FRANZ KAFKA: AZ ÁTVÁLTOZÁS (1912)

Fordította: GYÖRFFY MIKLÓS

(Európa Könyvkiadó, 1982)

„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Így kezdődik Franz Kafka elbeszélése. Az utazó ügynök egyszerű kisember volt. Sohasem vétett sem a társadalom, sem a körülötte élő emberek ellen. Természetesen, mint mindenkinek, neki is voltak kisebb-nagyobb disznóságai, de akkora bűnt nem követett el, hogy hatalmas bogárrá változzon. Kerek páncélján, mint egy fölfordított rohamsisakon billegett, de képtelen volt hasra fordulni, csak sok-sok apró, nyomorult kis lába kapálózott a levegőben tehetetlenül.

Egyszerre két negatív bombát is kapunk az írótól. Az egyik az igazságtalanul kapott súlyos büntetés, amelyből nincs menekvés, a másik a tehetetlenség gyötrelme, hogy szenvedője ebből a kiútból képtelen kilábalni. Mindjárt az első mondattal Kafka olyan korunkbeli csődhelyzetet ábrázol, amelybe valamilyen szinten előbb-utóbb valamennyien beleesünk. Olyan homokkürtő ez, amelyben lábaink csak pergetik a kvarcszemeket, de nem fölfelé visznek, hanem a lyuk mélyére sodornak, ahol már vár bennünket a vérszomjas hangyaleső, hogy kiszívja minden életnedvünket.

A közösség szempontjából a kisember csak egy féreg, tehetetlen senki. Játékszere a társadalmat mozgató „nagy erőknek”. Él, vegetál, fogyaszt és szaporodik − néha oly vehemenciával, akár az üregi nyúl, máskor még utódot nemzeni sincs ereje −, ő a leggyöngébb láncszem, és ha kiesik, csak a bilincs zárul szorosabbra a hasonló figurákon, akiket ezáltal még inkább nyomorgatni lehet.

Gregor elgondolkodik a munkájával járó gondokról. Aggasztják „az örökké változó emberi kapcsolatok, amelyek soha meg nem állapodnak, soha szívélyessé nem válnak.” Ilyen helyzet, amelyben az embertársak ellenségként viselkednek, csak a végítélet felé haladó társadalomban következhet be. Mindenki elidegenedik, visszahúzódik, nem keresi a kapcsolatokat, mert az eddigi tapasztalatai alapján mélyen csalódott, ezért hitevesztett és gyanakvó. A legnagyobb gond, hogy nem is reménykedik, ezért nincs kiútkeresés. Akkor pedig miként változtathat sanyarú helyzetén? A győztes forradalmak már elzúgtak, végtermékként azok is fölfalták saját gyermekeiket. Csak a háborúk folynak változatlanul, amelyekben a kisemberek értelmetlenül elhullnak, de fajfenntartó ösztönük segítségével újratermelődnek, hogy mindig legyen elegendő ágyútöltelék. Ez ilyen egyszerű, de ezt meg kell ideologizálni, és nagy feneket kell keríteni annak, hogy a bűnösökről le ne hulljon a humanista máz.

Közben megérkezett Gregorhoz a cégvezető úr, és a családot szigorúan kérdőre vonja: ma reggel fiuk miért nem állt munkába? A bogárrá vált férfi az ágyban tépelődik, próbál kimászni belőle, és hosszadalmas, gyötrő kísérlet után végre nagyot huppanva kiesik. A család kérleli, hogy nyissa ki az ajtót, de Gregor gömbölyű hátára fordulva mozdulni is képtelen. A bezárt ajtón keresztül értelmetlen párbeszéd zajlik a vendég és a bogár között. A cégvezető fenyegeti, hogy elveszti az állását. Gregor tiltakozik, de nem értik a szavát. Főnöke meg is jegyezte, hogy: „− Állathang volt.” A bogár keserves erőfeszítéssel, szájával körbeforgatta a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót. A cégvezető, aki legközelebb állt hozzá, amikor meglátta, csak ennyit tudott mondani: „Ó!” Anyja összeeset, apja ingerülten bámulta.

Miközben húga orvosért rohant, Gregor korholó és kérő szavakkal illette főnökét, hogy álljon ki érte, míg átváltozását megszüntetik, és helyreáll az egészsége. A cégvezető hátrált, és mikor elérte a folyósóra vezető nyitott ajtót, gyorsan eltűnt. Látszott rajta a rémület és örült, hogy e meghökkentő kalandot megúszta. Vajon mennyiben volt ez a helyzet döbbenetes? Hiszen körülöttünk a család, a kisebb-nagyobb közösség, sőt az egész család rendre átváltozik. Gyakori jelenségről van szó, csak nem vesszük észre, vagy nem akarjuk. Előfordul, hogy a többiekhez képest mi mutatunk másságot. Ezt majd Gregor esetében olvasni fogjuk, hogy környezetünk miként fogadja és tűri. De a különös helyzet fordítva is igaz: amikor nem mi, hanem a körülöttünk élők válnak bogárrá. Mivel ők vannak többen, az új együttélési normákat ők kezdik diktálni. Lehet, hogy érzékelik, már nem emberek, de elképzelhető, hogy ezt nem veszik tudomásul. Bármikén is történik, azt érezzük, hogy nem emberként viselkednek. Van, aki imádkozó sáskaként, mint ragadozó kannibál fölfal bennünket, mások gusztustalan okádékukat igyekeznek ránk fröccsenteni, vele föloldani és fölszívni testnedveinket, akár egy mérges pók vagy skorpió.

