A fehér ló, mint ritka állat, nagyobb értéket képviselt a többinél. Ráadásul a harcok során éppen kirívó külleme miatt, az ellenség rögtön ezt, és gazdáját vette volna célba. Éppen ezért a törzs szent állatává, táltos lóvá vált, amelyre ünnepi körülmények között többnyire csak a vallási vezér ülhetett. A táltos, mint a törzs féltett kincsét, ezt áldozta föl a rituális szertartások során, amikor áldást vagy segítséget kértek, esetleg hálaadást tartottak. Életvesztésével a fehér ló lelkes állattá vált, amely a túlvilágon az istent szolgálta, akinek föláldozták. Mitikus lénnyé nemesült, amelyet mesés tulajdonságokkal ruháztak föl. Az eurázsiai népek mítoszaiban, főleg a törzs, később a nemzet őseként tisztelt címerállatok esetében gyakori volt, hogy ezek emberi tulajdonságokkal rendelkeztek (kentaur, szirén, sárkány), beszéltek, gondolkodtak, vagy – ahogy a vizsgált népmesénk fogalmazott – képesek voltak embert „elleni”. Az ilyen különleges, mitikus lény emberfölötti képességekkel bíró, vagy azt megszerezni képes sajátságokkal rendelkező embernek is életet adhat. Ilyen volt a mondabeli Fehérlófia is.

A mai iskolázott halandó számára már a neveltetése is különlegesnek számított, hiszen anyja hét esztendeig³ szoptatta. A ma kialakult civilizált (de nem kultúrált) táplálási szokásban az anya vagy azért nem igyekszik gyermekét sokáig szoptatni, mert melle eredeti formáját félti; esetleg azért, mert a minimális 9-12 hónapi szoptatási ideig – többnyire a természetellenes életmód miatt – nincs megfelelő mennyiségű és minőségű teje; vagy lehet, hogy a munkavégzése ezt nem teszi lehetővé. Ugyanakkor ismert, hogy még a XX. század elején is a nép nem vonakodott az elhúzódó időtartamú szoptatástól. Az asszonyok részben úgy gondolták, hogy amíg a gyermek szopik, addig nem esnek teherbe, de ez mégis gyakran megesett, részben pedig a laktációs, szimbiotikus anya–gyermekkapcsolat mindkét személy számára kellemes volt. Korábban ezért sem találták szokatlannak, hogy a gyermek táplálék-kiegészítésképpen akár iskolás koráig „visszajárt anyja mellére” szopni. Az sem ismeretlen, hogy akár nyolc évesen is szopott.⁴ Ezek a szokások a törzsi társadalmakban szintén ismertek, és még mindenütt találkozni lehet velük, ahol a hagyományőrzésnek lehetősége van.

Amikor Fehérlófia esetében letelt a hétéves szoptatási idő, anyja mutatott neki egy „nagy fát”. A Fa az emberiség történetében súlyponti szerepet játszik, máig szimbólumunk. Hermann Imre szerint ősanyánk volt⁵, amíg ágkarjai között tartott bennünket, és mi belé kapaszkodhattunk. Óvott, bújtatott és gyümölcsével táplált. Ismert a Világfa, amelynek motívumát a legtöbb népmesében megjelenítették, és a népművészetben ábrázolták. A Kívánságfa, amelynek ágaira színes szalagokat, rongyokat, papírpénzt, hajszálakat stb. kötöttek, miközben valami fontosat kívántak azzal, hogy a Fa majd teljesíti. A Sámánfa – nálunk Táltosfa –, amely három világot testesít meg. Fa nélkül elképzelhetetlen lenne az életünk, hiszen különféle használati eszköznek, bútornak, építőanyagnak, dísznek stb. használjuk, de a szak- és szépirodalomban betöltött diagnosztikus⁶ vagy szakrális jellege, valamint értéke, nem egyszer metaforikus vonása antropomorffá teszi számunkra.

