Szenti Tibor

EIFERT JÁNOS „40 ÉVE”

Fölgyorsult világunkban negyven év gyakran emberöltőt jelent. Isteni gondviselés, amikor egy művész alkotói pályája eléri ezt a kort, és egészségben, kreativitásban további évtizedek nyílhatnak meg előtte. Közéjük tartozik Eifert János is, aki 23 éves korában, a népi táncművészet mellett indult el a fotóművészet felé. Az, hogy mennyire sikerült neki, bizonyítja töretlenül fölfelé ívelő pálya, amelyet bejárt, és ennek kiváló keresztmetszetét adó mostani kiállítása. Ez egyben a „2006. Fotóhónapok” záró kiállítása is.

Nem véletlen ez a sikersorozat, hiszen a vásárhelyi fotóművészet nemcsak az ország, hanem a világ élvonalába tartozik, és Eifert János is nagyon sokat tett ezért.

Első témaköre a tánc volt, amelyet évek alatt olyan szintre emelt, hogy a fölvételeiről koreografálni lehetne a megörökített jeleneteket. Ami ezekben a képekben ennél is több, az az egyéni látásmód fényeffektusaiban és finom árnyalataiban mutatkozik meg. Jó példa erre az itt látható, freskónagyságú táncjelenet, az „Angyalok tánca”.

A tánc során Eifert János közvetlen kapcsolatba került a mozgásban lévő emberi testtel. Ahol teljes alakos fölvételeket látunk, amelyek a lét bármilyen pillanatait örökítik meg, rajtuk az életre jellemző szüntelen mozgást is megfigyelhetjük. Ezt nemcsak a gyors időzáras fényképezőgépek tették lehetővé, hanem az a látásmód is, amely a fotótörténet kezdetén divatos, merev beállításokat kerülve, a test rezdüléseit, folyamatban lévő megnyilvánulásait kíséri figyelemmel. Különösen jó példa erre megannyi aktfotója. Ezekben nemcsak a női test szépségét és az alak finom rajzolatát érzékeltette, hanem a nőben feszülő energiát is, amely szinte mindig mozgásban tartja.

Fotósorozataival emberi történeteket tud elbeszélni, mintha regényt fogalmazna. Ilyen fényképsora a „Képnovellák”, amelyet nem tollal, hanem fénnyel írt. Az ő művészete nem egy területen továbbgazdagította a fotózás műfaját.

Eifert János bámulatosan használja ki a fotóművészet legkülönbözőbb törekvéseit, műfajait. Fölhívják a figyelmet magukra a tárgyfotói; a tárgyakból kialakított enteriőrök éppen úgy, mint a természet egy-egy részletét fölhasználó képei. Diaporámáival a természet, a hangulat, a fények, a mozgásban lévő világ folyamatos változásait érzékelteti.

Kiválóan használja a legkülönbözőbb fényképezőgépeket és lencséket. A „Selyemút” sorozatának több fölvételét egyszerű, a turisták által használt, kis elektronikus zsebgéppel készítette. Nem a drága gép tesz naggyá, hanem az a megérzés, amikor valaki tudja, hogy mikor kell a géppel exponálni.

Otthonosan mozog a különleges objektívek használatában is. Amikor makrofelvételt készít, mint amilyen a levélen ülő „Harmatcsepp” című alkotása, a természetnek azt a végtelenségét ragadja meg, amely méretekben a kozmosz felé közelítve növekedik, az anyag belseje felé csökken. Ugyanakkor, ha a halszemobjektívet használja, fölvételében a részletek eltűnnek, és egyetlen képpel egész kerek világunkat ábrázolja.

A folyósón, mint egy végtelen szalagon sorakozó gyöngyszemek láthatók a nyugat-kínai Xinjiang tartományban, ez évben kétszer tett látogatásának fölemelő élménye, a „Selyemút” című színes fölvételein. Ezt a hatalmas területet – a kínai népességen kívül – a hozzánk embertanilag és kultúrában is közelebb eső ujgurok lakják. Az itt élők vallási szempontból szintén megosztottak, hiszen igen jelentős tömeget a mohamedánok alkotnak.

