Szenti Tibor

Kajári Gyula

Emlékezés születésének 80. évfordulóján

Kajári Gyula a vásárhelyi "rossz Pusztán" rajzol, az 1980-as években.

(Fotó: Szenti T.)

Kajári Gyula 69 évet kapott a Teremtőjétől, amikor 1995-ben hozzá távozott. Tíz éve múlt, hogy itt hagyott bennünket. 2006. december 28-án töltötte volna be a 80 évet.

1926-ban, a Veszprém megyei Ősiben született. A két világháború közötti irodalmár nemzedék tudná leírni azt a nyomorúságot, amelybe beleszületett. Móriczi regényhős lehetett volna, ahogy - József Attila nyomdokain - a lelencben vergődött. Kajári az apját nem ismerte, az anyja nem vállalta. Még alig volt kilenc éves, amikor végleg eldobta. Losonci Miklós művészettörténész írta óla:

"Az évek vulkanikus kohójában a sivár menhely következett, riasztó árvaság, súlyos baleset, mely műtétekre, sántaságra kárhoztatta.
Éjszakáiban mégis hajnal derengett. Bruckner Róza ápolónő fölfedezte rajzait, hiszen az akkor még gyermek Kajári a székesfehérvári, pesti és veszprémi kórházakban is rótta a vonalakat, többek között »fölismerhető« Rákóczi portrét rajzolt. Ez a téma később diplomamunkája lett a Képzőművészeti Főiskolán."

Addig azonban még hosszú és nagyon göröngyös életutat járt be. Kajári Gyula így beszélt indulásáról, amikor visszaemlékezett a veszprémi kórházban töltött szenvedéseire:

"A pavilon egyik szobájában feküdtem, amikor egy délelőtt a vezető nővér rám nyitotta az ajtót. Meglátta, hogy mivel foglalkozom, végignézte rajzaimat, és mindent fölmarkolt.  - Add ezt nekem! Majd visszakapod - mondta, és azzal magamra hagyott... Ezen a napon rendkívüli fordulat állt be az életemben, elérkeztem a művészeti pálya küszöbéhez."

A kórházból kikerülve - ekkor még tizenöt éves volt -, 1941-ben, a főnővér ajánlására vésnöktanoncként alkalmazták a herendi porcelánfestő műhelyben. A második világháborút követően, min a "Fényes szelek" nemzedékének egyik tehetséges gyermeke, lehetőséget kapott az Iparművészeti Főiskola festőművész szakán, ahol Miháltz Pál tanítványának fogadta. Fölfelé ívelő életútja csakhamar innen is tovább vitte.

1953-ban, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, Ék Sándor és Konecsni György növendékeként, grafikus diplomát kapott. Ekkor még Pilisről Makóra ment látogatóba, de a következő évben már Hódmezővásárhelyen, a Majolikagyár tervezője. Egyre inkább beépült a város közművelődési és művészeti életébe. 1959-től önálló alkotóművész.

Hihetetlen akaraterő, és tenni vágy volt benne. Közösségi szelleme rendkívül erősnek bizonyult. Sohasem magának kívánt jobb sorsot, hanem a vásárhelyi művészközösséget igyekezett segíteni. Elindította és része volt benne, hogy a kórház alatt megépülhetett előbb a Kollektív Műterem, majd mögötte a műtermes lakások.

Közben olyan puritán életet élt, hogy gyakran szegényebb volt, mint fiatal éveiben. Jó érzékkel válogatta ki legszebb, legmaradandóbb rajzait, amelyektől nem vált meg. Inkább nyomorgott, semmint ezeket eladta volna. Akit szívébe zárt, annak tucatnyi képet ajándékozott.

Hajszolt életritmusával nem lehetett lépést tartani. Szüntelenül az járt az eszébe, hogy paraszt Párizsból a tudást építő és alkotást segítő, új Weimart lehetne szervezni. Nagy ívű terveinek sem a múzeumigazgatók, sem a művésztársak nem tudtak eleget tenni, amiért korholta őket. Amikor érzékelte az itteni, lassúbb életritmust, Kis Lajosnak a Vásárhelyen gyűjtött rigmusával jellemezte kortársait:

"Ëgy csöppet së siessünk,
Itt a jó gyöp, ötessünk."

