DINO BUZZATI: A TATÁRPUSZTA (1940)

Őszre járt az idő, amikor a tiszti iskolát főhadnagyként frissen elvégzett Giovanni Drogo − lelkében szenvedést hagyó tanulmányi évekkel − elindult első állomáshelyére, a Bastiani Erődbe. Miközben diákkorában rettegtek az őrmester goromba büntetéseitől, rájött, hogy ifjúságának legszebb éveit elvesztette. Még anyjától sem tudott rendesen elbúcsúzni, mert szíve tele volt bizonytalan félelemmel, „mintha olyan útra indulna, honnan nincs visszatérés.” Ez az olasz fiatalember jó házból való polgári család sarja volt, akár Buzzati, a regény írója. Minden bizonnyal vallásos, aki betartotta azokat a szabályokat, amelyeket a környezete elvárt tőle. A buddhizmusról, Taoról legföljebb hallhatott, mégis öntudatlanul úgy érezte, hogy rálepett az Útra, amely számára túl gyorsan következett be. Mások vidáman masíroztak új szolgálati helyükre, tele életkedvvel, ő pedig úgy indult el, mint akinek a sorsa előrehozta az utolsó járatlan ösvényre lépést, ami minden ember számára tele van titokkal, félelemmel, mert bűn nélkül nincs ember, különben nem is ember. Vajon hová megy, és hogyan fogadják ennek az útnak a végén? Egyáltalán miért jutottak ezek az eszébe, amikor előtte áll az élet, hiszen még nem öreg, csak nősülni kellene és családot alapítani, hogy valaki akkor is hazavárja, amikor már nem lesz anyja, aki könnyes szemmel még most is ott áll a kapuban és úgy néz utána, mint aki soha többé nem látja fiát.

Nagyon sokan már korán átéltünk hasonló, kínos érzéseket, amikor életünk elérkezett egy mérföldkőhöz, vagy az Út során egy elágazáshoz, és döntenünk kellett, merre tovább, ahol nem a veszélyek és csalódások várnak ránk. Érzékeny lelki alkatú emberek kényszerhelyzete ez, bizonyos gyöngeséggel, koravénséggel, tapasztalatlansággal és becsvággyal párosulva. Én a Tatárpuszta szelleméből ezt a vonalat emelem ki, és hagyom a számomra kevésbé érdekes társadalmi vonatkozásokat. Az irodalomtörténet ugyanis ezt a regényt és hősét úgy szemléli, mint a két világháború korának fasizálódó emberiségét, és a benne tanácstalanul vergődő, jobb sorsra érdemes polgárát, aki kiszolgáltatott a világot irányító, minden nép számára elkerülhetetlen katasztrófának. Csakhogy ebből az általam is mélyen elítélt politikai és gazdasági válságból a legtöbb ember kiutat keresett, és amikor az útelágazáshoz ért, inkább a rögös ösvényt választotta, de nem adta föl. Harcolt ellene, még akkor is, ha tudta, hogy küzdelme a fölmérhetetlen túlerővel szemben eleve kudarcra van ítélve. Ez a regény nemcsak a fasizmus ellen szól. Általában a társadalom súlyos ellentmondásait, különösen a diktatórikus elemeit kritizálja. Mások, akik erőtlenül képtelenek voltak az ellenszegülést vállalni, inkább létük pusztulása felé araszoltak tovább. Kérdés, hogy ebben a választásban melyik úton járó volt a győztes, amikor mindkét típus eleve bukásra ítélt. De melyiknek a döntését tekintjük jobbnak? Az ellenszegülőét vagy a beletörődőét?

Ebben a könyvben van még egy harmadik motiváció is: a kiemelkedésre való törekedés. Az erődbeli tisztek mind azért nyomorgatják magukat, hogy egyszer majd bekövetkezik életük nagy diadala, az ellenséggel való megütközés, amelyben megmutathatják igazi értéküket, helytállásukat, így népük hősei lehetnek. Drogot egy darabon barátja elkísérte, aki hamarosan visszafordult. Ki járt jobban? Az író remekül érzékelteti a két ember közötti különbséget, hiszen még a lovuk sem egyformán ügetett. A főhadnagy esetében „mintha az állat is érezné, hogy most megváltozik az életük.”

Anyja talán éppen a ruháit és a szobáját szellőzteti ki, majd gondosan bezárja, elrejtve vele a gonosz szánék elől azt a boldog világot, amelyben fia fölnövekedett, hogy ha majd hazatér az erődből, újra ez a gyönyörű korszak nyíljon ki előtte; nem gondolva arra, hogy az időt nem lehet palackba zárni, mert még abban is siet tovább, és soha többé nem adja vissza a múltat. Barátja elköszönt, ő ment tovább a jelzett úton, ahol elmaradtak az emberek. Nem bánta, hiszen egyik sem tudta neki megmondani, hol van az erőd. Drogo „csak megy, megy, kapaszkodik, hogy még világosan fölérjen az Erődbe; ám az árnyak is nyomulnak fölfelé a zúgó hegyi patak felől, fürgébben, mint ő.” Az igazság csakugyan az, hogy életünk tele van árnyakkal, amelyek elől hasztalanul menekülünk. Valamennyi utolér, és finom palástként betakar. Kérdés, hogy mikor roskadunk össze: akkor-e amikor a megszámlálhatatlan árny olyan mély sötétbe von, hogy képtelenek vagyunk továbblépni, vagy akkor, amikor már olyan súlyként nehezedik ránk, amely alatt elterülünk? A végső eredmény ugyanaz, az Út végére értünk, és megszakad előttünk, nincs tovább folytatása.

Amíg Dino Buzzati kívül akar maradni a történeten és csak elmeséli, addig én vállalom, hogy belebújok Drogo köpenyébe, és belülről mesélem újra a történetet. Látszólag mindkettőnknek sikerül, pedig a dolog nem így van. Az író sem kívül, sem belül nem vonhatja ki magát ebből a keserves valóságból, nem bújhat mások bőrébe, és nem vetheti le a sajátját sem. Itt a járt Út lényege. Ha már beszélünk és írunk róla, az már nem a valódi Út. Csapássá szűkül és eltávolodik a fővonaltól. Kísérlet marad csupán.