Kína az utóbbi évtizedekben, ahogy a világ felé nyitott, rendkívül sokat fejlődött. Eifert János mégsem a korszerűsödő városok forgatagát, a modern gyárakat, a divatos öltözködést kereste, hanem azt, ami ennek a hatalmas birodalomnak kulturális és természeti értéke; mindazt, aki ezt létrehozta, vagy megmentette és védi a jövőnek: hiszen fotóinak igazi központja maga az ember.

Eifert János mélyen emberközpontú fotóművész. Sohasem tagadta meg, sőt gyümölcsöztette azt az emberséget, amelyet az anyatejjel itt, szülővárosában szívott magában. Büszke vagyok rá, hogy önöknek elsőnek jelenthetem be: a MAOE december 14-én Fotóművészeti Alkotói Nagydíjjal tünteti ki. Eifert Jánost – bár már újabb, nagy művészeti kalandokra készül, amikor az indiai, kínai, norvégiai, litvániai és ukrajnai meghívásainak tesz eleget –, a jövőben is mindig szeretettel visszavárjuk, akár a félévszázados fotóművészetét, akár a rákövetkezőket ünnepeljük.

*

(Köszöntőként elhangzott: 2006. december 10-én. Fölolvasta: Almási István alpolgármester.)

Eifert János világa

Mindannyian beleszülettünk a bárkába. Az idő folyóként fut velünk a túlsó  part felé, és  kevesen tudják megállítani. Amikor a XIX. században, a fejlődő polgárosodással a fényképezés megszületett, sokan fölkiáltottak: „vége a festészetnek”. Az idő ballagott tovább, és a festészet nem tűnt el. „A fotó képbe merevítette az időt” – jött a következő aggály. Igen, a dokumentumfényképezésnél, ahol ez volt a szerepe. Csakhogy a fotóművész – bár gépe gyakran a pillanat tört részével dolgozik – idegsejtjeivel alkotja a képet, és kezében a gép csupán engedelmes szolga.

Gondolj csak Eifert János fotóira! Az elsuhanó táncosok  tovább szövik benned a lépéseket és mozdulatokat. Be sem kell hunynod a szemed, és hallod a zenét, látod a forgás áradatát. Amit Eifert egy  képben megfogott, benned hömpölyög tovább. Érzed, már nem egyedül vagy. Nem kilátástalan a rohanás, mert a túlpart távolodik.

Megnézted már Eifert János egyik korai fotóját:  A kertész kezét? Sártól, naptól, nehéz munkától kérges tenyerek, óvó sátorként fogják körül az elültetett életet. Palánta ez, amely majd a természet romboló hatásai ellen küzd, hogy termést adó növénnyé fejlődjön. Nem tudjuk, megnyeri-e öröktől folytatott harcát, de sorsa iránt nincs kétségünk. Vele  az idő bennünk csakugyan megállt. Nem a gép, nem a képet rögzítő mester változtatta a folyamot tóvá, hanem az a művész, aki Eifert János szívében és lelkében fogalmazott. Ő maga a bárka, és arra képes, hogy aki rábízza magát, nem a végzet felé siet. Képei így válnak időtlenné, s hogy ezt a csodát éppen egy korszerű, japán géppel, vagy régi, kisfilmes masinával teszi, csak részletkérdés. A gondolat fontos, amely a látható világ atomjaiban tárgyiasult, és örökérvényűvé vált.

Tánc, Test és Természet eiferti világgá lényegült benne. Az ő univerzumának nincsenek időbe zárt határai. Végtelen, akár a természet, amely átalakul, és legtöbbször varázslatos arcát mutatja, de sohasem vész el. Az alkotás ott kezdődik, ahol az emberből művész válik. A művész ott folytatódik, ahol az alkotás halhatatlan lesz.

Eifert János nem a lencsén keresztül látja a világot, hanem a világ tolul a lencséje elé. Az alkotó művészi módon válogat a részletekből. A digitális fotózás és a számítógépes kidolgozás ma már sokban segíti a fényképezést, de a művészi előadásmód nemcsak a megmunkálást tükrözi, hanem a meglátást és a válogatást is. Az egyéniség igazán abban bontakozik ki, hogyan érzékeli a környezetét, és a kiállításán ezekből milyen egyéni világot tud fölépíteni.

