BIBÓ LAJOS: A FÖLD TEREM TOVÁBB

Hód és Vásárhely neve először a XIII. századi oklevelekben jelent meg. Mezővárosi (oppidum) rangját Hunyadi Jánostól, kormányzónak megválasztott földesurától, 1446-ban kapta. A török hódoltság alatt jelentkező reformációban a lakosság zöme református hitre tért, és a toronyi zsinattól kezdve önálló lelkésszel rendelkezett. A XVII. század utolsó évtizedében, a fölszabadító háborúk idején a város elpusztult, mintegy nyolc évig lakatlan volt. Az újratelepülést követően, az ország egyik legnagyobb határral rendelkező, 1743-tól gyorsan tanyásodó városa, ahol meghatározó volt a lakosság többségét alkotó jobbágyság, majd a XIX. század utolsó harmadától a föltörekvő parasztpolgárság. A XX. elején a népesség 39.3 százaléka tanyán lakott. A világháború, majd a világgazdasági válság súlyosan érintette a parasztságot. Kezdte fölszámolni a nagycsaládi köteléket, a gazdatársadalom birtoka elaprózódott, és újra nőtt a nincstelen szegény emberek tömege.

A vásárhelyi parasztság távol a fontos országutaktól, a Tisza–Maros–Körösök árterében, gyakran az ár- és belvizektől is elzártan, belterjesen házasodott. Gyakran öngyilkosságba menekült. Kialakult egy belső alkotóerővel, őstehetséggel, művészi hajlammal megáldott, a magyarságtudatot és hazaszeretetet mélyen őrző, a földet mindenek fölött szerető embertípus. Ezekre az olykor ellentmondásos tulajdonságokra fölfigyeltek az orvosok, írók, szociológusok és a képzőművészek is. A hagyományos parasztlét során, a történelmileg szabályszerűen fejlődő tanyás gazdálkodás: a röggel és a jószágokkal való szüntelen létküzdelem meghatározóvá vált. 1950-ig, az országos területrendezésig, közel hétezer tanyaszámot osztottak ki. A tanyás gazda és külső munkásai szabadsághoz szokott emberek voltak, akik minden évben birkóztak a természettel, hogy boldoguljanak. Ezen a tájon – a halászok, pákászok és pásztorok megfogyatkozásával – a természet igazi gyermekévé a kétkézi paraszti munkát végzők váltak. Bibó Lajos ennek az életmódnak belső feszültségekkel teli világát, és a táj egyéni varázsát írásainak javarészében előszeretettel ábrázolta.

A mintául választott elbeszélés második részében ilyen, már-már szabadversformát idéző, költeményekbe illő sorokat írt. „Körös-körül a földeken a vetések zöldjén a tavaszi reggel harmatos fénye tündöklött… A porhanyós földön, a vakondtúrások göröngyei között futók, a fűszálakon katicabogarak sütkéreztek, és a kubikokban^⁴ fehéres csillogással ragyogott a felszivárgott tavaszi víz… A vetés szélén a kutya feküdt, és nagynéha felvetve a fejét, eltekintett a messzeségbe, amely csillámló szikrákat reszkettetett a meggyülemlett vizek láthatatlan párájában… …a föld és az ég^⁵ mozdulatlan maradt. Egyedül a levegő reszketett, úsztatva most már a fényt, amely elömölve megülte, és ezüstre törve zengte át a mindenséget.”

A parasztember számára a pusztaság és a tanyás alföldi táj, mivel benne élt és a lakóhelye egybeesett a munkahelyével, az otthonát jelentette, amelyhez nemcsak a birtoka tartozott, hanem a családja is. Az emberekhez kötődtek a háziállatok, amelyek a hagyományos parasztélet^⁶ évszázadaiban még jóval szorosabb biológiai, sőt lélektani egységet képeztek, mint a XX. század második felétől, amikor is a nagybani állattartás során, az egyes egyedek már nem váltak külön, és eltűnt a „kezes állat” fogalma.

