A VÁSÁRHELYI KÉPALKOTÓKTÓL

A VÁSÁRHELYI FOTÓMŰVÉSZETI SZIMPÓZIUM

TÍZÉVES KIÁLLÍTÁSÁIG

Az az érzékeny lelkületű ember, aki Hódmezővásárhelyen születik, vagy ideköltözik és beilleszkedik, óhatatlanul is találkozik a helyi képalkotók értékes munkáival, majd életre szóló hatást tesznek rá. Az én olvasatomban a képalkotás egyfelől kifejezi a képző- és iparművészet, másfelől a fotóművészet jeleseinek munkásságát.

Vizsgáljuk meg, hogyan fejlődött egymás mellett a két képalkotó közösség? Ebben a nemzetközi manuális művészetnek kétségtelen óriási időbeli előnye van. A Bajkál-tótól Andalúziáig, a késő jégkor utolsó korszakától, kb. 27 ezer évtől a Kr. e. 10 ezer évig bezáróan, a paleolitikum két művészeti ágában, a perigordiban (más források szerint az alsó magdeléni korban) megszületett a Lascaux-i, míg a magdaleni kultúrában, 15-17 ezer évvel ezelőtt az Altamira-i barlangfestészet, és ettől kezdve az egyetemes képzőművészet töretlenül haladt.

Hódmezővásárhelyen ennek az emberi életléptékkel számított irdatlan időnek utolsó perceiben jelent meg Gosztonyi József, városunk első, már akadémiát végzett festő- és grafikusművésze, aki a Református Főgimnáziumunk 1868/69-es iskolai évében rajztanári állást vállalt. Ugyanebben az évben Makóról Vásárhelyre költözött Plohn Illés a néhány hónapos kisfiával, Józseffel. Illés a vidékünk első fényképész mestere volt, aki az 1879-es Szegedet elpusztító tiszai árvíz legjobb fölvételeit készítette.

Elkán Lajos (1866-1920) bőrnagykereskedő háza a vásárhelyi Andrássy úton állt, a Plohn fényképészek műterme mellett. Feleségével, Ritcher Nellyvel tiszteletet élvező, három gyermekes, polgári értékrendet képviselő zsidócsalád volt. Ezt az öltözetük eleganciája is jelzi.

(A fényképet valószínű Plohnék készítették)

Az Elkán üzlet Tornyai János festőművész és művészbarátainak - akik rendszeresen Plohnék műtermében jöttek össze - a falon sorakozó alkotásaival szinte "bemutató szalonként" is szolgált. László fiuk: a későbbi Lucien Hervé néven ismert fotóművész a Plohn és Elkán házban egyszerre kapott fotó- és festőművészeti érintettséget. Plohn József vásárhelyen elsőnek kezdte el a 13x18 és a 18x24 cm nagyságú üveglemez negatívjaikról a kinagyított papírképeket kézzel színezni, amelyet tökélyre fejlesztett.

Amikor Elkán László 1910-ben megszületett, Plohn József már 41 éves volt, de nemcsak műtermi felvételeket készített, hanem kiváló táj-, utca-, tanya-, munka- és tárgyfotókat, valamint ekkor már megalkotta európai hírűvé vált sorozatát, a 20. század elején még élő, az 1848-49-es szabadságharcunkban résztvevő vásárhelyi honvédekről.

Ismeretlen gazdalegény a kiegyezést követően, osztrák-magyar katonaként, a kép jobb alsó sarkában elmosódott Plohn szignóval. Itt még csak feketével erősítették a fotót és a hátteret

Ismeretlen gazdalány. A szignó mellett: 1911 olvasható. Ebben az évben halt meg József édesapja, Illés. Az aprólékos, szinte plasztikussá tevő színezést József készíthette

Tornyai 1894-96 között Párizsban tanult, nagy hatással volt rá Munkácsy, akinek műtermében láthatta, hogy a kiváló mester festményeihez fotókat is használt föl. Vásárhelyre visszatérve, Plohn Józseffel a "Juss" és a "Csizmahúzás" c. festményéhez életképeket fotóztatott.

Tornyai egyik barátja, a kiváló Rudnay Gyula festőművész és tanár, amikor 1903-1907 között Vásárhelyen tartózkodott, nagybátyja: Várady Gyula, az unokaöccséhez ide költözött. Várady festőművész volt, Hollósy Simon tanítványa, aki a Feszty-körkép alkotásában is, mint példás festőművész részt vett. Városunkban fényképész műtermet nyitott, és ő is foglalkozott fényképszínezéssel.

