|
EMLÉKÉLESZTÉS
Előszó
Kimondottan elektronikus sorozatot, alapdokumentációt indítok régi tárgyi, érzelmi és szellemi emlékeimből a honlapomon. Ezek java része vásárhelyi ihletésű és zömében eddig közöletlen képeket, történeteket tartalmaz. A kultúra-, irodalom- és helytörténészek föladata lesz, hogy ahol fontosnak tartják, szakmai jegyzetekkel, esszékkel, évszámokkal, fotók esetében általam ismeretlen személyeknél névazonosítással stb. lássák el. *
Galyasi (Reisinger) Miklós (1903–1974) Költő, múzeumigazgató, művészettörténész, polihisztor
(A fotókat az 1960-as években, Zsigmond utcai szobájában készítettem.)
Galyasi Hódmezővásárhely pótolhatatlan intellektuális embere volt, akinek emlékét azzal is ápolni igyekszem, hogy eddig ismeretlen, vagy közöletlen dokumentumokat teszek közzé. Páratlanul jó szívű volt. Barátai, hozzá kötődő „múzeumi”, később „Zsigmond utcai gyerökei” között szétosztogatta szellemi és tárgyi értékeit. Ezek közé tartozik a magán kiadásban megjelent első verseskötete, amelyet dedikálva kaptam. A szöveg: „Én is bűnöztem valaha / Tibornak szeretettel / Miklós bátyja / Hmvhely ma 32 éve. / 961 szeptember 12.” azért fontos, mert ebből kiszámítható, hogy a kötetet 1929-ben nyomtatták ki. 1961-ben a dedikálás idején már három éve nem írt több verset. Szóban többször megismételte, hogy ötvenöt éves korában végleg fölhagyott a költészettel, ettől kezdve csak felolvasta verseit. Mivel magyarázható az, hogy Galyasi 1958-tól nem írt verset? Természetesen csak föltételezni lehet, de minden valószínűség szerint több elképzelés hozzájárulhatott. Versei között alig van vidám, jövőben bizakodó, optimista hangvételű. Ennek oka a zsidó származása miatti hátrányos megkülönböztetés; az, hogy a korabeli társadalom nem ismerte el a többségi magyar polgárokkal egyenrangúnak, amely a fasizálódással, a numerus clausus bevezetésével, majd a munkaszolgálatra hurcolásával csalódottá és bizalmatlanná tette. Vásárhelyi Pákozdy Ferenc 1958. június 18-án hozzáírt, cím nélküli versének egy szakasza is ezt a föltevésünket igazolja. Mint „Mózes ivadéka” Isten
„megtette, hogy magyarrá lettél, és megmaradtál jó magyarnak, hiába hullt fejedre gúny, rágalom, átok, sárga csillag.”
Szabó (Nikolin) Éva így fejezte ki: „Párizs hívta, de a vásárhelyi sár fogta a csizmáját… Zsidóként született parasztnak” („Előszó”. 3. old. In: „Akéla Búcsúdala”, 1993. június). Másik oka az, hogy gyermekkora óta, a mezővárosi kisparaszti életmód megismerését követően, a többségi lakosság küzdelmes nehéz életének fájdalma áthatotta. Ez a vele való beszélgetések során gyakran jelentkezett nála. Ebből is megítélhető, hogy mennyire azonosult a magyarság nagyobb részét jelentő kétkézi szántóvetőink drámai küzdelmével. Végül az 1956-os kiállása, jó szándékú írása miatt börtönbe zárták, és 1958-ban végleg megbélyegezve, állását vesztve szabadult. Jellemző volt, hogy egykori munkahelyének, a Tornya János Múzeumnak falára, halála után a város és a párt vezetői még a gyászlobogót sem engedték kihelyezni. Életének utolsó időszakát gyakran méltatlan szegénységben, barátainak időszakos segítségével kínlódta végig.
Ezt a szomorú, lemondó hangulatot és a sorssal való megbékélését jelzi alábbi két verse is. Kis mechanikus írógépe volt, azon két ujjal, maga írta le verseit, és akikkel baráti kapcsolatba került, dedikálva vagy aláírásával ellátva osztogatta. Két ilyen versét őrzök. Az alábbi másodiknál, a második sorban a javított de nehezen olvasható szó: „ottfeledt”.