A rétekkel, legelőkkel, szántóföldekkel tarkított pusztai és tanyás tája egyúttal a hazáját jelképezte, ezért kész volt meghalni. Számára a föld jelentősebb a vagyont érő birtoknál. Kossuth Lajos toborzó beszédére 1848 októberében többen álltak katonának, mint amennyit a településtől az akkori lélekszám szerint a haza elvárt. A parasztság mindkét világháborúban kivérzett, mert még nem ismerte föl, hogy a nagyhatalmak játékszere. Hitte: tettével egész nemzetét szolgálja. Érzékelhetjük, hogy a természet gyermeke a tájból kiindulva, hogyan nyit a kisebb, majd a nagyobb közösség felé, de itt még nem állt meg. Végül a föld pogány kori tiszteletéből az életadó, és a halál után befogadó Földanyát látta, miközben vasárnapokon ünneplőbe öltözve eljárt a templomba, ahol keresztény hite szerint Krisztust imádta. Föld és ég, mint tájalkotó őselemek szerepelnek, de belőlük eredően eljut szemléletének kialakításához, amikor természetközelségében a mindenséget látja bennük. Bibó mindezt nagyszerűen érzékelteti.

Galyasi Miklós: Isten háta mögött című versének első két szakaszában szimbolikusan így festi meg tájunkat:

Érzékelhető, hogy mind az író, mind a költő esetében a megfogható, naturalista táj összevegyül az itt élő ember lelkületével. Ez az a pont, ahol a tájban benne van a nép lelke, és egyiket sem lehet a másiktól különválasztani, hiszen a tájalakító ember a maga arculatára teremtette meg azt a tájat, amelyben a természet „bárddal”: szél- és hóviharral, vízzel és szárazsággal, „látomtól vakulásig” végzett munkával faragta ki az ember portréját. Micsoda kölcsönhatások érvényesültek itt!

A Bibó Lajos ábrázolta vásárhelyi tanyán négy ember élt: János a férj, Örzse a felesége, a gyerekük, akinek az író nevet sem adott, jelezve, hogy még „nem embör”^⁷, csak eltartott, és Péter az öreg, János édesapja, akit „atyának” illett hívni. Valószínűsítjük, hogy az atya megszólítás a bibliabeli Atyaisten, mint teremtő után megtisztelő névként került a parasztcsaládok szóhasználatába, hiszen a család feje volt, akitől származtak és függtek. Haláláig, vagy a vagyon megosztásáig övé volt a birtok. Egészen addig tekintélyt élvezett, amíg dolgozni tudott és ellátta magát.

Galyasi Miklós: Paraszt című versének első két szakaszában így jellemezte a táj emberét:

Az elbeszélés a szorgos hétköznapi munkák közben ábrázolta a családot. „Örzse, az asszony megfejt… János, a férje a górénál foglalatoskodott, reperálni való volt valami kevés rajta… Péter, az öreg, a ház háta mögött, a kertben hernyózott… Féldélre járt az idő, amikor a gyerek is előkerülközött, hogy kéznél legyen a nagyapjának…” A munka javát, a kukoricatároló javítását a fiatal paraszt végezte. A legtöbb tanyában, a zárt színben kialakítottak egy műhelyrészt, ahol a legszükségesebb javítómunkákat elvégezhették; gyakran új szerszámokat is maguk eszkábáltak, csak végső szükségben fordultak mesteremberhez. Az, hogy az atya már „csak” a fákról a száraz és a hernyós ágakat szedte, vagyis a könnyebb munkát választotta, két dolgot jelzett. Egyfelől a család kímélte, nem terhelte, másfelől a kora miatt egyre nehezebben végződött, az életből már „kifelé haladt”.

A következő jelenetben elindult a dráma kibontakozása. Kiderült, hogy azokat az ágakat hernyózta, „amit a kezével is elért, mert a szeme, az valahogy most felmondta a szolgálatot. – Na fene… – ütődött meg első ízben az öreg… később a derekában is fájást érzett, a keze meg minduntalan elnehezült. Igaz ugyan, hogy az ősz óta most volt először kint, de hát tavaly még, hetvenkét éve dacára, csakúgy győzte, akár a fiatalok.”

Derszu Uzala, a gold vadász a tajgában öregedését és lassú ellehetetlenülését onnan vette észre, hogy puskájával hiába célzott, nem látta jól a vadat és elhibázta. Ez intő jel volt neki, és ettől kedve egyre inkább búslakodott. A természet gyermekeinél az életben maradáshoz legszükségesebb érzékelésnek, a látásnak a romlása biztos igazolása annak, hogy visszavonhatatlanul itt a nem kívánt öregség és közeledik a halál. A természet kegyetlen tud lenni, hiába szeretjük, azonnal tudomásunkra hozza, hogy nem bírjuk vele a versenyt, ahogy Hemingway öreg halászának is tudtára adta, hogy egy ideje már salao.

