EMLÉKNYOMOK
Amikor
hetvenhez közelednek éveink, fogunkban már nem a tömés szaporodik, hanem
szánkban a fogak száma csökken. Éjfél után a fáradság marad, de félálomban
szenderegve, tarka kuszaságban a régen átélt élmények jönnek elő.
Emberöltővel ezelőtt ismertem meg Csizmadia Imrét, aki a vásárhelyi
Pusztán, a Görbeszik partján, árvaságban élte le küzdelmes életét. Ahogy
évszázaddal korábban, valahol a földje közepén Nótás Szabó Pál is megállt az
Életszántással, és az ekeszarvát fogva dalt költött, Imre bátyám a dohánypapír
szélére körmölte az emlékeit. Nyolcvan évesen előszedte rongyos
följegyzéseit és megírta élettörténetét. Sokat
veszekedtem vele, hogyan szerkessze össze különös fogalmazványát. A felesége
sem értette. Paraszt létére mit firkál, ahelyett, hogy disznót nevelne. Amikor
olvasni kezdtem az irkában szaporodó sorokat, Ördögh Szilveszter barátomnak
rögtön küldtem belőle, aki akkor a Magvető Könyvkiadó egyik lektora
volt, és a szöveget alig kellett gondoznia. Csizmadia Imre írását két életrajzi
és egy verses kötetben adta közre. Nemcsak asszonya, de mások is megkérdezték
tőle, miért kezdett aggastyán korában írni? Az öreg így felelt: -
Mert a veréb is
hagy maga után nyomot a hóban.
Rájöttem,
hogy ösztönösen figyelem az elmaradt nyomokat, és az utóbbi években botladozó
lábam előtt számomra ezek teszik járhatóvá az Utat, amelyről soha le
nem tértem, és szeretném végig járni. Amikor
megalakulása után a szövetkezet az első mélyszántást végezte a
világhírű kopáncsi Kökénydombon - amelyből a szegedi Banner János
régészprofesszor négy ásatás során előhozta a Vénuszokat és az oltárt -,
az ekék fölhasította földsebekből sírok, edénytöredékek, megannyi
szórványlelet került elő. Nekem két emlék maradt a legkedvesebb. Az egyik,
kisedény alja volt. Készítője nedves agyaghurkákból fölrakta, majd
ráhelyezte száradni egy sásszálakból font, durva szövetre. Ekkor mintázatának
lenyomata örökre belenyomódott.
A másik,
sárral tapasztott kunyhópadlózat paticsdarabja volt, amelyen még frissiben
végigszaladt egy kutya, és benne hagyta mancsai lenyomatát. Amikor a kunyhót
irigy kezek fölgyújtották, a megszáradt padlózat cseréppé égett, és közel
hétezer évig megőrizte az állat lába helyét.
Hol vannak
ezek azóta? Hová lett a Kökénydomb szigorúan védett, régészeti területe, ahol
egykor a Kárpát-medencében megtelepedett neolitkori emberek gazdálkodásból és
halászatból éltek? A földgyaluk elegyengették, hogy könnyebb legyen a talaj
művelése. Dőltek,
pusztultak a tanyák is. Nagyon sokan nem vitték magukkal az öreg eszközöket
sem, amelyek a magyar nép alkotó kedvét bizonyították. Az egyik rom alól
előkerült egy XIX. századi pálinkás butella. A fazekas, amikor a fenekénél
fogva földfestékbe mártotta, rajta hagyta mind az öt ujja nyomát, amelyet a
fatüzes kemence beleégetett. Próbálom beleilleszteni az enyémet, de mások a méretek.
A gölöncsér már régen halott. A neve sem maradt fenn, de ő is nyomot
hagyott maga után.
A
kilencvenes évek elején, Belső Erzsébeten, egy öreg tanyában, Nagy
Jocóval, a Magyar Televízió vásárhelyi születésű főoperatőrével
dokumentumfilmet forgatunk az épületekről. Az északi oldalon jókora
darabon hiányzik a házról a meszelés. Próbáljuk a tanya öreg gazdáját elcsalni,
hogy ne álljon oda, nem szégyen az, ha itt-ott tarka a fal. Húsvét következik,
a felesége az ünnepre úgyis rendbe teszi. Az ember hajthatatlan. Elkészül a
fölvétel, csomagolunk. Jocó barátom korholva mondja:
-
Kár, hogy azt
az oldalt, ahol kilátszik a tapasztás, nem hagyta megörökíteni. -
Nem a szégyön
miatt - mondta a gazda. -
Hanem? -
Gyüjjenek
közelebb, mögmutatom.
A lemeszelt falrész Állunk a fal
előtt. A tapasztásban kivehető egy belemélyült tenyér foltja, ahogy
valamikor a polyvás sarat sietve elsimította, és elmosódva ott maradt a nyoma. -
Anyám mindig
lëmeszelte. Amikor möghalt, ëgy vihar lëverte. Közvetlen emléköm apámtul.
Möglátszik, hogy a véribül vagyok, mert az én kezem is beleillik. Azóta ezt a
fótot nem meszeljük. Jocó
odalépett és megcsókolta a holt ember keze nyomát. Azóta kihalt a gazda. Nincs,
aki védje az apa emlékét. Az új tulajdonos lemeszelte. Utólag már nem lehet
megörökíteni. Operatőr barátom is átevezett a folyón túlra.
Illusztráció egy másik tanyafal
meszeléséről. Minden éjjel
előjönnek a régi történetek, és kavarogni kezdenek bennem. Az öreg fali
óra ma is elütötte az éjfélt. Kinyitom a szemem és belemeredek a sötétbe. Nem
látok semmit, csak érzem, hogy egyre nehezebb a megkezdett Úton járnom. A világ
nem jó irányba halad, és nehéz vele lépést tartani. Az ember e földön már
nemcsak a társa, hanem önmaga ellen is küzd. Futnék a nyomok után, hogy
gazdáikat utolérjem, legyen az kutya, vagy ember hagyatéka, de mára mindez
egyetlen Emlékké olvad bennem. Lélekké, mely ott lebeg fölöttem, és
tévelygő lépteimet visszavezeti a Fény felé tartó Útra. A Lélek már célba
ért. Ő már szabad, de ki látja majd, ha én is végleg lehunyom a szemem? Hódmezővásárhely,
2005. december 16.
|