 Ez a teremtő tehetség nem véletlen benne. Hódmezővásárhelyen született, abban a városban, ahol évezrede ez a rend. Ahol a hód-mezei csatában levert kunokat nem űzték el, hanem földet adtak nekik, hogy hazára leljenek; ahol a festőt a tanya mellől nem zavarták el a gazdák, hanem étellel kínálták, és amikor kiállított, ünneplőbe öltözve megtisztelték a tárlatán. Nem tehetség ez, hanem értékként kapott adottság. Ezzel született Eifert János, aki  kincsével mindannyiunk javára gazdálkodik.

Boldogan üdvözüljük újra szülővárosában, ahová évente eljön. Amit e tájtól, néptől kapott, és világhírűvé alakított, visszaadja nekünk.  Kiállításán egymás felé nyújtjuk kezünket. Egy bárkában élünk vele, immár 63 év óta.

Tárlatnyitás alkalmával sem az ő életpályáját, sem az életművét nem lehet követni. Nem is az én föladatom ez, a művészettörténészek majd hűen követik és megírják. Itt csak személyiségének néhány, elengedhetetlenül fontos adatát említem.

Eifert János mind szakmájában, mind művészetében az egész művelt fotóvilág egyik legismertebb képviselője. Amikor Aldous Huxleytől megkérdezték, hogyan kell ejteni a nevét, bölcsen azt felelte: „– sorolja elképzeléseit, ha kifogyott, én még hozzáteszek másik annyit”. Eifert művészete is olyan sokrétű, hogy nem lehet behatárolni, egységes stíluskategóriákba rendezni, hiszen egy nagy individuális körön belül több irányban próbálkozik. Sokoldalú, folyamatosan megújuló és kísérletező alkat. Tánc-, aktfotói, természetfölvételei, és az alkalmazott képei alapozták meg ismeretségét. Művészként, tanárként, előadóként, szakíróként és szakértőként egyaránt elismert.

A legutolsó adatok alapján még az olvasható, hogy 180 egyéni kiállítása volt, 680 csoportos kiállításon szerepelt, és 168 díjat, nagydíjat, különdíjat, diplomát kapott. Mire ezt a fölsorolást fölolvastam, a tabló már idejét múlta, hiszen közben Selyemút címmel Kínában lencsevégre került fotóiból Győrben és Debrecenben is bemutatta legújabb kiállítását, nem is beszélve a jelenlegi, vásárhelyiről.

A világ 33 országában fényképezett. Ebből, és különböző hazai témáiból páratlan értékű archívumot hozott létre. Művei 12 rangos közgyűjteményt gazdagítanak, közöttük szerepel Belgium, Németország, Ausztria és az USA egy-egy jeles intézménye is. 16 szövetségnek, társaságnak, intézménynek tagja, ebből 5 külföldi. Csak a 2000–2006 között megjelent cikkeinek száma 105. Szerepelt, vagy anyagot adott televíziós filmekhez, színpadi látványként, színházi díszletként gyakran használták föl a fotóit. A róla szóló ismertetések a Világhálón számos helyen elérhetők. Fotóival könyveket illusztrált, így az én Szampó és Mirmidó című szürrealista elbeszéléskönyvemet is; illetve a Kalászkisasszony című erotikus elbeszéléskötetem borítólapját tervezte. Számos fotóalbumhoz, kiállítási katalógushoz írt bevezetőt, előszót, nyitott meg kiállításokat, tartott szakmai előadásokat, amelyeknek megírt szövegét dokumentálta. Jung Zseni fotóművész társával több fotótábort tartott, és megannyinak maga is résztvevője volt.

Munkásságából két nagy területet emelek ki, amelyek kettőnk alkotói kapcsolatát is elmélyítette. Az egyik az aktábrázolás. Ebben a témában szólaljon meg maga a művész. A Noszvajon, 2006 júliusában, a Jung Zsenivel tartott 22. foto Workshopon interjúban megkérdezték tőle:

Megtanulható-e az aktfényképezés?

