Kötődések és taszítások

Mottó
Amikor emberöltővel ezelőtt szakmát tanultam Óbudán, iskolánknak Diagnózis nevű, magunk által írt és szerkesztett diáklapja volt. Ennek mottójául ezt a közismert, az egészségügyben gyakran alkalmazott latin mondást használtuk: Nil nocere - semmit sem ártani. Hasonlóképpen vagyok ezzel a tanulmánnyal is, hozzá téve: senkinek sem ártani. Elmélkedésem filozófiai jellegű, amely nem bántani, hanem elgondolkodtatni, esetleg nevelni kíván.

Ki a magyar?

A Szegeden szerkesztett Tiszatáj, megérezte, hogy a szárszói konferenciák után a magyarság kérdése félévszázadonként fölvetődik és újrafogalmazást igényel. Jelmondatul a gauguini festménycímet választotta: "Honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk?" Az ezredforduló előtti években a fölkért gondolkodók: az élet különböző területén alkotók tollából a szerkesztőségbe beküldött fontosabb cikkeket közölni kezdte, majd ezekből 2000-ben válogatott antológiát jelentetett meg. Ezt követte a C.E.T 2001/4-5-6. összevont száma, amelyben "Magyarnak lenni ma" címmel kiváló esszé- és versgyűjteményt jelentetett meg.

A lapokban fölvetett kérdések nem oldódtak meg. Még azt sem mondhatnánk, hogy közelebb kerültünk hozzájuk. A magyarság a 20. században minőségi átalakuláson - vesztes háborúkon, népirtáson, elbukott forradalmon, diktatúrán, a hagyományos tanyarendszer és parasztvilág megszűnésén, a magántulajdon elvesztésén stb. - ment keresztül. A kérdések tovább sokasodtak és differenciálódtak.

Családom évszázadok óta Hódmezővásárhelyen, ebben a Hunyadi János által mezővárosi rangra emelt dél-alföldi Paraszt-Párizsban élt, ahol - a ránk maradt iratok szerint - előbb "szántó-vetők" voltak, utóbb, a 20. században polgárosulva fillérekből tengődő iparosokká váltak. Éltük a kisvárosi szegénység életét. Szüleim hajnaltól éjszakába fordulva dolgoztak. Igyekeztek másnapra élelmet, a következő évszakra ruhát keresni. Eszükbe sem jutott, hogy családfát kutassanak, és azt fürkésszék, ki honnan származott, ill. különb vagy rosszabb-e a szomszédjainál.

A Szenti István utcában, közvetlen mellettünk szintén egy iparos család lakott. Az apa hajnalban kerékpárra rakta hosszú létráit és este visszatolta. Nyakig meszesen, fáradtan érkezett haza. Ez az életmód számunkra megszokott volt, hiszen apai nagyapám és három nagybátyám is szobafestőként dolgozott. Nemzeti ünnepeken az Iparos Egyletben valamennyien együtt koccintottak és szidták az emelkedő árakat.

Az 1940-es években minden megváltozott és összezavarodott. A szomszédunk családjának föl kellett varrni a sárgacsillagot, és egy nap hiába kerestem játszótársamat, elvitték. Kérdeztem anyámat, miért van ez így? Azt felelte, mert zsidók. Öt éves voltam, semmit sem értettem belőle.

Amikor apámat behívták katonának, származását és magyar "faját" egyházi iratokkal kellett bizonyítani. A csabacsűdi plébánostól megküldött keresztlevelek szerint a nagyszülei németek voltak. Apám kezdett visszaemlékezni, hogy gyermekkorában néhányszor találkozott velük és magyarul sem tudtak rendesen. Ahogy az okmányok gyűltek, kiderült, a fölmenőink között voltak "rácok, tótok, oláhok", amint a személynevekben a származás megőrződött. A környező népek szinte valamennyien csordítottak belénk egy-két vércsöppet, és közöttük talán csak a ruszint nem tudtunk fölfedezni. Tipikus 20. századi "vérvonal" ez itt, a Kárpát-medencében.

Kérdés, honnan jöttem és ki vagyok? Egyszerűen nem maradt más választásom, mint az, amit egyébként is szerettem és vallottam; ahová tartozónak éreztem magamat: MAGYAR VAGYOK.

Ezerszáz éve tatárokkal, kunokkal, besenyőkkel, törökökkel, németekkel, szlávokkal, a világháborúk poklában a nálunk dolgozó fogoly vagy éppen minket megszálló katonák által olaszokkal, franciákkal, oroszokkal, szerbekkel, románokkal... nem sorolom ki mindenkivel vérségi kapcsoltba kerültünk. Ma nyugodt szívvel senki sem mondhatja, hogy "tiszta vérű", ha magyarnak vallja magát. De ezen az alapon mindazok, akik bár más vérségi nemzet fiai, de itt születtek, ennek a földnek a kenyerét eszik, ezért a népért dolgoznak, vállalják nyelvünket, kultúránkat, e földet hazájuknak tekintik és érte küzdeni, ha kell halni is készek, magyarnak vallhatják magukat.

Mi mindig befogadó nép voltunk. Ezt a tulajdonságunkat ázsiai kultúrörökségként kaptuk, ahol a jövevényt szívesen fogadják, megvendégelik, és ha úgy hozza a sors, a családba is befogadják. A városunk határában 1282-ben lezajlott Hód-mezei csata - amely e tekintetből hadtörténelmünk legjobb bizonyítéka és fényes ékköve - tipikus példa erre. Akkoriban a legyőzött népeket megsemmisítették, és a hódító igájába hajtotta őket. Kun László a megvert kunokat Hód-Vásárhely körül, ill. az Alföldön letelepítette és földet adott nekik. Így kaptak hazát és nem morzsolódtak szét az eurázsiai nagy népek között, hanem a mai napig megmaradtak velünk.

A középkorban vérszerződést csak eltérő nemzetek törzsei vagy etnikai csoportjai kötöttek. Azonos kultúrkörbe vagy vérvonalba tartozók között ennek nem volt értelme. Így született vérszerződés az őstörök és finnugor, valamint a töredék kazár törzs között - utóbbiaknál zsidó szórványt is kimutattak -, mielőtt bejöttek a Kárpát-medencébe közös hazát foglalni.

Már a honfoglaló "magyarok" antropológiai anyagában négy jól elkülöníthető al- és több al-alrassz megtalálható, jelezve a népesség heterogén összetételét. Ennek és a századokon keresztül ismétlődő vérfrissítésnek köszönhető, hogy biológiailag nem fáradtunk ki, és annyi üldöztetés, szenvedés, elcsatolás és népirtás ellenére sem pusztultunk ki. Hitem szerint, bár szorongó és keserű néppé váltunk, mégsem veszünk ki, mert bennünket nemcsak "a széthúzásunk tart össze", hanem vállalt magyarságunk is, amely rögtön megnyilvánul, ha végveszély közeleg és azt közösen kell elhárítani.

Az anyag többi része olvasható:
WEB (HTML) formátumban: kotodes.htm (60.7 KB)
Word (DOC) formátumban: kotodes.doc (45.0 KB)
Adobe Acrobat (PDF) formátumban: kotodes.pdf (168.1 KB)
Az Adobe Acrobat olvasóprogram ingyenesen letölthető az Adobe honlapjáról: Acrobat Reader

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!