OROSZ MÁRIA KERAMIKUS MŰVÉSZ

KIÁLLÍTÁSA A GALÉRIA KÉTEZERBEN

(2004. március 12.)

Amikor Orosz Mária nevét és munkásságát az Interneten keresni kezdjük, több oldalnyi információt találunk róla. Ez mutatja, hogy nemcsak szűkebb környezetében ismert, hanem mind hazájában, mind nemzetközileg számon tartják. (Korábban tanulmányúton járt Ausztráliában és ott a letelepedését is támogatták volna.) A világhálón munkásságát „keramikusnak, festőnek, iparművésznek, szobrásznak” egyaránt nevezik. Ez nem véletlen. A meghatározások sokrétű és öntörvényű kifejezési módját tükrözik. Nem ritka, hogy egyetlen alkotása többféle műfajt is magában foglal, a benne feszülő erő minél tökéletesebb megnyilatkoztatására.

A 2004. évi Galéria Kétezerben rendezett kamara kiállítása sok évtizedes alkotómunkásságának kis szelete, mégis rendkívül gazdag életműről árulkodik. Többféle témakörben jelentkezik. Ha a tárlat tartalmát mégis egyetlen mondattal kívánnám kifejezni, úgy jellemezhetném, hogy „tisztelgés a múlhatatlan ősök előtt”.

Thomas Mann híres sorát idézve, e kiállítás anyagán, mint gyűjtőlencsén keresztül, belelátunk „a történelem mélységesen mély kútjába”. Ehhez alkotó kedvén és fantáziáján kívül a Vásárhelyen rendszeresen megrendezett Kerámia Szimpóziumok is segítették, amikor éveken keresztül az emberiség kultúrtörténelmének egy-egy rendkívül izgalmas fejezetét, szimbólumrendszerét, a törzsi kultúrák szakrális tárgyait jelölték meg ajánlott témaként. Orosz Mária többek között ennek is köszönheti, hogy a Hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régészeti kiállítását alaposan tanulmányozva, időben visszatért a Kr. e. 5000 évig, a neolitikum kárpát-medencei kezdetéig.

A cserépedények között bekarcolt, kultikus ornamentikát talált, amelyek az írásjelekre, illetve fogalmakat tükröző piktogramokra emlékeztették. A régészek megállapították, hogy a csiszolt kőkorszakban kialakuló pintaderák, vagy testpecsételők már valóban olyan jelek voltak, amelyeket az első testfestések során azért alkalmaztak, hogy egy csoport, törzs szimbólumával az egyén hovatartozását igazolják és jelöljék. Ezeket talán az írás kezdetleges megjelenési formáinak is lehet tekinteni.

Orosz Mária arra is fölfigyelt, hogy a szakrális edények meandrikus, illetve szövet- és fonatrajzolatú díszítései között építményszerű ábrázolások, sőt a nagy M betűre emlékeztető jel is megjelent. Ezek természetesen inkább a művészi képzelőerő tartományába taroznak, mint a tudományosan bizonyítható tényekhez. De a művészi szabadság, és Orosz Mária alkotói tehetsége ezt korszerű alkotásként hitelesíti számunkra. Vele a kerámiaművészetet és saját oeuvrét gazdagítja. A mintegy 40 cm. átmérőjű porcelán korongok alapszíne a tenger kékje. A művésznő ezzel a távoli ködös múltba vezet vissza bennünket, ahol elvész az emlékezet és a történelmi fogódzó, jelezve, hogy itt már semmi sem bizonyos, csak az alkotói erő, amely e műveket létrehozta.

A tárlaton kiállított műveket figyelve, időben nagyot ugrunk, a Kr. u.-i 10. századig. Közbevetőleg – mai korunkhoz képest mintegy 3000 évvel korábban – Mezopotmiában, a két folyam, a Tigris és az Eufrátesz völgyében a sumerok kialakították az ékírást, amelyet az ott egymást váltó népek továbbfejlesztettek, és még újabb évezredig használtak. Föltételezés szerint, ebből alakulhatott ki, mindenesetre hozzá igen közel áll a rovásírás, amelyet honfoglaló őseink, illetve más őstörök népek is használtak. (A székely rovásírás több változata máig ismert.)

Orosz Mária kiállításán egy különleges terrakotta portréval találkozhatunk. A plasztika valamivel kisebb az emberi átlag fejnagyságnál. Két különlegessége viszont szinte samanisztikus erővel hat. Szemből nézve rendkívüli módon hasonlít a késő neolitikumban ábrázolt maszkos idolokhoz. (Hasonlókat találtak pl. Csernovodában.) Ebben a korban már megjelent a patriarkátus. A falu vagy törzs vezetője rendre trónuson ült, hogy kiemelkedjen a körülötte, a földön helyet foglaló közösségből. Fejére fából faragott, többnyire lapos, vagy enyhén kidomborodó, az arc formáját csak részben követő, de kiugró orral, szájjal és szemekkel ábrázolt maszkot kötött. Ezzel elvonatkoztatott. Aki mögüle beszélt, az már nem a törzs névvel nevezhető egyik tagja, hanem a sámán, vagy a törzsfő volt, sőt nemzedékek múlva, amikor arcának eredeti vonásaira senki sem emlékezett, „megistenült”. Szobra bekerült a törzsi házba, vagy oszlop felső végére kifaragva, a törzs gyülekező térén állt, jelezve, hogy szelleme védelmezi és irányítja közösséget.