Nem volt tehát véletlen, hogy Fehérló a szoptatási időszak után egy nagy fával próbára tette fiát, mennyire erősödött meg: „Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.” A fiú a próbát nem állta ki, a fa nem adta oda a héját. „Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét.” Tizennégy évi anyatejjel való táplálás után Fehérló még nagyobb erőt kifejtő próbának vetette alá gyermekét. A kísérlet sikerült: „A fiú le is húzta” a fa kérgét. Anyja így szólt hozzá: „– No, fiam, már látom, elég erős vagy.” A fa kérgét lehúzni emberfölötti erő birtoklását jelenti. Hősünk itt válik ki az egyszerű emberek közül. A nép fölruházza olyan tulajdonsággal, amivel nem bír, amit csak szeretne elnyerni, hogy ennek birtokában legyőzhesse ellenfeleit, és ezáltal magának jobb világot teremthessen. A nép fia félistenné teszi magát, hogy legalább vágyálmában több lehessen, mint amit elért. „Hát csak eredj el a világra – szólt Fehérló –, én meg megdöglöm.”

Az anya küldetése befejeződött. Szárnyára bocsátotta gyermekét, mert meggyőződött róla, hogy megállja a helyét. Nem akart tovább terhére lenni, és elpusztult. Ősi és elterjedt szokással találkozunk ismét. A hagyományos népéletben az eszkimóknál az öreg magától kimegy az igluból⁷ a jégre, ahol a csonthidegtől elálmosodik, majd megfagy. Az észak-amerikai indiánok egyes törzsei a tábortűznél némi élelemmel magára hagyják az öreget. Fukazava Hicsiro Zarándokének című elbeszélésében idős anyját saját fia viszi föl a havas hegyre, ahol torkos hollók várják. Sánta Ferenc Sokan voltunk című elbeszélésében az erdélyi Torja környéki öregek bemennek a mérges levegőjű Büdös barlangba meghalni. Minden szokásban és történetben van egy közös motívum: egyik halálraítélt sem tiltakozik, sőt maga keresi magának a pusztulást, hogy ezzel segítse az életben maradó fiatalokat, akiknek így több táplálék és eszköz marad. Sánta Ferenc elbeszélésében is a nagyapa a barlang szájában, a kucsmájában hagyja a korábban neki adott tyúkcombot, amelyet éhes unokája kap. A holtak hamvából kel az élet⁸.

Amikor paraszt elbeszélőim ezekről a kérdésekről nyilatkoztak, egyik sem említette a halált, sem azt, ahogy a vizsgált mesénkben fogalmaztak, hogy megdöglött. Van egy köztes fogalmunk, amit általánosan használtak: elpusztult, akár az állat vagy egy kiszolgált szerszám. Személy esetén olyasvalaki, akinek betelt a sorsa, és a közösségében nincs tovább helye. Kemény és lelketlen ítéletet tükröz? Nem. Szívtelen, racionális világot, amely körülvesz bennünket, és páncéllal fedi a lelkünket. Mesénkben is Fehérló: „Azzal megdöglött. A fiú elindult világra.”

Nem akárkikkel találkozott, olyanokkal, akik iszonyatos, emberfölötti erővel rendelkeztek, akik között nem volt szabad hátrányba kerülni. A nevük is jelzi: Fanyűvővel,⁹ Kőmorzsolóval és Vasgyúróval. Mindjárt az elsőnél megtudjuk, hogy a szövetség miért fontos: „tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba.” Ketten többre mennek, akár két szegény ember a házasságban. Folyamatosan így szaporodott a csapat négy főre, miközben minden befogadás előtt kipróbálták erejüket Fehérlófiával, aki valamennyit legyőzte. Közben „rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak.”

A kunyhókészítés ismét ősi meseelem, ugyanakkor alapvető valóságmaggal bír. Hajlékra szükség van, mert a sötétben jönnek az ismeretlen fenevadak, amelyek emberré válásunk előtt már üvöltöttek az éjszakában, és idegsejtjeinkben hagyták a rémület lenyomatát. A mesében akármilyen bátor és erős társaság gyűlt össze, még nekik is kellett menedék. A hajlék szavunk Csete György építész szerint,¹⁰ a magyaroknál a visszacsapó íj hajlításában éppen úgy benne van, mint az ág- vagy a nádkunyhó építésében, amikor a pásztorok fölül összefogták, megkötötték, és a nád bugáját kontyként (máskor lófarokkal díszítve) meghagyták. Ezek a kontyos kunyhók évezredeken át biztosították a védelmet az időjárás ellen, de a rémek, kóbor lelkek, szörnyek ellen is, amelyekkel szemben még egy Hegyhengergetőnek sem volt esélye.