Mielőtt végleg leszállt volna az éj, a tiszt megérkezett az erődhöz, amelyen nem talált bejáratot. Évekkel ezelőtt írtam egy elbeszélést A falról^¹, melyet oly sokan építettek és megmásztak, míg végre akadt valaki, aki szeretett volna átmenni rajta, hogy meglássa, mi van túlnan. Amikor végre sikerült neki rést találni és átlépett, kiderült, hogy odaát is az a semmi van, ami elől menekülve a fal elülső oldaláról átkívánkozott. Ugyanezt tette a szeretett nő is, aki kereste párját. Egyszerre találták meg a rést és lépek át, de utánuk rögtön omlott a fal és betemette a repedést, így ismét magukra maradtak, de legalább az átlépés pillanatában találkoztak. Drogo főhadnagy vajon mire végzi az erődben? Kiderült, hogy rossz helyen járt, mert ez nem az az erőd, amelyet keresett. Fojtó hínárként belepte az éjszaka és lepihent, majd hajnalban továbbfolytatta útját.

Végre találkozott egy másik lovassal, egy tiszttel, akivel semmitmondó beszélgetésbe kezdtek az erődig. A főhadnagyra nagyon rossz hatással volt új munkahelye, és meg is mondta a fogadó őrnagynak, hogy jobban szeretne a városba visszakerülni. Újabb kérdés áll előttünk: vajon hol jobb, ahol megszoktuk, vagy ahová a sors vezérel? Egyáltalán van-e jó és rossz hely, valamilyen választék, vagy mindkettő egyszerre ott van, azon a helyszínen, ahol vagyunk, majd nekünk kell kiválasztani, hogy melyik áll hozzánk közelebb, és melyiket építsük magunknak tovább? Kell-e választani, és csak egy részét elfogadni a sorstól, vagy mindkettőt viseljük hivatásunk és tűrőképességünk szerint? Érzékeljük-e mindig csak az egyik részét, ha nincs összehasonlítási alapunk, hogy életünknek van egy másik része is, amellyel időnként számolnunk kell? Melyik a jobb, a só vagy a cukor? Ha étrendünkben szüntelenül csak az egyikkel találkozunk, nem születik-e meg bennünk az óhaj, hogy mégis megízlelnénk a másikat?

Így járt Drogo is, amikor végre bekerült az erődbe és jelentkezett Matti őrnagynál. Miközben fölöttese rábeszélte, hogy próbaidőre maradjon itt négy hónapig, mert ez jót tesz a későbbi előmenetelének, a főhadnagy egyre kíváncsibbá vált, hogy mi lehet északon, a falakon túl. Kiderült, hogy egyetlen kilátó van arrafelé, de az az erődparancsnok ezredes szobájából nyílik. A falra nem léphet föl, mert oda csak a jelszót ismerő őr mehet. Gyakorlatilag a falon túli világ megismerése tabunak bizonyult. „Szavamra, nincs abban a tájban semmi érdekes, ostoba táj, képzelni sem lehet ostobábbat” – fejezte be a kihallgatást a fölöttese.

Ez volt a csapda, amely az emberi kíváncsiságra és megismerni tudásra alapozott. Mindannyian ilyen csapda kapujában állunk. Ha átlépjük a küszöböt, mögöttünk azonnal bezáródik a fölnyithatatlan ajtó és örökre rabságba jutunk, vagy elveszítjük életünket. Ha nem engedelmeskedünk, ha megszegjük a tabura vonatkozó törvényt és rájönnek, hogy a közösség előírásai ellen vétkeztünk, következik a legszörnyűbb büntetés, a kiközösítés. Jön a nagy sámán és a mutatófával mindenki előtt kijelöl, hogy „rád nincs szükség!” Két lehetőséged van: vagy kitörsz oda, amit annyira vágytál elérni, de ebben a zord világban, ahol életed fönntartásáért minden segítő kézre szükség van, egyedül maradsz és elemésztődsz; vagy ha erre nincs bátorságod, maradhatsz ugyan, de befeküdhetsz a saját kalyibádba, ahol fejed fölött napszámra éhen és szomjan bámulhatod a gerendákat, míg lelked visszaadod teremtődnek. Így vagy úgy a pokolból nem menekülhetsz. A sorsod a kezedben van, hogyan tovább? Van még egy harmadik út, midőn kivárod sorodat. Amikor a közösség jámbor tagjaként megöregedsz, és maguk vesznek be azok közé, akik ismerik a tabut, majd fölkínálják, hogy te is nézd meg, és őrizd a titkot tovább, az újabb fiatal kíváncsi szemek elől elrejtve. Végre megismerheted, hogy mit rejt az a különös zacskó ott fönn, a legmagasabb gerenda zugában, a törzsi ház legrejtettebb szögletében, amikor nem érdekel az egész. Közben eltelt az életed, már nem vonz a fölfedezés és a titok. Csakhogy ekkor kötelező megtudnod, mert őrévé válsz a rejtelemnek. Lassan mindenki kihal körülötted. Kiderül, hogy az egész közösségben te ismered a jelszót egyedül, és ha úgy lépsz ki e világból, hogy nem adtad át senkinek, fölbomlik ez a tabura és jelszóra alapozott világ.

Szeretnéd elmondani, hogy nincs miért kíváncsinak lenni, mert egy sötét éjszaka, amikor a csoport vénei elbóbiskoltak, és a tábortűz világa éppen csak földerengett a parázs alól, kinyithattad a törzsi zacskót, amelyben nem volt semmi más, csak valamelyik ősnek, akire már senki sem emlékezett, az egyik pudvás zápfoga. Ennek megismeréséért éltél, szenvedtél, küzdöttél. Ha tudod, hamarabb befeküdtél volna a sátradba, hogy elemésztődj, és véget vess ennek az egész értelmetlen várakozásnak, de már késő. Korod kényszerít rá, hogy végre csakugyan betérj magányodba, és ne láss többé magad körül senkit.

Drogonak szerencséje volt. Morel főhadnagy alkonyatkor, amikor a fény már nem vált árulójukká, titokban fölvitte a falra. „Drogo megkövülten bámult a távolba… − És túl…? Túl a sziklákon? − kérdezte egy idő múlva Drogo, nem mozdítva tekintetét. − Ilyen az egész? Végestelen-végig?” A válasz döbbenetes: „− Nem láttam soha.” Zavarában elárulja, hogy talán köves ameddig ellát az ember, de „− Rendszerint köd borítja a látóhatárt − mondta Morel…” Kiderült, hogy az erődítményben nem sok ember ismeri, hogy mi van a falakon túl. Ez bizony nagy csalódás volt. „− Köd! − kiáltott fel Drogo hitetlenül. − Tán csak nem takarja el állandóan a láthatárt?! Tán csak akad néhány nap, amikor tiszta az égbolt arrafelé?!” Talán volt, aki már látta, de inkább csak álmodta azt a távoli tájat. Annyi bizonyos, az erőd az országhatáron van. Az utolsó végvár. Túlnan rajta, északon, a Tatárpuszta már ellenséges terület, és nemzedékek óta onnan várták a betörést.