Beszélgetésünk során, amikor költeményeit olvasta föl, az egyik nagyon megtetszett. Észrevette, és az eredeti kéziratot, a „Porból” című versét kezembe nyomta, amely úgy tudom, hogy közöletlen és nincs belőle másolat. Életünk során sokat kellett költözködnünk. Mindent jól elcsomagoltunk, hogy megmaradjon, de máig vannak olyan keresett tárgyak, amelyek nem kerültek elő. Amikor egyik munkámhoz dokumentumokat keresgéltem, váratlanul előkerültek a Galyasi ajándékok. Borus Gábor helytörténész közlése szerint, 1956-ban Hódmezővásárhelyen két olyan írása is megjelent a forradalmi Vásárhelyi Nemzeti Újságban, amely a Kádár rezsim leszámolóinak nem tetszett. November 3-án az 1. oldalon a „Most ne jussoljunk!” című vezércikke, és november 11-én, a 3. oldalon a „Testvér, ne adjuk…” című verse. Igaz, hogy az már 1947-ben is megjelent. Írásaiért bebörtönözték. Egyik művészbarátja pesti lakásából vitték el, és máig az a szóbeszéd járja, hogy vendéglátója adta föl. Embergyűlölővé sohasem vált. Bár a nőket imádta és életében sok kedvese volt, de sorsa miatt elhatározta, hogy nem lesz utódja. Senkit sem kívánt szerencsétlenné tenni, főleg saját gyermekét nem! Az itt közölt, eddig ismeretlenül nálam elfekvő, dátum nélküli, több szavának ékezethiányos verséből is ez az elhatározása sugárzik.
„Porból Ha feltámadok, hogy új életre keljek Hisz tudom, hogy mindig minden ujra él, Könyörgöm hozzád Irgalmas Kezdet, Ne olyan mag legyek, miből ember kél.
Legyek erdők réme, ki szálfákat tördel, Vagy kegyetlen, vérszomjas, húsevő virág, Győzhetetlen vad, ki uj utat törhet, S kit nem sujt agyon rázuhanó ág.
Akármi! Csak ember ne legyek többé, Ne követeljen tőlem senkisem hitet Hazug mesékkel nem tehetik szebbé A könyörtelen emberéletet.”
Galyasi korán befejezte a versírást, és ettől kezdve nem volt hajlandó többet írni. Költészetének egyik része a kisemmizett, nyomorúságban élő emberekért, főleg a munkából élő parasztok szenvedése jajkiáltás, nagyobb része pedig lázadás volt az igazságtalanságok miatt. Végül az egész emberiségből való kiábrándultságát tükrözte. Ehhez hozzájárult hányatott élete, és az emberekben való keserves csalódása.
Csalódottsága
A mai Kinizsi–József Attila utca északi sarkán állt az a ház, amelyben lakott, és apja péksége látta el a polgári családot. Jókora könyvtárszobája volt a Műveröm, ahol kiváló tudósokkal, művészekkel, költőkkel találkozott. A második világháború során innen hurcolták el munkaszolgálatba. Irigyei úgy nyilatkoztak róla, hogy „magyarnak zsidó, zsidónak magyar volt”, ezért nem tudott alkalmazkodni. Ez a rágalom mocskolta életét. Református hitre tért, és kérése szerint a Kincses temetőbe nyugszik. Nagyon is alkalmazkodott. Úgy öltözködött, mint egy ünneplő viseletben lévő kisparaszt. Mélyen szerette a természetet, talán az egyetlen evilági érték volt, amely mellett végig kitartott. Nem volt vallásos, de istenhite verseiben is érzékelhető. Adakozó és segítőkészsége, hihetetlen polgári műveltsége páratlannak bizonyult. Amikor fogságából hazatért, pótolhatatlan értékű, első kiadásokkal és baráti dedikációkkal rendelkező, tízezer példányszám fölötti könyvtárát a beözönlő szovjet katonák apja pékkemencéjének fűtésére használták, és a sok ezer kötetből néhány tucat maradt. Többé nem gyűjtött könyvet, bár ezután is nagyon sokat olvasott. Lakását kifosztották, Tornyai és Endre Béla festményeket, a képzőművész barátok remek ajándékait hordták szét. Állítólag – neki is a szomszédok mesélték el, amikor hazatért – a megszálló katonák bicskával vágták ki a képkeretekből a vászonra festett olajképeket és kapcának használták, mivel a lyukas, feslett lábbelikben a nedvességet jól szigetelték.
