Szenti Tibor

 

FÖLÖP ERZSÉBET FESTÉSZETE

 

Bevezető

Fülöp Erzsébet festőművész 2007. december 16-án, Hódmezővásárhelyen, az Alföldi Galériában életmű kiállítással jelentkezett. Életének kerek évfordulójához ért, amikor az alkotó már mer, és el is várjuk tőle, hogy összegzést végezzen: hogyan sáfárkodott azzal a tehetséggel, amelyet Isten adott neki. Ő azon kevés művész közé tartozik, aki már főiskolás éveiben helyet kért és kapott a XX. századi magyar piktúra vásárhelyi jelesei között. Nem volt nehéz meglátni benne az elhívatottságot és az értéket. Nyugodtan lehetett mellé állni és elismerni, mert az ékkő akkor is megmutatja magát, amikor még csiszolás előtt áll. Nagyon sok tehetség végigjár egy sor kiváló iskolát, nagynevű művészek műtermében haszonnal forgolódik, és az elsajátított tudásanyaggal igyekszik tovább alapozni, olykor meggyőzni kortársait arról, hogy alkotómunkája rangot képvisel.

Fülöp Erzsébet a nehezebb, de biztosabb utat választotta. Csiszolását nem bízta másra, hanem önmaga végezte. Egész életében csöndes, de keményen küzdő, befelé élő, ámbár közösségi életet szerető, az igazságért harcoló - és ami számomra nagyon fontos -, az egyszerű emberek életét kereső, őket megértő művésznek bizonyult. Tőlük kapta a csiszoláshoz szükséges eszközt, amellyel egyszerre az életmódjukat vizsgálta, és önmagába befelé figyelve bontotta ki tehetsége fényét. Félre ne értsék, nem külső mázat fényesített, mert a lámpa benne izzott. Mivel nem vagyok művészettörténész, az én tisztem nem a méricskélés: a megvalósítás mikéntjének analizálása, sem a művek leltározása és valamilyen műfaji vagy értékrendi csoportosítása, vagy másokkal történő összehasonlítása. Íróként azokat a benyomásokat beszélem el, amelyek bennem születtek festményeinek elmélyült befogadása során. Közben igyekeztem alkotásain keresztül mélylélektani interjút készíteni vele.

 

A portréfestő

A nem tömeget, hanem kevés számú csoportot, családot, párt és magányos alakot ábrázoló festményein akkor is portrékat festett, ha nem ezt a címet adta nekik. Messziről indított, hiszen az 1956-ban alkotott Zöldkalapos nő még inkább festőmodell. Egy polgári rendet képviselő, idős asszony. Ide sorolható még a finoman ábrázolt, nőiességüket kiemelő Csellós nő, vagy a Pirosszoknyás leány 1959-ből. Ez a társadalmi réteg későbbi képeiről eltűnik, ugyanakkor megmarad az ezeken alkalmazott folthatás, amely festményein mind jobban érvényesül. Korai képei közül az 1957-es Portré festménytanulmány is ide köthető. Kevesebb a grafikus jellegű munkája, pedig az 1958-ban készült Kezes portré rajztanulmánya, az 1959-ben alkotott Litográfia tanulmány kendős asszonyfeje - amely olyan, mintha egy Kohán kép őserejével találkozna a szemlélő -, vagy a Kovács Máriról rajzolt, szintén korai portréja; de a tűzzománc-képei is jelzik grafikai fölkészültségét. 1967-ben húgáról és magáról portrét készített. Mintha ikrek lennének. Két bájos, kellemes lányfej. Ilona arcképe a finomabb vonásokat, Erzsébeté a markáns, erősebb vonásokat hűen tükrözi.

Festői pályája során egymás után születtek a falusi, tanyai egyszerű emberek, parasztok, kétkézi munkások ábrázolásai. Mi a kiindulási pont? Önmaga kettős környezete. Aki az életmű kiállításra a művésznő által összeállított és kiadott katalógust forgatja, fényképeket talál róla a műtermében dolgozva, vagy szobájában elmélyedve. Sehol semmi cicoma, fölösleges polgári bútor, használati tárgy, annál több népi eszköz, és a festészethez szükséges kellékek. Ezek határozzák meg azt a világot, amelyben él, amit ez a környezet sugall, és mindez visszatükröződik festményeiről. Nem elsősorban az enteriőrök esetében, mint az 1959-es Dekoratív csendélet, vagy az 1961-es Csendélet vázlat képein, hanem belső tartalmukban, portrészerűen, az életformát láttatva.

Külső környezete az orosházi és vásárhelyi táj: a két várost összekötő Puszta, vagy a tanyavilág, benne az ember által, még gépek nélkül alkotott, hagyományos épületek, falak, ajtók, kapuk, kialakított tájak, terek, utcarészletek, ahogy bennük, vagy a képek előterében áll, ül az ember, aki magán viseli ennek a környezetnek teljes arculatát. Fülöp Erzsébet portréiban az a nagyszerű, hogy arcképként nemcsak a modellre hasonlítanak, hanem velük karaktereket ábrázol; azt az embert, akivel élete során találkozott, és minden arc lenyomatot hagyott benne, amelyből az általánost, az emberit, az itt élők portréját formálta meg. Az ő művészete nem analizál, hanem összegez.

Summázó képei közül itt kiemelem azokat, amelyek jellemábrázolók, portrék; és gyakran tájban, belső környezetben elhelyezve alföldi típusunk jellegét is tükrözik, mint az 1962-es Bánattal telítetten, az 1969-es Magány, az 1970-es Kendős lány, a két 1974-es Virággal és a Szomorkodó, vagy az 1979-es Sötétség címűek. Miféle portrék ezek? A lelki fájdalom kivetülései az arcra, az egész alakra, ahogy megjelennek előttünk. Honnan jönnek ezek az érzések? Az ember társas lény, ezen belül páros életre született. A természet ugyan poligámnak alkotott bennünket, különösen a férfit, de emberré válásunk egyik fontos tényezője a hűség, a párunkhoz való ragaszkodás. Férfi és nő kiegészítik egymást. Természetes, hogy köztük van súrlódás, de az összecsiszolódás az együttélés nagy eredménye, amely a biztonságot, a belső harmóniát, a családi fészek melegét, a szeretetet nyújtja. Ez minden érett egyéniség alapvető és jogos elvárása az élettől.

Vannak, akik ezt az adományt nem kapják meg. Hiába küzdenek érte, a sors kegyetlen, és magányra ítéli őket. Ez emberileg mindig súlyos veszteséget jelent, ámde művészileg a földi lét szenvedései, és az ezeken való fölülemelkedés az alkotás szárnyalását nyújtja cserébe. Ki jár jobban? Nem lehet eldönteni, mert nagyon sok "boldog" ember odaadná minden fizikai és lelki vagyonát azért, hogy elismert, kiemelkedő tehetség lehessen. A sors Fülöp Erzsébetet sem részesítette abba a kegybe, hogy megfelelő társat nyújtson neki, pedig megérdemelte volna. Induljunk ki az 1976-ban festett Várakozás című képéből. Talán még a művésznő korai arcmására is emlékeztet, de ennél többet jelent a belőle sugárzó, a címet is magában hordozó várakozás. Az előtérben álló alak háttere nem lényeges, csak a fiatal gömbfák jelzik a körülötte lévő világ üdeségét. A maga előtt kendője sarkait fogó két kéz közelsége, a párkeresés időszakát, a történésre, a kézfogásra, vagy az ölelésre való készülődést jelzi. A Kendős lány két eleme a hasonló, de erőteljesebb gömbfa és a nő elrejtett egyik keze már befelé irányul, a másik kar még kívül fogja a kendőt és érintésre vár. A festmény háttere - mind a horizont alatt és fölött -, mint képelem lényegtelen, csupán az alkotás két tárgyát segítenek kiemelni. A Magány című képen mind a két kéz eltűnik a nagykendő alatt. Már nem vár kapcsolatra. A fej kissé félrebillen, a szem behunyva, nem kifelé figyel. A tájból eltűnik az élet, a sötét égen a negatív erőt, a Jin-t jelképező hold csökkenő sarlója mutatkozik. Az ugyancsak 1969-ben festett Est I. című alkotás kedves, összeboruló párja mellett a gömbfa szinte lángol, és válluk mögött a hold is növekvő fázisban van. De hová tűnt már ez! A Virággal című kép meleg okkere a neolitikum óta az élet színét és derűjét fejezték ki, de hangulati ellentétként a fej itt is a bal vállra billen, szeme lesütött, társként a csokor virágot fogja. Azután jön két mind festőileg, mind lélektanilag remek festmény. Szobabelsőt ábrázolnak, fejkendős asszonyokkal. Az egyik zsebkendőt markol, amely látható jeleként a könnyek fölszárításának kelléke. Mindkét asszonyon hosszú, egybeszabott, egyszerű, otthoni ruha. Kifelé néznek a képből, de a szemlélőre nem tekintenek. Szeműk messze tekint, nem a környező világot kutatja. A két kép közös attribútuma, amely az igazi szomorú magányt fejezi ki, a fénytelen petróleumlámpa. A Sötétség című képen az asszony egyik kezével még a lámpaburát is eltakarja. A hangulati tényezőket kitűnően érzékelteti az általánosan jelenlévő kékszín, a nő sötétlila ruhája, a földet és a tárgyak élvonalát kiemelő világosszürke.