Saját, erről alkotott gondolatát így tudnám rímbe faragni:

Nem szabad itt semmit tenni,
Csak a munkát eltemetni.

Mozgáskorlátozottsága miatt a kerékpárját átszereltette egy lábbal hajtósra. Megszállott elhivatottságára jellemző volt, hogy gyakran fél lábbal, egy nap oda-vissza kitekert a vásárhelyi Pusztára, amelyet nagyon szeretett. Itt a gyermekkori élményeihez hasonló, elképesztő emberi sorsokkal találkozott. A gyönge legelőkön küzdő, kuláknak minősített szegény parasztokkal, akiknek a feje alól az utolsó párnát is kihúzták; kártalanítás nélkül, mindenüktől megfosztott és száműzött, istállókban tengődő, egykori jómódú polgárokkal, katonatisztekkel, kisnemesekkel; magukra hagyott idős emberekkel, akik a földből kikapart nyers krumplit, vagy a szikes porból, a téesz vontatóiról leszóródott kukoricát szedegették és ették.

Ekkor születtek azok a tragikumot ábrázoló rajzai, amelyek a magyar róna haldoklását soha nem látott módon, drámai eszközökkel mutatták be. Mind a Pusztára, mind a mártélyi tanyavilágba, a nehéz sorsú emberek tanyájára, hetekre kiköltözött. Élte gyötrelmes életüket, és belülről ismerte meg nemcsak a fizikai szenvedésüket, hanem azt a lelki gyötrelmet is, amely az ősi jusstól való elidegenítés hatására, izzó és önemésztő tűzként égett bennük.

Hallotta történeteiket a vásárhely-kutasi rendőrőrsön megvert idős gazdákról, öngyilkos parasztokról, akik az ÁVH, a dűlőbiztos, vagy a rekvirálók elől menekülve, a halált választották. Képeit olyan lendülettel és indulattal rajzolta, hogy a feketeszén, vagy a pittkréta alatt gyakran átszakadt a papír. 

Közben kutató szelleme, és a téli, nyomorúságos hidegek előli menekülése gyakran tovább űzte Vásárhelyről. Hónapokat töltött Kecskeméten, a Művésztelepen, eljutott Dunaújvárosba, ahol a Vasműben rajzolta az olvasztárokat, kohászokat és vasmunkásokat. Akkor még volt benne hit, hogy a szocialista rendszer a szorgos munka során majd megújul; talán hálát is érzett azért, hogy az ötvenes években díjtalanul kitaníttatták. A Dunaújvárosban készült rajzaiból emlékezetes kiállítást nyitottak a Magyar Nemzeti Galériában. Rajzszemléletében sokat változott. A hatalmas terű ipari munkahelyeken a távlatokat nem szorította 70x100-as, egyenméretű rajzlapokra, hanem freskónagyságú, plakátjellegű képeket alkotott. A nehéz munkában meggyötört emberek a vásárhelyi tanyákon megismert parasztoknak voltak lelki testvérei.

A sokszorosított grafikát nem szerette. Mások ebből megéltek, de ő a nehezebb utat választotta, és egyedi rajzokat készített. Életének delén túl, egyre több színes rajzot is alkotott. Ezek között sem voltak vidámak. A színek sötét tónusait a drámai erő kifejezésére használta.

Amikor barátai kivitték a pusztai Csajági-dűlőbe, és ott meglátta a lebontott tanyai iskola udvarán az elárvult pléh Krisztust, hazaérve, fekete krétával azonnal megrajzolta a letört, félkarú korpuszt, amely a kereszten görcsbe feszülve, egyik változatában mélykék háttérrel, másikon a lemenő nap alkonyi vérében, komor vörösen izzott, mintha lángokban égne. Mindenki tudta, hogy a kereszten kiszenvedve a parasztság függ, és ezzel a sorssal már nemcsak szembesült, hanem azonosult is.