Mit tehetünk? A védekezés a leggyorsabb öngyilkosság, mivel azonnal ránk rontanak és fölfalnak. Egyetlen lehetőségünk az, ha a túlélésre összpontosítunk. Elfogadjuk őket olyanoknak, amilyenek, és nem háborgunk. Sőt látszólag szégyenkezünk emberi mivoltunk miatt és ígérjük, hogy igyekszünk minél hamarabb őket követni és megváltozunk. Ha eleve rovarnak születünk, csak kívül utánzunk embert, gyorsan megy a vedlés, hogy csúf bőrünkből kibújva, százlábúként tovasündörögjünk. Az átváltozás a lényeges! Mesélik, hogy a második világháború végén nyilasok bújtak orosz katonák zubbonyába, és fölszabadító partizánként érkeztek haza, majd az új end első pártkatonáiként a sztálinista rémuralom alatt a parasztokat ízenként zabálták föl, az utolsó párnát is kihúzva a fejük alól. Cserebere. Gúnya teszi-e a lényt, vagy az a kérdés, hogy belül milyen géneket hordozott: pondróét vagy emberét?

Az embernek van még egy utolsó lehetősége, hogy elrejtőzzék a bogarak elől. Köztük él, de nem elegyedik velük, elzárkózik. Próbálja megőrizni emberi mivoltát. Hajszolt munkájával eteti őket, hogy amíg tömik a potrohukat, elfelejtkezzenek üldözőbe venni. Ezalatt kiépíti menhelyét, ahová végül elzárkózik, és magányosan, elfeledve elpusztul. Senki sem ejt könnyet érte. Nincs dicshimnusz, sírjel, vagy emléktábla. A bogárhad gyorsan felejt, mert fejében nem agyat, hanem idegdúcot teremtett a természet, amely nem a gondolkodásra, hanem ösztönös cselekvésre tette alkalmassá.

Amikor Gregor látta főnöke hátrálását, nem kis iróniával beszélt hozzá, de szavatolta, hogy bár jelen körülményei között nem lesz könnyű, azonnal öltözik. A következő vonattal igyekszik elutazni és teljesíteni ügynöki kötelességét. „Előfordulhat, hogy az ember egy adott pillanatban nem képes dolgozni…, de később, az akadály elhárítása után, még szorgalmasabban és odaadóbban fog…” Szüksége is volt az állásra, mivel ő tartotta el az egész családot. Anyja hisztériázva menekült előle, míg apja egy bottal fenyegetve, terelte vissza a szobája felé. Sérüléseket szenvedve, széles testével végre átjutott a félig nyitott ajtón, majd az öreg becsukta mögötte. Álomba szenderül és pihenten, este ébredt föl. A bogárrá változás tünetei tovább fokozódtak. Csápjaival remekül kezdett a környezetében tapogatózni, de az ajtónál történt sérülései miatt lábai és a fél oldala fájt. Érzékelte, hogy hiába beszélt családtagjaihoz és a főnökéhez, azok mintha nem értették volna sípoló hangját. A szobában, az ajtó mögött kis tálban találta a neki betett kedves tejet és kenyérdarabokat. Mivel éhes volt, rögtön enni akart, de kiderült, hogy már nem szereti. Húga ekkor bomlani kezdő maradék ételekkel látta el, amelyek végre ízletek neki.

A cselédlányt el kellet bocsátani, mert nem bírt a hatalmas bogárral egy fedél alatt élni. Gregor szobafogságban élte napjait. Az ajtókon keresztül beszűrődő halk beszélgetésből értesült róla, hogy a családnak a tönkrement üzlet után alig maradt vagyona, de az talán kitart még két évig, ha ő nem keres, márpedig erre nem volt sok remény, a többiek pedig koruk, vagy betegségük miatt nem dolgoztak a családban. Gregor kezdett a testével bánni. Mászkált a falakon, és föltelepedett a mennyezetre. Anyja és húga átrendezték a szobát, hogy minél nagyobb helye legyen. Új cselédlány is került. A család kezdett alkalmazkodni az alaposan megváltozott körülményekhez. Végül is a földön az ember bizonyult a legjobban alkalmazkodó lénynek, ezért uralta a teremtményeket, és lett úrrá ezen a családba került jókora bogáron is.