Vlagyimir Arszenyev Derszu Uzala című regényéből az Akira Kurosawa rendező által készített filmben emlékezzünk arra a jelenetre, amikor a gold vadász, Derszu, a természet gyermeke, és a cári orosz geológus kapitány eltévednek a szibériai tajgában. Jön a vihar és közeledik a hideg éjszaka. Csak úgy maradhatnak meg, ha nádból gyorsan hajlékot hánynak össze. Az elvesztett Fa-ősanya helyett a készített menedék valamilyen mesterséges formája máig a civilizált ember otthona.

Mesehőseink az ellenséget nem tudták kikerülni. Egy ördögmanó, a Hétszűnyű¹¹ Kapanyányimonyók érkezik, aki „nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte.” Az emberré válás során elveszített szőrzet mentálisan örökké megmaradó, ösztönös félelmet takar, és irigységet gerjeszt az egyes helyeken szőrzettel rendelkezőkkel szemben. Férfiaknál így van ez a szakállal is. Sámsonnál a hajában, a mesebeli manóban a szakállában volt emberfölötti ereje. Sorra találkozott a három vándortárssal, akiket naponta, egyenként hátrahagytak, hogy a visszatérőknek alkonyatra kását főzzenek, de a törpe mindegyiktől elvette. Végül Fehérlófia maradt otthon, és amikor jött a gonosz kisember, „megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.” Étkezés után „vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.”

Már az komoly erőpróbának számított, hogy Fehérlófia előbb lehúzta egy nagy fa kérgét, majd viadalban legyőzte vándortársait, de most azt a manót kerítette hatalmába, aki az egész fát magával vitte, amelynek foglya volt. Méltó ellenfélre akadt, akit üldözőbe vett. „Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók.” A mese hetes számmisztikája ismét jelentkezik. Itt az idő a távolsággal adódik össze. Éjjel és nappal mennek, tehát hétszer huszonnégy órán keresztül. Vagyis a távolság is ennek arányos többszöröse. A mese számára nagyon messze kerültek kiindulási pontjuktól, oda, ahol az e világ véget ér, és a másvilágba elevenen való leereszkedés lehetősége: egy nagy lyuk található.

Az elveszített sámánizmus kísért a történetben. Pogány kori világunk három részre tagolt: e világra, ahol élünk, ahol a táltosfa dereka látható. Az alvilágra, ahová a fa gyökerein, akár kötélhágcsón mászva vagy a közeli lyukon át lehet lejutni. Itt van a földalatti kártékony világ, ahol gonosz szellemek, kígyók, skorpiók, bőregerek, dögevők, ördögök, boszorkák, bűnös lelkek tanyáznak. Végül a felvilág következik, amelybe a tetejetlen világfa lombkoronája nyúlik, és rajta a jóságos, segítő szellemek, a közösség elhalt vezetői, családtagjaink levélként ülnek.¹² A sámánnak kötelessége, hogy e világon a kapcsolatot mindhárom ezoterikus térrel tartsa, az embereket fizikailag és mentálisan gyógyítsa. Időnként leszálljon az alvilágba, és nyugtassa a háborgó szörnyeket, ne támadjanak az élők ellen. Ha a közösség bajban van, fölmászva a Fa derekán a lombhoz, keresse az ágakon ülő ősök kegyét, hogy megmentsék az e világi bajbajutottakat.

A mese hősei előbb tanakodtak, hogy vállalják-e a megmérettetést, és leszálljanak-e az alvilágba. Ez újabb, nagyon fontos erőpróba volt. Most dőlt el, közülük ki a nép igazi vezére, ki a sámán, aki minden tartományban föl tudja vállalni a vezetést? „Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát… Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.” Hasonló sorsra jutottak társai is, vagyis a sámánná válás vetélkedőjében alul maradtak. „Azt mondja Fehérlófia: – Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!” A magára maradt fiú „lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni… meglát egy kis házat, bemegy belé, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot.”