Könyvtulajdon-jelzők
Könyveihez két jeles festőművész is készített Ex librist. A bal oldali képen a könyv alsó csúcsánál látható monogram a következőt jelenti: felül, a V betű fölött, a hegyével fölfelé mutató kard jelképrendszere együtt a „Vitéz”, alatta a monogram: EJ Erdős János nevének kezdőbetűi. Kohán György készítette a másik szimbolikus rajzot, amely az irattekercset tartó nő alakjával a költészetet, mögötte a könyvekből rakott lépcsős piramis a tudást, balról a derekánál sugárzó nap a szellem fényét, és alól, a szoborszerű lábak alatt a porszemnyi embert ábrázolja, akiből mindez kiteljesedik.
Csoportképek
A dokumentálatlan csoportkép számmal nem jelzett érettségi találkozón készült, a Bethlen Gábor Gimnázium udvarán. Balról haladva: dr. Paku István bőrgyógyász kórházi osztályvezető főorvos, utána három azonosítatlan személy, majd középen, sötét nyakkendőben Galyasi Miklós, mellette Bányavölgyi (Burka) Ferenc, a továbbiak számomra ismeretlenek.
A Tornyai János Múzeum Banner János által rendezett régészeti kiállításán az 1950-es évek elején készült amatőr felvétel. Az üvegtárló előtt balról, háttal a világhírű Gordon Childe angol ősrégész, aki saját kisrepülőgépével érkezett, hogy megnézze a világhírű neolitikus, kökénydombi leleteket. Aki vele szemben magyarázza a Kökénydombi Oltárt, Banner János szegedi régészprofesszor, a lelet föltárója. Jobbról Galyasi Miklós múzeumigazgató árnyképe látszik.
Az újságfotón Vértes László ősrégész, aki „Samut”, a vértesszőlősi barlangi ősember koponyáját és környezetét tárta föl, Gordon Childe professzorral beszélget. Az angol régész Vásárhelyen megszerette a barackpálinkát (a képen is poharazgat), és amíg a demizsonban volt, napokig vizsgálta a kökénydombi leleteket. (Több könyve magyarul is megjelent.) Ausztráliban egy szikláról leugorva öngyilkos lett.
A dokumentumfotón többek között Banner János régészprofesszornak a Kotac-parton, Boross Áron unitárius kántor-tanító birtokán kiásott, az itteni Körös-kultúra által készített, hatalmas gabonatároló hombáredénye látszik, amelyen szarvas állat: kecske, őz vagy szarvas rátétdíszítéses figurája látszik. Világhírű, ismert lelet! A gödörben, háttal Banner professzor az edényben, hosszú, vékony rúddal dolgozik. A kútágasnál vállára vetett kiskabátban Boross Áron áll. Művészeti albumomból
Galyasi Miklós a Tornyai Társaság alapító tagja és 1939-ig titkára volt. Kitűnő szervező munkát végzett. A Társaság sok kiváló embert vonzott. Az első levélben Endrey Béla elnök és Galyasi Miklós Faludy György költőt értesítette taggá választásáról. A Társaság jeles periodikája volt a Puszták Népe, és nevét az Illyés Gyula azonos című, szociográfus jellegű regényéről vette át. Mint minden vidéki művelődési, irodalmi folyóirat, ez is anyagi gondokkal küzdött. A lap vezérkara, köztük Galyasi Miklós, mint felelős szerkesztő adták ki a másodikként bemutatott, Miklós bátyámtól kapott körlevelet.