Az 1980-as évektől kezdve, alakos ábrázolású festményein változik a portré minősége. Fülöp Erzsébet piktúrájában lelki forduló következik be. Túljut a magány fájdalmain, és érett egyéniségként szemlélve a világot, sajátságos derűvel nézi az embereket. Az 1980-ban festett Ház előtt című képen egy nyugodt, fiatal menyecskét ábrázol, derűs, világos színekkel, amelyek között az élet zöldjének halvány árnyalatai az alak és a mögötte lévő házfal szürkésfehér foltjával uralkodik. Kezében a keszkenő már az öltözék kelléke, és nem sorsábrázoló jelkép. Az 1982-ben készült Gazdaasszony már nem magányos. Tyúkjait eteti a házba vezető, nyitott ajtó előtt, melyen keresztül takaros konyhabelső részlete látszik. Az 1986-ban festett Ivóvíz című képen a kaput nyitó asszony áll, előtte a földön két kanta. Munka közben elesett életkép, világos, összefogott színekkel. Mind a három képen a gondozottság és az élet derűje érződik. Az 1994-ben készült Belefeledkezés című festményén kertben, egy facsonkon ülő asszony olvas. Hasznosan foglalja el magát, művelődik. A barna színek az ember egyéni életének középkorát jelölik, amikor már jobban ráér a világra érdeklődéssel tekinteni.

Számomra a művésznő két portréja nagyon kedves, hiszen mindkettő olyan embert ábrázol, akit magam is jól ismertem és szerettem. Az egyik Kovács Mária (Mári), festő, Tornyai János egykori mindönöse volt. Mári Vásárhelyen, a Dohány utcai, véggel kifelé épült parasztház hátsó kisszobájában morzsolta le életének utolsó évtizedeit, és gyakran meglátogattam. Többször lefotóztam. 1963-ban egy alkalommal állványostól kitelepítettem az udvarra, ahol festeni kezdett. Sorozatom ebben a helyzetben készült róla, amelyet örömmel adtam oda Fülöp Erzsébetnek, amikor Máriról a könyvét írta. (Lásd: Fülöp Erzsébet: Mári. Múzeumi Műhely 2. Tornyai János Múzeum Hódmezővásárhely, 2003. 6. és 75. old.) Boldog voltam, hogy segíthettem. Nagyméretű, gyönyörű, álló alakzatú festmény készült belőle, amelyen már nyoma sem volt a fényképelemeknek. Kiválóan átfogalmazta a maga művészetére. Mári nyolcvan éves volt ekkor. Ráncaiba belemélyültek az évek. A szeme él, ahogy az állványra helyezett papírdeklire fest. Láttatni tudja, hogy az idős asszony alkotás közben biztosan fest. Erzsébet az egész kép hangulatát zömében a zöld egymásba áthajló árnyalataival alakította ki. Ez is időtlenné tette. Kiváló koloritása az alkotás szakmai értékét növelte. Mári portréjában egy letűnt, különleges alkotói, paraszti világ fénykora maradt meg.

A másik nekem kedves portréja az 1996-ban festett orosházi Nagy Gyula néprajzkutató, muzeumigazgatót ábrázolja. Mielőtt a kép elkészült, az idős tudós lélekben végleg eltávozott arra a vásárhelyi Pusztára, amelyet életen át kutatott, és halhatatlanná tett. Ment paraszt adatközlői és parasztlektorai után. Örültem, hogy mesteremnek, majd kutatótársamnak mondhattam, és sokat dolgozhattam vele. A képen előtérben látjuk, kihajtott ingben, ahogy nyáron biciklivel vagy gyalog járta a Pusztát. Szembe néz velünk, de szeme résnyi, hiszen a pusztaságban a nap olyan fényözönt önt a tájra, amelyben a levegő még télen is táncol, és védekezni kell ellene. Ez a hunyorgó arc maradt meg bennem is, fölkopaszodó, magas homlokával, ősz hajával, ahogy a festményen karakterisztikusan látható. Mögötte a tagolt pusztai táj, egy fátlan kis tanyával, a messze emelkedő látóhatárral, ahol az ég egyhangú csíkját csak az út menti fák csoportjai törik meg. A szántás barna árnyalatokkal ábrázolt csíkjai sorakoznak a rét és mező zöldjei között. Az emberközpontú kép azért nagyszerű teljesítmény, mert a Puszta szelleme minden érző embert megragad és hajlamos rá, hogy magával sodorja. Ezen a festményen nem a néprajzos, hanem a Puszta embere él a tájban, éppen olyan időtlenül, mint Mári a parasztház udvarán. 

 

   Csoportképek

Fülöp Erzsébet művészi palettáján az utóbbi évtizedekben egyre inkább szaporodnak a többalakos kompozíciók. 1999-ben készítette a Paraszt Madonna című zománcképet. Parasztasszony karján tartja fiát. Nemcsak megjelenik az anyaság, mint téma, hanem az eddig alkotott parasztnőket halhatatlanságba emeli. Ez a lelki beérés nagyszerű terméke, amikor az egyszerű emberben meglátjuk az istenit, az Alkotó teremtményét. A gyermek itt már nem a röghöz kötött vagyonutód, aki majd a birtokot örökli, hanem égi királynak születik, feje körül glóriával, és a felsőbb tudással rendelkező, ezt jelölő bibliával, a könyvek Könyvével. A bekötött kendős parasztfej mögött, a horizonton félig látszó napkorong adja a glóriáját, fehér inge a tisztaságát, amely visszafelel a kezében tartott fehér kendővel. Föl kell figyelni Fülöp Erzsébet kézben tartott kendőire, amelyekkel sok fontos dolgot fejez ki. Ezek attribútummá válnak. A kézben tartott dolgok kapcsán említem meg a 2002-ben készült Kék madár című olajképét, amelyen fiatal pár áll egymás mellett, félarcukkal összesimulva, kézenfogva. Az összetartozást nemcsak a kéz a kézben jelöli, de a lány jobb tenyerében kis kék madarat is tart. Emlékeztet bennünket a szerelem adta boldogság mesebeli, elröpülő "kék madarára".

1963-ban festett két, párt ábrázoló képet is kiállított. Az Utcasarok meleg színeivel, a fiatal nő okkerével hangulatilag is hat. Itt a két ember még csak találkozik. A Tavasz című festményen a fiatalok megfogják egymás kezét. Elindul a kötődés. E két kép azon kivételek közé tartozik, amelyeknek nem a fejábrázoló, hanem a lelki portréja jellemző. 1999-ben mintegy édeni fát, tele érett, hulló gyümölccsel, megalkotja a Gyümölcsfa című, derűs zöld és sárga színekkel komponált zománcképét, amely nemcsak nagyszerű természetábrázolás, de metaforikus értelmű is, hiszen a termő fa az anyaság jelképe. A szerelem gyümölcsöt termett.