Az atya vizet kért az unokától, miközben még tovább erőltette a munkát. „csak akkor támasztotta oda a karos ollót a fának, amikor sem a keze, sem a lába nem bírta tovább. A homloka, a tarkója csupa víz volt.” A gyerek előre szaladt és kiabált az apjának:

„– Gyüjjék kend gyorsan, gyün atyám, oszt nagyon düllöngézik.” Az öreg próbálta magát tartani, „hanem János közvetlen-közelében megint csak megtántorodott.

János visszament a színbe barkácsolni, és csak napnyugtával jött elő. Felesége az ételt tálalta, közben odavetette férjének:

A vénember kifejezésben benne volt menyének ítélete. Ő nem szólította apósát atyámnak, ahogy ez minden családban illett, ahol az idős családfőt tisztelet övezte. A fiatalasszonynak a beteg már terhére volt, akivel törődni kellett, de hasznot nem hajtott. Férje nem utasította rendre, ahogy megérdemelte volna. Kerülte a perpatvart, de megvédte apját:

Az öreg tisztában volt vele, hogy a menye miként vélekedik róla, mert az étkezésre elő sem jött. Kimentette magát, hogy nem éhes. Ez fontos győzködés volt. Jelezte, hogy nem kívánja pusztítani azt a kenyeret, amelyet nem az ő munkája hozott létre. Ezzel azt is hírül adta, hogy nincs tartozása.

Múltak az órák, de Péter szemére nem jött álom. Igazán most ébredt tudatára, hogy rosszulléte mérföldkő az életében, hiszen a sors már figyelmeztette, amikor „a múltkorában szél érte, és három hónapig nyomta utána az ágyat.” Meddig „élhet vissza” azzal a helyzettel, hogy öreg és beteg, vagyis másoktól függ és kiszolgáltatott? „…valójában az a helyzet, hogy aligha tud ennek utána dolgozni, süket, üres rémület szaggatott a csontjaiban, és úgy érezte, hogy valami hirtelen rázuhant igazságtalanság bunkózta le a lábáról… mi is lesz akkor, ha véletlenül végképpen ágynak esik, éppen mos, dologidő előtt.” Nem akarta magát menteni, de egyre jobban erősödött a félelme. Megszületett benne a pontos helyzetfölmérés: „Az öregember egyébként is útban van, hát ha még ráadásul tehetetlen is. Csak pusztítja a kenyeret.”

Az író így fejezte ki az aggasztó helyzetet: „Valami horkant benne, nyögött, úgy égette ez a gondolat, amelynek alján a szégyen meg a düh parázslott.” Elsősorban Örzse volt az a szilárd mérföldkő, amely előtte tornyosult, és érezte, már nincs ereje sem félrelökni, sem megkerülni. „Szinte hallotta… a sóhajtást, amelyik ezt mondta, meg azt, hogy: hej, édös jó Istenöm, de soká vöszöd magadhoz…”

Az öregben lázadt a tehetetlenség és az igazságtalanság, hiszen „kié ez a tanya, a föld meg minden, ha nem az övé?” Csakhogy alig bírt zihálva föltámaszkodni. „A dolog ellen a Teremtő akarata szerint nem tehet semmit. Elvégezte. De meddig húzza így?” Végiggondolta a jövőt. Rá kellett jönnie, hogy már az első intő jelre át kellett volna adni fiának a vagyont, vele a családi hatalmat, hogy a menye teljesen nyeregbe érezze magát, és ne az ő pusztulására várjon, de ezzel már elkésett. Az idő ellene dolgozott. Eljön a nyár, sok munkával, a nap is melegen süt ismét, „és az élet zajtalanul tereli maga előtt az időt.” Nagyszerű költői kifejezés, amelyben benne van az a tudat is, hogy a fiatalok még irányítják a sorsukat, és képesek maguk előtt terelni, befolyásolni az időt. De az öreg többé nem ura neki, mert a helyzet megfordult: ő már csak kullog az idő mögött, és a múló órák vezetésére szorul.

