FEJÉR CSABA

festőművész kiállítása a budapesti Csontváry Teremben, 1980. november 6-án

Fejér Csaba 1967-ben, Hódmezővásárhelyen lépett először önálló kiállítással a nyilvánosság elé. Akkor terjedelmes tanulmányt írtam a 46 kiállított festményről. Amikor gyermekkori barátom fölkért e pesti tárlat megnyitására, elővettem a 13 éve papírra vetett és azóta elfelejtett gondolatokat.

A most bemutatott képek ismeretében megdöbbenve vettem észre, hogy Fejér művészetéről ma sem tudok többet mondani, mint akkor tettem. Csupán egyetlen, lényeges megállapítással gyarapíthatom a gondolatsort. Csaba a főiskoláról kikerülve nem keresgetett. Izmusok sűrűjében nem vágott rendet és újabb hajtásokkal sem gyarapította azokat. Elindult a maga választotta úton, de ez szélesedett és tartalmilag mélyült.

A szakmát − legyen az ipar vagy művészet − egyszer kell elsajátítani. Ezt követően csak az alkotásra kell figyelni. Így alakította ki azt a sajátos festői világot, amelyet néhányan megpróbáltak ugyan utánozni, de nem másolható. A festészet eddigi eredményeiből mindazt alkalmazta, amelyek a kifejezésmódjához leginkább kellettek; a helyszínen vázlatot és fotót egyaránt készített, de a modell a kész alkotáshoz nem mérhető. Számára a festék csak anyag, amit nem tisztel, csupán eszköz és nem cél.

Azt vallja, hogy a műnek minden korhoz, korosztályhoz és a legkülönbözőbb néprétegekhez szólnia kell, de elvontságra és közérthetőségre különösebben nem törekedett. Sajátosan realista képein expresszív, szürrealisztikus módon úgy vonatkoztat el, hogy a hétköznapok egyszerű, durva konyhatárgyai − a piszkos vödröt, rongyot, a zsíros gyalogszéket ábrázoló festmények − kifinomult, művészi ízléssel berendezett szalon dísztárgyai között is rangos helyet kérnek maguknak.

Egyszerű, szegények által élt világot ábrázol néhány témával. Az enteriőröket, életképeket nem változtatja, nem bővíti. Irigyei a kisszék témái alapján festészetét "sámlizmusként" emlegetik. Ez a témaszegénysége azonban látszólagos. Őt elsősorban a megoldás, a festőiség érdekli, mert az alkotást nem lehet ötletekkel megmenteni! A felületek megoldása rendkívül míves, a látszólag elnagyolt részleteket is megmozgatja. Nincs lényegtelen hézag. Egyéni koloritása páratlan, amelyet éveken keresztül kísérletezett ki. A kevésbé beért művész uralkodó színként alig használja a szürkét, mert az a gyakorlatlanság következtében a vásznon vagy a farostlemezen piszkossá válik. Fejér Csaba festményein a szürkék és barnák olyan árnyalat-gazdagságát figyelhetjük meg, amely szinte példa nélküli a  kortársművészetben. E színekhez társul még a fehér megannyi árnyalata: a frissen meszelt tanyafaltól a porlepte és esőverte homlokzatig, megtanítva bennünket erős alapszínek használata nélkül is a színes látásra, a színek finom tónusainak megkülönböztetésére.

Fejér elkötelezettsége, hagyományvállalása, föld- és népközelsége, a tájhoz való kötődése egyértelmű. Elődjeinek tekinti Munkácsyt, Tornyait és Paál Lászlót. Az ő képein az égre bontott szárnyú madár is a földről csipeget. Művészete mégsem narodnyik és lokális. Művészetteremtő gondolata egyetemes. Bizonyítja ezt a megannyi külföldi kiállítás sikere is. Képei bármelyik földrajzi területre kerülnek, minden táj népének szólnak, mert műveinek középpontjában a természetben élő ember áll.

Fejér Csabának a tér nagy élménye. A vászon kétdimenziós síkfelület. A rávitt festék mikéntje lényegül át térhatásúvá. Minden, amit a síkon ábrázolni, vagy a valóságban az Alföld sima felületére teremteni lehet, a kéz alkotása. Az alföldi ember térlátása ezért válik sajátságosan antropomorffá. Képein így és ezért bontakozik ki a táj is emberszerűvé.

A történelem nagy élmény. Nem tanulni, hanem átélni nehéz. Az egykori zsámbéki, fenséges székesegyház ma pusztuló rom. A háborús gyermekkori élmények, aknáktól szétroncsolt társak és egy üres, kihalt falu valósága gyötrő látomás maradt számára. Falra akasztott festményeiben önéletrajzát "írja".

Bármelyik munkáját nézzük, megjelenik rajta egy sejtelmes, selymes fény, amely az alkotás öröméből és izgalmából bomlik ki látvánnyá, s bevilágít tárgyat, tájat egyaránt. A szuggesztív belső feszültség hatására változnak portréi is, és az ember külsőségeiből jutnak el egy fölnagyított, újabb dimenzióba, ahol teret és időt misztika nélkül maga az Ember tölti ki.

A csillogás mi vagyunk az égen, s ha körülöttünk a mindenségen nincsenek fénylő társak, egyedül vagyunk. A magány nyugalma és szomorúsága árad a tájból, emberből egyaránt. Az elmúlás bánata egy életen keresztül izgalomban tartja. Maga is ott van, kondul és fájdalmas fényeivel belénk szivárog. A múlandóságot állandóvá teszi, hogy velünk együtt maga se tűnjön el. Nem halhat ki a ragyogás!

Fejér Csaba új világot nyit számunkra, amelynek határai a végtelenség felé kapaszkodnak, mert e befelé táguló határ mind inkább az eszmény felé törekedik.

Egyik nyomorult parasztősünk a századelőn a megzabolázott Tisza áradásának kitett hullámtéren gyümölcsöst telepített. Amikor termőre fordult, elözönlötték a tolvajok. Az öreg táblát rakatott ki az unokájával, amelyre ezt íratta: "Ne marcangold, hanem vágd". Könnyítésül több bicskát is kötött az ágakra.

Évek múlva az egyik tolvaj megállította a már felnőtté cseperedett unkát és elmondta neki, hogy még a késeket is ellopták. Az utód így válaszolt:

"− Hogy a nagyapámtól lopni lehessen, szorgalmas munkájától sokszor vált verítékessé a homloka."

Milyen könnyű a mi sorsunk e képek festői kertje előtt állva. Nem kell lopnunk, se marcangolnunk. A bizonytalan lét hullámteréről önemésztő és nemesítő küzdelemmel született alkotások egész világát magunkba zárva elvihetjük.

E gondolatokkal kérem, fogadják be Fejér Csaba festészetét.

*

Utóirat. Ennek a tárlatnyitó szövegnek a kézirata sokáig lappangott, mire 2009. május végén megtaláltam. A tárlatnyitás idejére az előző napokban már a falra akasztott és látogatható képek az utolsó darabig elkeltek. Borzolta az irigy és féltehetségű művészeket, akik más módon igyekeztek érvényesülni.

A tárlatnyitás után hosszú interjút készített velem a Magyar Rádió riporternője. Csabát nem tudta megszólaltatni. A műsor soha el nem hangzott, nem engedték leadni, mint ahogy a kiállítást is agyonhallgatták.

Csaba barátom évek óta halott. Képeit nem lehet megkapni. Nagy ritkán, aukciókon egy-egy mind nagyobb összegekért föltűnik. Emléke és szelleme tovább él.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!