Jönnek a családot ábrázoló festmények. Az 1983-ban festett Generációk három parasztnemzedéke a házajtónál látható. Szimbolikus tárgya, a korábban ábrázolt petróleumlámpa itt, a nagymama kezében világít, és a fény felé kislány unokája kapaszkodik. Micsoda remek ábrázolása ez a múló életet túlélő családi utódlásnak. Az életképet nézve, a bibliai idézettel mi is föltehetjük a kérdést: "Halál, hol a te fullánkod?" 1988-ban született a Memento című olajfestmény, ahol a ház előtti padon anyja karolja át három gyermekét, miközben az apa a nyitott ajtóból nézi őket. A nagyfiú térdén kihajtott könyv, amelyet föléje tartott gyertya fényével világít meg. A szellem értéke soha nem kerülte el ezeket a keményen dolgozó, szorgos embereket. Csak a vásárhelyi nagyhatárban 1884 és 1950 között több mint hatvan olvasókör működött. 1989-ben megalkotja a Magyar Alföld című zománcképet, amelynek felső részén fiatal párt ábrázol, fákat és madarakat, függőleges oldalrészletein termő tájakat, lombos fákat, dolgozó férfit és nőt, alul egy világfával összekapcsolt parasztpár portréját, míg a középen lévő fő képen, padon ülve, három gyermekét átkaroló asszonyt látunk. Az idillikus csoportkép az elpusztított hagyományos életmódnak állít mitikus emléket, amelyben, a tájjal együtt élve, még boldog éveket töltöttek. A 2001-ben készült Család holdfényben című zománcképen a közösség együtt van, a gyermek anyja karján ül, de a kompozíció sötét tónusa, és a kötődés oldódása a hanyatlóban lévő kapcsolat előképe. A 2004-ben alkotott ötalakos Család című festmény szintén az összetartó szülőket, és a három gyermeket derűs hátterű tájba helyezi. Időben távolodva, a 2007-ben festett Szivárvány alatt című nagyméretű kompozíciójában még visszatér az idillikus családábrázoláshoz, amelyben négy gyermek van a házaspár körül, a színes alföldi tájban, ahol mögöttük védelmezőn magasodik egy út menti feszület, a horizontot pedig az isteni megbocsátás és a támogató ígéret szivárványíve teszi remekké. A 2005-ben készült Kavargó felhők között című tizenegy részes olajkompozíciójának középpontjában a magyar népművészet egyik gyakran használt motívumával, vörös tulipánokkal, egy fejkendős, éltesebb parasztasszony áll. A négy sarokban elhelyezett fa között jobb szélen fiatal párt, bal szélen hattagú családot látunk az alföldi tájban. A képek között kereszt alakban, a széleken elhelyezve, komor viharfelhők kavarognak. Vele újabb ijesztő képe tér vissza a család fenyegetettségének.

Mesterségesen szétzilált életünkben mi tarthatja össze a szétesett családot? Fülöp Erzsébet e témakörét nem akarta lezárni ijesztő, negatív jövőképpel. Az anya volt és maradt az a személy, aki a végső romlást áradó szeretetével tudja meggátolni. Még 1971-ben festette, de mondanivalójában máig nemcsak életszerű, de példát mutató és fölerősödő belső hang az, amit a Tékozló című olajképe tükröz. A kékes-lilás, piszkosszürke színekkel megfestett, fekvő és álló hasábelemeket a festmény környezete és háttere, mint modern bérházrengeteget juttatja eszünkbe. Világosabb színhatással tűnik ki két egybeolvadó ember alakja. Egy anya ül a kép előterében, és előtte a mellére fejét hajtó fiának fejét, vállát átkarolja. A fiú anyja karjába kapaszkodik. Mindketten mezítláb vannak, jelezve, hogy poremberek, akiket az idő és kor szele elsodor egymástól, de a tékozló nemcsak visszatalál, de egymásra is lelnek. Lehetnének esetleg szerelmespár? Miért ne! A női lélek megbocsátása a kép valódi értéke. Azt, hogy ezt a nagyon mély emberi érzést mi váltotta ki, a rokonszenvből eredő szeretet vagy a szerelem, itt már nem lényeges. Testen keresztül a lelkek kötődnek. Ahol ez hat az emberekre, ott a társadalom pusztító ereje úgy pereg le, mint a falra hányt borsó.

 

Murális képek vázlatai

Fülöp Erzsébet viszonylag kevés murális képet alkot, vagy ezen a kiállításon nem sokat szerepeltet. Az itt kiállított képek között két, sokalakos embercsoportot ábrázoló tervvel találkozunk. Ezek egyike viszonylag korai munkája, az 1970-ben, temperával készített, Secco terv. A semleges sötétkék háttér jól kiemeli a vörösbarna alakokat. A hosszú fekvőképen lényegében három magányos figurát látunk, balról egy fát gondozó férfit, középen fiatal nőt, és jobbra karján ülő kisdeddel az anyát. Rajtuk kívül van öt párban és egy hármasban lévő csoport. Lényegében elnyúló, S alakban hullámzó csoportosulás, zömében fiatalokkal.

1984-ben ugyancsak temperával készült a Majális - gobelinterv. Kellemes közép zöld háttéren sokalakos, színes tömegkompozíciót ábrázolt. A felső sort középen egy jelfának, vagy életfának beillő, jókora faóriás választja két csoportra. A képet itt is, alább is az teszi mozgalmassá, hogy a sorok között a figurák nem egy szinten, hanem egymástól eltolva állnak. Fokozza ezt a hullámzást, hogy a felnőttek között ott vannak a gyerekek, és a két testméret fűrészfogszerűen osztja meg a teret. Az alsó két sor elnyúlt elliptikus, két végén összekötődő embercsoportot jelenít meg, libbenő mozdulatokkal kartáncot járva. A tavaszi ünnepkör szép megfogalmazása, amikor a természet tetszhalálából visszatér, pompázik és a melegedő levegő életkedvet, vidámságot hoz az emberek közé.

 

"Mozaikképek"

Az alfejezet címét magyarázva, a szárnyas oltárra, mint műfajra kell gondolnunk. A becsukható ikonok, vagy a templomi ikonosztázok több gondolati tatalommal összefüggő képből, képsorból állnak. Ezt a műfajt a korszerű festészetben, a profán témák esetében is elterjedten alkalmazzák, amikor vele történelmi időszakot, csoport és egyén eseménytörténetét, ezek részleteit kívánják elbeszélni. Az igazán elmélyült alkotóművészek, akik közé Fülöp Erzsébet is tartozik, a profánt kultikussá tudják tenni. A biblia vagy a mítoszok világából a hétköznapi valóságba helyezi mondanivalóját, de meghagyja ezotérikus hangulatát, és az ikonábrázolás egyes elemeit. A Vásárhelyi Festőiskolához kötődő alföldi realista művészek oltárképpé nemesítették a nép gyermekét, a föld fiát ábrázoló nem egy festményük tartalmát. Már a portrék értelmezésénél említettem, hogy a művésznő összegező ábrázolást végez. Ez különösen a mozaikképek esetében válik nyilvánvalóvá.

1981-ből két oltárképet is kiállított. A Triptichon hagyományos, felül csúcsíves, gótikus fakereteket zsanérral összefogó vázára három zománcképet helyezett. Középen két, a széleken egy-egy álló női alak "alföldi szentekre" emlékeztet. Az Évszakok fekvő táblaképe hasonló megosztású. Középen fiatal nő feje látható. Hajkoronája, mint glória fogja körül bájos arcát. Két szélső kép középen horizontálisan tagolt és egymás fölött, alatt két-két eltérő típusú fa látható. Az 1982-ben készült Kendős asszony virágos tájban című zománcképének három fatáblája fölül lekerekített, akár a románkori oltárképeké. Mindhárom tábla hátterében a szelvényezett, virágos, sík alföldi táj látható. A két szélső táblának is ez az alaptémája. A képeken magasan van a világos horizont, rajta gömbfákkal. A triptichon az alföldi rónák végtelenségét, a természet nagyságát érezteti. A középső, nagy képen, középen uralkodik a kendőbe csavart fölső testű, hosszú szoknyás nőalak. A kendő teljesen keretezi a fejét, csupán az arca és magas homloka látszik, akár a pravoszláv Madonnák esetében. Csakhogy itt a föld leánya áll és néz velünk szemben.