„…hirtelen ismeretlen vágyat érzett a pihenés után, hogy valahol sokáig hanyatt feküdjék…” Mintha a koporsóban fekvő holt ember örök nyugalma született volna meg benne. A természet embere nem riad meg a haláltól. Az élet természetes velejárójaként veszi tudomásul. „Egész teste fáradt volt, és érezte, hogy a gondolatok, a külső képek, az egész világ elpihen csendesen a szívében.” Rövid időre állomba szenderült, majd fölijedt. „Ismeretlen vidékre álmodta magát…” Nem a környékben, nem is valahol a tenger partján lehetett ez a táj, ahol esetleg, mint katona megfordulhatott. Túl ezen a világon, egy másik, jobb mindenségben terülhetett el, „és egészen megdöbbent, hogy még mindig így kínlódik a vackon, holott már pitymallik.” Félelme menekülési ösztönné változott. Távozni innen, minél hamarabb, hiszen lassan világosodik, fölkel a család és lekési az alkalmat. Ismét az idő után kellett igyekeznie, amely könyörtelenül futott előtte, és utolsó erőfeszítésre ösztönözte: „reszkető inakkal a fal mellett az istálló felé tapogatódzott. Odaérve betaszította az ajtót, leakasztotta a kampóról az istrángot, és visszabotorkált a kamráig.”

Közben szürkülni kezdett, és az országútról idehallatszott a városba igyekvő első kocsi zörgése. A kamrába érve „szíve alatt meleg forrás fakadt fel. Halott párja, Eszti alakja ködlött a homályban előtte…” Itt van az a táj, ahol őt, a vén, tehetetlent is várja még valaki. Ahogy e világon lassan még a legközvetlenebb családban is magányossá vált, odaát társra lel. Nincs többé gond a munkával és azzal, hogy mennyi kenyeret pusztít még. Ott egyiket sem kérik tőle számon. Ez reményt adott neki, és bátorítást kigondolt tettének elkövetésére: „látta, hogy az asszony a nagy mosóteknőben Jánost füröszti.” A halálra készülő előtt gyakran fölgyorsulva egész élete lepereg, és átéli az elmúlt évtizedeket. Az idő fogsága itt enged a szorításból, de csapdát is állít vele, mert fölkelti a vágyat, hogy megforduljon. A múlt után igyekezzen, és megfutamodjon a jövő elől. Nemcsak az idő, de álom és valóság is összevegyül, mint a víz két eleme, hogy a gázokból teljesen új minőségű és halmazállapotú anyag keletkezzen, amely az élet alapvető föltétele. Így van ez azzal a másik élettel is, amely ebben a lelkiállapotban vonzóvá válik.

Fukazava Hicsiro: Zarándokénekében fia viszi föl anyját a hegyre, Sánta Ferenc: Sokan voltunk elbeszélésében a nagyapa maga megy be a büdös barlangba. Eszkimók, indiánok elhagyják tehetetlen öregeiket. A vásárhelyi Pusztán láttam magukra maradt öregeket, akik föladták életüket, és tanyájuk előtt naphosszat tétlenül, étlen, szomjan üldögéltek, a megváltó halálra várva. Sorolhatnám az irodalmi és néprajzi példákat. Az elmúlás tragikus, de megváltó beteljesülés. Kegyetlen a meghívott halál, amelyet önagresszióként az embernek maga ellen kell elkövetni. A társadalomban gyakran nincs rá magyarázat és megbocsátás. A keresztény egyházak korábban vallásos búcsúztatással el sem temették az öngyilkosokat, ezzel haláluk után is kivetették őket a közösségi normákat betartók közül.

Hol volt már az atyában az a kemény, ezer gyökérrel a rögbe kapaszkodó élet, amely a parasztembert a megmunkált föld költőjévé tette, és alkotását, mint a könyvben szaporodó sorok, a barázdák költészetévé formálta? Galyasi Miklós: Isten háta mögött című versének befejező két szakaszát idézem:

Amíg az öreg paraszt az eke szarvát markolta, valóban a föld versét fogalmazta újra meg újra. De a szerszámot már elhagyta, kezében a kötéllel most új, rettenetes rímet próbál faragni. Az öreg Péter „fellépett a zsámlira, és az istrángot beakasztotta a szegbe.” Még innen is lett volna lehetősége visszafordulni, hogy ne az idő után bukdácsoljon, hanem maga elé eresze, hogy mint védelmező burokban, benne gördüljön tova. Csakhogy az a világ, amelyben élt, nagyon kíméletlen volt az elesőkkel. A természet itt hét-tizenegy évenként váltogatva hol vizes, hol aszályos éveket hozott. Egyszer a termést a sok víz, máskor a szárazság vitte el, vagy tizedelte meg. Ami maradt, nyelte az adó, a katonaság, a sáskajárás – ami ellen itt még a XIX. század elején is hiába küzdöttek –, a betegségek, a tűzvész; minden, ami csak összefoghat az ember megmaradása ellen.

Fölvetődik a kérdés, vajon szívtelen világ volt-e, amit Péter készült elhagyni? Zsarnok volt-e a természet, amelyet az ember korábban még nem tudott a maga javára fordítani? Az élet nagyon olcsó volt és halandó ezen a tájon, hiszen a megszületett gyermekek felét, harmadát tudták keserves körülmények között fölnevelni, hogy közülük majd sokak szerencsétlenné váljanak a társadalom és a természet ezerféle béklyójában. Számított-e egyáltalán egy-két élet, vagy, ahogy az elbeszélés címe is figyelmeztet, jó, sajnáljuk, vagy sem, de azért „A föld terem tovább”, és ez a fontos, mert a természet körforgalmában ez meghatározó, élet és halál ebbe illik bele.

Galyasi A paraszt örök című versének utolsó szakaszában így fogalmazott:

Bibó főhősének sem volt könnyű a választás. Itt nincs hegy, jégmező, ahová az embert fölviszik, kirakják; sem büdösbarlang, ahová csak be kell sétálni és tétlenül várni az irgalmas beteljesülést. Itt az embereknek még a halálért is gyakran keményen és maguknak kellett megküzdeni. Hódmezővásárhelyen volt olyan határrész, amelyet az idevalók „öngyilkosok dűlőjének” neveztek, mert alig akadt olyan tanya, amelyben valaki ne választotta volna a sajátkezű halált, amely koronként járványszerűen pusztított.

Péter „ebben a pillanatban ismét Örzsét látta, az vizet adott neki. Az ágyban feküdt, nem tudta a fejét felemelni, s a hideg víz végigcsorgott az arcán.” Szörnyű sors tehetetlenül feküdni a lucsokba, arra várva, hogy majd a testmeleg fölszárítja. Ez a vízió segítséget adott neki, és megerősítette abban, hogy amit megkezdett be is fejezze: „Bal kézzel elkapta tarkójánál az istrángot, azután kirúgta maga alól a zsámlit.”

Bibó Lajos írásában a történet itt ért véget. A valóságban a tehetetlen öreg, ha végzett magával, szánalmat váltott ki a családtagokban. Ha viszont nyomorultul az ágyban, fölfekvésekkel lepedőn forgatva, rendszeresen tisztába téve pusztul el valaki, föllélegeznek, és még könnyet sem ejtenek érte. Így legalább az unoka sajnálta egy darabig. Az atya pedig elindult azon az úton, ahol már Eszti, a felesége várta, és a kapálódzó testből kiszálló, menekülő léleknek kapaszkodóul szellemkezét nyújtotta.

Hol tartott a világ a XX. században, és merre tart most? Az emberré válás óta folyamatosan átalakítjuk a természetet. Az erdőkkel fedett Balkán-hegység azért kopasz, mert lerágták a juhok, a kecskék. A vásárhelyi Puszta mezőségekkel tagolt, fás, ligetes övezet volt, ahol a repülőgépes gyomirtás következtében az erre érzékeny akácfa is kipusztulóban van. Az ősgyepeket fölszántották, a legelőgazdálkodás helyett, amire a terület még alkalmas volt, földművelést folytattak, amely, különösen a Rossz-pusztán, alig hozott hasznot. Természetátalakításunk pusztítássá vált, és a denaturálódó környezetben teljesen átalakult az ember élete is. Az édenkert elsivárosodott, az emberi civilizációval járó kapzsiság a lelket mételyezte.