Plohnékhoz elsősorban a többségben élő református kis- és középparasztok jártak fényképet készíttetni. Így különös társadalmi rétegvákuum alakult ki, amelyet a bácskai sváb kereskedő apától és szerb anyától született Till Viktor fedett le, aki 1894-ben önállósodott, és rövid kitérő állomások után, 1907-ben Vásárhelyen nyitott fényképészszalont. Hozzá a katolikusok és a polgárság, az "előkelőség" járt magukat megörökíttetni. Till 1910-ben Párizsban aranyérmet nyert portréfotóival. Ebben az időben Tornyai körül még erőteljes művészélet folyt, egészen 1920-ig, amíg a festő Vásárhelyen tartózkodott.

Trianon az Elkán családra is mély hatással volt. László fiuk 8 éves, amikor Pestre költöztek, de két év múlva édesapja meghalt. Elkán László ezt követően, a tanulmányait részben befejezve, elindult új hazát, világot és munkalehetőséget keresni. Életében Bécs, Párizs, Spanyolország, majd nevet változtatva Lucien Hervéként Le Corbusier világhírű építésszel India következett. Közben megpróbált festeni, díszletet tervezni és kivitelezni, majd ezekkel párhuzamosan fényképezni. Tagadni sem lehet, hogy ezek a párhuzamos művészi érdeklődések, a képalkotások vágya, a vásárhelyi gyermekkorban foganhattak meg benne.

A második világháború ismét átrendezte a világot. Lucien többé nem járt Vásárhelyen, bár szülővárosában még életében, és halála után is volt kiállítása, de az 1945 utáni vásárhelyi fotóművészetre már nem volt kimutatható hatással.

Közbevetően föltétlenül meg kell említenem a városunkban született filmművészeket is.1938-ban részben Mártélyon forgatták a mindmáig legnagyobb helyi írónk Bibó Lajos forgatókönyve alapján a "Tiszavirág" c. filmet; annak a Bolváry Gézának a rendezésében, aki gyerekként kivitte rokonát, Nagy Józsefet a Tisza-partra, és a 11 éves gyerek a látvány rabjává vált. Apjától fényképezőgépet kapott, amelyet filmes korában sem hagyott el, és mindig fotográfusnak nevezte magát, bár a kiváló játék- és dokumentumfilmek tömegét alkotta. Egyike volt, akivel a magyar televíziózás, a helyszíni közvetítések és tévés filmek kezdődtek. Unokaöccse Halla József ma is operatőr, akit kezdetben ő tanított a szakmára, és Halla mellett nőtt föl Sebők Péter, szintén jeles tévés operatőrünk. Ők is öregbítik a vásárhelyi képalkotó műhelyt.

Az itt született, vagy beért kiváló fotósok között kell említenem Kálmán Bélát, aki végül Bostonban telepedett le, Gadányi Györgyöt, Nagygyörgy Sándort, aki előbb elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, de az ecsetet csakhamar fölcserélte a fényképezőgépre, és Budapesten az első Vadászati Világkiállításon nagydíjat nyert; továbbá az idén 70 éves Eifert Jánost, valamint Dömötör Mihályt és Baranyai Antalt.

Mindezt azért írtam le, hogy érzékelni lehessen, ahogy Vásárhelyen a fotó- és képzőművészet a képalkotásban, egymás elismerésében és segítésében összefolyt. Az 1950-es években, a máig működő és egyre rangosabb Vásárhelyi Őszi Tárlat létrehozásával, a száz éve született Szabó Iván szobrászművésznek, a Képzőművészeti Főiskola egykori tanárának mások közreműködése mellett, nagy szerep jutott. A nyári gyakorlatra lehozta tanítványait, akik közül többen kiállítani nemcsak máig visszajárnak, hanem többen itt is telepedtek le, családot alapítottak és művészetük városunkban teljesedett ki.

A vásárhelyi festőiskola az Aczél-korszak bűnbakja volt. Senki sem kapott annyi elmarasztaló kritikát az "ósdi, elavult realizmusa" miatt, mint a városunkban élő, vagy ide kötődő képalkotók, akik egyébként a szocialista realizmus zsákutcájába sem tévedtek be. Amíg a szolnoki, kecskeméti, szentendrei, nagybányai művésztelep lassanként elhalványodott, Vásárhely a Tornyaiék teremtette fejlődő realizmus alapjaira támaszkodva, a "modernizmusok" értékeit fölhasználva, egyre mélyebben szántó alkotásokkal szélesítették ki az elődök szellemi hagyatékát.