Az az alkotó, akit mélyen megfogott környezetének, valamint az elmúlt évtizedeknek a szeme előtt végbement drámája, és megőrzött látomását az eltűnt életforma tükreként maga előtt tartja, összehasonlításként hol a megtartót, hol a pusztulót villantja elő, vagy együtt a kettőt, mint a XX. század tragikus ellentétét. Fülöp Erzsébet 1984-ből két mozaik-olajképet mutatott be. A négy évszak egybefűzött táblaképei a derűs, uralkodó, világos tónusú sárga, barna és zöld színeivel a természet csodájának dicsérete: benne a mezőn virágzó fák előtt hajlongó nőkkel; a távoli falu határában álló kaszás férfival, aki az érett gabona betakarítására érkezett; a sárgán pirosló nagy fa mutatta őszi tájjal; és a lombjuktól megvált, havas földön, barna kendőjében álló menyecske sem az elmúlást, hanem a megnyugvást árasztja. Fejét fölveti, és az égre néz.

A Helyzetkép című olajfestménye 1984-ben készült. Katalógusának borítólapját díszíti. Az expresszív elemet adó részlettel a remek vízió talán szürrealizmusnak is nevezhető. A színek tónusa közép árnyalatokkal jelentkezik. A horizonton, a felhőfoszlányos ég alatt kis falu látható. A kép baloldalán, középen négy fiatal férfi szorosan egymás mellett áll. A festmény alján birkanyáj. Az egész képet betölti a szelvényezett, füves, vetéses, szántóval váltakozó alföldi táj, amely alaposan megmozgatja, szinte meghullámoztatja a téma ábrázolását. A festmény közepén élénk vörös lángnyelvek koszorújában, egybeszabott matt, közép lila ruhájában, kis sámlin, állványa előtt ül a festőnő és elindítja az ábrázolást. Ez a jelenet kép a képben, amelyben mintha egy üveglencsén keresztül néznénk az eseményt, fölnagyítódnak a táj részletei. Az alföldi vidéken 1984-ben már nincs ott az a korábbi, hagyományos élet, amelynek a múltból visszatükröződő részleteit látjuk. A falu képe, és a környezet átalakult. 1960-ban lezajlott a második nagy szövetkezetbe tömörítés mozgalma. A tagolt mező helyett egybeszántott föld uralkodott. A juhállomány lecsökkent, a fiataloknak a mezőn már szinte hűlt helye volt: dolgozni, tanulni a városokba húzódtak. Itt érvényesült a festészet hatalmas dokumentum ereje. A múlt lelkének láttatása a megváltozott világban, ahol elindul az urbanizálódás, a globalizálódás és az elembertelenedés. A festőt a tűz, ez az őselem védelmezőn kiragadja a jelenből, körülveszi, hogy megégesse azt, aki a benne fölhalmozott magyar alföldi világlátást el kívánná tiporni. Egyben méltó feleletet is kapunk arra a gyönge és rosszindulatú kritikára, ahogy például a sámlit, rossz cserépedényt, nyűtt hegedűt gyakran ábrázoló Fejér Csabát sámlizmussal jellemezték. Fülöp Erzsébetnek ez a képe egyszerre összegző, megőrző és koholt kritikát elutasító.

1992-ben alkotta Az elmúlt idő nyomában című, tizenhárom részes képet. A festmény széleit keretező mozaikképek a természet gyermekeinek életéből villant egy-egy részletet: a ladikján közlekedő halászt, a két lóval szántó, magvető, kézzel arató parasztot, vagy házimunkát végző, közlekedő nőt, faluvégi utcarészletet, fiatal és idős házaspárt, családot és kisgyerekes édesanyát. Középen a mozaik legnagyobb, önálló festménynek is beillő része, az alól sötét színtónusokkal kezdődő, fölfelé kivilágosodó tájkép, amely a horizonton egy takaros tanyát mutat, árnyas fák és bokrok között. Ez volt a nem idilli, hanem hagyományos, boldog és szorgos parasztélet, amelyet Fülöp Erzsébet festővé érésekor már fölbomlóban láthatott. Ezt a drámát ábrázolta a középső tájképben, a nézőnek oldalt ülő, sötét ruhájába, fejkendőjébe burkolózott, dombon ülő, idős asszony alakja, aki számára fontos tárgyat, talán egy könyvet szorongat hóna alatt, jelezve, ennyi maradt a múltból. Az arca árnyékban van, éppen csak körvonalazott. Nem ismert személy. Egész életforma megtestesítője. Ő az alföldi paraszti múlt Anonimusa. 

 

Próféciák, látnokképek

Az 1950-es évektől, amikor a művészek számára meghatározták, hogyan ábrázoljanak és milyen témát, a szocialista realizmust erőszakolva, védekezésül lábra kapott a minőség egyik fontos részét tagadó, maradandó értéket nem képviselő állítás, hogy "az alkotásban nem fontos a ťmitŤ, hanem a ťhogyanŤ". Vásárhelyen ezen elmélet védelmére néhányan még Tornyai Jánosnak egy mondását is segítségül hívták, amelyet állítólag Galyasi Miklósnak adott irányul: "Nem baj, ha szart festesz is, csak füstöljön". Be kell vallanom, hogy bár Tornyainak nagy tisztelője vagyok, ez a mondása, ha egyáltalán elhangzott, soha nem volt ínyemre. Nemcsak a fülemet sértette a mai irodalomban már köznapivá vált ocsmány trágárság, de nem is értek vele egyet. Hozzá kell tennem, hogy Tornyai festőkorszakában más volt a történelmi helyzet, amelyben az akadémizmus ellenszereként még elképzelhető lett volna ez az állítása, amikor porcelánnippekkel zsúfolt édes-szirupos polgári enteriőrök is nagy festők vásznaira kerülhettek. Csakhogy gondoljunk bele, bármilyen korban, melyik galéria, vagy magánszoba falán nézne évekig az ember egy legföljebb polgárpukkasztónak számító, gőzölgő bélsárdarab-ábrázolást a drága keretben? Ráadásul, az 1950-es években kerültek le országos galériáink falairól a raktárak zugaiba, például a nagy történelmi festmények, mint a Budavár visszavétele, vagy Vajk megkeresztelése. Benczur Gyula, Székely Bertalan, Wagner Sándor, Than Mór és mások magyarságtudatot ábrázoló alkotásai a szocializmusnak nacionalista elbeszélő meseképek, mitikus zsánerképek voltak, hiába készültek a kor legjobb technikáival és művészi eszméivel. Nos, ez a szemlélet volt igazán szálka; ezért kellett legjobbjainknak egy időre feledésbe kerülniük.

Fülöp Erzsébet mit sem törődve azzal, hogy a máig egyesek által táplált ítészszemlélet még mindig őrzi a mondanivalót elvető, vagy utolsó helyre tevő alkotóstílust - nem a jelenben kíván látványos, ámde tündöklő fényét vesztő elismerést szerezni -, és határozottan szembemegy vele. 2001-ben a Válaszútnál című, még a korábbi stílusában megfogalmazott képen magának is fölteszi a kérdést, merre tovább? A mozgalmas alföldi tájban botjával vándorló férfi egy útelágazáshoz érkezik. El kell gondolkodnia, hogy folytassa-e megkezdett útját, vagy azt a másikat, az ismeretlent válassza?

A művésznő nem késlekedik a válaszadással. Elindul egy magának kitaposandó, egyre szélesedő, nagyon nehéz úton, háta mögött hagyva fanyalgók fintorait. A katalógusban, a Válaszút szemben lévő oldalán található a 2004-ben festett olajkép: a Lelkek mérlege. Az alacsonyra ereszkedett, komor felhőktől terhes alföldi tájra hosszú, fehér ruhájában szárnyas angyal ereszkedett. Jobb kezében hosszú, finom kereszt, baljában mérleg. Nyilvánvaló a szándék, a mérleg két serpenyője még egyensúlyban áll, hogy keresztényi összegzésre, elszámoltatásra fogja azt a világot, ahová érkezett. A táj kétségtelen komor, jelzi a várható feladat súlyát, de nem lőn szörnyű sötétség és fogaknak az ő csikorgatása, ahogy a középkori leírások jellemzik az utolsó ítéletet. Csak az a mag nélküli kalász kerül tűzre, amely a mérlegelésnél könnyűnek találtatik. Addig még van remény és lehetőség a változtatásra.

