|
KALÁSZKISASSZONY Történetek a szerelemről
INKARNÁCIÓ Az elbeszélések életrajzi adatokat tartalmaznak, de a nevek mögött ne keress személyt. Nemüktől függetlenül mindegyikben én vagyok, meg te. Az események pedig velem és veled is megtörténtek, megtörténhettek volna. Az író föladata, hogy elhitesse az olvasóval, a történetnek ő is szereplője. Kell egy álomvilág, amelyben a valóságot szivárvány veszi körül, és elviselhetőbbé teszi. Ez kever mámort a poharunkba, amikor kortyoljuk az élet italát. A szerelem, míg éltet, fává nő bennünk - ha csak bokor marad, nem volt igazi -, amikor elmúlt, kiszáradt törzsként árnyékot vet életünkre. Szomorú tapasztalatom, hogy az emberek jelentős része, ha szerelemről, szexualitásról hall, éretlenül vihog, lenéző undorral elfordul, vagy közömbösen elutasítja. Életünkben nemzedékek jönnek, múlnak. Változik az erkölcsi kép, elavult és merész nézetek csatáznak. Ezen írások hatására érzelmileg gyakran összezavarodunk, és ítéleteinkben elbizonytalanodunk. Nincs elfogadható érték, amelyhez mindenkinek viszonyítania lehetne. A tiszta kép homályossá válik, mert matt tükörbe vakon nézünk. Üljünk be közösen egy próbavetítőbe. Megindítom a szalagot, és az orsót visszafelé pörgetve, eljátszom változatos, több életformát újrapróbáló életünk történetét. Amikor a kockák sorra lefelé futnak, magányos, nagy fát keress a mezőn. Ha fölnézel rá, nem látod a tetejét. A lombok eltakarják előled az eget, és ágain csak a levelek ülnek sorban hullatlanul. Midőn köztük láthatatlanul és érezhetetlenül jár a szellő, figyeld, hogyan zizegnek, miként sárgulnak; s ha már mind bíborszínt öltöttek, tudhatod, hogy a tél közel. ELSŐ SZERELMEM Levélként ültem mozdulatlanul a tetejetlen fa lombsátrában. Csönd volt és nyugalom, az ágak között még enyhe szellő sem járt. A nap nem a fejünk fölött sütött, hanem valahonnan oldalról kaptuk a fényt, amely átderengett rajtunk, és röntgenlámpaként kirajzolta finom erezetünk. Nem tudom, meddig függtem így Faanyám karján, míg egyszer csak elszabadultam. Lebegni, szállni, kerengeni kezdtem. Lágy dallamok szűrődtek felém, és hirtelen ott álltam a terem közepén. Az emberek különös táncba felejtkeztek, észre sem vettek. Talán a Fekete Sas báltermében voltam, csak a csillárok fénylettek másként. A páholyokból kandi tekintetek fürkésztek most is, és figyelték a párokat. Senkit sem ismertem. Olyan érzésem támadt, mintha idegen városban nézelődnék egy hullámzó tömegben. Figyeltem az arcokat, és szerettem volna fölkutatni ismerőseimet, akiket valaha egyik napról a másikra itt hagytam. Lehet, most is ott vár hátul a táncosom. Halványkék, hosszú selyemruháját át- meg átszövik az aranyszálak, és a szivárványként ráhintett flitterek úgy ragyognak rajta, mint a belső fénytől sugárzó kristályok. A szemét kutattam. Tudtam, ha jelen van, lelkének tükre minden világon átizzik, és messziről meglátom, amint hívogat. Felém nyújtja kezét. Nem szól semmit, csak karon ragad. Nekem sem kell fölkérni, mert már egymásba ölelkezve forgunk a parketton. Körülöttünk elsuhanó árnyakként futnak, kerengnek, pördülnek az emberek. Senki sem figyel ránk, mindenki társának arcát kutatja. Enged bennem a kezdeti feszültség. Úgy érzem, mintha Szilviával csak ketten volnánk egy hatalmas szabadtéri színpadon. A reflektorok az ég elhalványult csillagai, és a falak a végtelen homályba burkolóznak, csupán a körvonalaik sejlenek. Nincs szükségünk senki másra. Ketten betöltjük az egész