ISTENHEZ KÖZELÍTVE

Ajánlás: A szeretetre vágyó és a szeretetet nyújtó embereknek

BEVEZETÉS

Mérlegkészítés

A férfi számára életének 60. éve bűvös határ. Amikor útja során ide ér, mint én, elgondolkodik. Még tervezi egyre rövidebb jövőjét, de hat évtizeddel maga mögött számvetést is készít. Már van mire visszatekinteni, az eltelt évek fölött elmerengeni. Ilyenkor mind sürgetőbben kerülnek elő azok a megválaszolatlan, létünket érintő alapkérdések legyen bár valaki ateista, kételkedő vagy istenhívő , amelyek alól nem vonhatja ki magát, sőt éppen kora miatt már nem is odázhatja el: honnan jöttem, ki teremtett, következésképpen ki vagyok? Mi végre érkeztem, és mi dolgom itt e világban, teljesítettem-e küldetésemet; végül hová megyek? Próbálunk ezekre elfogadható válaszokat kapni és adni, de nem mindig sikerül. Én sem vagyok kivétel.

Az első kérdéscsoportot sohasem bolygattam. Igazán nem érdekelt, legföljebb fölszínesen érintett az e világba származásom titka. Számomra mindig a tény volt a fontos: megszülettem, itt vagyok, Istennek tehát valami célja volt velem.

A második kérdéskörre régen ismerem a választ: minden embernek, így nekem is küldetésem van, amelyet teljesítenem kell. Nyomot kell hagynom magam után, hogy akik mögöttem jönnek, az általam kitaposott ösvényen kényelmesebben járhassanak. Olyan csapáson kell lépdelnem, amely keserveivel együtt sem zsákutca, és az út végén, mint fénylő reflektor a sötétben tapogatózónak, a biztos, elfogadható cél látszik.

Ma már az utolsó kérdésre is világosan ismerem a feleletet. Megyek vissza a természetbe, amelyből vétettem, hogy ott újra átalakulva, atomizálódva, életenergiámmal Isten közelébe kerülhessek. A kérdés csak az, hogyan jutok el hozzá, és milyen közel?

Ebben a kötetben azt a sajátságos szemléletet írom le, ahogy én, a természettudományokon felnőtt, 20. század végi ember az Istent látom. Oktató múltam meggyőzött arról, a mai fiatalok számára Istent csak úgy tudom közelebb hozni, ha Őt a természettudományok által eddig föltárt tények alapján, a lehető legkevesebb misztifikáció nélkül kísérelem meg bemutatni. Gondolataimat nem szükséges elfogadni vagy fölényesen elutasítani. Követőket sem keresek. Nem jósolok, jövendőt sem mondok. Számomra járható utat vázolok. Ez csupán egy megközelítési mód. Vívódásaimat tükrözi az örök élet elnyeréséért.

A Biblia nekem fontos útjelző, bár a teológia tudományához nem értek; kötetemmel a vallástudományokban jártas teológusokkal semmiféle fönnhéjázó vetélkedőt nem provokálok! Az ökumené jegyében, a Krisztust követő két nagy keresztény-keresztyén egyház, a római katolikus, meg a református, szellemi érékeit tanulmányozva és fölhasználva írtam meg könyvemet. Egy átlag hívő különös, egyéni - tehát a teológia szakterülete számára szubjektív - gondolatait térítő és szektás szándék nélkül jegyeztem le. Igyekszem elkerülni mindazt a vallástudományi buktatót, amelyet nem ismerek. Elveimmel senkit sem akarok bántani vagy megbotránkoztatni. Amikor gondolataimat leírom, Istent kérem, hogy vezessen. Azért viszont esedezem, hogy áldja meg e sorokat, és általuk másnak is segíthessek.

Nem egy jó szándékú, teista szemlélettel megírt, természettudományos szakkönyvet elolvastam, amelyek Istennel kapcsolatban kétkedést ébresztettek bennem. Kiderült, hogy az Ok, a Cél és az Univerzum megteremtésével kapcsolatban fölmerülhető valamennyi Miért? kérdésre adható válaszokat sem a teológia, sem a természettudományok elfogadható módon nem bizonyították. Bármennyire jártasak vagyunk egyik vagy másik szakirodalomban, a teizmushoz és az ateizmushoz is Hit kell, amely eleve Tény nélküli, tehát megalkuvás.¹ A hit a legtöbb ember számára ott kezdődik, ahol a racionális, bizonyítható törvények helyett az "úgy gondolom, valószínűsítem, lehetségesnek tartom" válaszok keletkeznek. Kevesen mondhatják el magukról: a teljes igazság birtokában vannak, és meggyőződésükben semmilyen körülmény sem ingatja meg őket.