Az ugyancsak 2004-ben festett Szubjektív asszociációk - magyarul: az "elfogult gondolattársítások" - című, nagyméretű olajképén az angyal már a föladatát végzi: a festmény alján sík kövek között, feje párnán nyugodva fekszik egy csukott szemű asszony, enyhe mosollyal az arcán, mintha látná a felhőgomolyokból fölé szárnyaló angyalt, aki két karját éppen széttárja. Mozdulatában mintha az "elvégeztetett" jelzése lenne. Világosan nem tudjuk, hogy valóban holt-e, vagy elszenderült, aki a megszabadítására vár. Meghalni egyedül kell - ezt senki sem tudja helyettünk átvállalni, ez az, amelyet még pénzért sem lehet megvenni -, de továbbélni segítőre van szükségünk. Nemde egy egész világ fekszik álomittasan vagy kimúltan - már egyre megy, mert a magatehetetlenség a lényeges -, irgalomra és szabadítóra várva?

A próféciák témakörben a következő képe, amely megfogott, a 2003-ban festett Isten íródeákja Illés címet viseli. A legenda a bibliabeli Királyok első könyvének 17, 1-6. részében olvasható. Aháb zsidó király feleségül vette Jezábelt, a szidóniai királylányt, aki Baalt imádta, és üldözte az Úr prófétáit. Aháb mindezt tűri, és a nép kezd áttérni a pogány hitre. Isten ezért halált hozó szárazságot bocsát Izraelre. Illésnek megparancsolja: a királyi pár elől rejtőzzön el a Kerít-patak melletti sziklák közé. A hollókat utasítja, hogy a prófétának minden reggel és este vigyenek kenyeret és húst. Így gondoskodott az Úr az igaz szolgájáról és íródeákjáról. A művésznő nagyméretű táblaképen jelenítette meg a történetet és Illés életét. Hol van már az alföldi táj! Az egész kép világos, kellemes hangulatú. Mindenfelé szikladarabok. Az előtérben az egyiken maga a próféta ül hosszú, újatlan ruhájában. Mezítelen lába mellett a patak vize éppen csak jelezve van. A főtéma maga Illés, amint kezével nyúl a magasból érkező, kitárt szárnyú holló után, amely csőrében tartja a neki szánt eledelt. A magasra helyezett látóhatáron, két égbemeredő csúcson, mint életfák állnak jellegzetes gömbfái. Köztük háttal világos alak áll, kezében ruhadarabbal. Fölötte sötétkék uralkodó színárnyalatokkal az égbolton kétkerekű, kétlovas kocsi vágtatva tart hajtójával fölfelé. Alatta liánornamentikaként csavarodó lángnyelvek jelzik a tüzes szekér legendáját. Az olajkép rendkívül tagolt, sziklákból fölépített témája a későbbi Krisztustanítványra, Péterre, a "Kősziklára" emlékeztet. Illés is ilyen erős támasza volt e földön Istennek, Péter előképének. Ami nagyszerű a festmény megfogalmazásában, hogy a részletek nem térítenek el bennünket a mondanivalótól. A mai világ is vár egy prófétára, aki föladatának teljesítéséért nem kíván arannyal kirakott palotát, csak éppen annyi élelmet, amely testét megtartja, hogy beteljesíthesse küldetését. A szövevényes úton egyszerre jelzőlámpa és példakép.

Ennek az alkotásnak van egy 1996-97-ben festett előképe, az Ég és föld között. A szintén nagyméretű olajképen a fő téma egy fekvő féri, akihez a magasból kitárt szárnyú sas közelít. Alapvető itt is a madár és az ember, csak a helyzet más. Pillanatnyi asszociációként a sziklához láncolt Prométheusz, vagyis Előrelátó villan föl emlékeztünkben, aki Héliosz szekeréről az emberek számára ellopta az isteni tüzet, és ezért azzal büntették, hogy egy Ethon nevű sas a máját élve marcangolta. A kép egész háttere felhőkbe burkolózik, amelyet a festő hullámzó drapériaszerűen megmozgatott. A fekvő alak feje fölött a megtört égből áttűnik egy távol fölmeredő sziklacsúcs, amelynek tetején kereszt áll. Ez a motívum jelzi, hogy az alkotó az ókori görög mítoszt továbbfejlesztette, átalakította, és keresztény szimbólummá változtatta. Korunk embere változatlanul kiszolgáltatott és pusztítói romlására sereglenek, de a hittel élő számára, testét szaggatva is fölragyog a megváltás jele.

A 2000-ben festett, Az igaz hit áldozatai címet viselő nagyméretű olajfestmény síkban több kiterjedésre tagolja a képet, ezekből alkot térelemet. Különös, ritka megoldás, amely csak szövött falikárpitokon gyakoribb. A kép sok színnel és ezek árnyalataival, tónusban kiválóan összehozva ábrázol. A téma három részre tagolt. Alul, mint megnyílt kőlapokból álló sírból csapnak föl a szeszélyes, girlandszerű lángnyelvek. Középen ebből emelkedik ki a farkas és medve kombinációjából született, középkori mitikus, fogait meresztő állatszörny, a gonosz lélek jelképes alakja, karjában egy tehetetlenül lelógó, zilált hajú nő testével, amelyet már végleg elragadott, és a lángnyelvek körülnyaldosnak. A szörny nyitott szája elől szárnyával ijedten csapkodó, védtelen madár menekül; és itt a kép középső régiójába jutunk, amelynek sötétkék hátteréből erőteljes, zöld fák emelkednek ki, jelezve, hogy termékeny élet fogja körül a szörny feje fölött álló keresztet, amelyen Krisztus teste feszül. Az igaz hitnek ő is áldozata, de nem halottja. Vérének minden csöppje a bűnös ember számára, ha megtér, a megváltás ígéretét nyújtja. A festmény harmadik, felső részében a sötét felhőktől gomolygó égen, a látóhatáron ülő napkorong, a föld fölött forgó lángcsóváival jelezve, a horizont alatt fényétől megfosztva, kiragyogtatja sötét halmazából Jézus szimbólumát, a húsvéti bárányt. Ezzel megerősíti: áldozat volt, és bűneiért minden ember a halálával fizet, hogy a legfölsőbb régióban az Ő megváltó fényével találkozhasson. Ez a festmény reménysugárt hordozó világkép a hívő ember számára, hogy egyszer eljön a feltámadás, és elgonolkodtató, hívogató a hitetlennek.

 

Kárpithoz megfelelő festmények

Fülöp Erzsébet azon képzőművészek közé tartozik, aki festményeinek nagyobb részével egyszerre két műfajt is teremt. Úgy fest, mintha gobelinterveket készítene. Nemcsak Raffaello, Rubens és mások festményeit, hanem a művésznő legtöbb alkotását különösebb átrajzolás nélkül, vagy kevés átalakítással meg lehetne szőni. A korábbi festményei közül falikárpitnak is kiváló lehet a kevés színnel dolgozó Magány, a Virággal, a Kendős lány, a Várakozás, a Ház előtt, az Ivóvíz, a Belefeledkezés, az elmúlt évtized termései közül a Pásztor, Kék madár, Válaszútnál, Szivárvány alatt, a Család, és valamennyi próféciális látnokképe. Utóbbiak közül bármelyik szolgálhat művészi kivitelű és berendezésű kápolnák, gyülekezeti termek, egyházi tárgyaló- és fogadótermek fali kárpitjaként is.