Vincze Ferenc kedves barátommal és munkatársammal (kezdetben vegyésztechnikus – innen alább G. M-nak a „méregkeverő” jelzője –, a későbbi körzeti- majd háziorvossal) elhatároztuk, hogy külön-külön vásárhelyi művészmappát hozunk létre, amelyben ismert művészek, írók, költők egy-egy alkotását, írását gyűjtjük össze, amelyeket egyénileg nekünk késztettek, írtak vagy beszéltek el, amelynek nagy része KÉPÍRÁS címen állt össze végül. Galyasi ekkor részben „ö”-ző nyelvjárásban az alábbi szöveget írta a készülő albumomhoz:
„Té mög Tiborkám!
Né utánozd le, ezt a méregkeverő Vincét, hanem inkább biztasd arra, magaddal együtt – hogy né másokkal firkáltasson, hanem maga rágja a pénnát és né dolgoztasson egy ilyen elaggott füzfapoétát mint
Miklós bátyád. Hódmezőmagyarország 961. szept 22.”
A „Hódmezőmagyarország” kifejezés, amelyet én is, mások is máig sokat használunk, Galyasi Miklóstól eredt, aki ezzel szeretett szülővárosát és hazáját úgy kötötte össze, hogy számára Vásárhely egy kis hazát, vagy egész Magyarországot jelentett. Két jó barátja, Csohány Kálmán grafikusművész és Ligeti Erika szobrászművész terrakotta karikatúra érmet készítettek róla, amelyet Miklós bátyám pecsétnek használt és a papír alá téve, felül grafitceruza végével átdörzsölve illesztette írása alá. Felirata: (alól) „Cs. K. LE” (a két művész monogramja), (majd balról körbehaladva:) „Nicolaus Homo Amoralis” (Miklós az erkölcstelen ember)
Két történet életemből
Galyasi Miklósnak az 1961. szeptember 22-én, a Zsigmond utcai lakásán hangszalagra rögzített elbeszéléseit adom közre. Ezek igaz, vele megtörtént eseményeket költői módon színezve tükröződnek:
Tornyai tanítása
„A Fekete Sasban ültünk a Tornyai-asztalnál, János bácsi elnökölt. Sok ilyen fiatal, csevejde művész, írók, meg hasonló kapa- kaszakerülő népség, és hát ríttunk. Egyik azon panaszkodott, hogy drága a festék, nem löhet vásznat kapni, nem löhet győzni pézzel a festőművészetöt. Az öreg János csak hallgatott. Mikor már nem löhetött a zűrzavarban egymás szavát érteni, az öreg fölemeli az ujját, rámutat az egyikre: – Van-e házatok, kisfiam? – Van, János bácsi. – Oszt milyen a fala? – Fehér, János bácsi. – Fehér? Oszt van-e mondanivalód, fiam? – Van, János bácsi. – Hát akkor egyszerű a dolog. Szarj a tüvibe, mártsd bele a mutatóujjadat, oszt mond el a fehérfalon, ami mondanivalód van. De én nem okultam. Én meg azon ríttam, hogy még egy koszos írógépem sincs. Az öreg dühbe gyün, rám néz, azt mondja: – Shakespearenek se vót. Nem nyílt mög a föld, hogy elsüllyedjek.” ô A történetnek volt egy bővített változata, amelyben Galyasi így adta elő Tornyainak a „művészkémnek” adott válaszát: „– Szarj a tüvibe, mártsd bele a mutatóujjadat, oszt mond el a fehérfalnak, ami mondanivalód van. Nem baj, ha szart festöl is, csak füstöljön!” *
Mikor kezdődött az antiszemitizmus Vásárhelyen?