A második világháborút követően, a fotóművészetben meghonosodott és elterjedt előbb a színes technika, párhuzamosan a különböző gyújtótávolságú, különleges hatásokat nyújtó objektívek használatával, majd robbanásszerűen hódít a digitális fényképészeti technika, amelynek egyik legújabb Nikon D4 jelű gépe már igen alacsony fényviszonyok között is villanó nélkül tud jó minőségű képet alkotni. Ezekhez jött a számítógép, a sokféle javító- és a művész kreativitásától függő képmódosításokra képes elektronikus programokkal, amelyek megreformálták a hagyományos fotózást.

Gábor Dénes 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott a háromdimenziós kép, a hologram megalkotásáért. Leith és Upatnieles lézerfény segítségével már lencse nélkül állított elő háromdimenziós képet. Megjelentek a 3D-s filmek és televíziózás. Csak idő kérdése, hogy a fényképalkotók technikája mindezt kövesse, sőt hamarosan egy új, falanszterisztikus világba vezethetnek a nanotechnika érvényesítésével, amely mind a gép fejlesztésében, mind az emberi agyban programozva jelenthet beláthatatlan alkotási távlatokat. Ezek a csodák a technika gyors fejlődésével érkeznek meg a fotográfiába is, és eljön az idő, amikor a fotóművész nyakában és vállán nem több kilónyi gépet és szett-táskát cipel.

A képzőművészetben, különösen a festészetben technikai és szemléletbeli lemaradást érzékelek. Világviszonylatban is a realizmust túlszárnyaló hypernaturalizmus fényképszerű alkotásai leginkább a manuális készséget fitogtatják. Galyasi Miklósnak, a Tornyai János Múzeum egykori kiváló igazgatójának éppen Tornyai mester mesélte a festészetről, hogy "nem baj, fiam, ha szart festesz is, csak füstöljön" (értsd: gőzöljön). Vagyis nem a téma mondanivalója, hanem a megalkotás milyensége a fontos. Bennem ez mindig az ügyes mesterembert juttatja eszembe, aki például remek zárat tud készíteni, amelyre senki más nem képes, de engem elsősorban nem ez érdekel, hanem az, hogy a zár mögött ki van becsukva? Vagyis a művészetnek nemcsak gyönyörködtetni, hanem gondolkodtatni és érzelmeket indukálni is tudni kell.

A képzőművészetben az elmúlt évtizedekben olyan polgárpukkasztó kísérletek láttak napvilágot, amelyeket majmok és elefántok ecsettel és festékkel mázoltak, ráadásul a sznobok ezeket milliókért vásárolták föl. A vászonra, rostlemezre kivetített fotók megfestése elterjedt. A nagyvárosi utcák társadalomból kirekedt, vagy ezt az életformát szándékosan vállalt emberének falfirkái a jóléti társadalom elleni lázadást is magukban hordozva született meg. A műemlékek, féltett épületek, köztéri szobrok rongálásával szélesítették a liberalizmus alkotói szabadságát, de "műremekeik" nem vetekedtek Leonardo, vagy Michelangelo falfestményeivel, és tevékenységüket ma már a legtöbb országban megvetik, sőt üldözik.

Érzékelhető, hogy a képzőművészetben a technikai vívmányok nem hatottak olyan gyorsan és mélységben, mint a film- és fotóművészetben. Természetesen itt is folyik a minőségi útkeresés. A kultúra nem egy emberi élet szűkre szabott időhatárai között vergődik. Hiszem, hogy a képzőművészetben a mostani megtorpanás csak látszólagos, és hamarosan megtalálja a kor megfelelő kifejezési módját, vele az ehhez szükséges új eszközöket. Megítélésem szerint, most van abban a korban, hogy el tud válni a fotóművészet követésétől.

*

Ezek a gondolatok jártak az eszembe, amikor a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum emeleti kiállító termeiben megtisztelő feladatomnak eleget téve, az elmúlt tíz év vásárhelyi Fotóművészeti Szimpózium anyagából - Chohol Károly, Dozvald János és S. Faragó Gyöngyi fotóművészek értő válogatásában - olyan nagyszabású és értékes, közös kiállítást hoztak létre, amely eddig még nem volt városunkban. A gazdasági válság súlyos pénzgondjai jelezték, hogy az itt kiállított képek méltóbb formában, megfelelő keretekkel ellátva jelenhettek volna meg, de ez sem a Múzeumot, sem a Fotóművészeti Egyesületet, sem az alkotókat nem marasztalja el, és az üvegek mögött lévő képek sugározta élmények feledtették e hiányosságot.