 

A festmények visszatérő attribútumai

Korábban már szóltam a lámpásról és a keszkenőkről, kézi kendőkről, zsebkendőkről, min fontos attribútumokról. Fülöp Erzsébet alkotásain ismert motívumokból rendre olyan tárgyak, alakok jelennek meg, amelyek részben csatlakoznak a korábban, mások által is alkalmazott jelképekhez, részben pedig az adott témákkal új szimbólumrendszert teremt. Ezek közül nem egy kilép a festmények hátteréből, és mint önálló alkotás jelentkezik, mert egyedül is megállja helyét, nem egyszer olyan kifejező erőt hordoz, amely nem igényli egy téma hátterében való elhelyezését. Számomra ezek közül a legizgalmasabb

 

A fa ábrázolása

Röviden tekintsük át, hogy az emberiség kultúrtörténetében mit jelent a fa? Mindenek előtt, ahogy ezt Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei (Magvető, 1984.) című könyvében írta, a fa az emberré válás során, a még fán lakó Hominida számára, a biológiai szülőanya mellet, a biztonságot, megkapaszkodást és táplálékot nyújtó ősanyát jelentette. Máig az emberi élet nélkülözhetetlen része, a természet egyik legnagyobb ajándéka, mely nélkül az evolúció során a fejletté vált élet megszűnne a földön, vagy elcsökevényesedne. Valamennyi lakott földrész kultúrájában - legyen az folklór vagy díszítőművészet - ott van a világfa, amely hol életfaként, égig érő, vagy tetejetlen faként, hol táltos-, vagy sámánfaként, máskor kívánságfaként, májusfaként stb. szerepel. Ez jelzés, hogy a fa az emberiség emlékezetében ösztönszerűen beépült. A nép-, a képző-, az ipar- és a fotó- vagy filmművészet rendszeresen visszatérő eleme, gyakran fő motívuma. Fülöp Erzsébet művészetében, néhány kezdeti rajzot, festményt: elsősorban portrékat és enteriőröket kivéve, a fa szinte mindenütt szerepel.

Legjellemzőbb rá a gömbkoronájú fák rajzolata. Miután a fa elsősorban, mint "ősanya" szerepel a tudományban, el kell fogadnunk, hogy athropomorf. A "gömbfej", mint nőmotívum és emberszerű faszimbólum, a két testvér: F. Ilona és F. Erzsébet portréjában is megmutatkozik, ráadásul mindketten alkotóművészek, tehát megtisztelő szellemi szülőanyák. (Lásd: a katalógus 22. és 58. oldalán.) A folkloristák szerint, a májusfa, sámánfa, bizonyos életfa motívumok, általában minden fölmeredő, magas fa pedig "fallikus" eredetű. De akár az anya-, akár az apaőssel függ össze, már évezredek óta a termékenységkultusszal áll kapcsolatban. Ha megnézzük a művésznő figurális képeit, különösen a nőket ábrázoló festményeket, kiderül, hogy legtöbbjének "gömbkoronájú" a feje, akár a fái. Tipikusan megmutatkozik ez az Est, Kendős lány, Kék madár, Várakozás és a Pásztor című képén. Az utóbbi két festményen a gömbfejű nő és férfi sematikusan, mint famotívum ötször, a Kék madár esetében hatszor jelentkezik a háttér sorfáiban. Érdemes lenne alkotásait analizálva, a fák és alakok számával a számmisztikát segítségül hívni, de ez nem az én kenyerem. Az viszont egyértelmű, hogy a művésznő esetében a témaválasztásban nagyon erős kötődése van az embernek és a fának.

Megfigyelhető, hogy az őserőtől telített művészek esetében mennyire fontos a fa ábrázolása. Ha megnézik Fülöp Erzsébetnek a Mári című kötetében lévő festményreprodukcióit, jól érzékelhető, hogy főleg az időskori Kovács Mária ösztönösen mennyi virágzó fát festett. A virágzó és termő fa a termékenység egyik női szimbóluma. Márinak sohasem adatott meg a gyermek, és ennek igénye tudat alatt fogalmazódik meg benne, amikor magára marad, és hiányérzete támad. A virágos és termő fák motívuma Fülöp Erzsébet egész festői korszakán keresztül kiviláglik. Lásd: Évszakok (zománc), Négy évszak, Tavaszi fák, Faültetők, Gyümölcsfa (zománc, 1999.) stb. Az utóbbi esetében akár az édeni almafát látnánk, amely olyan termékeny, hogy érett termésével a földet is teleszórja, hiszen ez a tudás fája, amelynek gyümölcse nemcsak testi, hanem szellemi táplálékot is hordozott, ezért tiltotta Isten, hogy az emberpár ebből fogyasszon. Az 1989-es Dekoratív fa című zománcképén ugyanez a motívum még energikusabban mutatkozik. Egyúttal ezek a legerőteljesebb fa-ősanya ábrázolásai is. Talán az sem véletlen, hogy két fatémájú képe a katalógusának egyazon lapjára került. A Tavaszi Fák 1989-ből és a Faültetők 1990-ből. Az előbbinél két leveles, virágba borult fa áll egymás mellett, előtte egy fiatal, mögötte egy hatalmas, mintha az anyafának lenne a csemetéje, ahogy ez a természetben megjelenik. Az utóbbinál a kép hátterében, a horizonton egy bokorszerűen összenőtt, öregedő csoportfa, alatta három nagy lombú, virágzó fa látható, és az előtérben egy fiatal pár facsemetéket ültet. Remek ábrázolása ez mind a fa, mind az ember három nemzedékének; annak a családi kapcsolatnak, amely a hagyományos élet évszázadaiban a családot és vele a népet fenntartotta. Az alsó jelenetben, a faültetésben a szaporítás, az utódképzés, a faj- és családfönntartásának igénye is jelentkezik. Hasonló a helyzet a Négy évszak fáinak vizsgálata során is, ahol a természet éves változásával mutatja be a születéstől a halálig terjedő, majd tavasszal, az újraszületéssel kezdődő élet körforgását. Ha valaki kételkedne ebben a logikus okfejtésben, nézze meg az 1988-ban festett Öreg almafa akvarelljét, ahol a sárguló lombok közül kilátszanak a száradó ágak, némelyikük súlyánál fogva már a földre hanyatlik, jelezve Földanyához való megtérésének szándékát. Ember, állat és fa a sík mezőgazdasági területeken a legelemibb ősanyánkhoz, a földbe tér vissza, míg a hegyvidéki embernél a Hegyanya várja.

 

A bot

Fülöp Erzsébet kiállításán és katalógusában a bot, mint attribútum mindössze két festményen szerepel, mégis fontos említeni, mert kultúrtörténeti emlékről van szó. 1957-ben alkotta a Portré festménytanulmányt, 2001-ben a Válaszútnál című olajképet. Festőkorszakának kezdetéről való képen egy ülő öregember támaszkodik rá, míg alkotói korszakának delelőjén túl, egy fiatal vándor fogja a kezében. Micsoda különbség, ha egy bot a test egyensúlyának segítségét a "harmadik" lábat jelöli, vagy egy útkereső vándor életében a társat, a támadó és védőeszközt egyaránt szimbolizálja. A biblia többször foglalkozik a bottal, mindig más-más szerepben. Megismerjük Áron vesszejét, Mózes botját, amelyből a fáraó előtt elvetve kígyó tekergett, de vele a kősziklára ütve vizet is fakasztott. Minden életkorban kísérőtársunk a vessző, a bot. Ha a gyerekek kirándulni mennek, gyakran első dolguk az, hogy botot vágnak maguknak. A bot a fizikai megkapaszkodás, és a lelki biztonságtudat egyik fontos eszköze.

 

A szék

A társadalomalkotó kultúrember attribútuma a szék. Ezek a festőnő képein gyakran szerepelnek, velük bejárja az egész kultúrtörténelmet. Van köztük támlás-, karos-, társas-, csoportszék, vagy pad, konyha- és gyalogszék vagy sámli. Valamennyi a mai kor embere számára a személy(ek) kiemelését, a kényelmi eszközt, vagy a környezet fontos tárgyát, esetleg luxusát jelöli. Kezdetben alapvető jelentése volt. A letelepedő embercsoport összejövetelein, hogy a falu, vagy törzsközösség vezetőjét jobban lássák és hallják, kiemelték: tuskóra, szikladarabra ültették. A Belefeledkezés nőalakja fatuskón, az Isten íródeákja Illés és a Tékozló anyja kövön, kőlapon ül. Később a vezetőket -, akikből néhány nemzedék múlva, amikor a csoport emlékezetéből az arc, az egyéniség már elveszett, főleg ha maszk került elébük, és idolok, istenek váltak -, hordozható gyalogszék jellegű ülőalkalmatosságra ültették. Figyeljük meg a Kökénydombi Vénuszokat, vagy a szegvár-tűzkövesi stb. idolokat. A neolitikum óta maradandó zsámoly egyre inkább fölmagasodott, és díszítésekkel gazdagodva trónussá, az uralkodó attribútumává vált.

