nagyon sok olyan gazdasági naplót, Bibliát és kalendáriumot egyaránt olvastunk − és lappang még ma is városunk lakosságánál −, amelyekben versek, családi és helytörténeti események kerültek bejegyzésre. Ezek a versek magukon hordozzák a 18. századi diákköltészet nyomait is.

Hódi Mihály egyik alábbi versét az 1785−86-os gazdasági évben írta naplójában. Azt ma már nehéz lenne kinyomozni, hogy a versben mennyi a tanult és mennyi a hozzáköltött, saját elem. A mitológiai képeket magába foglaló, ironikus hangvételű, világi témájú írás helyesírása jelzi, hogy a versike elindult a folklorizálódás útján.[6] 

 

”HARAGODNAK NAGY VOLTABAN

 

Apát anyát lehet venni

Hapénzűnk elég fog lenni

Tud az arany szecundálni

Farkas bol báránt formálni.

Hamás ként meg égetnének

 

Vagy fő vétélre vinnének

Ugymeg segét het az ezűst

Hogy meg nem fonnyaszthat afüst

Hamar kodban arany hever

Nem fog meg kőnnyen afegyver

 

A ki ma teneked azt monta

Hossánna Holnap ha négy

felé vágnának Sem szánna

Bizony nem fert tehozzad

Herkules Peldája

Sandornak is nem ugy ált

 

mint néked aszája Nem

volt ne ki mindenkor mar

kában kupaja Pohar

hellyet kezeben villogot

szabjája”

 

Ugyancsak a 18. század második feléből, 1766-ból, Szentes Város Levéltárában, a gróf Károlyi földesúri család úriszéki büntetőperei között őrzött szexuális kihágás során, az egyik tanú vallomásakor kétszakaszos, rövid verset jegyeztek le.[7] Az alperesek a kocsmában mulattak és kéjelegtek. Két szerelmes pár mézes bort ivott. Este közel 11 óráig táncoltak és énekeltek. A tanú szerint „az ének pedig vagy is a’ danolás ez volt:

 

ťAz útfélen temessetek fiaim fiaim,

Seggit, valagát ki hadgyátok fiaim fiaim,

az Czigányok arra mennek,

az orokat belé verik fiaim fiaim.

 

Majd meg halok fiaim fiaim,

az út félre temessetek fiaim fiaim,

tőkőm Monyom ki hadgyátok fiaim fiaim,

az czigány leányok arra mennek fiaim fiaim

belé verik ők magokat fiaim fiaimŤ”

 

 

A szerelmi négyes tagjai igen egyszerű, iskolázatlan emberek voltak, akik a dalt hallhatták, megtanulták, és a maguk módján folklorizálták. Az ilyen és hasonló, a nép között terjedő számtalan, írott forrásainkban a szemérmesség következtében máig meg nem jelent népi, félnépi és irodalmi versek járultak hozzá a reformkorban kialakult verseléshez. Senki se gondolja, hogy városunk szülöttjére, Cserei Berei Farkas Andrásra, vagy más, hasonló stílusú és értékű írogató emberre csak a pajzán dalok és a népi verselés hatott. A legtöbb esetben a szélsőségek uralkodtak, és később belőlük tisztult le a kezdeti, polgári jellegű költészet. Az ő idejében elterjedtek, és egészen Török Károly gyűjtéséig ismert volt a halottsirató énekek gyakorlása. A szövegekben a megboldogult életét sűrű jajgatások közben, kántálva mesélték el. Ezekben voltak „a holtakról vagy jót, vagy semmit” alapon csupa dicséretek, és csipkelődő elmarasztalások is, a megrendelő családtagok kérésének és pénztárcájának megfelelő mértékben. A szöveg függött attól, hogy az elhaltat mennyire szerette, tisztelte, gyászolta a családja és a közössége. Ugyancsak máig ismert és gyakorolt a vöfélyverselés, amely a siratóénekekhez hasonló módon, megtervezve, gyakran rögtönözve készültek. Bennük szomorú búcsúztatók és vidám étel-ital kínálgató strófák találhatók. Ezek szintén hatottak a félnépi és literátus verselőkre.

A vásárhelyi 27 éves ifjú Török Péter, jobbágygazdát felesége azon kapta, hogy szeretőjének, a 23 éves Hartsás Pörzsinek verseket küldözget. 1799-ben kétkötetnyi szerelmes nótát − ismert költemények és diákversek sajátos gyűjteményét − lefoglalták, és a pert ugyancsak a Károlyiak úriszékén, 1800 januárjában tárgyalták.[8] A „kurvás” fiatalember a verseket jó írással jegyezte le. Érződik rajtuk iskolázottsága. Így vált ez a ritka, egységes anyagot tartalmazó két kötet is a vásárhelyi paraszti irodalmi írásbeliség egyik legrégebbi, becses bizonyítékává.