Arra a kérdésre tehát, hogy van-e Isten, határozott, elfogadható vagy elutasító választ eleve csak metafizikai felelettel adhatunk. Mivel a kételkedés langyos középútja számomra nem járható, kényszer nélkül, tehát belső ösztönzésre döntenem kellett, hová tartozom? Paul Daviessel értek egyet, aki a természettudósoknak abba a csoportjába sorolta magát, "akik, ha nem osztják is a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a Világegyetem a vakvéletlen céltalan terméke. Tudományos munkásságom során mindinkább arra a felismerésre jutottam - folytatta -, hogy a fizikai valóság oly bámulatos találékonysággal épül fel, amelyet nem tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie, nekem úgy tetszik, valami mélyebb magyarázatnak."²

Én Istenben hívő vagyok. Olyan gondolkodó, aki rendre formálja, finomítja a Teremtőhöz fűződő kapcsolatát - amint a természettudományok újabb és újabb fölfedezései ezt lehetővé teszik -, esetleg szorgalmazzák. Ma már egyetlen alkotó elmével megáldott ember sem tehet úgy, mint "amikor a müonként ismert részecskét felfedezték 1937-ben, Isidor Rabi fizikus megdöbbent. "Ki rendelte ezt?" - kiáltott föl."³

Isten embert teremt

A 20. század, és körülöttünk tökéletlen, anyagias világunk szüntelenül istenkeresésben van. Ezt olvashatjuk bölcs gondolkodók vallomásaiban, ezt írja és sugározza a média. Az ilyen fajta keresés nekem sohasem tetszett. Keresgélni az után kell, aki elbújt, elveszett, netán nem is létezett.

Talán nem elég bizonyíték Isten létére, hogy e csodálatos természet megannyi élőlénye közül, a fajfejlődés során egyedül minket emelt ki, és helyezett az élővilág csúcsára, többször ismételve mondván:

Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.

Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten:

Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.

Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!

Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: minden legyen a ti eledeletek.

Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy törtét.⁴

Az a tény, hogy Isten az élővilág megannyi teremtménye közül - ma már a keresztény egyházak részéről is mind inkább elismert evolúció során - nem a békát, nem a sündisznót, még csak nem is "unokatestvéreinket": a gorillát vagy csimpánzt emelte ki (bár ezt is megtehette volna!), hanem egyedül azt az ősmajomfajt, amelyiket emberré fejlesztett, számomra bizonyíték arra, egyedül velünk volt minőségileg magasabb rendű terve.

A természettudományok, különösen a matematika, fizika és a csillagászat jelenlegi ismeretei szerint, egyedül vagyunk az Univerzumban. Legalábbis a műszereink által megismerhető világmindenségben eddig nem találtunk egyetlen olyan égitestet sem, amelyen értelmes élet volna. Ez ismét bizonyíték arra, hogy Isten velünk szándékozta megosztani emberi szemszögből föltételezett "magányát", és bennünk lelkes állatot teremtett. Lehetővé tette számunkra, hogy fejlődésünk során kiépítsük azokat a transzcendentális szellemi antennáinkat, amelyekkel ráhangolódhatunk, és "adásait fogni tudjuk", ezáltal valamit megismerhessünk belőle, és közelebb kerüljünk hozzá. Ezen a földön erre csak minket tett alkalmassá.

De tételezzük föl, az Univerzum általunk ismeretlen részében máshol is volt, jelenleg van, esetleg lesz élet. Itt nem az Atyához legközelebb álló, általa teremtett angyalseregre gondolok. Esetleg zöld emberkék, hosszú fülű, netán fületlen, ámde gondolkodó lények létezhetnek. Ha vannak, nyilvánvaló, hogy ők is Isten teremtményei, de netán nálunk magasabb rendű technikai civilizációval gazdagabbak is, Isten nem őket, hanem minket teremtett a saját képmására. Ezt félreérthetetlenül kinyilatkoztatta. Így az élővilág csúcsán, Istenhez leginkább közel mi vagyunk, nem valami távoli égitestnek többnyire fantázia teremtette ufólényei. Ha ők léteznének, valószínű, a Mindenhatónak őket is meg kellett volna váltania.