világot. Szilvia, talán te voltál az első, aki simogató ujjam nem választottad el arcodról, hanem fejed tenyerembe hajtottad. Emlékszel, ködös reggel volt, amikor a kabátot fázósan összehúztuk magunkon, és a szitáló, hideg ködben a gyár felé siettünk. Másodszor hallottuk a hívogató, figyelmeztető kürtjelet, melynek utolsó hangjai elvesztek a penészes munkásházak között. Ott szorongtunk a bélyegzőóra körül, hogy mielőtt a kismutató a hatos számra ér, belépőkártyánkra rányomja az időt. Idegességedben elejtetted a táskád, én hamarabb vettem föl, mint a többiek. Amikor átadtam, pillanatra rám néztél, de siettél az öltöző felé, és tudom, hogy meg sem jegyeztél. Délben az étkezőben vártalak. Félreálltam, és hagytam, hogy a tolongó emberek elém kerüljenek. A zajban észre sem vettem, hogy munkatársaid körében már ebédelsz; akkor láttalak újra, amikor kifelé mentél. Lemaradtam az evésről. A sablonokat helyeztem a nyomógépbe, korgó gyomromat feledve, és csak rád gondoltam. Az üzemben talán kétszer próbálkoztam még közeledbe kerülni. Egy reggel kirendeltek bennünket fölvonulni. A véletlen úgy hozta, hogy a vezetőnk egymás mellé osztott be bennünket, egy hosszú föliratot cipelni. Fogtuk a tábla két rúdját, legalább három méter volt közöttünk. Fogalmam sem volt, milyen szöveget írtak rá, csak arra emlékszem, amikor a tribün elé értünk, megszakadt a visszhangtól ismétlődő, ricsajos induló, és a hangszórón át úgy üdvözöltek bennünket, mint a termelésben élenjáró dolgozókat. Láttam, egyre fáradtabb vagy, és karod remeg a jókora súly alatt. Néhányszor szerettem volna biztató szavakat mondani, hátamra venni az egész terhet, hagyni, hogy belém karolj, de szavaimat széttörte az újra harsogó zene. Már csak a lépésekre figyeltél, hogy tartani bírd az ütemet. Amikor keresztutcához értünk, és a hosszú, forró sugárútra felőled friss levegő tódult, megéreztem parfümillatod. Tavasz volt, az ablakokban kék és sárga virágok nyíltak. Fölnéztem a bodor felhőktől járt égre, néhány röpködő fecskét láttam. Kitárt szárnnyal, magasan szálltak a város fölött. Talán csicseregtek is, és mindazt elmondták helyettem, amit irántad éreztem. Lehet, hogy meghallottad, mert néhány perces torlódás miatt megállt a sűrű tömeg, és a kőre ereszthettük különös terhünket. Először néztél rám. Nem mosolyogtál. Inkább tágra nyílt nagy, barna szemed, és valami csodálkozást véltem benne fölfedezni. A ligetbe érve, a táblákat, zászlókat földobáltuk az autókra. Közösen kaptuk a jegyet. Egy jókora katonai sátornál üveg langyos sörre, és hűlőben lévő pár virslire lehetett beváltani. A tölgyfa árnyékában pihegtél, zsebkendőddel szárogattad verítékes homlokod. Mire a sokaságból kikeveredtem, a fejek fölé tartott papírtálcáról karomon végigfolyt az átmelegedett mustár; le az egyetlen, fehér ingem ujjára. Hajnalban anyám mosta és vasalta ki, hogy illően jelenhessek meg. Amikor csapzottan megérkeztem hozzád, végre elmosolyodtál. Még nem rám figyeltél, hanem szomjúhozva nézted az üveget. Nyúltál felé, de rajta volt a födele. Előbb a fa kérgén próbáltam lefeszíteni, majd bicskaheggyel piszkáltam. Láttam, nagyokat nyeltél, ajkad már kicserepesedett. Ettől kezdve együtt újabb és újabb nyitogatási módszerekkel kísérleteztünk, mindhiába. Ekkor odajött egy szaki. Az üveget fölényesen kimarkolta kezünkből. Fogával egy rántással letépte róla a kupakot, majd nevetve a lábad elé köpte. - Így kell ezt csinálni. Ilyen egyszerű! "Ilyen egyszerű..." - visszhangzott bennem