Amikor a faluközösség kiválasztja magának azt a férfit vagy nőt, akit sámánjának szeretne nevelni, próbáknak teszik ki: mire képes és mire kell még megtanítani? A mesében Fehérlófiának is ezután jönnek az újabb nehéz vizsgák. A manónak tudtára adja, hogy amíg odafent ő akarta a kását a hasáról megenni, most fordul a kocka. A kisembert „földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, odább ment.” A fa-mesemotívum ismétlődik. Szinte központi szerepet kap a történetben; hőseink életében éppen úgy, mint a miénkben. Amikor az élővilág a szárazföldet meghódította, a legnagyobb áldásként a fát kaptuk, amelytől sohasem tudunk szabadulni, mert létünk összeköt.

Fehérlófia elindul a másvilágon körülnézni: „előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve… odabent egy gyönyörű királykisasszonyt… aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.” A feudalizmusban a nagy közösség legfőbb vezetője a király. A hozzátartozó családtagoknak, főleg a nőknek, egyelőre még nincs hivatali rangja. Hogyan segít a nép ezt áthidalni? Ha jó a király, a felesége többnyire jó anya lehet, fiai vitézek, lányai világszépek. Az újabb próbák előtt Fehérlófia sorra találkozik a lányokkal. Ez a bemutatás, a díj megtekintése, akikért érdemes küzdeni, mert ha a hős győz, elnyeri kezüket, annál inkább, mivel kínos fogságukból szabadítja meg őket. Hőstettet hajthat végre. Csakhogy a királylány mindjárt az első próbánál fölteszi a kérdést: „– Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?” Nagyon rossz, és az élőkre nézve veszélyes terület lehet az, ahol még a madár sem jár. A madár e világon lakozik. Az alvilágba másfajta madarak élnek, amelyek az emberben kárt tesznek, mint a griffek. A felvilágba meg a lélekmadár száll. Az elhaltak közül a jó lelkeket szállítja a tetejetlen fa ágai közé. Fehérlófiának intő jel lehetett volna, hogy ahol most „egy ördögöt kerget”, az veszélyekkel teli világ. A királylány világossá teszi a helyzetet: „Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág.”

Ott is termett a fenevad és megküzdöttek. „Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét.” Mint aki jól végezte dolgát, megelégedve az egyetlen szép arával, így szólt a királykisasszonyhoz: „jere velem a felvilágra!” A dolog nem ilyen egyszerű, a harcot nem lehet korán föladni. Mondja a királylány: „van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el…” Meg is nevezi a jutalmat, amiért érdemes a küzdelmet tovább folytatni: „szabadítsd meg őket, neked adja az édesatyám a legszebb leányát meg fele királyságát.” Nincs hárem, többnejűség, itt már a keresztény vallás felfogása érződik. Hiába küzd három lányért, csak egyet kaphat, igaz, a királyság felével, amiért egy szegény legénynek érdemes az inát alaposan megmozgatni.

Az emberiség történelmében minden népnek van gyermekkora, majd jön a fölvirágzás és az aranykor. Ezt követi a hanyatlás, továbbá a bukás és szétszóródás, vagy beolvadás. Amikor Fehérlófia megkezdi a lányok kiszabadítását, mintha a történelmileg átélt időhatárokon haladna végig. Rézmezőn, a kezdeteknél, amikor elindul a fémmegmunkálás, a rézkorszakban vagyunk. Ezüstmezőn, a fölemelkedés során, és végül az aranymezőn, a nép életminőségének csúcsán. Ezek egyúttal a küzdelem fokozódását, és az eredmények fejlődését is jelzik. Mintha a görög história ismétlődne a mítoszok világától a periklészi aranykorig. Egyetlen mese sem halad ennél tovább. Nem néz szembe a hanyatlással és kivérzéssel, pedig az elmúlt korok ezernyi példát szolgáltatnának rá. A Kalevala népi eposza még visszafogottabb. A népek tengeréből csak a sajátjuk kiemelkedésének korszakát, a vaskort dolgozta föl. A próbákat a számmisztika is végigkíséri: ahogy a feladat nő, a sárkányok feje is szaporodik. A rézerdőben még csak három feje van a szörnynek, az ezüstben hat, az aranyban tizenkettő. Az élvezet is fokozódik, hiszen minden egyes várban az előzőnél szebb királylány ül, szabadítójára várva.

