IN MEMORIAM

(Megjelent a Délvilágban, 2009. jan. 23-án dr. Lázár János polgármester úr nevével)

"A derék nem fél az idő mohától,

A koporsóból kitör és eget kér,

Érdemét a jók, nemesek, s jövendő

Századok áldják."

(Berzsenyi Dániel)

*

Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város egén két csillag kihunyt, nem világít többé, mégis az a fény, amelyet sugároztak, az univerzumból még sokáig árad felénk, hogy emlékeztesse utódainkat a nagy egyéniségek halhatatlanságára. Egyik Vekerdi László volt, másik Ilosfalvy Róbert.

ILOSFALVY RÓBERT

(1927-2009)

Az Irhás család - ahogy kezdetben hívták őseiket - megbecsült pedagógusokból állt, és a Szent István utcán laktak. Négy gyermekük született, 1927. június 18-án, Vásárhelyen elsőnek Róbert látta meg a napvilágot, akinek zenei fogékonysága már gyermekkorában kitűnt. Ilosfalvy Róbert a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett. Gyermekkorában a Szent Háromság római katolikus templomban Tóth Lajos kántor, a Magyar Állami Operaház későbbi magánszólistája mellett tanult orgonálni és énekelni. A második világháború végén, amikor a Fekete Sas báltermében egy utazó énekes csoport a Sevillai borbélyt adta elő Rősler Endrével, Gyurkovics Máriával és Székely Mihállyal, Róbertre olyan hatással volt, hogy végleg eljegyezte magát az opera műfajjal.

Tóth Lajos Pestre került, és helyette a 18 éves Ilosfalvy Róbert kántorkodott, de egy év múlva már a Zeneakadémián tanult. Tanárai között Kodály Zoltánt és Szabolcsi Bencét találhatjuk. Még meg sem szerezte a diplomáját, amikor Veres Péter mint miniszter megalakíttatta a Honvéd Művészegyüttest, amelyben Ilosfalvy elsők között kapott állást Réti Józseffel, Palcsó Sándorral és Ágai Karolával, a kiváló későbbi operaénekesekkel. 1953-ban a Bukaresti Világifjúsági Találkozóról az opera kategória első díját hozta el a Bánk nagyáriájával és Walter versenydalával. 1954 májusában az Operaházban már a Hunyadi László címszerepében debütált. Ezzel a teljesítménnyel berobbant az operavilágba. Másnap már kezében volt az Operaház szerződése, és olyan szerepeket játszott, mint a Szöktetés Belmontéja, az Anyegin Lenszkije, a Traviata Alfrédja, Hoffmann és a Fra Diavolo címszerepe, vagy Puccini Bohéméletének Rodolpheja, méghozzá átütő sikerrel.

Különleges egyéniség volt, aki nagy szerepeket is visszaadott, ha érezte, hogy hangszálait túlzottan igénybe veszik. Nagyszerűen gazdálkodott hangjával, és ennek köszönhette egyre bővülő nemzetközi sikereit is. 1960 után már a Macbeth tenorhőse, és ekkor dolgozott először Lamberto Gardellivel. 1961-ben a Manon Lescaut premierje zajlott Gardelli vezényletével, és a Des Grieux szerepével annyira azonosulni tudott, hogy Berlinben, Koppenhágában, Londonban, Moszkvában, Rómában, San Franciscóban és még számos operaházban három évtizeden keresztül előadhatta. Magyarul, németül és olaszul kitűnő szóejtéssel énekelt. Gyönyörű hőstenorját már az egész világ értő szakemberei és közönsége ünnepelte. Csendes, béketűrő, majd kirobbanó, szangvinikus ember volt mind a színpadi szerepeiben, mind a magánéletében, ezért szinte hozzánőtt nem egy olyan szereptípushoz, amelyet jobban mások sem tudtak előadni. Ezt fokozta, hogy előadásmódjában egyénit tudott alkotni. Nem követte elődeinek példáját, hanem újraalkotta a szereplők egyéniségét, és legtöbbször az intellektuális értékeiket emelte ki.

Egyetlen operaházba sem szerződött el, még Kölnben sem, ahol évtizedekig élt. Méltatója megjegyzi róla, hogy a "szabadúszó vendégművész státuszában élt és járta a világot." Természetesen nemcsak operákban szerepelt. Kitűnő volt nagyzenekari koncertek szólistájaként, vagy az operettgálák főszerepeiben is. Számos hanglemezfölvétel szólistája. "Magyar férfiénekes sem előtte, sem azóta nem futott be olyan fényes karriert, mint ő" - írták róla. Kölnben például a Mesterdalnokokban Stolzingi Walter szólamát egy évtizedig nem is bízták másra, csak Ilosfalvy Róbertre, amely szinte megszégyenítő volt a hazai világklasszis német énekesekre.

1982-ben visszaszerződött Budapestre. Kezdetben a "Nyugatról jött" művészt több szerepben méltánytalanul mellőzték, míg 1991-ben megtört a jég és Waltert ettől kezdve csak ő énekelte. Ekkor már 64 esztendős volt. A Walter szereptől 1997-ben, 70. születésnapján búcsúzott el. Ez is példátlan teljesítmény! Az utolsó operaelőadása 2000 októberében volt. A 2004-es Operabálon még elénekelte a Himnuszt. Nyilvánosság előtt ekkor hallhattuk és láthattuk őt utoljára föllépni. Historikusa így foglalta össze nagyszerű művészi teljesítményét: "végig kifogástalan életet élt, a magánembert mindig háttérbe szorította, alárendelte a művészetnek. Rendkívüli intenzitással, lobogó temperamentummal készült előadásaira." Széles repertoárja a lírától a spinto szerepkörön át a hőstenor szerepekig ívelt. Nyolcvanadik évében még napi rendszerességgel úszással, kerékpározással kondicionálta magát.

Munkásságát számos és rangos elismerés fémjelzi. Liszt Ferenc-díjat, Kossuth-díjat kapott, a Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze volt. Amikor elment tőlünk, megismételhetetlen és feledhetetlen világot vitt magával, és egy szomorú, megfosztott világot hagyott maga után.

*

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!