A XX. század elején élt Derszu, a gold vadász, látva az akkori városi életet, visszamenekülne a tajgába, pedig már az is egyre kizsákmányoltabb, de célja elérése előtt agyonütik. Tom Neale édenében föladja magányos életét, mert jönnek környezetének kizsákmányolói, a gyöngyhalászok, akik megváltoztatják a természet sok évszázezredes rendjét. Ezt a változást miért kerülte volna el a két világháború közötti vásárhelyi parasztság?

A vagyon elaprózódásával, a természet beszűkülésével egyre nehezebb volt a társadalom kívánalmainak eleget tenni. Gyarapodtak a föltételek, nőtt a lemondás, az önkizsákmányolás, a reménytelenség és az önpusztítás. Az emberöltővel korábban még családjával a természet gyermekeként élő földműves körül, ahogy zsugorodott az élettér, a civilizáció elől, sőt már a társak, családtagok elől sem tudott hová menekülni. Beletörődött sorsába, vagy erős akarattal átlépett az élet küszöbén egy boldogabbnak hitt világba.

1 Hódmezővásárhelyen született 1890-ben, itt is halt meg 1972-ben. A két világháború között ünnepelt, jobboldali író, újságíró, akinek drámáit, színműveit a Magyar Nemzeti Színház a korabeli legjobb színészekkel tűzte műsorára. 1923 és 1968 között mintegy hetven könyve jelent meg. Színpadi művein kívül írt regényeket, elbeszéléseket és novellákat. Szívesen ábrázolta a vásárhelyi szegény parasztok, kubikosok, napszámosok: a föld fiainak életét. Drámai erővel jelenítette meg hőseit és a táj arculatát. 1945 után itthon a létéért küzdött: volt rizsarató és földmérő segédmunkás. Igazságtalanul félreállítva, elfeledve halt meg.

2 Elbeszélése a Subások című kötetben jelent meg. (Magvető Könyvkiadó, 1968. 56–62. old. A kötet Darvas József előszavával indult. Darvas elkésve, ezzel akarta visszacsempészni a magyar irodalomba.)

3 Galyasi Miklós Bibó kortársa. Hódmezővásárhelyen 1903-ban született, itt halt meg 1974-ben. Jogi diplomát szerzett. 1946-tól 1957-ig a helyi közgyűjtemények, majd a különvált Tornyai János Múzeum igazgatója, művészettörténész, több kötetes, kiváló költő, a Tornyai Társaság és a Vásárhelyi Őszi Tárlat egyik megalapítója. Előbb megszenvedte a zsidó munkaszolgálatot, 1956-os szereplése, magyarsága miatt börtönbüntetést kapott. Németh László Égető Eszterének Gyenes szereplőjét róla mintázta. Méltatlanul nincs a nemzet költői között.

4 Itt a tanyaépítés során a földfalaknak kitermelt gödröket kell érteni, amelyek a hátsó udvaron, a kutak mellett terültek el.

5 Ezen a tájon a három őselem: a föld, a víz és az ég (levegő) uralkodott. Minden más, így a tanyák is az ember keze munkája volt. Ezt a „mindenséget” jelentő pusztaságot nevezte Tornyai János „nagy sömminek”. A parasztember számára éjszaka a felhőtlen ég – amikor nem lehetett látni a levegő rezgését – világító égitesteivel részben az ezoterikus túlvilágba szárnyaló végtelent, részben az anyagi világ határtalanságát jelölte. Ez a kettősség egymás mellett, kiegyensúlyozva élt benne.

6 A magántermelés időszaka: külterjes gazdálkodással, önellátásra termelő, családi közösséget szolgáló életmóddal. Még a feudalizmus korában, a földesúr által irányított gazdálkodás időszaka is beletartozott, mivel, különösen Vásárhelyen, a kemény-, máskor vastagnyakú, rebellis, kálvinista parasztnépesség öntörvényű gazdálkodása, az intéző fenyegető korholása ellenére, egyre szabadabb teret engedett magának.

7 A gyerek akkor válik „emberré”, amikor a kenyeréért már együtt dolgozik a fölnőttekkel.

8 Házilag eszkábált, hevenyészett szükségágy, vagy egy kiszolgált, öreg deszkaágyra ócska ruhákat, rossz pokrócokat terítettek, és napközben az öregeknek ez szolgált pihenőhelyként. (Részletesen írtam róla A tanya Gondolat, 1979. című könyvemben.)