Eifert János fotóművész laudációja a

„Hódmezővásárhely város díszpolgára”

kitüntetés átadására

Fényképek az eseményről

Eifert János 70 éves, mégis ifjú! Hódmezővásárhelyen 1943. május 8-án született. Ez a város olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy bár a világot összejárta és több helyen is lakott, számunkra ő az igazi Ady által megverselt „föl-földobott kő”, aki rendszeresen visszatér hozzánk. Mindig ad magából valamit, ami maradandó, és visz tőlünk olyan megörökített tájat, embert és mozdulatot, amely vásárhelyiségét tízezer kilométereken át is világosan tükrözi. Ő Vásárhely kulturális utazó nagykövete, belőlünk fakadó lélek, amely lepkeként száll virágról virágra, hogy alkotóerejével megtermékenyítsen.

„Két határozott irány van az életemben: egyrészt a megörökítés, a fényképezés tárgyilagossága, egyfajta dokumentarista őszinteség, ugyanakkor egy új világ teremtése” — vallotta.

Eddig valamennyi fotószakíró azt sugallta, hogy a fénykép azért nagyszerű, mert egy elsuhanó, olyan pillanatot örökít meg, amely soha többé nem tér vissza, és nem ismételhető meg. Ez igaz, csakhogy van egy alapvető, föl nem fedezett igazság, amelyet Eifert fotói tükröznek. A fölvételt hiába készíti, akár kétezred másodperccel is, ő tudja, hogy amikor a gép exponál, abban a pillanatban egy egész regényt örökített meg. Másfelől közelítve meg, a tájban ott van a sarjadó fű, a kikelő mag, a kalászba szökkent, nyár érlelte búzakalász, az „Élet”, ahogy mi a kenyérgabonát nevezzük; de ott van a terebélyes, árnyékot adó jelfa, és a kiszáradt, kidőlt fűzfacsonk, amelyet valamelyik mártélyi kubikban kapott lencsevégre.

Amikor az öregember portréját nézem, látom, hogy ő az, aki gyermekkorunkban még mesélte unokáinak Doberdó poklát, átélte a földje és tanyája elvesztését, és békével megadva várja elmúlását. Ha ezt a fotót csak egy pillanattal később, vagy hamarabb készíti, amikor a fény elvész az arcon és évtizedek küzdelmei a ráncokba nem mélyülnek bele, már nem egy egész embert látunk, hanem életének csupán kis részletét. Eifert a fény- és tónuskezelés kiváló nagymestere.

Gyakran az arc sincs már jelen. Csak a két kézfej, amelyek csuklóban szétnyílnak, és a kérges marok erős védőgátként óvja a kis palántát, keresve az éltető fényt.

Eifert János fotóművész zsonglőrként játszik a mozdulatokkal is. Nem véletlen, hogy 1960–1977 között a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa volt, és a külföldi turnékon kezdett el 1968-ban fotózni. Olyan felvételeket készített, amelyeket csak az tud megfogni, aki belülről ismeri a testkultúra legféltettebb és legnagyszerűbb művészi ágát, a táncot, amely ősi ösztönünk. Valamikor a tűz felfedezése után, a hordában kéz a kézben jártuk körül a lángokat, amelyek most is bennünk égnek, csak föl kell gyújtani.

Eifertnél a tánc örömmozgás és nem haláltánc. Ahogy a mind inkább letisztult formákat kereste, a sorozatképekben ott lüktet a mozdulat minden fontos eleme. Ha e földön kiveszne az ember, de egy más csillagzatról idetévedt űrlakó érkezne, e fotókról újra rekonstruálni tudná az egész táncforgatagot.