A nép esetében a két véglet leginkább megtalálható. Elterjedt, és a hagyományos parasztéletet ábrázoló képzőművészek esetében gyakori tárgy a négylábú, alacsony gyalogszék, illetve a királyi palotákból, fejedelmi kastélyokból a pornéphez köznépi karosszékként került trónus - nálunk, főleg az Alföldön gondolkodószék -, amelyet néprajzi tanulmányaimban paraszttrónusnak neveztem. Két típusa van: a házilag barkácsolt, lécvázas, és az asztalos által deszkából készített faragott, festett, díszes gondolkodószék. Előbbit a szegények, utóbbit a módos emberek használták. Mindkettőre jellemző, hogy a családfő tulajdona volt. Háttámláján gyakran gazdája teljes nevének kiírásával készült, vagy monogramja ékesítette, és rajta kívül más nem ülhetett bele, főleg a gyerekek és nők nem!

A mostani kiállítás katalógusának fedőlapján, a Helyzetkép közepén gyalogszéken ülő festőnővel találkozunk. Szerény megjelenítése a személyiség kiemelésének. Ezt az ülőalkalmatosságot csendéleteihez is fölhasználta. A gyalogszék a művésznő katalógusának elülső borítólapjának belső oldalán, 1997-ben a Plohn József tanítvány, Lusztig Imre műterembelsőt ábrázoló fotóján, a festőállványon látható képen, mint tartó, főmotívum jelenik meg, rajta egy pár hosszúszárú bakanccsal. Konyhaszéken ül a Sötétség című festmény asszonya. Támlásszék látható az 1960-ban festett Kettősakt kompozíciós vázlat, a Szomorkodó és az 1982-es Gazdasszony című képein. Csoportszék jellegű padon ülnek a Memento nevet viselő festmény családalakjai. Végül az 1968-ban, olajtemperával festett Öreg szék egy barna, lécvázas paraszttrónust ábrázol, és ahogy a bútordarabot megilleti, a képnek ez a fő témája. Hasonló gondolkodószékben ül a művésznő Lusztig Imre másik fotóján, a katalógus 5. oldalán. Vagyis a régi használati tárgyakat nemcsak gyűjti és ábrázolja, hanem használja is, ezáltal alaposan ismeri. Ezek a festmények így válnak hitelképessé.

 

További régi tárgyak

A mai néprajz már nemcsak a nép által maga gyártott eszközöket és tárgyakat fogadja el "népinek", hanem azokat is, amelyeket - bár tömegtermelésből, gyári termékekből származnak, de - a nép használt és kultúrájába, életmódjába befogadott. A XIX. század utolsó harmadában, a nálunk késve jelentkező ipari forradalom hatására, előbb kisüzemek, majd gyárak sorozatgyártásaiban olyan eszközök jelentek meg, amelyek formájukkal, színükkel és díszítettségükkel a régi házi, vagy céhes gyártmányokat utánozták, de erősebbek, olcsóbbak és korszerűbbek voltak. Ezek közé sorolhatók a bádogkanták, a súlyokkal működő, cifrán festett faliórák, ágyterítők, a lányok pántlikái, a keszkenők, fejkendők és nagykendők stb. Ezekből, és az eredeti népi tárgyakból Fülöp Erzsébet festményein múzeumi kiállításra való mennyiség figyelhető meg.

Kötött sapka a Portré festménytanulmány férfi alakján, az 1956-ban festett Zöldalapos nő fején masamód kisiparos által készített polgári kalap, és kucsma a Pásztor fején. Fejkendő a Kezes portré rajtanulmány, a Litográfia tanulmány, a Virággal, a Szomorkodó, a Sötétség stb. idős asszonyának fején. Nagykendő a Magány, a Kendős lány, a Várakozás, a Kendős asszony virágos tájban stb. alkotásain. Színes bádogkanták az Ivóvíz c. festményén, kék kancsó az 1959-ben festett Dekoratív csendélet, kék mosdótál a Kettősakt kompozíciós vázlat, és bögre az 1961-ben készült Csendélet vázlat című képein. Tálat tart az Utcasarok és a Gazdaasszony című festmények nőalakja.

 

   Az egybeszabott, hosszú ruha

A festőművész kétrészes ruhával, vagy a felsőtesten hordott kendővel, kabáttal, pulóverrel nem gyakran tagolja az emberi testet, amikor így ábrázolja, akkor is leginkább csak két részre osztja. A megosztottság helyett az egybeszabott, hosszú viseletet ábrázolja, lehetőleg hosszú újjal, néhány alkalommal újatlanul. A mezítelenséget nem szereti. Egyetlen aktképet mutat be a katalógusban is, amelyet még 1960-ban alkotott: a Kettősakt kompozíciós vázlaton. Folthatással festi, ahol a testtájakat nem emelte ki.

Az egybeszabott, hosszú ruha a művésznő zárt magánvilágát tükrözi, ahová más nehezen férkőzhet be. Óvja, védi azt a belső értéket, amely törékeny, érzékeny és pótolhatatlan. Tisztában van azzal az alkotókézséggel és szellemi vagyonnal, amelyet birtokol. Nem szívesen adja ki. Azt is tudja, hogy értéke a legyőzhetetlen idő függvénye, amelyet nem pazarolhat, ezért idejének legjavát az alkotásra fordítja.

Amikor az ember elveszítette szőrzetét, vele a természet a külsejének védelmét is megbontotta. Ezt kell a ruhával pótolni. Ha a test védtelen, a lélek és a szellem is hozzáférhetőbb, pusztíthatóbb. Nem a külső számít, hanem az, amit a ruha, majd alatta a bőr fed. A ruha is legyen egyszerű, nem hivalkodó, hogy ne árulkodjon arról az értékről, amelyet takar. Itt nyilatkozik meg művészetében az a lényeg, amellyel nagyon egyetértek, hogy nem a "mit", nem a külső csíny a fontos; a barokkos fodrok, redők, zsabók, csipkék, ékszerek, bársonyok és selymek, hanem az, amire a festmény fölhívja a figyelmet; az a mondanivaló, amellyel figyelmeztet magányra, kiszolgáltatottságra, a világ értéktévesztéseire, a kereszttel jelzett út járására.

Fülöp Erzsébet ezzel a ruhaviselet ábrázolásával önálló attribútumot alkotott, amely egyszerre jelzőrendszer és festői megjelenítési mód. Ez a fedőruha egységesíti a testet, jelezve, hogy rajta a belső tartalom sem szétszórt, csillogó flitter, hanem egyetlen drágakő, amely immár egy életmű majdnem teljes közelében kiolthatatlanul az alkotásokra sugárzik. A katalógusában közreadott reprodukciók jelzik az említett ruhadarab arányait. Ujjatlan közülük öt, Illés próféta és az angyalok, ujjas huszonhárom. Vannak sokalakos festmények, amelyek reprodukcióján pontosan nem lehet megszámolni, hogy ki milyen ruhában van és hányan ujjas, vagy ujjatlanban. Ezek számszerűen kimaradtak fölsorolásomból. Van festmény, amelyen több alak is egybeszabott ruhát visel.

 

Állatok

Fülöp Erzsébet alkotásain kevés állatot figyelhetünk meg, többnyire azok sem kimondottan hangsúlyosak. Birkanyáj látható a Helyzetkép és a Pásztor, az áldozati bárány Az igaz hit áldozatai című festményén, valamint ugyanitt madár és a már említett, mitikus medvefarkas. A madarak közül a Gazdaasszony udvarán öt tyúk és egy kakas látható. Illés prófétát holló eteti, a Magyar Alföld egyik felső sorában lévő képrészletben egy fölfelé és egy lefelé szálló, varjúnak tetsző madarat festett. Az ég és föld között fekvő férfira sas közelít. Kismadár a Kék madár c. festmény nőalakjának kezében. Szántó lovak láthatók Az eltűnt idő nyomában című több részes festménykompozíció jobb alsó sarkában.  Illés prófétát lovak húzta kocsi röpíti az égbe. A festők közkedvelt állatábrázolásai közül a művésznő elemzett képein kutya, macska, vadállatok, kacsa, liba, pulyka, galamb, hal és kígyó stb. nem található. Nem természetfestő, hanem a természet részletinek ábrázolásával emberi témáit, mondanivalóját támasztja alá.

