|
BIBÓ LAJOS (1890–1972) író, újságíró, szerkesztő
Különös ember volt, aki az elveit sohasem adta föl, ezért élete derékba tört és pályájának csúcsán elgáncsolták. Többé nem engedték visszatalálni a magának kivívott polgári rangba. Nyomorúságban, kevés embertől látogatva, a világtól távol álló hajlékában, megkeseredve fejezte be életét. Annyit hallottunk, hogy Németh László, amikor Vásárhelyen élt, egy alkalommal, amikor Sipka Sándoréknál tartózkodott, és meghívta oda, hogy találkozzanak, Bibó nem ment el. Ettől függetlenül, mind Németh, mind Illyés Gyula állítólag néhányszor pénzküldeménnyel segítették. Huszadik évemben voltam, amikor megismertem. Ezt követően ellátogatott hozzá Sepsiszentgyörgyről nővére: Bibó Erzsébet tanárnő, kollégiumi igazgató. Ekkor Vincze Ferenc barátom készítette rólunk az alábbi fényképet:
Balról: Bibó Lajos, a felesége, Szőke Erzsébet, Bibó Bözske néni és Szenti Tibor
Ezt követő években, Bibóéktól egy dátum nélküli levélben öt fényképet kaptam, amelyben az alábbi öt fénykép volt egy levél kíséretében. Dr. Vincze Ferenc érdeklődött Baba bácsi USA-ban élő nevelt fiánál, Diószegi Lajosnál, és a Bibó Lajos felesége családjához tartozó Baráthné dr. Hajdu Ágnes főiskolai tanárnál, hogy a képek mikor készültek és kiket ábrázolnak?
Bibó Erzsébet „Böske” néni, Baba bácsi egyedül egy Az ismeretlen családnál Baba bácsi valami Baba bácsival kerti padon ételt kavar
A számunkra ismeretlen erdélyi családnál.
Íme a levél, és Barátné Hajdu Ágnes tanárnő e-mail válasza:
From:
Baratne_Hajdu_Agnes
<hajdu@jgypk.u-szeged.hu> Kedves Feri! A képeken Baba bácsi Sepsiszentgyörgyön, ill. talán egy közeli faluban van, annál a családnál, akik gondozták az öreg Böskét, Bibó Erzsébetet. Ők láthatók a képen. Éppen utána tudok nézni a nevüknek, de nem egyszerűen. A képek egyébként meg vannak a családunknak. Üdvözlettel: Ágnes *
Bibó Lajostól sokat tanultam. Elsősorban tartást és kitartást. Művészekről készülő albumomba tőle is kértem két, általa megélt, de korábban nem közölt történetet, amelyet én sem helyeztem el a vele készített memoár- és interjúkötetben. („Bibó Lajos vallomásai” Lazi Bt. Hódmezővásárhely–Szeged, 1998. Interneten olvasható: http://mek.oszk.hu/08600/08636) Mindkét anekdotát 1961. szeptember 21-én, este mondta hangszalagra.
Cigánylány
„Egy óra lehetett, jöttem haza a [Fekete] Sasból, nem voltunk még kifejezetten bent a télben, de már bizony nagykabátban ballagtam szép csöndesen haza, kivételesen nem pityókosan. Azért volt bennem egy kis nyomás, de az igen szelíd mértékű volt. Hát, amikor elérek a János térre, helyesebben áthaladok a János-téren és odaérek a régi Postaépület elé, hallom ám, hogy kopog mögöttem valaki. Utol is ér, hát éppen lámpa előtt voltunk, látom, hogy egy nagyon csinos, divatosan öltözött, egész kifogástalan kiállású, olyan tizennyolc-húsz év körüli cigánylány. Megszólal, s azt mondja: – Ne haragudjon, hogy magához szegődök, de félek. – Jó – mondom – de hát nem sokáig tart fiam a dicsőség, hol laksz? – Újvároson. – Hát én meg csak a Kistópart utcáig tudlak akkor téged gardírozni. – Ejnye, pedig azt hittem, hogy hazáig kísér. – Hazáig? Hát mondtad, hogy Újvároson laksz, hát mit gondolsz? – Hát… pedig jó lett volna. – Hát, fiam… de, ha akarod, meg is indokolom, hogy miért nem kísérlek haza. Nem azért, mintha olyan nagyon fáradt volnék, vagy röstelleném azt a két kilométert a kedvedért megtenni, hanem ebből minden körülmények között baj lesz. – Hogyhogy? – Mert, ha én téged hazakísérlek, ki vagyok téve annak, hogy azt mondod, menjek be hozzád egy teára. Én meg a teát nem szeretem. S ha mégis bemék – mondom –, az neked nagyon sokba fog fiam kerülni! Azt mondja: – Hát, hogyhogy? – Hát – mondom – nálam, fiam, egy ilyen teaivás kétszáz forintnál kezdődik, van annyi pénzed? Azt mondja: – Annyi nincs. – Nahát – mondom– mit akarsz? Erre elértünk a Kistópart utca sarkáig, s nagyon kedvesen, majdnem azt mondhatnám szemérmesen rám néz, s azt mondja: – Hát – azt mondja –, magába is csalódtam! S ezzel elváltunk.” *
Szállóigém