Csalódás bizony, hogy a közösség szellemi vezetői éppen olyan tudatlanok, mint a most érkezett zöldfülűek. Lehet, hogy azért, mert arra senki sem járt. Vagy van ugyan Hitük, és elkötelezettségük „arról a világról”, de ezt nem tudják meggyőzően átadni. Ez nagyon nagy baj! A vezető talán szintén nem merészkedett túl, hogy tudomást szerezzen a falon kívüli világról, csupán a szemére és a behatárolt látványra támaszkodott. Elképzelhető, hogy a tények föltárására nem volt bátorsága. Esetleg úgy gondolta, hogy csak az van, amit érzékel, ami ezen kívül esik, nem létezik; vagy a titok mindenki előtt födve van? Ez az Erőd tehát Börtön, ahonnan sehová sem lehet látni és kijutni. Mondják, hogy aki az Úton végig ment, onnan még senki sem tért vissza, hogy bizonyosságot mondjon a várakozóknak.

Drogoban valami álomszerű kép jelent meg, talán déjà vu, mintha lelke valamikor járt volna már abban a világban, amely a falon túl elterül. „Régi-régi, elfeledett hangok törtek fel lelke mélyéről, csak épp nem tudta felfogni értelmüket. Most hát meredten bámulta az északi világot, a lakatlan pusztát, melyen úgy mondják, nem járt ember soha.” Talán ezért volt titok meglátni. Amikor trombita szólalt meg, a kísérő tiszt rászólt a főhadnagyra: „− Jobb, ha most elmégy…” Csalódásával visszavonult, „s ő ott ült szobájában, az ágya szélén, a lámpa világánál, szomorúan és elveszetten. Most értette meg igazán, mi a magány.” Vitatkoznék, hogy ez az érzés Drogoban csak a magánnyal kifejezhető. Vegyül bele depresszív hatás is, amit a csalódás váltott ki. Ez ráébresztette a kíméletlen valóságra, amely a világban körülvesz bennünket, megfelelő szellemi és lelki támaszok nélkül, mert „valószínűleg az egész világon nincs egyetlen lélek, kinek eszébe jutna; mindenkinek megvan a maga gondja-baja, mindenkinek épp elég önmaga…”

Pillanatnyilag annyi biztosat érzett e mérhetetlen bizonytalanságban, hogy egy szabályos ütemben bekövetkező, ismeretlen vízcsöpögés nem hagyta aludni. Amikor behívta az ügyeletest, megtudta, hogy ezzel más így van, de nem lehet mit tenni, mert a lecsapódó pára csöpög a ciszternába, így gyűjtik maguknak a vizet. Ezt a csöpögést tehát nem lehet megszüntetni, mert akkor nem lesz innivaló, így csak az őrülés maradhat kiútnak. Sokáig képtelen volt elaludni, és arra gondolt, hogy ebből a börtönből talán nincs is visszaút, mert „valami ismeretlen erő mégiscsak azon munkálkodik, hogy ne érhessen vissza a városba; talán épp belőle fakad ez az erő, a saját lelkéből, anélkül, hogy észrevenné.” Pontosan ez a tény. Kérdés, van-e erőnk legyőzni, és célravezetőbb utat választani? Ez pedig csakis az önmagunk fölött aratott győzelemmel érhető el.

Két nap múlva Drogo főhadnagyot a rábízott őrszakasszal huszonnégy órás szolgálatra osztották be, ugyanarra a bástyára, ahol megérkezésekor kinézett az erődből. A szolgálat átvétele, lebonyolítása olyan katonai rendben zajlott, mintha háború folyna, és minden idegszálukra szükség volna, melyek végződését egyedül az ő agyában kötnék közös csomóra. Közben az igazság az, hogy ebből az erődből még egyszer sem indultak rohamra, nem volt ütközet, háború, a vidék teljesen elhagyott és üres, soha még ellenséget sem láttak. De lehetett volna, és talán egyszer, valamikor be is következhet, tehát fontos az éberség és a szabályzatok pontos betartása. Ennek lánglelkű őre Tronk altiszt volt, aki már huszonkét éve szolgált az erődben, és annyira megszokta, hogy a szabadságát is itt töltötte. Ezt a hozzászokást, asszimilációt azoknál a krónikus betegeknél észlelik, akik hosszú időt kénytelenek kórházban tölteni. Hospitalizációnak nevezik, mert − akár a börtönben a hosszú évekig raboskodók −, a gyógyíthatatlanok már csak itt, az orvos közelségében érzik biztonságban magukat. Az intézményen kívül elbizonytalanodnak, újra súlyosbodik a nyavalyájuk, és titkolt örömükre visszakerülnek a megszokott kórterembe.

Tronk már nem tudja, milyen volt a szabad polgári élet. „elfelejtette a többi embert, ez lerítt róla; számára nem létezett immáron más, csak az Erőd, a gyűlöletes szolgálati szabályzatával. Nem emlékezett már a leányok édes hangjára, s arra sem, milyenek a kertek, a folyók, hogy van másféle növény is, nemcsak az Erőd körül gyéren elszórt, csenevész, kopasz cserjék.” Drogo bosszús volt. „Úgy érezte, másfajta emberek közé került, idegen földre, egy kemény és kegyetlen világba.” Amikor elválunk édesanyánk óvó és éltető méhétől, valamennyien egy idegen, ellenséges világba érkezünk. Lesz, aki könnyebb sorsot kap, elégséges támogatást, másoknak hamarabb kiesik az anyai emlő a szájából, és kénytelen lesz a maga kínján megtanulni az életben maradást. Nem születtünk páncélban, fegyverrel a kezünkben, mégis mindenért folyton hadakoznunk kell. Sokan hiába próbálnak a rájuk nehezedő nyomásnak ellenállni, elbuknak. Minden kiszámíthatatlan és bizonytalan.