 

A kereszt

Jézus és a kereszténység szimbóluma a kereszt, amelyet a képzőművészetben, vagy mint önálló kivégző eszközt ábrázolják, vagy corpusszal együtt. Eredetileg a kereszt függőleges szárát kövek közé szorítva, vagy beásva, elrettentő jelként mindig felállítva, a helyszínen tartották, és a patibulumot, vagyis a vízszintes szárát a kivégzendő elítéltnek kellett a helyszínre cipelni. Ez is a megalázás és a kínzás egyik megelőző módszere volt. Tudni érdemes, hogy abban a kultúrkörben, ahol ez a kivégzőeszköz elterjedt, a legalpáribb, legmegalázóbb módszer volt a keresztre feszítés.

Évezredek során Krisztus keresztje a világmegváltás egyik elterjedt szimbólumává vált, és a képzőművészet általában kifinomította, átlényegítette. Természetesen, ismerünk naturalisztikusan élethű ábrázolásokat is, ahol a szenvedő Krisztuson van a fő hangsúly és nem a kereszten. Fülöp Erzsébet keresztjei nem durva ács-, hanem legyalult asztalosmunkáknak tetszenek. Az ő olvasatában a kereszt már valóban nem a gyilkos szerszám, hanem a szenvedő és az áldozathozó Megváltó jelképe. Figyeljük meg, hogy például templomtornyokon nem, vagy elvétve látható korpuszos kereszt, általánosan elterjedt a fémből készített, sima öntöttvas, vagy kovácsolt keresztjelkép elhelyezése.

Az igazi hit áldozatai című festményen a sima keresztről lecsüngő, már kiszenvedett Jézus alakját idealizáltan láthatjuk. A test eltűnik a Lelkek mérlege angyalának kezében tartott hosszúszárú keresztről. Finom, légies, akár egy varázspálca, amellyel a megváltás hite táplálható. A Kavargó felhők alatt egyik részletében távoli kereszt jelenik meg. A Szivárvány alatt című festményének hátterében út menti kereszt látható, épített posztamensen, ahogy ez a valóságban lenni szokott. Itt is testábrázolás nélküli jelző- és figyelmeztető jellege van: vándor, nem vagy egyedül, ha a Megváltóra tekintsz.

 

Égitestek és jelenségek

A művészet a számunkra még mindig ismeretlen és utolérhetetlen univerzumnak csak a földről megfigyelhető, jól szembetűnő és a festmény tárgyát kiegészítő égitesteit ábrázolja. Ezek Fülöp Erzsébet festményein is, az üstökös kivételével gyakran jelentkeznek. Számos képén megjelenik a félhold, így a Magány, Est I., Négy évszak, Család holdfényben és a Faültetők című képein. Érdekes, de nőtől nem szokatlan, hogy a holdábrázolás - hol fogyó, hol növekvő formában -, amely a passzivitást, nőiséget szimbolizálja, milyen gyakori, különösen a korábbi festményein. Ugyanakkor az energikus, férfias nap is látható a képein. A Paraszt Madonna zománcképen nagyon ügyesen a nap látóhatárra ültetett felét úgy ábrázolta, hogy abban alul a Madonna feje jelenik meg, mintegy glóriaként kiegészítve a napkorongját. Hasonló megoldást alkalmaz Az igaz hit áldozatai című festményen, ahol a horizont fölötti lángnyelves nap a horizont alatt a föld árnyékába olvad bele, de mindkét felében az áldozati bárány jelenik meg. A Magyar Alföld "mozaikkép" egyik részletén, a napkorong középen a két madarat köti össze. A Kavargó felhők között című "mozaikképen" egy-egy részelemben mind a félhold, mind a napkorong megjelenik. Az égi jelenségek között a Szivárvány alatt című festményének bal felső sarkát a színes szivárvány íveli át. Képeinek égboltján gyakori a főleg sötét színekkel megfestett gomolygó, vagy elterülő felhőzet, nemcsak hangulatelemként, hanem festői szempontból kiemelésként.

 

 

Különféle tárgyak a festményeken

A művésznő az adott téma, vagy témák kibontásához gyakran ábrázol olyan tárgyakat, amelyek festészetében nem általánosak, hanem az egyedi jellegének részleteit erősítik. Tipikus például a katalógus fedőlapján látható Helyzetkép festőállványa, a megkezdett kép ábrázolásával. Az eltűnt idő nyomában c. festmény részletei között föltűnik még eresz alatt lévő asztal, halászladik, kerékpár, sarló, az 1959-ben festett Csellós nő, tanulmány portrén a lány hangszere, virágcsokor a Virággal, a Kavargó felhők alatt és a Szivárvány alatt című képein. Biblia van a Paraszt Madonna, kasza a Négy évszak, könyv vagy folyóirat a Belefeledkezés című kép nőalakjának kezében. A Magyar Alföld álló alakos parasztjának kezében vasvillát tart, kocsi látható Illés próféta festményén. Az In memoriam '56 című mozaikképen tank, Petőfi szobor, a ledöntött Sztálin szobor posztamensén a két még álló bronzcsizma, nemzetiszínű lyukas- és ép zászlóink.

 

Befejezés

Amikor Fülöp Erzsébet kiválóan rendezett, 2007 évi gyűjteményes kiállításának megnyitója előtt egy gyors összkép, benyomás nyerése érdekében szerettem volna végig sietni az Alföldi Galéria termein - ahol meghívott főiskolai évfolyamtársának, Mihály Árpádnak is nem egy kiváló, ismert szobra megállított -, végül is a festmények lassítottak le. Meghallgattam egy fiatal művészettörténésznek, Tóth Károlynak, a művésznő korábbi tanítványának megnyitóját, Lakatos József művész-restaurátor két remek szavalatát, a Városi Vegyeskar énekszámait, majd megnéztem a két művészt bemutató filmeket, már tudtam, hogy feledhetetlen intellektuális élményben részesítettek. Ahogy a napok múltak, egyre inkább gondolataim előterébe kerültek a festmények, amelyek nem hagytak nyugodni, és a velük kapcsolatos mondanivalómat papírra vetettem.

Mit írhatnék összegzésül Fülöp Erzsébet retrospektív kiállításának és remek katalógusának áttanulmányozása után? A művésznő mind a magyar, mind az egyetemes festészet panteonjában helyet teremt majd magának. Nem kis dolog ez, hiszen ha csak a Vásárhelyi Őszi Tárlatok rendszeres kiállító, helyi alkotóit tekintem, köztük olyan befutott, jeles személyek hagyták hátra nemzeti értéket képviselő életművüket, mint Kohán György, Kurucz D. István, Németh József, Fejér Csaba, Szalay Ferenc, nem sorolom, hiszen sok alkotó művész teljes oeuvrje még befejezetlen.

Bár 'hál Istennek Fülöp Erzsébet életműve sincs lezárva, bizonyosra veszem, hogy még több kiváló, összegző művet alkot. Azt, hogy a XXI. századi művészet égiszén valamennyi festményével együtt milyen helyet harcol majd ki magának, még próféciának tűnhet, és nem is az én kötelességem ezt kijelölni vagy eldönteni. Tanulmányommal arra ügyelek, hogy érzékeltessem, az Ő esetében nem akármilyen tehetségről van szó,

Életének évtizedeiben küzdelmes, magának kijelölt pályáján egyéni utat járt végig. Ez az útszakasz természetesen nem különíthető el az elődöktől tanult közös vonásoktól, de velük sem azonosítható. Saját élet- és alkotói pályán fut előre, megfelelő és kiérdemelt szakmai, állami elismerések nélkül. Zárt világa szűk, nem kapkodó, nem fest mindent, ami látványként megragadja, csak a maradandó értékre, a gyarapodó, de leszűrt mondanivalójának minél tökéletesebb kifejezésére törekedik. Aki ebbe belép, érezheti, hogy a világegyetemhez hasonlóan tágul, ha az idővel nem is olyan gyorsan röpül. A különbség ott van, hogy míg az univerzum száguldó terjeszkedése közben jókora üres terek keletkeznek, addig az Ő alkotásának határát a belső tömörség ereje feszíti egyre szélesebbre.

 

Hódmezővásárhely, 2008. január 6.

                                                                                                                          Szenti Tibor