„Hőnigh Laci barátommal, a katolikus igazgató-tanító fiával, jártunk föl a katolikus templomba harangozni. A harangozó sánta vót, öreg és hát szabad bagolyfogásér’ mink harangozhattunk, ez vót a tisztöletdíjunk. Vótunk hatévesek, még nem jártunk iskolába. A bagoly mög nagyon jó üzlet vót, mert aki szödte, egy hatost is adott darabjáért. Egy nap, hogy-hogy nem, sömmiféle baglyot nem találtunk. Persze a harangozás maga is nagy passzió vót, rácsimpaszkodni a harangkötélre, aztán húzni. De hát, utána elkezdtük hát, így a munkabérünket kutatni. Hát, egyetlen egy árva bagoly tűnt föl ott később, Laci látta mög. Nosza, megindul a hajtóvadászat és hosszú kergetőzés után ott a géréndák közt elfogom a baglyot és zsebbe töszöm. Egy ócska kis kuvik vót, pedig hát máskor gyöngybaglyot is löhetött fogni a toronyban. Aszongya Laci: – Add ide a baglyomat! – Hát nem azé a bagoly, aki elszalajtja! Most is előttem van Laci. Egy pillanatra möghökken, égtelen filozófus pofát vág, azt mondja: – Hát, tulajdonképpen katolikus templomban vagyunk, és az első bagoly, amit mögfogunk, az katolikus, és csak a másik bagoly a zsidóbagoly! Erre összevesztünk, és én Lacit ki akartam hajítani a toronyablakbul. De aztán megijedtem a mélységtül, oszt csak beejtöttem a géréndák közé. A történelmi hűség kedviért mögjegyzöm, hogy a bagoly közben kimászott a zsebembül, oszt elröpült.”
*
Utóélet
Akire emlékeznek, szellemi utóéletet él. Fodor József kedves festőbarátunk, a Galyasi és Bibó baráti társaságok állandó tagja, több kiváló portrét is készített Miklós bátyánkról. Az egyiket nekem ajándékozta.
A kettős portré és az elmaradhatatlan, ódivatú, elektromos kávéfőző a bal sarokban, remek jellemrajza mesterünknek. * Szabó (Nikolin) Éva (1932–2001) középiskolai tanárnő, aki 1956-os szereplése miatt többé nem állhatott katedrára, férjhez ment Szabó Iván pesti szobrászművészhez. Ő is Galyasi Miklós „múzeumi gyerökei” közül való volt. A Magyar Rádió szerkesztő-riportereként ismerte meg az ország. Ő is költő volt, verses kötetei jelentek meg. 1993-ban „Akéla búcsúdala” címmel Galyasi két korábbi kötetéből, a „Fut a Lidérc” (1929) és a „Nagy Törvény mentén” (1934), valamint a hátrahagyott verseiből új kötetet állított össze. Amikor a „múzeumi gyerökök” összegyűltek, Rudyard Kipling: „A dzsungel könyve” című novellagyűjteménye alapján játszottak. Mindegyik kapott egy rá jellemző állatnevet. Galyasi volt a „Gyűlés Szikláján Akéla, a vezérfarkas”. Innen kapta Szabó Évától, mint a kötet válogatójától és szerkesztőjétől a könyv a címét. Dr. Rapcsák András polgármester segítségével megjelent könyv bemutatójára 1993. december 16-án este, a városháza Dísztermében került sor, ahol azok közül, akik még éltek, eljöttek Galyasi fogadott „gyerekei”, akik még ekkor is jóval többen voltak, mint amennyivel Isten megáldhatta volna a költőt, ha családot vállal. Az est meghívója:
ô
A Hódmezővásárhelyi Kossuth Zsuzsanna Leánygimnáziumban Nikolin Éva feleségemet, Tóbiás Csillát tanította, akinek egykori tanárnője dedikálta a Galyasi-kötetet, és néhányan a megjelent régi „múzeumi gyerökök” közül még aláírták Szabó Éva szövegét. Galyasi Miklós a magyar költészet kimagasló hegyormai közé nem került, de köztük nem is domb volt. Jó költőnek számít, aki mindig nagy „falkát” vezetett a dzsungelben, mégis, a természet rendeléséből, ahogy 1953-ban, e kötetének címadó és búcsúzkodó versében írta:
„A szürke farkas, a vezér is vénebb, Tüdeje fújtat, zsákmánya gyérebb… S elhibázza egyszer az őzbakot.”
Hódmezővásárhely, 2011 novembere.
|