Eifert János így válaszolt:

Az aktfotográfia nemcsak »megfogható« testábrázolás, hanem költészet és álom: az ösztönök, a vágyak, látomások világa. A fényképezésnek ez a területe, amelyben a művészet, az erotika és a pornográfia szálai finoman egybefonódnak, tág lehetőséget ad tehetségünk, ízlésünk, mesterségbeli tudásunk bizonyítására. Gyakorlása során olyan készségek, képességek fejleszthetők, amelyek a fotóművészek más műfajaiban is kamatoztathatók.

Hogy megtanulható-e az aktfényképezés?

Bár évtizedek óta tanulom és tanítom, olykor kézzel fogható eredménnyel, mégsem vágom rá könnyedén az igent. A tapasztalat mondatja velem: a mesterség–művészet eszközeinek birtoklása mellett –, hogy minőséget hozzunk létre – még az isteni szikra is szükséges. De a szabályokat – amelyek persze felrúghatók –, meg kell ismerni: modell és beállítás; hátterek és kellékek; természetes és mesterséges fények, stúdióvilágítás; analóg és digitális gépek és objektívek, eszközök; technika és esztétika: forma és kompozíció, a mozgás, a tér és idő szerepe; képkidolgozás, közreadás; fotótörténet, fotótechnika, etika, szerzői jogok.

A felsoroltak közül kiemelném és részletezném a digitális technikát, képfeldolgozási eszközöket, valamint a hozzákapcsolódó képmegjelenítési formát, a diaporámát. Aktfelvételeinkből a kép és hang egybefűzésével, megfelelő dramaturgiai felépítéssel, számítógépes szerkesztéssel egy új műfajt teremthetünk, melynek neve: digiRama (hagyományos eszközökkel: diaporáma), amelyet nemcsak korszerű prezentációs lehetőségként, hanem a művészi kifejezés eszközeként is alkalmazhatunk.

Eifert János aktfotóit legutóbb a noszvaji gyönyörű barokk-kastély termeiben és hatalmas parkjában készítette. A természettől azonban sohasem válik meg. Az egyik országos aktfotó kiállításon, amelyet a Szentesi Galériában rendeztek, az egyenletesen lebarnult, női testet a sivatag sárga homokjában ábrázolta, ahogy a dűnék szélfútta láncolatában a környezet által koreografált mozdulatokkal fekszenek. Képei az Ember és homokszem viszonyítását sugallták; és távlatból szemlélve ráébresztettek, mennyire parány mindaz, ami kék bolygónkon föllelhető.

Megkérdezhetitek, miért elsősorban nők az aktmodelljei? Az ókori görög szobrászat már fölfedezte a fiatal férfitest varázsát, és Michelangelo Dávidján keresztül a mai ábrázolásokig sokan tudatosan művelik. Eifert természetes, józan ösztöne: a hagyományos férfi–nő kapcsolat ideálja diktálja ezt. A molekuláris biológiában ismert, hogy a férfit egy Y kromoszóma különbözteti meg a nőtől, de a legújabb fölfedezések hírül adták, hogy ennek a parányi fehérjének függőleges szára csökkenőben van. Ahogy év-százezredek múlva teljesen eltűnik, megszűnik a férfi nem. Uralkodóvá válik a nő, ahogy a matriarchátusban nagyszerűen megéltünk vele, ezzel a csodával, amely egyszerre szülő és nevelő anyánk, barátnőnk, szeretőnk és feleségünk, gondozónk, fizikai és lelki támaszunk. Mindez egyetlen, a magas ívű tánclépés, és a kisded magasba emelésének harmóniájában, a Feleségem, Lőrinc Kati, Katával című pillanatfotójában is megtestesül. Ez az a kincs, amelyet Eifert János képes a mezítelen női test látványában, és a benne rejlő egész valójában, agysejtünkbe égetve ábrázolni.

Számomra a másik eiferti remek szürrealista ábrázolási módja, amely az utóbbi években művészetében egyre inkább meghatározóvá válik, és egy-egy kompozíciójában összefoglalja mindazt az életérzést, amelyet ívelő pályafutása során művelt. Vizsgáljuk meg a lényegét.

