A kultúrába kapaszkodtam

Amikor 1939. november 9-én, Hódmezővásárhelyen, kisiparos családban megszülettem, Európa egy része már a második világháború poklában lángolt. Keserves éveket éltünk át. Egyik elbeszélésemben leírtam, hogy volt olyan nap, amikor anyám az utolsó üveg befőttet bontotta föl, és a meggyet szemenként osztotta szét a hattagú család között. Iskoláimmal is kínlódtam. Két évet járhattam katolikus néptanodában, amikor államosították. Állami általános iskolában folytathattam tanulmányaimat. 1954-ben kerültem a helyi Bethlen Gábor Állami Gimnáziumba. A falak között még ott lengett a szilenciumra ítélt Németh László szelleme, de róla beszélni sem volt ildomos. 1956-ban osztályonként fegyveres szakaszokat alakítottunk. Nekem egy első világháborús "dióverőnek" csúfolt puska jutott. Szerencsére, egyetlen lövésre sem került sor. 1958-ban azokban a napokban érettségiztem, amikor Nagy Imrét és társait akasztották, de erről jóval később vettünk tudomást.

Mint magániparos gyermeke az "E" betűs társadalmi csoportba kerültem, amely csak fokkal volt jobb az "X"-esnél, ahová a háborús bűnösöket, nemeseket, osztályidegeneket sorolták. Nagy hibát követtem el. Nem volt kedvem tanulni, mert úgy gondoltam, nem veszem hasznát, ráadásul sok olyan tárgyat kellet volna elsajátítani, amelyről tudtam, hogy soha életemben semmi hasznát nem veszem. Helyette gyűjtöttem a könyveket - ma tizenkétezer kötet szorít ki a lakóterünkből -, és volt olyan időszak, amikor egy télen kiolvastam Zola: Rougon-Macqart sorozatát; másik évben az ókori klasszikusok, majd az orosz, azután a skandináv, olasz és amerikai irodalom következett. Legutoljára fedeztem föl a magyar költőket, és mint tiszta forrásból az életadó vizet ittam szellemüket; ezután Krúdy Gyula, Németh László, Illyés Gyula regényei és drámái sorjáztak előttem.

Hatással volt rám a vásárhelyi Galyasi Miklós múzeumigazgató és költő, Bibó Lajos író, és az utóbbi húsz évben Péter László szegedi irodalomtörténész. A gimnáziumban - a matematikát kivéve - a természettudományok vonzottak. Nem véletlen, hogy az orvostudomány perifériáján negyvenhárom évet töltöttem, előbb kórházhigiénikusként, majd egészségnevelőként. Két világ nyílt meg előttem: egy humán művészi és egy reál tudományos. A hivatalos tanulástól függetlenül mindkettőben túlléptem azt a határt, amit az iskolák nyújtani tudtak. Valamiből viszont élni kellett, amelyhez szakképzettségre volt szükségem. Csakhogy mit kezdhettem volna egy közepes érettségi bizonyítvánnyal és a rossz származási besorolással?

Anyám református, apám katolikus volt. Engem vasárnaponként előbb a diákmisére vittek, azután a kálvinista istentiszteletre. Nemcsak a két nagy történelmi vallásban szereztem jártasságot, de azt is megtanultam, hogy értelmes emberi élet nem létezhet hit nélkül, amelyhez két fogódzó létezik: Isten és az Ember. Érettségi után fölvételt nyertem Óbudán egy akkor induló egészségügyi szakiskolába. Akár Gorkíj: Éjjeli menedékhelyére kerültem volna. Olyan osztályidegen fiatalok kerültek ide, akiket más felsőoktatási intézményekbe nem vettek föl. Rendkívül pallérozott társaság verődött össze. Volt, aki több nyelven beszélt, mások hangszereken játszottak, kiválóan verseltek, sportoltak. Diákbérlettel jártunk a később lebontott Nemzeti Színházba, az Állami Operaházba, és legnagyobb élményem az Erkel Színház színpadán előadott néhány Wagner zenedráma volt. Ott ültünk esténként Füst Milán szabad irodalmi előadásain az ELTE egyik előadótermében, közösen jártunk hol a Mátyás templomba, hol az Árpád-híd lábánál abba az óbudai kis templomba, ahol a kiváló katolikus költő, Mécs László prédikált. Végignéztük a Magyar Nemzeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Budai Vármúzeum, Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum kiállításait, nem sorolom... Habzsoltuk a kultúrát, amely éltető elemként végleg belekerült a vérkeringésembe, és csak akkor szűnik meg, ha kihűlő ereimben megáll zuhogni.

Oklevéllel hazakerülve, küzdelmes hétköznapok vártak rám. Huszonnégy éves koromban megnősültem, és drága feleségemmel két gyermeket neveltünk föl elképesztő körülmények között. Kezdő fizetésből, magánerőből lakást vásárolni nem tudtunk, osztálymegbélyegzéssel állami kiutalást nem kaptunk. Egyik nagybátyám fogadott be bennünket, aki átengedte tizenkét négyzetméteres, rosszul fűthető nyári konyháját, amelynek közepén egy hatalmas családi asztal képezte új világunkat. Egyik végén a feleségem főzött vagy mosott, középen egy kis táskagépen írni kezdtem első szociográfiai és néprajzi kötetemet, a belső végén pedig előbb a lányom, utóbb a fiam mózeskosárban forgolódott, vagy gőgicsélt. Hat év után végre kaptunk egy kis állami bérlakást. Negyven éves voltam, amikor 1979 tavaszán hamarabb megjelent az első, mindjárt elismert könyvem, A tanya, mint ahogy főiskolai diplomát szereztem.

Fő kutatási területem - dédszüleim parasztöröksége révén - a vásárhelyi tanyavilág volt, benne a gazdák több évszázados életmódja. Ettől kezdve váltakozva jelentek meg szürrealista, egzisztencialista elbeszélésköteteim, memoár esszékönyveim, valamint szociográfiai és néprajzi könyveim. 2008 augusztusában már a tizenötödiknél tartok. Közben száz körüli többször is bemutatott tévériport- és dokumentumfilmet készítettünk, megjelent vagy kétszáz publikációm, és Tanya-Atlantisz címmel elbeszéléseimből színpadra írt irodalmi alkotásomat sokszor előadták. A kitüntetések sem maradtak el, amelyeket az irodalom, a néprajz, valamint az egészségügy területén állami és szakmai díjak formájában kaptam. A Karib-tengertől Szibériáig, a Jeges-tengertől Fekete Afrikáig sok népet megismertem és megszerettem. Életem központja a Család, amelyet számomra Isten és Ember a legnehezebb időkben is megóvott.

Ars poeticám már korán kialakult, amelyet így fogalmaztam meg:

A zenét csontomban hallottam, a színeket agyamban láttam, a táncomat eltáncoltam. Volt borom, megittam; a szeretőm megszerettem, a folyón túlra ölét fogam közé harapva már nem kell vinnem.

Javakat nem harácsoltam, de termékeny utódokat hagytam, akik nemzedékek múltán milliókban föloldanak. Ha gúnyámra földet húztok, a folyóba mezítelenül lábalok: a sorsom egyedül vállalom.

Amit magammal viszek, ne a levetett ruháim között keressétek! Az iszapos túlpartra magányosan érek. Magam után lábam nyomát hagyom, hogy aki utánam jön, száraz útra lépjen.

Hódmezővásárhely, 2008. augusztus 27.

(Megjelent a NAPÚT évkönyv 2009. 10: 142-143, a Nyolcvanegy jeles hetvenes almanachban.)

­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!