A főhadnagy már az első szolgálatban levelet írt anyjához. Szerette volna elmondani csalódásait és félelmét ettől az erődbeli élettől, ahol nincs emberi érzés, csak a rideg katonai fegyelem, és észak felé egy sivatag, amerről az ellenséget várják, de nem érkezik. Rádöbbent, hogy anyját nem szabad elszomorítani, ezért hazudott. Mindenről úgy írt neki, mint arról a vágyott, de sehol sem létező katonai hivatásról, amely életét nagyszerűen kiteljesíti. Rögtön „ezredessé” léptette elő magát. Ugyanis, csak minden ezredik szava volt igaz, ha egyáltalán hosszú levelet írt. Etológiai kutatás eredménye, hogy az ember mindennap, még akkor is legalább hétszer hazudik, ha szándékosan figyeli magát, és igazmondásra törekszik. Az átlagember ennek a többszörösét lódítja. Egy idő után már észe sem veszi, hogy mikor nem mondott igazat, annyira vérévé válik a ködösítés. Ezek között vannak kegyes hazugságok, amelyek jó szándékkal igyekeznek hibákat takargatni. Ilyen volt Giovanni Drogo levele is: „Mindent egybevetve nagyon jól érzem magam, és elégedett vagyok” − zárta sorait.

Addig nincs nagyobb baj, amíg az ember kifelé füllent, mert a környezete, ha hozzászokott ehhez, elviseli és ismeri a mértéket, amellyel kezeli. Kultúrembernél a baj akkor kezdődik, ha már magának sem hajlandó az igazságot elismerni, és önmagát is becsapja. Ahogy a Biblia fogalmaz, nincs oly titok, ami egyszer napvilágra ne kerülne, elérkezik a perc, amikor szembesülni kell saját igaztalanságunkkal. Ha „lelkes állat” az érintett, kérdés, mennyire gyötri meg? Ezt követően hogyan tudja magát elfogadni? Érez-e lelkiismeret furdalást? Kíván e magatartásán változtatni, vagy beletörődik előéletének fogyatékosságába, és új életet akar? Aki ilyen, vagy hasonló gondot átélt életében, tudja, hogy egyik megoldás sem könnyű. A gyöngébb jellemek belebetegedhetnek, vagy önagressziót követhetnek el.

Drogo a szabályt fölrúgva, a szolgálatban bár nem vetkőzött le, de elbóbiskolt. Ekkor valami változás történt. „Megértjük: múlik az idő, s az útnak is vége szakad egyszer.” A regényben Buzzati itt remek leírást ad, amelyet nem kívánok idézni, hogyan múlik a főhadnagy fölött az élete visszahozhatatlanul és észrevétlenül, de határozottan miként csúszik át egy másik életformába. Megkapta végre a városból a ládáját, benne gyönyörű, új köpenyével. Kérdés, hogy ebben az erődben, érdemes-e fölvenni, miután erre semmi alkalom nem kínálkozik. Az író így érzékelteti a ruhadarab hiábavalóságát: „A köpeny csinos, ide-oda libegő szárnyai neki-nekicsapódtak a penészes falnak.” Olyan volt az értéke, mint az erőd szabóműhelyében a többi ruhadarabnak: „Körös-körül zubbonyok, köpenyek, prémgalléros kabátok lógtak mindenfelé petyhüdten, az akasztottak komor tehetetlenségével.” Vagyis holt tárgyakra emlékeztettek, akár a tetemek, amelyekből elszállt a lélek és emberi értéküket veszítették.

Miközben Drogo a szabóműhelyben várakozik, egy öreg firkász kioktatja, hogy igyekezzen minél hamarabb elmenni, különben hatalmába keríti az erődőrület, a szüntelen várakozás, amely elveszi az időérzéküket, és nem tudják, hogy ebben a szolgálatban hány év telt már el fölöttük: „évről évre várják… azt mondják, történni fog valami. Évről évre, míg csak nyugdíjba nem küldik őket… − majd így folytatta: − …önön is elhatalmasodik a baj, ön is itt marad végül, látom a szemén…” Mire várakoztak ezek az emberek? „valami hősi végre áhítoztak… igen, igen, nincs segítség… ilyennek születtünk, s ebből nem is gyógyulunk ki soha.” Mert ha jön az ellenség, a harcban megmutathatjuk, hogy mit érünk, ha pedig elbukunk, hősi halottak leszünk; mindenféleképpen kitűnünk a többiek közül. A történés, jelen esetben a háborúban való helytállás tehát úgy kellett, akár a végínségben lévőnek egy falat kenyér. Az ember büszke lény, aki bizonyítani akar és érdemével fönntartani halhatatlanságát a halandó fölött. „Drogo most végre mindent megértett.”

Elmúlt négy hónap, beállt a tél. Eljött a főhadnagy szabadulásának ideje, és fölment az orvos szobája, hogy kitöltse neki a betegségét igazoló papírt. Miközben beszélgettek, fölrémlett szülővárosa, ahová visszatér. Poros, kormos mennyezetek, nyirkos laktanyák, homályos gázlámpák, csupa ronda, taszító képsorok. Itt viszont az erődben még a futó felhők is csodálatosak voltak. Maga sem tudta miért, de nem akart szimulálni, hogy beteg és kiszaladt a száján a döntés: „− Jól vagyok, és itt akarok maradni.” Már megszokta környezetét, az erőd nem hatott rá olyan komoran, megtanulta a helyi szabályokat és lelkiismeretesen végrehajtott minden szolgálatot. „Szinte testi boldogságot érzett. Mint valami kesernyés, férfias íz áradt szét benne a büszke öröm, amiért úgy döntött, hogy marad, egy távoli, bizonytalan jóért lemond az élet kicsiny, biztos örömeiről.” A „jó” pedig nem más, mint az ábránd, hogy a puszta felől megérkezik az ellenség, és elindul a harc, amelyben bizonyítani lehet az erődhöz való hűségét.

Ezt követően huszonkét hónap telt el ugyanúgy, mint egy nap a többi között. Éjszaka Drogo álmot látott. Buzzati ebben a fejezetben olyan szürrealista képet fest, amit nem lehet elmesélni, őt kell olvasni, hogy irodalmi értéke változatlan maradjon. Visszament a gyermekkorba, ahol találkozott barátjával, akit tündérszerű szellemek elragadtak és vittek a felhők közé. Úgy érezte, hogy ez a jelenés összefüggésben lesz valami változással, amely csakhamar bekövetkezik. Közben az erőd omladozott, kopott, de senki sem javította.

Először küldték őrségbe egy távoli bástyára, ahonnan elébe tárult az egész Tatárpuszta. „Huszonnégy órán keresztül Giovanni nagyobb úr volt e falakon, mint maga a király.” Egyszer csak túl a falon valami fekete foltot pillantott meg mozogni. Ilyen itt még sohasem fordult elő. Mivel az őrségben álló katonák is látták, riadóztattak. Közben leszállt az éj és minden sötétbe borult. A főhadnagy a párkányra hajolva átvirrasztotta az éjszakát és pirkadatra kissé elbóbiskolt, amikor Tronk hangját hallotta maga mellett, hogy ami ott mozog, az egy ló, méghozzá nyereggel. Példátlan! Eddig kihalt volta puszta. Rettenetes, amikor a megszokott életritmus kimozdul és zökken egyet, különösen, ha nemzedékek óta ugyanúgy zajlott minden. A jószág nem illett bele a tatárokról szóló mondákba, amelyek szerint fehér lovon jártak, mert ez itt fekete volt, akár a szén.