 

„1.  Gyötrelmeim nevekednek.

       Rabja vagyok éltednek.

       Ő Pálusnak tsillaga.

       Az sziveknek maszlaga

 

2.   Ezer langok lobbanak

      Melyek szivemen vannak

      Sok gondolat gyakór tép

      Mert szép az eleven kép

 

3.   Sebes nyil tekintete

     Szemeit ha rám veti

     Ezt szerelmével seb bo[rít]

     S ebbe lankadok el bé

 

4.   Fris Órtzád mágnest rejt el

     De engem ne felejts el

     Magadhoz sőt hiteget

     Hitegetvén eleget”

 

 

A francia forradalom hatására Berzsenyi János megírta ismert versét, amelynek „Vigyázó szemetek Párisra vessétek” sorát máig gyakran idézzük. Hódmezővásárhelynek szerencséje volt. A Szentesen született Abai Nagy Ferenc, iskolái elvégzése után városunkban telepedet meg, és 1803-ban egy helyi jómódú gazda lányát vette feleségül. Ez a tehetséges ember gyorsan emelkedő karriert futott be. Ügyvédként kezdte, majd volt városi jegyző, megyei főügyész és táblabíró, a református egyház főkurátora, aki városunk első tudományos igényű leírását adta, 1833-ban pedig olvasótársaságot alapított.

Egyik életrajzírója[9] a következőket jegyezte le: „a város művelődési életében is meghatározó szerepet vállalt. Műveltségére jellemző, hogy franciából több színművet lefordított, melyeket ťrendesŤ színjátszók[10] adtak elő… Kezdeményezésére az ország színtársulatai rendszeresen szerepeltek Vásárhelyen az 1820−30-as években.”  Nagy Ferenc tehát magas szintű, francia műveltségi jelleggel is bíró szak- és szépirodalmi életet virágoztatott föl lakhelyünkön. Ez tovább érlelte és nemesítette a helyi szerzők írástudását.

Közéjük tartozott az 1788-ban Vásárhelyen született Dali Szabó László, iskolázott református szántóvető, aki „1850-től 1854. június 20-ig több részből álló, hosszú elbeszélő költeményt írt a család gazdasági naplójába. A hun, avar származással indított vers végigvezet bennünket a magyar nép történelmén, és az 1848−49 évi szabadságharc bukásával végződik. Az akkor közel hatvanéves gazda saját élményeként szólt a szabadságharc vásárhelyi eseményeiről.”[11] Néhány idevágó versrészletét idézzük:

 

„[…]Az Ezer nyolcz száz negyven nyolcz adik évbe.

húszon hatodik mártzíus kezdetébe

Megvolt a – nagy őrőm = minden – magyar Szívbe.

Őrült ‘s dombólt minden Lélekbe, és Testbe.

 

De már juliusnak kilenczedikébe,

Pűnkősd második napjának a kezdetébe.

Jajj! Jajj! szo – halatott Uttzánk, kőzepébe

Mert a – vad – Szervián – jőtt – Felénk – fegyverbe.

 

Mejre nézve; Pűnkösd űnnepnek. – más Napját

Síralomra fórditá Isten vigságát:

Városunk bírája, ki – adta parantsát,

Minden magyar Csínáltasson kaszából dárdát.

 

Jőtt – az – oláj – vadméh s darás napkeletről.

meg dűhőt Szervián; rácz jőt színte – délről

nyugotról, dalmátok, ‘s Horvátok, seregestől

Magyar nemezetünke, – jőttek – Dűhődésből

 

Számtalan sok magyar Nemzet gyűle őszve.

Hold Mező Vásárhelyen – a vásár – térre

a hová az előljáróság – Űltete

Három Jegenye Fát, – Független – emlékre.

 

azon Fűgetlenség; őrők – emlékére.

Unnepet is – rendelt; ‘s két – őkrőt – sűttete.

két hordó – bort – népnek, – ki – eresztete,

éjjelre – ablakba – Vílágot – rendele

 

Ezer nyoltz száz Negyven kilenczedik évben,

augusztus harmadik naple – mentébe.

keresztűl, ezen Hold Mező Vásárhelyen.

a nagy Császári Had ment – bátran – fegyverben.

 

A Kegyelmet kérni elébe ki mentek.

Papjaink; meg kérvén, és Grátziát Nyertek;

Város elöljároi; ‘s Urak. – szét – mentek.

eléb, mínt sem, béjőt; tőlle – megílljettek

 

Félelem, retegés lepte Szívűnk – táját

tőb Ur. gazdag, ‘s Ifjú – ít hagyta városát

elszalat: ‘s elhagyta Házát, és vagyonát:

a. ki – hová tudot – ment – bujt ovta magát,

 

Síralom, ‘s gyász – leve – mingyár városunkba

Harangok nem kontak… tíltva volt – tornyunkba

Még az ora sem – űtőtt – a gyásznapokba:

István Király napján – kezdetek. szolnia.