A mesébe még egy korai magyar monda eleme is beékelődik. Amikor a tizenkét fejű sárkány a várhoz érkezik, „rettenetes nagyot mennydörgött a kapu. – Az én uram vágta a buzogányát a kapuba – mondja a királykisasszony…” Az előző sárkányok nem végeznek ilyen erőfitogtatást. Ez a kapudöngetés nyilvánvalóan a megfélemlítés egyik eszköze volt. A kalandozások korában, 960-ban Botond vezér pontosan így cselekedett, amikor Bizánc alatt a két sereg előtt páros viadalban földhöz vágta a görög óriást, az érckapun pedig buzogányával roppant nagy lyukat ütött. A városlakókkal érzékelteti, hogy ő egy a csapata közül, és ha egyedül ekkora kárt tudott tenni, mi lesz, ha közösen támadnak a város ellen? A történelemírók meg is jegyezték, hogy Botond ebben az elbeszélésben teljesen mondai hős, más szóval olyan mese ez is, amelynek valóságtartamára nincs bizonyíték.¹³

Fehérlófiának az utolsó próbája és Botond párviadala között is van hasonlóság: a birkózás, amely a sztyeppei nomád népeknél az erőpróba része volt. A mesében így zajlott: „a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.”

A győztes megindult a három csodaszép királylánnyal a felvilágba vezető lyukhoz, ahol a fönt várakozó társai a kosárral egyenként felhúzták őket. Végül a kosár nem ereszkedett le Fehérlófiáért. „Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt.” A mesélő, itt a történet vége felé, a számmisztikát is kisebb tételekre apasztotta, hogy felgyorsítsa a folyamatot. A társak maguk között elosztották a három lányt, és lent hagyva vezérüket, továbbálltak. Fehérlófia elbúsulta magát és rádöbbent, hogy cserbenhagyták. Elindult szerencsét próbálni. „Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső…” Tudni kell, hogy László Gyula régész szerint a másvilág olyan, mint amikor tükörben nézzük magunkat. Ott is minden megtörténhet, ami idefönt – eshet az eső, süthet a nap –, csak minden fordított, ami itt jobbról esik, az odalent balról van. Fehérlófia „hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni… meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebújt egy bokorba.”

Mesehősünk már többször kinyilatkoztatta, hogy nemcsak párviadalban legyőzhetetlen, de a szíve is aranyból van. Előbb befogadja mihaszna vándortársait,¹⁴ majd megmenti a királylányokat, és még az olyan félelmetes szörnyön is segít, mint a griffmadár, amelynek védtelen fiókáit óvja. Hazaérkezik a griffmama. Megköszöni a jótéteményt és felszólítja: „kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam. – No, hát vigy fel a felvilágra!” – mondja Fehérlófia. (Enkidut a VII. tábla szövege szerint rossz álmában egy keselyű viszi a hátán az alvilágba. Fordított a haladási irányuk. Hamarosan meg is hal, míg Fehérlófia visszajut a felvilágra, és elnyeri jutalmát.)

A madár megütközik a kérésen, meg is mondja, hogy „ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek.” Fehérlófia követte a parancsot. A griff hátán kapaszkodva elindultak a lyukon a felvilágba. Etetés közben elfogyott az elemózsia. Már látták odafent a világosságot, de az éhes griff előbb balra fordította fejét, és utasa a bicskájával levágta bal karját, majd újabb követelésére a jobb lábszárát, és megetette a madárral. Nincs eredmény áldozatok nélkül. Így születtek nagy kultúrákban a véres istenek, akik emberáldozatot követeltek. A mesében is visszaugrunk kultúrtörténelmünk korábbi időszakához, amikor a bajba jutott népesség úgy igyekezett kiengesztelni sértődött, vagy megvendégelni a szokásos áldozatra váró, éhes istenét, hogy legszebb gyermekeiket, lányaikat, legkiválóbb hőseiket áldozták föl neki. A csoda ott kezdődik, amikor az áldozat kiengesztelődést nyújt, vagy elégedettséget ad az istennek, és ezzel megfelel a halandók kérésének.

