A TERMÉSZET FIA

Holler László kiállítása Hódmezővásárhelyen, az Alföldi Galériában, 2013. január 22-én.

Szinte hihetetlen, de a még mindig alkotói teljében lévő Holler László az idén 75 éves. A fővárosban született, de Sopronban végezte a Tanítóképzőt. Szabad festőiskolai tanulmányait Tolcsvay Nagy Géza tanárnál kezdte. Máig elevenen él benne mestere mondása: "...a képek kis részletében is benne kell lenni az egésznek". A gyermek- és ifjúkor megannyi értékes tapasztalata a Nyugat-Dunántúl hegyes, erdőkben gazdag vidékéhez kötötte. Ezekről soha nem feledkezett meg, máig visszajár és szívében őrzi.

Fiatal tanítóként került Hódmezővásárhelyre. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán fejezte be tanulmányait és rajztanárként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben kerékpáron járt tanyai iskolákba tanítani. Találkozott a Tiszával, a Pusztával és a tanyavilággal. A táj e három harmonikusan ölelkező élettere egyre mélyebben hatott érzékeny alkotói lelkületére. Barátságba került halászokkal, vadászokkal, mezőőrökkel, szorgos parasztemberekkel; olyanokkal, akik életük során mindig a természethez kötődtek, akárcsak ő. Itt telepedett le, családot alapított, és a vásárhelyiség szelleme mélyebben gyökerezett meg benne, mint nagyon sok ideszületett emberben. Ezzel az erénnyel mindig segítette Vásárhelyt, nem véletlen, hogy 2011-ben városunk Pro Urbe díjban részesítette.

Rátérve az itt kiállított anyagára, amelynek négyötödét 2012-ben, a többit az idén januárban festette, rögtön szeretném leszögezni, hogy a korábban ráaggatott sztereotípiák ezen, az életművét összefoglaló kollekción, nem bizonyultak tartósnak. Ezekkel a festményekkel magát próbálta ki, mire képes azzal a tudásanyaggal, amelyet eddig fölhalmozott. Kiderült, hogy nem vadász- és nem természetfestő. Ugyanis Ő maga a természet gyermeke, aki a hozzá kötődő mindenséget tekintette egyszerre modelljének és tanítómesterének. Így kereste mindig a természethez való közelítést, jól tudván, hogy a nagy kezdőbetűvel írt "Természet" mindig változó és soha ki nem ismerhető!

Munkásságából eddig saját kiadásában két albuma jelent meg, tele kiváló gondolataival, amelyeket rajzaival illusztrált. Ez a két kötet utánozhatatlan "holleriáda", melyek filozófiai szemléletét és életlátását egyaránt tükrözik, ugyanakkor helyt adott bennük tisztelői véleményeinek is.

A képzőművészet alapja a rajztudás. Holler László grafikáit nézve, születhetett volna az olasz reneszánszban is, és bármelyik nagy művész iskolájába jelentkezve, biztos fölvételt nyert volna, hiszen a kötelező kéz- és arcábrázolás, amely a festményein is nyomon követhetők, tökéletes realisztikussággal jelentkeznek. A franciáktól ismert egyetlen vonallal meghúzott grafikai ábrázolásai átütő erővel jelzik manuális készségét. A megrajzolt témáknál nincsenek kereső vonalak, az ábrázolás kibontására megannyi hibás, mellécsúszott tapogatózás. Az így készült rajzain nem lehet utólag sem javítani. Az általa gyakorolt grafika másik útja, ahol több, de nem kereső vonallal alkotja meg alakjait, már a festészethez közelítenek, mivel ezek az árnyalást és kiemelést, a térben való ábrázolást vetítik elénk, amely festészetében nyer valódi, több dimenziót. Ezek a rajzai vezettek el a sajnos itt ki nem állítható, színes, kültéri kerámiaképeihez, amelyekből például a Sóshalmi Borászat udvarán két remek, stációfülkének beillő, épített keretben, megfelelően elhelyezett alak: Szent Orbán és Diána istennő látható.

Holler László festészetének összetett értékiben érdemes elmélyülni. Nála az alkotáshoz vezető út mindig az élménnyel kezdődik. Adott témát nem szeret ábrázolni. A világban járva, mindent aprólékosan megfigyel és elraktároz. Mikor melyik élmény kerül előtérbe, azt festi meg. Mindig a téma adja a megoldást is, ezért nincsenek sorozatképei. Valamennyi festménye másképp tükröződik vissza, még ha a valóságban a táj hasonló is volt.