 

Rátz, oláh, és Német Lakossi ez hejnek.

Szivekbe – ohajtot – őrőmőt – éreztek.;

Midőn magyar Testvéreim megréműltek

azok, magyar Nemzet Veszéjjén. – Őrűltek.

 

A magyar Nemzeti Szín Zászlók elmultak,

Fűggetlenség – emlék fájít ki vagdaltak.

A fekete – Sárga Szín, Zászlók. – rakatak.

Míndeník tornyokba; és azok – lobogtak.

 

tőbb fő urat; ‘s papot, rabságra, elvittek.

kík Magyar nemzetet – szoval – serkentettek.

a Német Császártol ídegenítettek.

Azokat – mínd – tőmlőtzbe – és tettek.[…]”[12]

 

A szöveg zsúfolásig tele van különböző írásjelekkel, elsősorban gondolatjelekkel, felső vesszőkkel, pontos vesszőkkel, az akkortájt alkalmazott írásmódoktól jóval eltérő szabályok szerint. Két okunk is van, hogy arra gondoljunk, ezek nem a szöveg tagolására szolgáltak, hanem a kottaírás és olvasás terültén járatlan embernek az énekhangok rögzítésére. Azt ugyanis nemcsak a folklórból tudjuk, hogy a reformkorban igen sok verset énekelve adtak elő, megannyi költő irodalmi igényű, népdalhoz hasonló szövegét népdal dallamára elénekelve, hanem például Petőfi esetében erre maga a költő is törekedett. A fönt idézett Szabó László verset olvasva, a másik okunk úgy vélni, hogy a szövegnek énekváltozata is ismert lehetett, hogy szerzője megkapta a dallamos „Dali”, vagyis dalolót jelölő ragadványnevet, amely megkülönböztetés, éppen a néprajzi ismeretek alapján, egyáltalán nem volt egyedülálló. Elképzelhető, hogy ennek az embernek több ismert verse is lehetett, amelyeknek maga szerezte és énekelte a dallamát.

Az 1790-ben született és 1869-ben elhalálozott vásárhelyi ökörhajcsár, majd szántóvető vers- és dalszerzőnek Szabó Pálnak a nép a „Nótás” ragadványnevet adta. Csak öregségére tanult meg írni és olvasni. Verseit Kosár Pista levélhordónak diktálta. Amikor a postás nem volt jelen, az udvaron kis homokcsomókat rakott ki, akár a buddhizmusban a színes rizsszemekből a mandalát. Ezek emlékeztették a szövegre. Másik módszere az volt, hogy a számadó juhászok rovátkahúzásával − amely nem azonos a rovásírással − rögzítette a szöveget. Hordott magánál madzagot is. Amikor a vershez megszületett a dallam, előkapta a zsinegét és csomókat kötött rá, akár az indiánok a kipuírás során. Nála ezeknek a csomóknak az elhelyezése jelentette a dallam követését, és e különös „kottáról” tudta később is előadni. Ezek ismeretében fölmerült bennünk, hogy Dali Szabó László versében a megannyi írásjel vajon nem függ-e össze Nótás Szabó Pál egyetemes, ősi szöveg- és dalrögzítő módszerének valamelyikével? Sűrűn elhelyezett írásjelei az ő esetében esetleg nem a dallam rögzítését célozták-e? Mindezt azért bátorkodunk fölvetni, hogy érdemes lenne Farkas András esetében megvizsgálni, aki nem volt analfabéta, hogy leírt verseiben valamilyen formában esetleg jelentkezett-e a dallam, illetve az énekelve előadás módja?[13]

Végezetül, a teljesség kedvéért, egyetlen példán keresztül emlékeztetni kívánunk arra, hogy a vizsgált korszak verselését még a temetőversek is befolyásolhatták, alakíthatták.  Idős parasztgazdák említették, hogy az Óarany, Káposztás, Kincses és Dilinka temetőben az őseik fejfáin szép, a család által fogalmazott, de zsoltárra hasonlító, irodalmi igényre törekvő versek voltak. A Kincses temetőben, az 1855-ben verömsírban fiatalon eltemetett „Németh Sófia” márványtábláján ezt a verset találtam:

 

Ne sírjatok! A test pihen,

Lelke boldog Istennel fenn

S tizenhét földi por évét

Váltja dicsőült öröklét!

 

Amikor Farkas András költészetét, írásainak nyomon követését és kritikáját fogalmazzuk, gondoljunk arra az életmódra, amely a feudalizmus utolsó évszázadában Hódmezővásárhelyen „kitermelte” őt, még ha országos vándorlásai és iskolázottsága során más hatások is érték, éppen ezért az akkori népi irodalomnál jóval terebélyesebb fát nevelgetett, de ennek gyökerei mégis mélyen innen eredtek.

 

Hódmezővásárhely, 2008. május 21.

*