Nyugat elképesztő tudatlansága a keleti kultúrákról mindenütt fölbukkan. Éppen egy lovas nomádnép ülne messziről észrevehető, és különösen a tűzfegyverek korában könnyen lelőhető, feltűnő színű állatokra. Attila, Dzsingisz kán, az ősmagyarok mind kutyafejűek, vadak, nyereg alatt puhítják a húst, rabolnak, gyilkolnak és így tovább. Csupán a kor szellemének megfelelően viselkedtek, és semmivel sem voltak rosszabbak, mint a pusztító vandálok, vikingek, gallok, frankok, germánok, a legvéresebb történelemmel rendelkező angolszászok, hispánok, meg a többiek. De tabuk, mert „kultúrnépek”, és mivel együtt többen vannak, ők befolyásolják a történelmet!

A regény folytatása sem különb. A katona, akár keleti, akár nyugati, azért fegyveres, hogy gyilkát az ellenség megsemmisítésére használja. Kérdés, ki az ellenség? Ez már nem egyszerű kérdés, és nehéz rá a határozott felelet. Mindenki, aki ellenszegül, vagy nem tartja be a szabályzatot. Ezek közé tartozott Drogo őrszázadából a szolgálat letelte után elszökött katona, aki elfogta a lovat. Amikor az erődhöz vezette, nem állt meg a felszólításra, és a falon őrködő barátja, aki többé már nem volt barát, hanem a szabályzatot teljesítő katona, lelőtte. A szabály az szabály, vagy a vétkes, vagy ő húzza a rövidebbet.

Ebben az epizódban mi a legdöbbenetesebb? „Évek óta csend volt, hosszú-hosszú évek óta, s ezalatt csak vártak, vártak, feszült figyelemmel lesve észak felé: mikor zendül már meg a háború zaja.” Erre az egyetlen, első esemény, hogy lelövik saját bajtársukat. Lelkifurdalásról szó sincs. Egyedül a törzsőrmester bosszankodik, hogy észre kellet volna vennie a katona szökését, és ezért a mulasztásáért büntetést kap. Magát inkább sajnálta, mint a bajtársát. A legnagyobb gond nem az, hogy fölöslegesen lőttek le egy embert, hanem az, hogy közben a ló, amiért a gyilkosság történt, nyomtalanul eltűnt. Megnyugvás az egészben, hogy a katona jól célzott, mert a golyó az újonc parasztlegényt éppen a homloka közepén találta, és jelzi, milyen jól elsajátította a lövészetet. Amikor lőgyakorlat volt, ő mindenre pontosan figyelt. Ez a jó katona, derék, nagyon derék…

Mi maradhat egy halott parasztkatona után, amit össze kell csomagolni és hazaküldeni a szüleinek? „egy szentkép, két cső kukorica, egy kovakő taplóval, néhány színes zsebkendő, négy ezüstgomb (az ünneplő ruhájához, ami a nagyapjáról maradt rá, s aminek az Erődben soha nem vehette hasznát).” Odébb még tinta és toll. Ennyi volt egy ember értéke, akit a jól fegyelmezett, kultúrtársadalomban lelőttek. Senki se gondolja, hogy nem adták meg neki a végtisztességet. Nem fosztották meg ruháitól, és a puskáját is mellé temették, mert az emberséges szabályzat ezt írta elő.

Amikor megvirradt, „egy kis fekete csíkot pillantottak meg az Új Bástyáról.” A Tatárpusztán közeledett az erődítmény felé, és azonnal riadót fújtak. Még egy ágyút is elsütöttek, amire eddig soha nem volt példa. Földalatti odvából a szabó is fölszaladt a bástyára és látta, hogy emberek közelednek. Úgy gondolta, meghalt, mert az ilyen várva várt események még a rendezetlen álomképekben sem válnak valóra, csak a túlvilágon, amely tükörképe e világunknak. Ott végre beteljesedik mindaz, amire életen át vágyakozott és érdemes volt kivárni, még ha az életét vesztette is. Végre itt jönnek a tatárok. Mindenki lázasan készült a nagy eseményre. A városból, a vezérkari főnök úr futárt küldött egy levéllel, amelyben az állt, hogy az észak felől érkező szomszéd ország serege békés földmérőkből áll, akik a saját, eddig még ki nem rakott határjeleiket kívánják a meghatározott helyekre kitűzni.

Kiderült, hogy az erődbelieknek is volt még ilyen mulasztásuk. Két egymást ki nem álló tiszt és egy csapat közlegény elindult a hiányzó határjelek elhelyezésére. A cél egy alulról megmászhatatlan csúcs volt. Kettős birkózás indult el a szikla egyébkén értelmetlen megmászásáért. Az egyik a két egymásnak idegen tábor között zajlott, de mert a Tatárpuszta felől jövők fölülről közelítették meg, könnyebben elérték, míg az erődbeliek lemaradtak, és elveszítették a viadalt. A másik verseny az erődbeli két tiszt között zajlott, amelyben Augustina főhadnagy gyöngébb volt, de makacsabb, és veszített a meginduló havazásban, amit az előtte károgó varjak, hollók jeleztek, akár Fukazava Zarándokénekében. Teljesen kifáradva megfagyott. Különösebb következmények nélkül eltemették. Otthon, a kastélyban sem várta már senki, mert akik még számára az otthont jelenthették volna, korábban meghaltak. Lelke, akár egy álom látomása, a felhők közt szállt hozzájuk. Az erődbeli katonaélet szedte áldozatait, ahogy a polgári életben is a versenyzés közben elhullnak az emberek. Buzzati remekül érzékelteti, hogy ahol halandók próbálják kijelölni a határt, felosztani maguk között a játszmához szükséges területet, és meghatározni, hogyan élhetnek benne, ott egyre szaporodik az értelmetlen áldozatok száma.