A szürrealizmus francia kifejezést 1906-ban Apollinaire írta le, és magyarul a „realizmus”, vagy „valóság feletti”, avantgárd ábrázolási módot jelenti. Illusztrációként André Breton: A szürrealizmus manifesztuma című röpiratából idézek:

A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak; hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hogy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik…

Hiszek benne, hogy eljön az idő – írta Breton –, amikor az álom és a valóság, ez a két, látszatra oly nagyon ellentétes állapot összeolvad valamilyen tökéletes valóságfelettiségben… és feloldja az álom és a valóság között korábban föltételezett ellentmondást.

A szürrealizmus gyökerei már a barlangrajzokban, a gömbfejű ufó- vagy samanisztikus lényeknek vélt ábrázolásokban megjelennek. Az álom, mágia, a mitikus jelképek, a tudatalatti víziók metafizikai képei megtalálhatók a természeti népek, törzsi civilizációk gondolkodási és ábrázolási módjában. Ott vannak a magyar népmesékben és mítoszokban: az alvilágba leereszkedő Fehér ló fiában, vagy Emese álmában. Tehát egyáltalán nem idegen világ tőlünk, csak meg kell ismernünk.

A szürrealizmus a XX. század nagy pszichiátriai tudósának: Freudnak a „jéghegy-elvében” bukkant elő korszerű, tudományos formában, amikor leírta, hogy az ember igazi énje a tudatalattiban rejlik. Bergsonnál még megjelenik a paranoia, a hisztéria és a delírium is, a groteszk és az abszurd mellett. Freud magyar tanítványai közül, a két világháború közötti nagy pszichiáter-nemzedék vezéralakja, Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei című könyvében, a tojáshéj vékonyságú emberi lényegünket lehámozza, és a Moro-reflexszel, az átkaroló mozdulattal visszavezet bennünket Fa-ősanyánkig.

A kérdésem költői: van-e olyan ábrázolási műfaj, amelyben –, és olyan jelentős alkotó –, akinél a fa motívuma ne jelentkezne? Tudatalattinkban elválaszthatatlanul ott munkál, és ott van Eifert János fotótémái között is – Fák temploma, Fényt virágzó fa, Köröspart, behavazott fákkal –, de ő tovább megy. Eifert az őselemek fotósa. Kiemelt témái között ott van tűz – A világ végén, Tűztánc –, a víz – Három kacsa, a Rémület egyik felvételében –, a föld – A Föld álma – A kertész keze –, az ég – Hajnal –, és az egész természet: benne a virágok, fák, madarak, és csúcsán az élővilág fejedelmeként az Ember: a Nő.

Paul Eluard: Omló narancs hajad című szürrealista versének három sora illik ide, Rónay György fordításában:

„Omló narancs hajad a világ nagy űrében,

Mély csöndtől súlyos és homályos lomha tükrök

Űrében, hol pucér kezem képed kutatja.”

Vagyis a hermanni megkapaszkodás elmélet szerint, fogódzót keresünk a világba. Ha elhagyott a Fa-ősanyánk, maradt természetes szülőanyánk, a nő. Hozzá kapcsolódnak Eifert János szimbólumai, amelyek további fogódzót nyújtanak. Ezek egyike a madár.

Ki ne járt volna már galambok között? A turbékoló párok csakhamar összemarakodnak, és kiderül, hogy nem is olyan szelíd állatok. Hordozzák hüllőőseik acsarkodó természetét. Az emberi alkotószellem formálta át őket. Így váltak a béke szimbólumává. Az Ótestamentumban az özönvíz után, az Araráton megfeneklett Noé bárkájára az olajfaágat hozzák vissza, jelezve, Isten megbékélt, és új életlehetőséget nyújtott a túlélőknek. Ott látható az Újtestamentumban, amikor János megkereszteli Jézust, és feje fölött fehér galamb képben a Szentlélek jelenik meg, igazolva: olyan személy áll a folyóban, aki kínhalálával az ősbűn megbocsátását, feltámadásával az üdvözülés lehetőségét nyújtja. Az első világháború és a spanyol polgárháború poklát látva, megszületik Picasso békegalambja, szintén az olajfaággal, amelynek a második világháborút követően csőrébe szárnyas bombát rajzolt egy csalódott, elkeseredett alkotó.