egy darabig a kritikája, míg te - miután a kerti asztaloknál már nem volt hely - a sarkadra kuporogtál, és fanyar ábrázattal néhányat kortyoltál a melegtől kihabzó sörből. Az emberek egy része még a sátrak előtt kiabált. Egyre nagyobb volt a hangjuk, ahogy az ital szaporodott bennük; másik részük párokra oszlott, és ide-oda járkált a bóvliárusok között. Érted nem jött senki, hogy karon ragadjon, és magával húzzon a bokrok közé. Velem maradtál. Csak úgy véletlenül megörököltelek. Szinte kérdőn néztél rám, hogyan lesz tovább, és boldogan vittelek a hinta felé. Csörögtek a láncok, amikor becsatoltuk magunkat a páros ülésbe. Fejünk fölött a hatalmas kerék megmozdult, mind gyorsabban forgott velünk. Lábunk hamarosan a háztetők felé kalimpált, és szorosan egymáshoz nyomódtunk. Úgy éreztem magam, ahogy a kisgyermek az édesanyja ölében, amikor este a mama fáradtan mesét mond, és ő a fejét a mellére hajtva lassan elszenderül. Könnyű kartonruhádon átéreztem tested melegét. Kezed belém kapaszkodott. Átkaroltam a vállad, és önfeledten szálltunk a verőfényben. Az örvénylő lég hajamat minduntalan a szemembe hordta, de ujjad fésűjének puha mozdulatával visszaigazítottad. Mosolyod kacagásba tört ki, és mindketten fölszabadultan nevettünk. A hintás csöngetett. Leálltunk majd újra indultunk. Kezdetben még kicsit szétrebbentünk. Amint a fák derekán megfakultak a színek, és az árnyékok fölénk nőttek, már nem váltunk el, szinte összenőtt az oldalunk. Ahogy a szívünk hevesen vert, úgy éreztem, mintha az élet ritmusát egy testben, egyszerre dobolták volna. Mindketten erre a belülről szóló hangra figyeltünk. Előbb fejünk fölött a hatalmas keréken apró lámpák gyúltak sorra, majd leállt az utolsó menet, és magunkra maradva kitessékeltek bennünket. Nem tudom, hányszor kerengtünk még az ünnep utáni hetekben, a parkban fölállított hintával, szédítő magasságban, házak és emberek fölött, de egy napon már sár borította az utakat. A sátrak, mutatványosok helyét hideg esőtócsák áztatták. Munkavezetőnk jegyeket árult az üzemi bálra, és megkérdezésed nélkül kettőt vettem. Milyen gyönyörű voltál. Megkaptam tőled az első táncot, azután lekértek, én is mással lépkedtem tovább. Fogalmam sincs, táncosaimhoz mit beszéltem, mert vétlen léptem lábukat tiporta. Szüntelenül csak téged kerestelek. Egyik párom ott hagyott, másik kikacagott, a harmadikat elkérték tőlem. Rohantam, forogtam az emberek között, hogy megtaláljalak, és ismét együtt lehessünk. Az ajtókon át újabb és újabb táncolók jöttek; szüntelenül tódultak befelé, minduntalan visszataszítottak. Az emberár ellen darabig még védekeztem, de az erőm megtört. Hagytam, hogy sodorjanak; be az erkélyek alá, az oszlopok, asztalok közé vagy újra ki a parkettra. Egyszer talán még láttalak, mintha egy nyurga fiú karjába kapaszkodtál volna. A kijárat felé lökött benneteket az ár, de hiába szólítottalak, szavam elnyelte a nyávogó piszton és a rekedt szaxofon hangja. Ki figyelt akkor rám? Csak az édesanyám, aki minden zajban meghallotta vágyakozó hangom, és báltermen, erdőn, mezőn át szólítani kezdett: - Gyere, kisfiam, én már itt ülök a fa tetején és várlak. Igyekezz, itt csend és béke van. Amikor hajnalban kigombolt kabáttal, félrecsúszott nyakkendővel hazafelé mentem, szemembe omló sötét hajamat senki sem fésülte hátra. A fákról keringve, zajtalanul lábam elé hullt az utolsó őszi levél. - Szilvia! Most újra itt vagyok. Érted jöttem el levélköntösöm levetve, éjfekete ruhát öltve, hogy