Kik voltak azok a művészek, akik közül néhányan rendszeresen, mások ritkán, vagy csak egy alkalommal jöttek el hozzánk? A szakmai válogatást és a meghívásokat mindig a MAOE Fotóművészeti Egyesület vezetőire bíztuk. Voltak közöttük fiatal tehetségek, most induló, de már értéket fölmutató pályakezdő művészek is. Többen országosan kiemelkedő, mások európai, vagy éppen világhírű alkotók, mint Kresz Albert, aki amerikai egyetemen adta át tudását. Sokan több országban, kontinensen állították ki alkotásaikat, vagy hazánk múzeumaiban; több nemzet közgyűjteményeiben, és magán tulajdonban őrzik műveiket. A teljesség igénye nélkül szeretném említeni a következő fotóművészeket:

Bahget Iskander, Balla András, Baricz Kati, Benkő Imre, Benyó Pál - a jubileumi kiállítás megnyitása előtti napon meghalt Csák Miklós -, Dozvald János, Dömötör Mihály, Eifert János, S. Faragó Gyöngyi, Fejér István, Fekete István, Gáti György, Gránitz Miklós, Herbst Rudolf, Inkey Alice, Kocsis István dr, Kovács Kata, Kozák Albert, Kresz Albert, Kunkovács László, Módos Gábor, Molnár István Géza, Oravecz Attila, Patyi Árpád, Rózsa Zsuzsa, Schäffer László (aki júliusban meghalt), Siklós Péter,

Szamódy Zsolt, Szél Ágnes, Takács Judit, Tóth József ("Füles"), Zsitva Tibor.

A Vásárhelyi Fotóművészeti Szimpóziumokon kezdetektől ott voltam, és városunkkal kapcsolatban igyekeztem tájékoztatást adni a művészeknek, hogy milyen témában szeretnénk, ha alkotásokat készítenének. Ma már szégyellem magam, amikor még a személyük iránti tájékozatlanságomból eredve, arról beszéltem nekik, hogy a mi képábrázolásunkban - éppen a képzőművészeti hagyományaink ismeretében - fontos helye van az emberábrázolásnak. Beszéltem arról, hogy itt még a környezetnek is antropomorf tulajdonságai vannak, hogy parasztjaink évszázadok alatt sem vetkőzték le panteisztikus, "pogány" szemléletüket, ezért a fát, földet, gabonát "Anyának" vagy "Életnek" nevezték; a legbelsőbb emberi értékkel, az anyasággal ruházva föl mindennapjaik legfontosabb és megújuló értékeit.

Mivel itt a török hódoltság utáni pusztítás során csak a föld a vizeivel, és a fölénk boruló kerek ég a villámaival maradt; mindazt, ami ezek között látható, az emberi szorgalom, munka és alkotókedv hozta létre. Itt még a felhőkből is arcok mosolyognak, és a levegőből őseink lehelete száll felénk. Nem véletlen, hogy a művészeket az elmúlt két évszázad során százával fogta meg az itt talált különös világ, és városunkat sokan választották lakóhelyükké.

Amikor végignéztem ezt a jubileumi kiállítást, olyan érzésem támadt, mintha egy modern reneszánsz kiállításon lennék. Az ember jelenléte, mint kihagyhatatlan szellemi és érzelmi forrás, a legtöbb képen érzékelhető, úgyis, mint központi téma, vagy ezt kiegészítő elem; olyakor távoli mellékalak, néha csak egy kéz, fej, testrész formájában. Az ember megy, dolgozik, néz, figyel, ott van a tájban, a munkahelyen, iskolában, piacon. Gyakran nem ő a fő téma, csupán értésünkre adja, hogy kihagyhatatlan abból a világból, amelyet alkotott és fent tart.