Eifert János érzékeli, hogy választott békeszimbólumunk, már nem tölti be eredeti, több évezredes hivatását. Más madarat keres, amelyet az ember még nem háziasított. A sirály az, amely még a természet igazi gyermeke; aki viharmadárként a tomboló förgeteggel szárnyal, uralkodik tajtékos tengerek és óceánok fölött, lebukik a kavargó vízbe, és csőrében hal csillog. Mutatja, hogy ne készen kapd, hanem magad fogd meg a táplálékodat és a szabadságodat. A Mexikói-öböl felett egy télen át magam is figyeltem ezt a csodálatos teremtményt, hogyan küzdött az elemekkel, és miként kerekedett fölül minden viharon.

Eifert János kísérletezik. Legújabb, már digitális eszközökkel készült montázsfotóin, soha nem látott, egyéni módon mutatja be a pusztulást: a széttöredező életterünket, és a magára maradó, szenvedő embert. A fotók legtöbbjének ilyen, és hasonló címeket ad: Roncsolt képek, vagy a Rémület is jelzi ezt a megváltozott, nem jó irányba rohanó világot, amelyet drámai erővel ábrázol.

A jelen történelmi időt A Pokol című egyik kiváló képsorozatának Salvador Dalí emlékére átírt részletével, a női torzóban ketyegő óra felé haladó sárkányrepülővel mutatja be. Ugyanezen a képsorán, lejjebb mintha Munch: Sikoly című festményének lázálmos víziója tűnne elő, egy fohászkodó, széttárt karú, erős testalkatú asszonytest kiáltásában; A Rémületben a hullámoktól kavart, vízzel küzdő test bizonytalanságát mutatja. Egy fél arcból meredten, ijedten figyelő szemben tükröződik a tudat alatt született, de életre kelt látomás, amiről sejtjük, hogy borzalom lehet. Az egyik amerikai repülőtéren, a borzalmak őszkezdete után néhány héttel, az íriszvizsgálat során így nézhettem szembe tragikusan megváltozott planétánkkal.

Számomra kedvenc alkotásai között található két összefoglaló hatású montázsa. A Szeptember 11 című kompozíciójában, a new yorki világgazdasági épületegyüttes tornyai ellen elkövetett terrortámadás szörnyűsége látható, de összeomlóban lévő világunk rémképe mellett a hullámok felett ott lebeg a tovatűnő, diadalmas sirály. A Sirály a Niagara felett című képen egy gyönyörű női akttorzó áll széttárt karral. A háttér festői módon megmunkált. A lezúduló, szétporló vízfüggöny éteri hullámköröket ábrázol, amelyek föntebb viharos tengerhullámzásba csapnak át.  A nő nem hagyja magát elsodorni. Fejéből, mint gondolat kiszáll egy sirály, majd az egész kompozíció fölött kinagyítva, méltóságteljesen újra megjelenik ez a dúlt szférák fölött diadalmaskodó madár.

A női aktjaiban az örök Ember tükröződik. Ez, és az egyetlen földi megkapaszkodást nyújtó, a feltámadó szabadság erejét nyújtó viharmadár adja meg Eifert János mai ars poeticáját, amelyet megoszt velünk. Ezek lendítenek át bennünket, nézőket is, a küzdelem veszteségein, a mindig vágyott, de soha el nem ért világba, ahol álmaink tovább folytatódnak.

Tanulság számunkra ez a kiállítás. Ráirányítja figyelmünket arra, hogy az emberi társadalmon nem szabad hagyni korunk romboló szellemét uralkodni, hanem a jobbító értelem trónoljon fölöttünk.

Gondolataimmal Eifert Jánosnak mindannyiunk nevében ezt a kiállítást megköszönöm, és megnyitom.

Hódmezővásárhely, 2006. november 20.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!