Orosz Mária szobrának tarkórésze simára lecsapott és rajta rovásírás jelei találhatók. Vagyis ez a portré korszakokat átölelve, összekötő kapocsként jelentkezik a kiállításon. Van benne egy leírhatatlan misztikum, az időtlenség megjelenítése. A halhatatlanság hordozója ez a senkihez sem hasonlítható, nem ember, nem isten, hanem mitikus lény torzója. Vele megérkezünk a középkorba, amikor a magyar néppé egységesült elődeink új hazát keresve letelepültek a Kárpát-medencébe, áttértek a kereszténységre és beleépültek az európai kultúrkörbe. Itt folytatódik a kiállítás az újabb nagyméretű porcelánkorongokkal.

Közismert, hogy a 10-11. századból nem sok magyar nyelvű emlékünk maradt. Ezek egyike az irodalmi szépségű Ó-Mária siralom, amely több nyelvi változatban, különböző kiadványokban rendre kiadásra kerül. A szöveg elejét és végét Orosz Mária két korongja is őrzi. Itt van mellettük a falon a német nyelvű Mi Atyánk részlete is, egy külön korongon. Ez is jelképes összekötő kapocs ezen a kiállításon. Az Európához való korai tartozásunkra emlékeztet, hiszen Szent István szigorú hittérítését felesége, a bajor Gizella királyné is támogatta.

A Petőfi sorozatának most kiállított néhány gyönyörű darabja a magyarság újkori történelmét és egyik legnagyobb költőjét idézi. A reformkorban egy délszláv („rác”) édesapától, és egy északi szláv („tót”) édesanyától fogant magyar gyermek születik, aki rövidre szabott éveit olyan termékenyen töltötte ki, hogy hosszú életnek megfelelő, vaskos verseskötetet hagyott maga után, amely nemcsak saját népének szabadságvágyát tükrözi, hanem megfogalmazódott benne a világszabadság gondolata is.

Amikor anyja 1822 szilveszterén vajúdni kezd, még nem is sejti, hogy néhány óra múlva, 1823. január elsején olyan gyermeket szül, akinek magyar szíve van és az eredeti családi nevét is megmagyarosítja. Illyés Gyula már megfogalmazta, hogy ezer év óta lakóhelyünkön, az emberi fajokat és kultúrákat összevegyítettük, akár egy képzeletbeli genetikai laboratórium vegykonyhájában, illetve kultúrközpontban. Így újultunk meg minden történelmi kataklizma során, mert befogadók voltunk és nem kirekesztők. Ettől vált gazdaggá, és más népekéihez alig hasonlítható, nemzeti jellegűvé a kultúránk, hiszen ma magyarnak lenni nem faji, hanem nemzetvállalás kérdése.

2002-ben a költőóriás születésének közelgő 180 évfordulóján szülőhelye, Kiskőrös országos képző- és iparművészeti pályázatot hirdetett, amelynek az volt a célja, hogy megörökítsék a mártírsorsú Petőfi Sándor emlékét. Orosz Mária is részt vett a pályázaton. Újra elolvasta a költő verseit, tanulmányozta életrajzát és a róla írt tanulmányok egy részét. Minél mélyebbre hatolt e különleges lángelme világába, annál nagyobb űr támadt benne. Amikor letette olvasmányait, fokozódott a hiányérzete. Tudta, hogy a magyarság számára mindenkor nélkülözhetetlen volt egy vezér, egy lángoszlopként vezető költő, aki utat mutat és hitet ad. Tehetetlenül érzékelte, milyen veszteség, hogy már nincs közöttünk; különösen abban a 20. században vágyódtunk utána, amikor a magyarság jóval többet vesztett világháborúk, forradalmak, diktatúrák és a ránk kényszerített idegen életmód miatt, mint addigi hosszú történelmünk során bármikor. Orosz Mária elhatározta, hogy ezt a hiányt, ezt az űrt ábrázolja.

A Petőfit megörökítő egyetlen, hiteles képmást, az ismert dagerotípiát használta föl. Árnyképek, negatív portrék, áttört felületek jelzik a szintén 40 cm-es átmérőjű porcelán korongokon a költő arcmását, és az alkotásokra írt versrészletek, hogy bár nyughelyét sem ismerjük biztosan, lelke mégis itt van velünk. Nem a való, hanem abban a másik világban, ahol árnyak a szellemek, és negatív testük van az embereknek, de ha fölidézzük őket, szívünkben találkoznak.

A kiállítást a posztamenseken a művésznő több kisebb szobra, különleges plasztikája egészíti ki. Ezek a magányosan küzdő alkotó finom lelki rezdülései, amelyekből akár egy külön kiállítás is születhetne, és amelyből Orosz Mária különleges világának újabb szelete tárulna föl. Itt, a határozott vonásokkal megalkotott kiállítás főbb vonulatait úgy telítik, mint amikor az ékkövekkel rakott edénybe igazgyöngyöket szórunk, hogy a váza csordultig teljen, kiszorítva magából minden fölöslegest.

Ezekben a napokban a 156-155 évvel ezelőtti ‘48-as forradalmunkra a Petőfi-sorozattal, és az egész kerámia kiállítással méltó képen emlékezünk. Hajtsunk fejet őseink előtt.

Szenti Tibor

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!