A dolgok viszont nem jól alakultak. Gregor sajnálta bútorait, főleg az íróasztalát, de sorra mindent kivittek. A falon még ott lógott a csupa szőrmébe burkolt nő képe, melyet rámászva védett. Anyja meglátta, amint közeledik felé, és elájult. Míg húga a szobalánnyal élesztgette, hazajött apja, és megtorlásként almával kezdte dobálni. Talán az életére akart törni. Anyja magához tért és férje nyakába csimpaszkodva, meggátolta ebben. Az bizonyos, hogy a család élete a bogár miatt egyre zavarosabbá és tarthatatlanabbá vált. Minden közösségben előbb-utóbb akad egy, aki elrontja a többiek játékát, és megkeseríti az életüket. Kérdés, hogyan válaszolnak rá? Ha a kotló alatt sárga csirkék kelnek ki, de közöttük egy fekete, a többi előbb-utóbb agyonveri; ha a színarány fordított, akkor is ugyanez történik. Még inkább jelentkezik a baj, amikor nem is testvérek, hanem más fajhoz tartoznak. Elindul a vadászás, amely a teljes megsemmisítésig tart. Nincs irgalom, amíg a közösségben a rend helyre nem áll.

Milyen szerepet töltött be Gregor bogár a család életében? Egy alma, amivel apja megdobta, belesüppedt a testébe, szörnyű fájdalmakat idézve, de nem merték belőle eltávolítani. „Gregor jelenlegi szomorú és utálatos alakjában is a család tagja, akivel nem szabad úgy bánni, mint valami ellenséggel, hanem a családi kötelesség parancsa szerint le kell nyelni az iránta érzett undort, és tűrni kell, egyre csak tűrni.” A bogár hadirokkanttá vált és lelassult. Annyi kedvezményt kapott, hogy esténként a szoba ajtaját nyitva hagyták, hogy hallhassa az enervált család beszélgetését. A cselédlányt is el kellett bocsátani, helyette bejárónő tett-vett a lakásban. A család egyre jobban elfáradt, egymást is piszkálták. A bogarat húga elhanyagolta, és csak ímmel-ámmal végezte bátyja körül az etetést, takarítást. A bejárónő nem félt Gregortól, inkább szemtelen volt vele, és „vén ganajtúrónak” nevezte. Gregor helyzete egyre romlott. A család az egyik szobát kiadta, és onnan egy csomó kacatot bezsúfoltak a bogár mind szűkösebbé váló szobájába. Három komor úr érkezett albérlőnek, akik nagyon pedánsak voltak, de a családot a társalgóból a konyhába szorították ki. Amikor a lány hegedült, darabig hallgatták, majd terhessé vált nekik, pedig Gregor erre az áhított zenére előmászott, miközben a húgával való együttélésről ábrándozott.

A bérlők meglátták a bogarat és undorodva attól a kosztól, amit Gregor terjesztett, azonnal fölmondtak, még fenyegetőztek is, hogy ilyen környezetben kellett eddig élniük. Kitört a gyűlölet a bogár iránt. Húga így beszélt róla: „Nem akarom ez előtt a szörnyeteg előtt a bátyám nevét kiejteni, s ezért csak ennyit mondok. Meg kell próbálnunk megszabadulni tőle. Mindent elkövettünk, ami emberileg lehetséges, hogy gondozzuk és elviseljük; azt hiszem, senki semmilyen szemrehányást nem tehet nekünk.”

A bogár, amely többé már nem volt Gregor, hanem egy rovar a sok közül, lassan visszavánszorgott a szobájába, és húga azonnal rázárta az ajtót. Elhatározta, hogy valóban eltűnik családja életéből. Alig bírt mozdulni. „Ekkor már nem akaratának irányítására, lehanyatlott, és orrlikaiból csendesen kiáradt utolsó lehelete.” Másnap reggel a bejárónő fedezte föl pusztulását. Rögtön ordibálni kezdett: „− Jöjjenek csak, nézzék meg, megdöglött; ott fekszik, tisztára döglötten!”

A ház ura közölte az albérlőkkel, hogy távozzanak. Családjával kisebb lakásba kívánt költözni, ahol majd jól ellesznek. A bejárónő biztosította őket, hogy a bogárdög sorsát elrendezte. A család megkönnyebbülve kikocsizott, és ezt a napot pihenőnek szánták. Lányuk az eltelt nehéz időben szép nővé érett, és elhatározták, hogy megfelelő férjet szereznek neki.

Polgári szemlélet szerint a történet remek megoldással ért véget, hiszen nem látszott többé, hogy a bennük lévő pondró hogyan éli föl őket is!

Hódmezővásárhely, 2008. június 8.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!