Képein a négy évszak az egyik meghatározó téma. Ez sem megszokott. Ha egyetlen egyet, például a tavaszt ragadjuk ki, kiderül, hogy jelentősen megkülönbözteti az évszak elejét, amikor a hó elolvadt, kezd zöldülni a rét. A "Téltemető" című festményén az azonos nevű, elsők között megjelenő kis sárga virágok már a kikelet hírnökei, bár mögötte avas nádcsomó van, de rajta megjelenik a fészekrakást kereső kismadár. A "Zöld árban", vagy a "Holtág vége" című képen a halványzöld lombgömböket egybeolvasztó fűzfák sora a kikelet hamvasságát mutatják, vagy hasonló témában, a háttérben, a Tisza gátkoronáján álló két alakot ábrázolja, akik nézik a víz sodorta, fehér csontvázzá vált faderekakat, míg elől, a néző felől, rendíthetetlenül állnak az óriás, élő fák, amelyeknek festőnk csak részletét mutatja. Holler fái szimbolikus "beszélő életfák" is, amelyek a földi élet változásait mutatják. Majd a festmények némelyikén megjelenik a pipacsos rét, tombol a tavasz, és átmenetet képez a termő nyárba.

Holler a realista megfigyelés olyan szintjén áll, hogy amikor növényeket fest, nem kell neki botanikai határozókönyvet elővenni, mert megfigyelési benne élnek. Megkérdezték tőle, hogy a festményein látható sok mezei növény miféle "gaz"? Elővette a "Szikes Puszta" című képét és sorolni kezdte, hogy ezek nem gazok, hanem ismert és értékes virágok. "Elől van a sziki őszirózsa, majd a sás, láthatók itt sóvirágok, a réti füzény, ahogy az olvadó jég fölött úrrá lettek" - magyarázta.

A csendéletei hasonlóképpen készülnek, beállított modellek nélkül. A parasztos reggeli, vagy a németalföldi mintát tükröző, lőtt vadak, mint jól ismert kép nem külső ábrázolásból eredtek, hanem benne éltek. Ez az a hallatlan biztonságérzet, amely művészetét is megalapozza.

A festő mindezt színérzékenységével fokozza. Nincsenek elütő, kemény színek, az időt befolyásoló, vagy a teret elhatároló részletek, ahogy a természetben is átmenetek léteznek. Képei a távlatok világát jelzik. A háttér éppen olyan fontos, mint a közelkép, egyik a másikból következik, de ezt úgy ábrázolja, hogy ha a képet szétvágnánk, minden dimenziója külön festményként is megélne. A vizek megcsillanása fényekké változtatja a tájat. "A tiszai csend"-ben, vagy a "Vízbedőlt fák" című képen a finom rezgéssel ábrázolt, vagy enyhén hullámzó vízfelszínekből a halász is érzékelni tudja, hogy ez élő víz, ahol a mélyben halak tanyáznak.

Hasonló a helyzet azoknál az alkotásoknál, amelyeken a napszakokat ábrázolja. A "Ködös hajnal" című festmény már világos, tiszta színeivel jelentkezik, de érzékelhető benne a kibontakozás előtti percek várakozása. A "Reggeli fényben", bakcsó áll a dombon, a kiszáradt faágak előtt. Itt még magányossága érvényesül. Ahogy a nap sugarai kiteljesednek, bármilyen évszakban is vagyunk, a táj kezd megtelni a nappal mozgalmasságával. Holler László képeinek egyikén elindulnak a pulykák, másikon a tyúkok, harmadikon a kecskék; jön egy idős asszony "A nagyanyánk tanyája" előterében, etetni készül jószágait, miközben kint, a mezőkön seregestől szállnak a madarak, sirályok lepik el a kép egét, élettel töltve meg a teret. Még a fekete varjak is vidámak, seregestől keresik az élelmet. Nincsenek pusztulásra utaló, vagy halált sugalló drámák, minden az életörömet élteti.

Alkonyodik. Az "Egyedül" című kép hátterében, a fénytelenségbe tűnő ártéri erdőből, halódó fényeivel megvilágított, vizes út kanyarodik elénk. A sarat kerülve, magányos alak jön a néző felé. A "Vadludak a Pusztán" című festményen nyugvóhelyükre szállnak a lilikek. Ezek már távoznak a nappali fény világából. Három, de nem sorozatképen készült alkotásán, feljön a hold. Ezek nem holdfázisokat, és az égbolton nem emelkedési sort követnek. Mindegyiknek más a hangulata. A "Telihold" a fák koronái mögött, és felhők között bujkál. E két távoli élettértől, amelyek megelőzik, nem veszíti el bágyadt fényének uralkodó jellegét.

Amikor éjszaka köszönt a világra, a festmény középpontjában, az izzó parázstól vörösre festett, hamvadó máglya mellett, parasztember áll szerszámnyélre támaszkodva. A szélcsöndben, a szikrák fölé elvékonyodó oszlopban emelkedik föl a finom füst, és olyan, akár a köd áttetsző szürke légiessége.

Ahogy ezeket a képeket nézzük, látjuk, hogy a hold, az ember, a tűz, a pattogó szikrák a magányt, az egyedülvalóságot tükrözik. Szimbolika ez, amelyben érzékelni lehet, hogy bármilyen jó család, barátok, rajongó emberek veszik körül, az alkotó mindig szellemileg magányos. Amikor egyedül marad a műtermében az ecsettel, festékkel és az üres táblával, amelyre festeni akar, már senki sem követheti. Azt a világot, amelyet ő lát, magának kell megteremteni. Egyes egyedül csak a lélek marad vele, amely vezetni kezdi a kezét, és az állványon kibontakozik az alkotás.