Ebben az erődben mintha nem lenne a természetet újraindító, a pusztulást elfedő tavasz, és a bőséget hozó nyár. Többnyire nyirkos őszben és fagyos télben játszódnak az eseménytelen események, amikor a hórétegek egymást födik el, ahogy a napok is egymásra rakodva, észrevétlenül múlnak. Közben a legfontosabbat, ami itt történik, Ortiz őrnagy így foglalta össze: „arra gondolok, mi csak várjuk, egyre várjuk a háborút, a nagyszerű alkalmat, s a sorsot, a balszerencsét okoljuk, amiért nem történik soha semmi.” Úgy értékelik szegény Augustina főhadnagy halálát, hogy „ő sem érte meg a háborút. S mégis. Mintha csatában esett volna el… kellő pillanatban tudott meghalni, tény és való… Akárha golyó oltotta volna ki az életét. Szó, ami szó: hős volt.”

Ortiz, aki megkedvelte Drogot, így oktatta és próbálta letéríteni az erődbe vivő útról: „Itt el van vágva a világtól… senki sem emlékszik már önre… menjen vissza, míg nem késő!… Nem ön az első, jó néhányat láttam már… Lassanként hozzáidomultak az Erőd szokásaihoz, az Erőd rabjaivá váltak, nem tudtak többé elmozdulni innen. Aggastyánok lettek harmincéves korukra…” Drogo megfogadta a tanácsot. Amikor ismét tavaszodott, megfordította lovát és elhagyta az erődöt. Vissza sem nézett, úgy ballagott le a végeláthatatlan, szomorú hegyről az alföldre, vissza szülővárosába. Két hónap szabadságot kapott. Amikor kinyílt előtte házuk kapuja, orrát ismét megcsapták a jól ismert illatok. Anyja várta és beszélgettek a szalonban. A szobája is érintetlenül fogadta. Az egyik fiókból még iskolás naplója is előkeült. Testvérei közben eltávoztak a szülői házból. Egyik időszakosan, a másik véglegesen. Anyja is éppen templomba sietett. A főhadnagy járta az ismerős utcákat, amelyek közben megváltoztak. Találkozott egykori barátaival, akiknek az élete más irányt vett, és sohasem értek rá. Nem adta föl. „Késő éjszakáig ki-kimaradt hazulról, szórakozni akart. A szokott ifjúi, bátortalan szerelemvággyal, halvány reménykedéssel indult el újra és újra − s mindannyiszor kiábrándultan tért haza. Kezdte meggyűlölni az utat, melyen vissza-visszabandukolt a magányos, mindig egyforma, mindig elhagyatott szülői házba.”

Legszörnyűbb az volt, hogy az anyja sem úgy viselkedett már vele, mint régen. Keresett egy világot, amelyet otthagyott, és azt gondolta, hogy ez a világ érintetlenül marad, míg ő az erődben szolgál, pedig tovább mozdult. Jóval nagyobb ütemben, mint gondolta volna. Amikor egy vigasságról hajnalban hazatért, „valami keserűség maradt a lelkében, mintha megfakult volna a hajdani érzés, mintha az idő és a távolság az elidegenedés fátylát bocsátotta volna lassan kettejük közé.”

Buzzati kimondta korunk legszörnyűbb pestisét, amely áttört diktatúrákon, háborúkon, genocídiumokon, erkölcsi, társadalmi züllésen, ateizmuson és gazdasági válságokon: az emberek közé ékelődött, s ez „az idő és a távolság az elidegenedés…” Megannyiszor átéltem magam is. Keresni kezdtem a pusztuló tanyavilágot, gyermekkorom meghatározó emlékét, a régi családtagokat, akikre úgy néztem föl, mint szentek szobraira a hívők; parasztokat, akik az egész napi nehéz munka után kocsival zörögtek hazafelé; végig a macskaköves, majd a földes utcákon, és tárt kapuval várta őket a család. Azóta nincs család, a parasztok elhaltak, a gyerekek elérhetetlen messziségbe költöztek. Városrészeket lebontottak, és már nem tudom, hogy a gyermekkori út merre vezetett. Az utcák egy részét lezárták, egyirányúsították, és ha arra járok, mindig csak a napos, vagy az árnyékos oldalát láthatom, a másik fele födésbe kerül előttem. Drogo főhadnagynak óriási lehetősége volt: visszamenni a változatlan erődbe, ahol minden a megszokott módon zajlik, de a XX−XXI század emberének erődje leomlott. Ott pusztult a Don-kanyarnál, Hirosimánál, lágerokban és haláltáborokban… Nincs hová visszatérni, mert már visszaút sincs. Nincs különbség a hajléktalan és a saját luxushajóján világkörüli úton nyaraló gazdag között, mert mindannyian a kor börtönének rabjai vagyunk, amelyből kiszorult a közösségre jellemző érték, és csak a cella sivár magánya maradt.

Az elidegenedést Drogo akkor érezte meg igazán, amikor meglátogatta Mariát, régi kedvesét. A lány négy évig várta. Közben az élete természetesen változott, és már nem az a nő volt, aki egykor, és ezt főhadnagy is megérezte. Maria társasággal éppen Hollandiába készült, de a lány célzást tett rá, hogy ha kérné, itthon maradna. „Egyetlen szóra lett volna csak szükség, egyetlen mondatot kellett volna csupán mondani: hogy mennyire sajnálja, hogy Maria elutazik…”, de Drogo képtelen volt megszólalni. Kisétáltak még a kertben, miközben „Szomorú kis mosoly ült ki Maria ajkára… most mindketten tudták, hogy vége, örökre vége” ennek a kapcsolatnak. Ezen a világon összetartozó emberek nap mint nap hányan várják társuktól azt az egy mondatot. Talán mondat sem kell hozzá, csupán egy szó, vagy forró ölelés, kézfogás, amely börtönajtót nyitna ki, világot tárna föl, elidegenedés helyett Isten és ember előtt elismert összetartozást eredményezne, ami hatalmas erő, és ahhoz szükséges, hogy közös szeretetben legyőzzék az élet akadályait. Istenem, menyire más, jobb lenne ez a világ, amely rothad, porlik, enyészik tovább a mi hibánkból.

Drogo míg a lánnyal beszélt, ismét az erődre gondolt, ahol minden megszokott és halad tovább a maga útján egy önmagába visszatérő kör mentén, miközben abban a korábban itthagyott világban, ahová most rövid időre visszatért, miden kiszámíthatatlan, és talán még nem lőnek egymásra, mint ahogy a katonájukat megölték az erődben, de küszöbön van, hogy elszabadul a pokol. Akkor pedig hol a jobb? Emberré válásunk óta tudtunk-e magunknak olyan világot teremteni, ahol békében élhetnénk Istennel, önmagunkkal, embertársainkkal és a természettel? De a fölsoroltak közül legalább eggyel, mert akkor remény lenne arra, hogy a többivel is sikerül békességre jutni.