Mire a griffmadár elfogyasztotta Fehérlófia két végtagját, e világba fölértek, de a hős „nem tudott se té, se tova menni.” Ekkor „benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának”, aki megitta, és „egyszerre kinőtt keze-lába!” Mindez kevés volt az átélt szenvedésért, mert „azonfelül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.” A hármas szám helyett ismét visszatér a hetes, amely kétszeresénél is több az előzőnél – misztikája is mást mutat –, jelezve a jutalom nagyságát. A mesehősnek olyan volt ez az ital, mint amilyen szerencse Gilgamesnek az élet füve, ha nem ragadja el tőle a kígyó. Csakhogy, a mezopotámiai mítosz óta az emberiség történetében évezredek múltak el, és a népmesének jobban kellett végződni a régi legendánál.

Elváltak, és mentek a maguk útján. Fehérlófia elindult megkeresni becstelen vándortársait. Érdeklődik egy marhapásztortól, hogy „Kié ez a gulya, hé? – Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké” – volt a felelet, és megmutatta, hol laknak. A mesehős elért „Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb.” A kastélyban talált fényözön a pompát és gazdagságot jelezte, amely más halandót megkísértett volna. A fény elkápráztatja, és nem megy tovább. Megelégszik a fél sikerrel, hiszen a korábbinál jobb, számára addig elérhetetlen környezetbe került, de ezzel korlátot is épít magának, amely nem engedi előrébb jutni. Fehérlófia célja felé tört. Rátalált Vasgyúróra, aki ijedtében azt sem tudta, hogy „lány-e vagy fiú.” Ez a szófordulat jelzi az ijedtség nagyságát. Elérkezett a leszámolás ideje. „Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt.” Ezután visszavette, amit az övének tartott: „fogta a királykisasszonyt”. Együtt mentek Kőmorzsolóhoz és Fanyűvőhöz, de mikor meglátták őket, ijedtükben meghaltak. „Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.” A mese párbeszédes jellege már korábban is érzékeltette, hogy megfelelő rendezésben színdarabként is előadható: „királydrámává” válhat. Jött a dráma katarzisa. „Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta.” Amikor megismerte a szabadulásuk történetét, lányai közül „a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt.”

A beteljesülés a nép fiának fölemelkedését és boldogságát hozta. A mesehallgatók, akik beleélték magukat a történetbe, és azonosulni tudtak a főhőssel, kielégülhettek, hogy létezik számukra egy szürreális álomvilág, ahol megmutathatják igazi értékeiket, és áldozatos kitartásukért, munkájukért megérdemelt jutalomhoz juthatnak. Amikor a mese így fejeződik be: „Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak”, a valóságra ébredés következik, hogy a kellemes mesehallgatás után holnap hajnalban ismét kelni kell, és munkába menni, de ez már nem kiábrándító. Érezték, van öröklét, ahol a mese hősei nem halnak meg, hiszen szájról szájra, évszázadról évszázadra jár, csiszolódik a történet. Ma mesekönyvekből óvónők olvassák a kisgyerekeknek, és rajzfilm dolgozza föl. Akár a Nap, amely minden éjszaka után az égbolton változó színekben pirkadni kezd és fényben tőr elő, úgy hangzik föl a mese, majd újra előjönnek az őket képviselő, verhetetlen hősök, mert halhatatlanok!

Gilgames egyetlen volt, és mivel isteni eredettel is rendelkezett, a kor isteneinek letűnésével csak emlék maradt; de Fehérlófia – hiába szülte mesés tulajdonságokkal fölruházott kanca – egy a nép fiai közül, aki sohasem pályázott mindenható eredetre. A földi boldogság elnyeréséhez az átlagosnál nagyobb erőt is anyja kitartó szoptatásának köszönhette. Mindaddig köztünk marad, amíg lesz nép, amely szívébe befogadja. Az arány itt fordul meg. A halhatatlanság ára az elmúlás, a halandóságé a fönnmaradás.

Hódmezővásárhely, 2007. augusztus 1.

*

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!