A táncot kezek, lábak, törzsek, fejek, szívek és lelkek járják. Az igazi mozdulatból egyik sem hiányozhat. A férfiak esetében több a tartalmi gondolatiság, a nők mozgásában az ösztönös szellemiség. Eifert fotóin mind többet jelentek meg a nők, mert a világot ők hordozzák, kecsesek, ruganyosak és hódítók. A női test maga egy világ, az ember számára az oltár, amely előtt az igazi férfi áldozatra képes. Eifert művészetében az aktfotók nem vágykeltők és ingerlőek, hanem kellemesen erotikusak, vagy figyelmeztetők. A testet nem szolgáltatja ki, a nemiség föltárásával nem kíván élni. Az ő aktjaira finom fátyolként tapad egy-egy pillekönnyű sál, a fekvő testet oldalról benyúló kezek szemérmes fedése, majd a fej nélküli test fölött a 21. század különös, túlélő madara, a sirály veszi át a gondolatot. Itt jut el oda, hogy a nő megjelenik, mint a kései kőkor lélekmadara, amely fölemel és megmenti a sárba ragadástól, majd magával viszi egy felhőktől takart, ismeretlen, másik világba.

Ha föltesszük a kérdést hogy Eifert János művészetében mi az a vonzó, amiért minden kiállításáról, ahol képei a falra kerülnek, legyenek azok hagyományos papírképek, jókora molinókra vitt csoportos ábrázolások, képnovellák, vagy vetített, zenével kísért diaporámák, utóbb digirámák, minden esetben nagydíjakat, aranyérmeket, kitüntetéseket hoz el? Hazai és nemzetközi díjai miért közelítik meg a 200-at? Csoportos és egyéni kiállításainak száma hogyan halad immár közel a 700-hoz, de mire ezt kimondom, már valahol újabb tárlaton gyönyörködnek képeiben.

Hogyan történhetett az, hogy a világ jelentős fotóművészeti közösségeinek tagjává választják, egyéni kiállításait a nagy látogatottságuk miatt meghosszabbítják, a média hetekig ünnepli, és megszakíthatatlan barátságokat köt az eddigi 40 országban, ahol járt, legyen az Újguria, Közép-Ázsia, India, Amerika, vagy bárhol a világon, előbb-utóbb mégis Hódmezővásárhelyen köt ki. Számára, mint vallotta, a hazája a legizgalmasabb.

Miért lett több szakkönyv és rengeteg fotóművészeti cikk írója, miért tart időszakos fotóiskolákat és tanfolyamokat; egyáltalán mitől vált ilyen sikeressé? Nem tartozik sehová? Nem voltak elődei, akikre fölfigyelt? Példaképeinek említette Dozvald Jánost, Sdrjan Plavsát, Jacques Mullert, a diaporáma-alkotókat, de Végvári Lajos művészettörténész is hatott rá. Mégis megtalálta saját útját, amelyet mindig szélesít és kitágít. Elérte azt, amire minden művész vágyik. Az illúziókból valóságot, a valóságból illúziót tudott alkotni. Ehhez pedig egy olyan lélek kellett, amit nem lehet utánozni, mert tele van az élet iránti szeretettel, amelyet édesanyjától örökölt. Az atomokból és energiákból az örök mozgással megszületett a nő, akiből asszony vált, majd világra hozta gyermekét, akit élete végén sem hagyott el. Láthatatlanul ott van fiával, és amikor János alkot, öntudatlanul viszi a lelkét a fotókkal tovább; egyre tovább, a kiállító helyek sokaságába és az emberi szívek mélyére.

Amikor végigjártuk a termeket, megcsodáltuk bennük a remekművek sokaságát, és kijövünk Eifert János kiállításáról, még órákig kavarog bennünk az a sok élmény, amelyet elraktároztunk, és nem hagynak nyugodni. Ekkor érdemes elővenni Jánosnak a „Képírás — Fotóakadémia” című, 2012-ben megjelent könyvét, és mindjárt az elején elolvasni a művész ars poeticáját:

„Számomra játék a fotográfia” — írta. — „Nagyon komoly játék. És jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni — látni — láttatni: ez a képíró (a fotográfus) feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és a valóság peremén.”

Számunkra nem képzelet többé, hogy a „Hódmezővásárhely városának díszpolgára” kitüntetést az idén Eifert Jánosnak szavazta meg a Közgyűlés.

Kérlek, vedd át, fogadd szeretettel, és ne feledd, hogy mindig visszavárunk!

Hódmezővásárhely, 2013.október 8.

*

Összeállította, szeretettel írta és szívből gratulál: Szenti Tibor barátod

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!