A társadalom számára pedig nélkülözhetetlen a szabadság, a demokrácia és az igazság. Rögtön föl is teszem a kérdést, hogy mindez kié? Egy szűk uralkodó elité, akik kisajátították, vagy a piramis tartósorait képező tömegé? Ma sajnos mindez nem a közösségé. A társadalom összes kapaszkodóját eltaszította magától. Abban az állapotban van, mint a cirkuszi manézs fölött, a kupolában egy szál hintán ide-odalengő akrobata, akinek markából kicsúszott a rúd és zuhanni kezd lefelé.

Drogo főhadnagy meglehetősen határozatlan egyéniség lehetett. Nehezen tudta eldönteni, hogy mit akar? Az erődben maradni, vagy négyévi szolgálat után bejönni egy városi laktanyába? Mint a legtöbb ilyen esetben, az anya döntött. Elintézte, hogy fiát az áthelyezéseket intéző tábornok személyesen fogadja. A kihallgatás azonban nem sikerült. Kiderült, hogy társai becsapták. A véleményezése sem volt igazán jó, és nem is közölték vele, hogy létszámcsökkentés lesz az erődben. A leszerelést és áthelyezést a kérvényezések sorrendjében veszik figyelembe. Drogot sokan megelőzték, így most a sor végére került. A tábornok a kihallgatás végére már szinte elutasítón bánt vele, és bizonytalanságban hagyta. Ma ez tipikus eset. Az boldogul, akinek van megfelelő kapcsolata, tud megvesztegetni, megfélemlíteni, előnyöket kiharcolni. Ez a küzdelem mocskosabb és fölszámolhatatlanabbá vált, mint a regulában előírt szabály szerint valakit főbe lőni, mert nem tudta a jelszót, vagy bár engedély nélkül, de nem önös érdekből távozott, mint az erőd parasztkatonája.

Giovanni Drogo másodszor kapaszkodott lovával a hegyes úton fölfelé az erődjébe. „Nem lázadt fel tehát, nem adta be a lemondását; szó nélkül lenyelte az igazságtalanságot, s most visszatér állomáshelyére.” Ez már csak egy omladozó bagolyvár, amelyből az élelmesek elszeleltek és a beletörődők raboskodnak tovább. Barátai, bajtársai sorra elmentek a következő napokban. Ortiz őrnagyot felelősségre vonta, hogy becsapták, mert nem volt igaz az önkéntes távozás lehetősége. Természetes, hazudtak neki, hogy tartsák benne a lelket, ha már az a rabmadár volt, aki önként belerepült ebbe az ajtó nélküli kalitkába; ha olyan őrült volt, hogy időben nem tudott valami szellemes kibúvóval távozni. A két tiszt megindult „a folyósón egymás mellett; közben ki-kinéztek a keskeny, rácsos ablakokon…” Buzzati érzékelteti, hogy az erőd nem más, mint a társadalom börtöne, maga a lelketlenül fölépített közösség, amelyben, ha nem vagy elég élelmes és nem csapod be legjobb barátodat is, élve lehet megrohadni.

Drogo tovább bosszantotta és faggatta felettesét. Szemére hányta: az egész tatárinvázió^² csak hazugság volt, hogy kitartsanak. Ortiz fölvilágosítja: „Bonyolult dolgok ezek… kicsit úgy élünk itt, mintha számkivetésben volnánk; kell valami, amiben remélni lehet.” Ez az, a remény!, ha már a valódi hit nincs is meg. Remélni valami távoli, majd, egyszer, valamikor, a ködős távolban bekövetkező fordulatra, amely csodákat szül, és alapjában fordítja jóra életünket, sőt megjutalmazza a benne bízókat szenvedéseikért. Csakhogy a jutalom hasonló a vásárfiára. Az apa elmegy a vásárba, és otthon a fia várja, hogy szép ajándékot kap, hiszen egész évben robotolt, és a koszton kívül semmit sem kapott. A ruha is rongyokban lóg rajta. Elképzeli, hogy atyja hazatér majd egy gyönyörű ünneplő öltönnyel, amelyben elmehet az első bálba, ahol végre találkozik, és megtáncoltathatja élete leendő párját. Remek fényképezőgépet hoz majd az öreg, amellyel minden szívének kedves eseményt megörökíthet, és így tovább…, mert az álmodozás légvárakat szül. Azután este hazajön fáradtan, kapatosan az apa, aki magát felöltöztette és a kocsmába hagyta minden pénzét, a gyereknek meg adott egy fütyülőcukrot, amely, mielőtt hangot adott volna, szétolvadt a szájában. Drogo nyelve alatt az édes most vált keserűvé.

Az erődből elmasírozott az utolsó átvezényelt alakulat. Ekkor hősünkhöz rohant egyik tiszttársa. Fölvonszolta a közeli bástyára és kezébe nyomta a távcsövet. A pusztán napok óta bizonyosan utat építenek a tatárok, mert valami mozgás észlelhető. A regényben természetesen ismét ősz volt, és a köd miatt nehezen lehetett látni. Néha egy fénypontot is véltek imbolyogni. Amikor már az erőd katonái is beszéltek a dologról, jött a napi parancs, hogy az egész vaklárma, felejtsék el a szomszéd állammal való jó kapcsolat miatt, és a távcsöveket le kell adni. Többé senki se foglalkozzon a dologgal. Drogo utolsó kapaszkodóját is elvették. A reményt, hogy mégsem olyan bolondok, amiért kitartanak, mert odaát valami készül, és ők éberek, kitartanak. Ha ennyi sincs rájuk bízva, és ennyire nem is bíznak meg bennük, akkor semmi értelme az életüknek.

Elérkezett a nyár és titokban már csak Drogo vizslatta az északi pusztát. Kedvezett a szerencséje. Észrevett egy hetek alatt mind közelebb kerülő mozgó foltot. Mások is észlelték és ismét erről beszélt az erőd egész katonasága. A látvány közeledett, csakhogy éppen tizenöt évbe került, mire az országhatárig ért. Közben újabb létszámcsökkentést hajtottak végre, amely most sem érintette Drogot, de már biztosan látta, hogy a szomszédok utat építettek a határig. Nem fantasztikus, másfél évtizedet arra várni, hogy kiderüljön, egy út készült amott. Út, amiről nem lehetett tudni, hogy milyen célt szolgált. Drogo kapott egy hónap szabadságot, de hamarabb visszabaktatott az erődbe, mert megunta a várost, az elidegenedett embereket, család nélküli régi házukat. Már semmi sem kötötte többé a szülőföldhöz. Kapitányi kinevezést kapott. Az erőd lépcsőin már nem lépdelt kettesével, nem lovagolt ki a tisztásra, inkább elbóbiskolt az udvarban a napon. Lélekben változatlanul ifjúnak érezte magát, de a teste ráébresztette, hogy öregedik.