A föld népeinek mitológiájában központi szerepet tölt be a madár. Ez különösen él bennünk, magyarokban. A pogány kor táltos fáján ott vannak az attribútumok: az alvilágból feltörő, magukban romlást hordozó csúszómászók, amelyeket megállít a sámánnak ez e világ fölött őrködő maszkja, majd következik a szarvasfej agancsa, mint lobkorona, és a fa tetején ott van a lélekmadár. Egyedül van, viszi a távozó lelket a felvilágba. Holler László maga a szimbolika, amely megteremti a következő dimenziót, amely az időtlenségbe vezet. Képeinek zömében megjelenik a témából szerényen kiemelkedő valamilyen természetes csúcs, és azon egyetlen kismadár ül, vagy száll az égen. Ott van a "Tavaszköszöntő" festmény mandulavirágokból formált csúcsán. A "Száradó hálók" című alkotásán egy halászinterieurt láthatunk. Elől kifogott halakat figyelhetünk meg, de mögötte, szinte az erdő mélyéről egy fehér, nemes kócsag figyel. A gólya nagyságú madarat beviszi a kép belsejébe, hogy kicsinyítse. Itt sem kívánja tolakodóan ábrázolni.

A következő festménye e tárlat meghívóján "Váratlan vendég" címen is látható, ahol festője az ecsetek, festékes tubusok közül viszi a tekintetünket az állvány felé, és a háttér ablakvilágos felületén, a csúcson megjelenik egy kismadár. Nem bozontos kutya, nem gombolyaggal játszó macska, hanem egy parányi szárnyas, aki magányosan figyeli az elé táruló szoba csöndjét. Ő a fő téma. A "Tavaszi szél" című alkotáson a szimbolika tovább fejlődik. A kék háttérből az elszáradt, előző évi gyékény pákáját megbontotta a friss szél, és mintha finom füst lenne, viszi életteremtő magját. A kép ellentétes oldalán, a széllel szemben magányos kismadár száll. Lélek ő, maga az alkotó, aki az elemekkel küzd.

Fölmerülhet a kérdés, hogy Holler László festményein hol van az ember? Vajon a hóbuckák között futó szánon ül, beburkolózva, alig láthatóan, talán elveszett a téli képek hófúvásos tájaiban, vagy a hótól terhes felhők között? A választ rögtön megkapjuk, ha a kiállító termekben tovább figyelünk. A "Tiszai halász" képén ladikból kihajló ember keresi a zsákmányt a hálók szövevényében. Realista elem, amelyet sokan átéltünk már, akik az őszi, téli lehalászás idején a folyónál jártunk. A műves, dolgozó ember hajlong előttünk.

A festőművész ezt követően drámai fordulatot vesz alkotásaival. Képeinek sora a festészet esztétikumától halad a lényeget teremtő belső mondanivaló mélyebb varázsa, a legmélyebb dimenzió felé. A következő képen "Simon, a halász" látható. Ha az ember fejét alaposan megnézzük és gondolatban a haját rövidre fogjuk, kiderül, hogy magát a művészt látjuk magunk előtt. Az ábrázolásból a szimbolika erőteljesen sugárzik. Ő a halász, akinek nagy feladata van. Nézzük meg a hálót, amelyet maga felé húz és tele van hallal. A festményben megjelenik a másik tartalom, amelyet Jézus Péternek mondott, hogy "Emberek halásza leszel". Ahogy ezen a képen Simon többé már nem halász, úgy a festő sem képet mintázó ember, hanem minket, mint "halakat", a nézők ezreit maga felé vonzó, egy általa létrehozott, transzcendens világba vivő lény.

Holler László itt jutott el alkotói korszakának eddigi magaslatára. A "Sétalovaglás hajnalban" című festményén szórt, visszafogott színekkel, egy erdei hasadékban távolodó, fehér lovon ülő lovast láthatunk. A képet akár Csontváry Kosztka Tivadar is festhette volna. Állat és ember árnyszerű, a ló végtagjai eltűnőben vannak. Úgy haladnak, akár a szellem távolodik az élettérből kifelé. A végállomás ismeretlen, ezt csak a ló és gazdája érzékelheti.

A holleri alkotókészség a természetelvűséget megtartva, itt vált szürrealisztikussá. A "Pipacsos mezőn" című alkotását különösen figyelmükbe ajánlom. A kép alján lepkeként piros szárnyakkal lengedeznek a pipacsok. Innen indul a látvány, és viszi tekintetünket tovább, majd a mező végén, a zöld rét fölött, a kéklő, fehér égboltban folytatódik és tűnik el. Előtte árnyszerű, légies nőalak, mint fátyol libben, egy láb nélküli tünemény lebeg a föld fölött. Ő is ember formájú lélekmadárrá változva szállhat tova, és egyszer majd mindannyian követjük.

Hódmezővásárhely, 2013. január 6.

Szenti Tibor

*

A kiállítás képeinek megtekintése

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!