Fotóművészeinknek természetesen lehetne olyan konkrét témát is javasolni, mint ember a tájban, ember munka közben, netán az ember intimitásai: az anya-gyermek kapcsolata, a szoptatás, az ölelés és a csók, vagy az aktfotózás. Ez utóbbinak mesteri értékeit lehet látni az éppen e kiállítással egy időben, az Alföldi Galéria összes földszinti termeiben szemlélhető, most 70 éves Eifert János 50 éves fotóművészetéből összeállított, hatalmas jubileumi kiállítása, amelynek egyik meghatározó témája volt az akt. Nem a teljes pőreség a vonzó, amelyben az emberi lélek ösztönösen takargatja magát, saját bőre mögé bújva, hanem, ahol az alkotó a modelljének egy kendőt, áttetsző finom fátylat ad, feje helyet egy sirályt ültet a testére, ezzel fokozva azt a természetes erotikus hatást és izgalmat, amely minden ép ösztönű emberben jelen van. Mi lenne, ha egy vásárhelyi Fotóművészeti Szimpózium csak az emberi testről szólna; úgy, ahogy minden alkotó maga látja, vagy szeretné látni társait? Természetesen, ezt majd a meghívott művészek döntik el, hogy e kihívásnak kívánnak-e eleget tenni?

A kiállítás anyagában minduntalan ott bujkál a természetes humor is, amely tovább színezi ezt az értékes seregszemlét. Füles tisztelt barátom a vásárhelyi téglaépítmények fotózása közben, egyik kiváló művésztársának kopaszodó tarkójára montírozott egy fal néhány tégláját, vagy Módos Gábor az Emlékpont Múzeum modern sarki épületének tetején üldögélő, kicsinyített Lenin szobor kezébe egy roncsbiciklit adott, jelezve, hogy a diktatúra nyomása alatt még a fém is elpusztul.

Két szimpózium anyagát részint a művészek maguk, és fogadatlan prókátorként én is bíráltam. Az egyik volt a szakralitás, amelynek során az egyházak által összetartott hívek vallási életéből keveselltük a fontos jeleneteket és értékeket. Ahogy a kiállítás után a hónapok múltak, szégyenkezve magam is bevallottam, hogy ehhez nem elegendő, ha valaki a szimpózium egy hete alatt betér néhány templomba elkapni egy-két pillanatot. Ahhoz itt kell élni, vagy jelesebb egyházi ünnepeken, szertartások során gyakran idejönni, amikor évente talán csak egyszer, vagy igen ritkán kerül sor például körmentre, vízbemerítéssel történő keresztelésre.

Most, mikor a gyűjteményes kiállításon, a jól válogatott anyagot együtt néztem, bennem elmúltak a fenntartások. Láttam az evangélikus lelkész szigorú és figyelmeztető tekintetét, a maga elé szinte védelmi pajzsul tartó Bibliával. A csupasz, tárgyak nélküli teremben, fekete hétköznapi, bokáig érő, gombos ruhában álló, idős, a már elvontabb világ felé tekintő, magányos katolikus papot, és a Domonkos rendi nővérek nevelő szeretetét a kisgyerekek között. Megértettem, hogy ez a téma kimeríthetetlen, és mégis egy hét alatt mennyi nagyszerű érték született.

A másik vitát kiváltott képanyag az elmúlt évben fotózott piacozás, vásárlás, árucsere volt, amelyből külön kiállítás nem is nyílt, csak most kapott helyt belőle tucatnyi fölvétel. A fotóművészek egy része is úgy gondolta, hogy a piacozás már túlhaladott, nem érdekes. Közben éppen az egyik művészbarátunk jött rá, hogy Vásárhelyen az archaikus mezővárosi kultúra maradványaként maga a piac a város "Agorája", ahová az emberek nemcsak vásárolni mennek, hanem egymással találkozni, nézelődni, híreket, pletykát hallani, szidni a vezetőket, a kis söntésekben egy fröccsöt inni, vagy lángosra várni. Ezen a szimpóziumon több fiatal is részt vett, akik vidám fotóikkal új élményeket varázsoltak a falakra. A színes forgatagban például, az árus, az eladott sárgarépacsomóról éppen lecsavarja a zöldet, és a mozdulat frissessége a képen kívül tovább tekergőzik bennünk.

A "Nézze mög az embör" - ahogy helyi tájszólásunkkal ejtjük és írjuk - két évben is téma volt. A művészek egyszer a városnak mind jeles, mind egyszerű embereit, máskor az olvasókörök közönségét jelenítette meg. Az egykor híres és jelentős népességet magában foglaló tanyavilág huszonnégy órán túli, elpusztult maradékát a mezőőrök segítségével lencsevégre kapták. Kresz Albert negyedévenként még külön is visszajárt, hogy a tájba vesző tanyákat, embereket megörökíthesse, amelyből kiváló albuma született.