A legtöbb ember így van ezzel. Beszéltem nyolcvanéves, szellemileg friss, naponta úszni járó férfiakkal, akik még mindig fiatalnak érezték magukat, csak közben a megmaradt hajuk az utolsó szálig megőszült, a bőrük kiszáradt és pikkelyesedett; a hangjuk halk lett és sírós, járásuk csoszogós, és nem érezték az ízeket. Néha gondoltak még nőkre, elmulasztott pásztorórákra, nagy kalandokra, amelyek igazán sohasem váltak valóra; kitüntetésekre, hírnévre, nagy karrierre, amelyeket nem éltek át. Egyik boldogtalan volt, másik boldog, de nem tudta megmagyarázni, hogy mi az a boldogság, és hiába kérleltem, beszéljen el egy boldog órát, képtelen volt rá, vagy olyan gyerekes dolgok jutottak eszébe, amelyen maga is nevetett.

Amikor Drogo ismét fölfelé kaptatott az erődhöz, a másik ösvényen egy fiatal főhadnagy köszöntötte. Ekkor sajdult meg a lelke, hogy emberöltővel ezelőtt ő éppígy üdvözölte Ortiz kapitányt. Egyszeriben magát látta és elhibázott életét, amelyet már nem bír visszahozni, újrakezdeni. Ez az a tévedés, amit nem lehet rendezni. „Több mint negyven esztendő nyomja a vállát, s nem csinált még semmi jót, értelmeset, nincsen gyermeke, egyedül egyes-egyedül van a világban.” A legnagyobb gondja mégis az volt, hogy a Tatárpusztán szinte az erődig kiépült egy titokzatos út; aztán az építők elhagyták, jöhetne végre az ellenség és elindulhatna az ostorom, de nem történik semmi. „Az őrizetlenül maradt falszakaszon át behatolt a magányosság bánata, sivár gondolatokat küldött a sötétség.”

Drogo a saját sorsát látta a fiatal főhadnagyéba, és próbált volna vele beszélni, hogy menjen innen, míg lehet, „de valami ostobaság mindig közbejött, s megakadályozta a beszélgetést…”, így ez a tiszt is itt ragadt, akár ő. Közben őrnagynak és a helyőrség helyettes parancsnokának nevezték ki. Romlott az egészsége, orvosi ellátásra szorult. Leszerelhetett volna, de hova menjen az erődből, hiszen otthon senki sem várta. Itt volt az otthona. Ágynak esett, szédült, valóban betegség gyötörte, amikor az erőd szabója hozta hozzá a hírt, hogy a Tatárpusztán fölépült úton közeledik az ellenséges sereg, már az ágyúi is látszanak. A főparancsnokság értesítette az erődparancsnokot, hogy két ezredet küld erősítésnek. A beteg Drogo a távcsövön keresztül pillantotta meg a közeledő hadsereget. Érezte, hogy az ereje végkép elhagyja és összeesett. Olyan volt a teste a ruha alatt, mintha csontváz lenne. Élete lassan fölemésztődött, teste kifogyott az angyalbőrből, és valljuk meg őszintén, a lelke is kivénhedt. Ezt talán ő is érezte.

Az ellenség már beásta magát a szemközti dombon, amikor az ezredorvos azzal a hírrel jött Drogo betegágyához: hintó jön érte és visszaviszik a városba, ahol megfelelő kezelést kap, hogy lábra álljon. „Irtózatos harag szorította össze Drogo szívét. Ez az egyetlen reménysugár éltette több min harminc esztendőn át… mindenről lemondott, az élet minden szépségéről, csak hogy várhassa, egyre várhassa az ellenséget, s most, amikor végre valahára itt a háború, most le akarják kergetni?!… épp őt?!” Csakhogy a beteg már teher és nincs rá szükség. Az erősítésként érkező tisztek közül legalább hármat el tudnak szállásolni Drogo szobájában, ezért ő mehet a … A beteg őrnagy elképedt ettől a hitványságtól. Az orvosparancsnok meg is mondta neki: „ha itt maradsz, fogalmam sincs, mi hasznodat vehetnénk ebben az állapotodban…” Miután főnöke távozott, „nem hallatszott a szobában más, csak Drogo szaggatott, már-már zokogáshoz hasonló lihegése.”

Lebotorkált a hintóig és búcsú nélkül elindult. „keserű könnyek peregtek végig aszott, ráncos arcán. Vége mindennek, nyomorúságosan lett vége, és ez ellen nincs fellebbezés.” Nem volt elég a méltatlan bánásmód, még ki is közösítették, akár a leprást. A völgy alján, egy fogadó előtt csecsemőt látott anyja mellett aludni. Megcsodálta és talán irigyelte is, hogy milyen békésen szunnyad. Talán egykor őt is éppen így nézte egy öreg. Megsajnálta magát, bár tudta, hogy ez gyöngeség. „De hát végül is egyedül volt a világban, s nem szerette őt senki, csak ő maga.” Rettenetes vég ez, és emberhez méltatlan. De mi lesz azokkal, akik még önmagukat sem szívlelik?

„Drogo őrnagy egy pillanatig úgy érezte, nem bírja a lelkére nehezedő terhet, és sírva fakad. Ekkor tudatának legtitkosabb rejtekéből, tisztán s rettenetesen, egy új gondolat kúszott elő: a halál.” Úgy érezte, hogy az idő nem rohan úgy, mint egykor, s tudta, hogy ebből a lyukból már nem megy ki többé. „Egy eldugott fogadó szobájában lesz az ütközet, egy szál gyertya fényében, a legsivárabb magányában.” Leszáll az éj. Gyertyát senki sem gyújt, csak könnyed légáram szalad felé. Lehet, hogy ő maga az. „Aztán, bár senki se látja, a sötétben elmosolyodik.”

Vajon nekünk abban a percben lesz-e erőnk, vagy méltóság nélkül távozunk, hiszen életünkben mi sem hagytunk magunk után világrengető nyomot, amelytől jobbá vált volna az emberiség; lépésünk helyét pedig magával ragadja az idő száguldó vihara.

1 Szampó és Mirmidó. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1999. 41-44.

2 A XX. században már csak a romániai Dobrudzsában éltek közösségben békés tatárok, de ők is olyan kis létszámban, hogy senkit sem veszélyeztettek, hiszen évszázadok óta fölhagytak harcias magatartásukkal.