azt a félbemaradt táncot befejezhessük, és mint egykor, kéz a kézben hazakísérjelek. Vajon miért csupa ráncos arc néz itt reám, megannyi fakó tekintet? Maroknyi hajatok mitől zsugorodott avítt, fehér koronává a szalagok és csatok között? Vontatottan mozgó szobrokként ültök körben a falak mentén e nagy táncteremben, és fölkérésre vártok. Sorba járok és válogatok. Valaki egyszer csak rám szól, és kezét nyújtja: - Nem ismersz meg? Én vagyok, Szilvia. Kicsi, aszott test mozdul felém. Vékony karján hosszú, fehér kesztyű takarja el a szaporodó barna foltokat, amelyek áttűnnek rajta. Nézem a szemét, mintha ismerős volna, de a pillái mögül előszivárgó fény mögött már nem lobog a tűz, amely egykor lángra lobbantott. - Nem, te nem lehetsz Szilvia! Én azt a lányt keresem, aki égszínkék hosszú ruhában, sárga virágot tűzött a keble fölé. Ott állt a kijáratnál, amikor utoljára láttam, de hiába szólítottam. Most is neki kiáltok, mert a függöny még nem gördült le, a zenekar javában játszik, és a táncosom arra vár, hogy visszakérjem. Legszebb ruháját ma is azért vette föl, hogy nekem tetsszék. Bizonyos vagyok benne, azóta minden bálban itt van. Sorra kikosarazza kérőit. Ott ül valamelyik széken várva, hogy végre hozzá lépjek és elvigyem. Nem is kell kérnem. Amikor meglát, már röpül felém, karját szélesre tárja és átölel. Innen tudom, igazán ő az, mert a szívünk ismét egy ütemre dobban. A történetnek folytatódnia kell, hiszen még nem teljesült be. - Nem érted? Én vagyok Szilvia! Igazat szóltál. Amióta sok-sok levél lehullt a fáról, mindig itt ülök, és várlak. Közben több kérőm akadt. Egyik megkapott, másik elszeretett, a harmadik elvett. Nekik kellett adnom előbb a lányságomat, majd asszonysorsomat. Szültem nekik gyermekeket, akik növekedtek, és sorra elröpültek. Látod, most újra magam vagyok, mint a majálison, amikor az égbe szálltunk, és egybeforrtunk azon a különös hintán. Nyújtom a kezem, gyere, és a táncot fejezzük be végre. - Holdfény szitál fejedre, kezed már hideg. A csillárok még mindig melegen égnek, és a teremben erősen fűtenek. Ruhád is fakó, és más színű. Nem ismerlek. Én nem érted jöttem, az igazi Szilviát kutatom. Megyek tovább, hogy vágyam végre betöltsem. Keresem azt a nőt, akitől akkor elsodródtam. Látod, újfönt tettre kész vagyok, percig sem várakozhatom. - Ismét elhagysz? Meddig várjak még rád? Ez az utolsó bál, azután bezárják a termet. Megkezdődik a fölújítás. Évek, talán évtizedek telnek, mire ismét átadják. Hallod, a zenekar már a búcsú marsot játssza. - Szilvia ott megy, ott megy! - kiáltottam, és mindent hátrahagyva a kijárat felé futottam. Ugrálok a lépcsőkön lefelé, ahol mint látomás, egy árny halad előttem. Érzem, ő az, csak futni kell utána. Egyszer majd megáll, nevemen szólít, és belém olvad. Nem látom ruháját, sem a haja színét; nem hallom többé a hangját, sem a szívverését. Szilviát nem tudom leírni, megfogalmazni, hogy milyen is, de nem bántam meg, hogy visszajöttem érte, mert ő volt és maradt az én első szerelmem.
Üzletet kínálunk! A Kalászkisasszony c. elbeszéléskötethez angol műfordítót és kiadót keresünk. A szerzői honorárium, a fordítás és kiadás költségeit a kiadó vállalja az eladott könyvekből befolyt összegből. Business Opportunity! We are looking for an English translator and publisher for the novel book titled "Kalászkisasszony". The publisher should cover the author's royalty, the tranlator's fees and publishing expenses from the proceeds of the book.
|