Nagy kísérletek és sorozatok szemtanúi voltak, akik művészeti és szellemi fejlődését követték. Kohán Györgytől örökölt bérházi, padlástéri műtermében, a Kádár-rezsimből végleg kiábrándulva, hatalmas papíron, jókora betűkkel - időnként váltogatva, többek között - egy kemény Nietsche-idézet volt olvasható. Képeire is gyakran nagy költők és írók időtálló mondatait írta.

A majolikagyári, egykori munkástársával, a kiváló népi fazekas Szabó Sándorral nagyméretű, hagyományos vásárhelyi kerámiákat: korsókat, liszttartó edényeket, vázákat, tálakat korongoztatott, amelyeket teledíszített ismert, a grafikáin alkalmazott motívumaival. Különleges kísérlet volt ez, amely több kiállításán szakmai sikert ért el.

Közben szorgalmasan gyűjteni kezdte a Majolikagyár egykor készített, még föllelhető, pótolhatatlan műtárgyait, köztük olyan népi edényeket is, amelyeket Tornyai János vagy Endre Béla díszített. Nagyszabású kerámia múzeumról ábrándozott, amelynek jelentős része a rendszerváltoztatás utáni, gyári vergődésnek esett áldozatul. Tájháznyi gyűjtemény maradt utána, amelyet Kiss Lajos tiszteletére Újvároson, abban az általános iskolában hozott létre, amely fölvette a 125 éve született néprajztudósunk nevét.

Városházánk emeleti folyosóján látható az 1956-os, nagyméretű rajzsorozata, amely ideológiai fejlődését is jellemzi, és a bukott szocialista eszmétől való eltávolodását tükrözi. A lyukas koponyák, vagy a fiatalon kivégzett hősök portréi, népünk 20. századi, utolsó kitörési kísérletét, és szabadságvágyát szemléltetik.

Előd- és kortársművészek, nagy gondolkodók portréi és versidézetei kerültek a kartonokra. Ha össze lehetne gyűjteni, hány magyar és európai nagyság arcképét rajzolta meg, egy olyan elit sereg állna előttünk, amelyből - ha a világ végén csak ők maradnának meg -, újra megteremthetnénk az európaiság szellemét.

Közgyűjteményekben, magán lakásokban őriznek igen sok rajzát, amelyek a vásárhelyi táj megannyi arculatát mutatják; például a tiszai görcsös fűzfákat, amelyeknek már csak kérge van, akár a magyar nemzetnek, mert belsejét önkeblének hitvány férgei rágták szét. Szerette a kopasz fákon károgó, vagy a kifosztott, tar őszi mező fölött vijjogva szálló fekete varjakat, mint metaforikus értelmű halálmadarakat ábrázolni, amikor már reményt sem látott a megújulásra.

Az 1980-as évektől, midőn a szakma minden tudásával fölvértezve, alkotói teljében dolgozott. Megjelentek női aktokat ábrázoló, vágykeltő erotikával megrajzolt, a tájunkra és fajtánkra jellemző, előbb törékeny lánytestű, majd erős alkatú asszonyképei.

Életének utolsó évtizedeiben egyre gyakrabban töltötte a teleket Sümegen. Nem csak a tél elől menekült ide, hanem a szülőföld is vonzotta. Balatonakali temetőjének magas dombján már ekkor kinézte nyughelyét, ahová végakaratából a felesége temette. Lelke innen szál és lát el mind a síkság, mind a hegyek felé. Szerencséjére, Vásárhelyen megtalálta életének utolsó párját, aki nemcsak haláláig kísérte, hanem hagyatékát gondozza, és szellemét tovább röpíti. Kajári Gyula halála után, műveiből az első jelentős kiállítását Szegeden, a Fekete Házban rendezték meg.

Árvasága miatt Kajári azt a fogalmat, hogy "család" vagy "otthon" nem polgári értelemben ismerte. Otthonra az egyik legmagyarabb városban, Vásárhelyen lelt. Alkotóerejét szétosztó magyarsága volt az a belőle áradó érték, amely expresszív realista művészetén keresztül naggyá tette.

Kajári Gyula ( a kép bal szélén) a világhírű Kökénydombon, az 1960-as évek második felében, barátaival: Szenti Tiborral, Imre Mihállyal és Farkas Ferenc tanárokkal. (A felvételt Blazovich László készítette.)

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!