Nézem e három, utóbb emlegetett szimpóziumból összeválogatott képeket, és nyelem a könnyeimet. A függöny még éppen legördült, amikor a darab véget ért, még lelki szemeimmel látom a színpadról örökre lesétáló embereket. Hányan vannak máris, akik néhány év alatt végleg eltávoztak és emlékük művészi arcvonásait már csak ezek a fotók őrzik. Néhányan többé nem ülnek íróasztaluk mögött, nem néznek mikroszkópba, nem bújnak könyveikbe. Arcuk fele a szimbolikus képeken még megvan, máshol a szokott környezetben néz ránk, de a láthatatlan fele már otthon várja az elmúlást, vagy itt is hagyott bennünket.

Aki e sorokat olvassa, gondoljon bele, hogy közben a természet, a társadalom, a megállíthatatlan idő, mi emberek magunk is, hányszor és mennyire megváltoztatjuk világunkat? Mind erről a fotóművészek korrekt dokumentumokat és mégis kiváló, csak rájuk, az egyénre jellemző beállításban láttattak és örökítettek meg mindent, amit fontosnak ítéltek. Mi, akik itt élünk, naponta elmegyünk egymás, vagy az unott környezet mellett, oda sem figyelve. A fotókon a messziről jött művészek olyan tárgyakat, jeleneteket mutatnak meg, melyeket nem ismertünk, sohasem figyeltünk föl rájuk. Ezek a fotók micsoda értéket jelentenek máris, és képeznek később, ahogy az évek, évtizedek múlnak, amikor unokáink már csak ezen alkotásokról tudnak tájékoztatást kapni az elődök világáról.

Aki e sorokat olvassa, gondolt-e már arra, hogy e Fotóművészeti Szimpóziumok remekművei mennyi embert csaltak már be a kiállító múzeumok falai közé? Hányan voltak és lesznek olyanok, akik korábban nem jöttek el ezekbe a termekbe, bennük akármilyen érték is került bemutatásra. Az hozta el őket, hogy észrevették, a művészek lefotózták őket, vagy ismerőseiket, talán azt az utcarészletet, amelyben laktak, vagy városuk egy hangulatát, amelyet a múló világ azóta megváltoztatott. Már csak ezeken a képeken nézhetik meg, és váltja ki bennük azt a kellemes érzést, hogy egy évtizedekig látott és beléjük ivódott kedves hangulat itt újra megjelenik előttük.

Mennyi pótolhatatlan értéket kap így ez a város ezekkel az alkotásokkal, amelyek évtizede módszeresen követik az itteni életet, és olyan javító hatással vannak, hogy embereket szólítanak meg, akik várhatóan ezután, olyankor is betérnek majd a művelődés eme kincstáraiban, akik felfedezték értékeit és vágynak hasonlók megismerésére. Ez a nevelő erő és az értékek megőrzése a Vásárhelyi Fotóművészeti Szimpóziumok megfizethetetlen értéke. Olyan akár a szeretet, a lélek tápláléka, amely ha nincs, elsorvad ez ember.

A fotóművészeink azért alkotó emberek, mert nemcsak azt a témát örökítették meg, amelyre megkértük őket, hanem következetesen olyan képeket is készítettek, amelyek nekik tetszettek. A kiállítás megnyitásakor kértem, és most is emlékeztetem S. Faragó Gyöngyit - a MAOE Fotóművészeti Egyesületének elnökét, művésztársainak hivatalos vezetőjét és ügyintézőjét -, hogy az eddigi Fotóművészeti Szimpóziumokon résztvevők önmaguknak készített fotóiból gyűjtsenek össze egy kiállításra valót, hogy mi is megcsodálhassuk, és érzékeljük, hogy milyen témák voltak azok, amelyek kiváltották érdeklődésüket? Figyelmetlenségünkből mi is tanulni szeretnénk, hogy a jövőben még jobb vendéglátók lehessünk.

Az elmúlt években sokat változott a Vásárhelyre látogató fotóművészeink személyi összetétele. Néhányan már elfáradtak, terhesnek érezték jövetelüket, vagy nem találtak további értékes témát városunkban, néhányan valamilyen egyéni sérelem miatt maradtak el. Nagyon sajnáljuk!

Kedves Művészek! Mindazokat, akik visszajöttök, vagy ezután csatlakoztok társaitokhoz, városunk nyíltszívű lakossága, vezetése, és az itt szerzett barátaitok mindig szeretettel és tisztelettel várunk. Építsünk együtt egy értékes, fotóművészeti világot!

Hódmezővásárhely, 2013. július 1.

Szenti Tibor

író, néprajzkutató

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!