Istenhez közelítve

Korunk embereit nem mindig értem. Miért hirdetik, hogy ők vagyis a magukat hívőknek, nem ateistáknak vallók istenkeresőben vannak? Az ördögbe is! A gonosz lélek műve lehet, hogy keresgélnek, kapirgálnak, de nem találnak. Talán valami nagy baj lehet a képzettségükben és a műveltségükben? Lehet, iskoláikban a természettudományokból kiválóan vizsgáztak, de a lekváros üveget kívülről kóstolgatják, mert tudásuk mélyén nem fedezték föl Istent. Pedig századunk legnagyobb tudósai, akik az anyagi világ törvényszerűségeit a legjobban ismerik; akik az atomot és az Univerzumot kutatják, zömében nem ateisták. Még a fizikus Neumann János is, bár nem volt vallásos, halálos ágyán azt mondta: Valószínűleg van Isten. Sok dolgot könnyebb úgy megmagyarázni, mintha nem volna.⁵

Miért nem tanulunk végre tőlük? Én hiszek nekik. Bízom az Albert Einsteinekben. Azért hiszek Istenben, mert éppen a természettudományok, a természet törvényei által sikerült Őt megtalálnom, és mind inkább megismernem. Azért nem keresgélem, mert fölfedeztem. Ettől kezdve Isten közelében élek. Már amennyire mint bűnös, gyarló embert a közelébe ereszt. De kétségek között nem hánykódom. Életem sajkája nem kormány nélküli űrhajó a világmindenségben; nem lélekvesztő szerkezet, amely vagy elsüllyed, vagy elsodródik, hanem célja felé határozottan araszol. Rajtam múlik, hogy eljutok-e, és milyen kerülőkkel a végső beteljesülésig.

Ezernyi szállal igyekszem kapaszkodni, hogy Atyámtól el ne szakadjam, hanem minél hamarabb révbe érkezzem. Bűneimet palástolva, lépésenként próbálom a köztünk lévő irdatlan távolságot csökkenteni. Talán nem taszít vissza; hátha elnézően nem veszi tudomásul, hogy méltatlanul ismét közelebb settenkedtem.

Amikor rendre utasít, és sorsöklével a fejemre koppint, hogy vezekeljek; amikor közli, érdemtelenül kerültem hozzá közelebb; pillanatra mindig megtorpanok. Önvizsgálatot kezdek. Rájövök, be akartam csapni. Lépéshátrányba kerülök, de az elhagyott kilométerkőhöz nem kell visszatérnem. A hozzá vezető útról immár le nem sodródom. Csak "pörölye", az Idő - ez a negyedik dimenzió, amelyet az ember még nem tudott szolgálatába állítani - az én ellenségem, amellyel bűneimért büntet, de Teremtőm a hozzá kapcsoló lelki szálaimat kegyelméből talán nem metszi el. Így vált végső és örök célommá az Isten.

Hódmezővásárhely, 1998. márc. 21.
Szenti Tibor

¹ "Credo quia absurdum" Tertullianus, Quintus Septimus Florens. (Karthagó, a mai Tunisz közelében 155 körül - ugyanott 225 körül.) Római író, a latin nyelvű keresztény próza megteremtője.
² Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade Kiadó KFT. Budapest, 1995. 10. (2. kiadás. Ford. Béresi Csilla. Az eredeti 1992-ben jelent meg.)
³ Davies. 1995. 207.
⁴ Ter 1, 26-30. - Ahol külön nem tüntetem föl, szép archaikus, de jelen korunk számára is még jól érthető magyar nyelve miatt a Károli Gáspár fordította, 1926-i kiadású Bibliának (Budapest, Brit és Külföldi Biblia-Társulat) "az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott kiadását" használtam föl. A mai helyesírástól abban is eltértem, hogy tiszteletből az ÚR nevét mindenütt nagy betűkkel szedtem, ahogy ezt korábbi kiadású Bibliákban rendre alkalmazták. Továbbá jeleznem kell, hogy bizonyos szavakat, így pl. az Univerzumot és a Világegyetemet a jelenlegi magyar helyesírástól eltérően, a magyarra fordított legtöbb külföldi szakirodalom - gondolom, filozofikus értelmezésből - nagy kezdőbetűvel írt, ezzel egyet értettem.
⁵ Hit és tudomány. Szerk. Márky-Zay János Hódmezővásárhely, 1994. 100.

Az anyag többi része olvasható:
WEB (HTML) formátumban: isten.htm (912.6 KB)
Word (DOC) formátumban: isten.doc (698.5KB)
Adobe Acrobat (PDF) formátumban: isten.pdf (754.1 KB)
Az Adobe Acrobat olvasóprogram ingyenesen letölthető az Adobe honlapjáról: Acrobat Reader

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!