„Van egy szállóigém, amelyet minden olyan alkalommal használok, amikor kisebb, vagy nagyobb dologban alulmaradok. Ennek a szállóigének a története »gyerekszáj« címen nagyon kedves. A nővéremnél voltam Sepsiszentgyörgyön. Igen meleg nyár volt, és mint minden nyári szabadságomat, ezt is arra használtam fel, hogy belekezdtem soron következő művemben, ez úttal Eszter című, később a Nemzeti Színházban előadott darabom megírásába. Tudni kell, hogy mindössze egy fürdőnadrág volt rajtam, Gandhi-soványsággal, égnek álló ősz fürtökkel, kint ülök az udvarban, erős idegzetű ember előtt is nyilván olyan látványt nyújtva, amitől valóban egy jobb érzésű, eleven lélek visszariad. Nahát, ahogy ebben a festői, s hatásos, s megnyugtató külsőmmel töröm a csürhejárást, éppen másfél óra óta egy kifejező jelzőn kínlódva, nyílik a kapu és bejön az unokahúgom három kis gyereke a cselédjüknek a védnöksége alatt. Noshát, én nem néztem rájuk, de a két nagyobbik odaköszön: – Kezitcsókolom… S itt meg kell állni. Mert hozzátették a megszólítást is, de tudni kell, hogy gyermekkoromtól kezdve, amikor még ez a szó nem volt annyira elnyűve, mint ma és más értelme volt, engem Bibó Babának hívott mindenki. Noshát, amikor a gyerekek üdvözöltek, hogy „kezitcsókolom”, hozzátették ezt a megszólítást is, amit most nem mondok, mert akkor nem jön ki, lelövöm a poént. A két nagyobbik szóval köszönt, mire azt mondja a lány a legkisebbnek, a kis Tamáskának: – Tamáskám, köszönj te is Baba bácsinak! Erre a gyerek abban az érthető rémületben, amit az én látványom nyújtott neki, belekapaszkodik a cseléd szoknyájába és hátrahúzódik, s a következőt mondja:
*
Bibótól levelet kaptam katonakoromban
Érettségi után fölvettek Óbudán egy egészségügyi szakiskolába, és a katonaviselés alól hivatalos fölmentést kaptam. Az oklevél megszerzése után már túlkorossá váltam, és 1963-ban rövidített szolgálatra a Bükk-hegységben lévő Pétervására nevű kis faluba hívtak be. Ennek határában volt egy jóformán fűthetetlen fabarakk, egykori csendőrlaktanya. Cudar hideget kaptunk. Amikor tavaszodott, a településen átkanyargó kis patak a hóolvadéktól órák alatt morajló hegyi folyóvá duzzadt és elöntötte a községet. Minket mozgósítottak, és derékig érő jeges vízben igyekeztünk a lakosság értékeit menteni. Életre szólóan kifáztunk, és panaszos levelet írtam haza, többek között idős mesteremnek, Bibó Lajosnak is, aki, mint két világháborút megszenvedett „öreg harcos”, becsületesen, de kissé gunyorosan, rögtön válaszolt:
„Kedves Tibor, megkaptam leveled és beszámolód vidám, szép életedről. Mire e levelet megkapod, néhány nap és vége a gyöngy napoknak. Nade, elég is belőle ennyi, amennyit eddig átvészeltél. Viszont bölcs ember – ha ez sovány vigasz is az adott pillanatban – mindig a még rosszabbra gondol és ezzel valamicskét csillapítja kinját. Itt fiam semmi ujság, távolléted óta egyszer láttam a fiúkat, a nagy hidegben nem igen mozdultam ki. Teljes testi és lelki tespedésben áporodok, ez már valóságos fölbomlás. Viszont nem rólam van szó, hanem rólad. Remélem különösebb megrázkodtatás nélkül megusztad ezt az üditő közjátékot és ami a legfontosabb, épkézláb, egészségesen „jelentkezel” a karzat enyhet adó sarokasztalánál. Feri ujságolta, hogy irtál nekik is és ő válaszolt is leveleidre. Gondolom, az enyhébb idő beálltával könnyebb a bakkancs és bátrabb képességgel véded a hont és annak közegészségügyét. Ügyelj pajtás magadra és mundérba kényszerített költői ábrándjaidra, amelyeknek – a tapasztalat szerint – fölöttébb nagy becsületük szokott lenni a kiképző őrmestered és káplárod szemében. Szeretettel üdv. öreg cimborád. Hmv. 963. márc. 20. B. bácsi. Üdvözli Erzsike néni” A „karzat” kifejezés a Fekete Sas földszinti nagy termének akkori, nyitott karzatát jelölte, ahol szombatonként este beszélgetni mindaddig összegyűltünk, amíg Baba bácsi meg nem vakult. A „Feri” emlegetése máig hű barátom, Vincze doktort jelenti. *
Készülődés Bibó Lajos 80. születésnapjának megünneplésére
Ebben az időben Baba bácsi már egyre gyöngébb volt, alig látott és visszahúzódott. A régi kortársai mind meghaltak, vagy már megszakadt velük a kapcsolata. Mi maradtunk néhány fiatal, akik hűségesen kitartottunk mellette, és izgalommal készülődtünk a közelgő 80. születésnapjára. Szerettünk volna neki meglepetést szerezni. Említettem Erdős Péter festő barátunknak, hogy jó lenne, ha rézdomborítást készítene róla, egy portré plakettet, és ezt adnánk neki ajándékul. Az ábrázolás olyan jól sikerült, hogy már-már sajnáltuk átadni, ezért elhatároztuk, hogy a leghűségesebb barátoknak terrakotta másolatot égettetünk ki róla, és ezeket osztjuk meg magunk között.
Erdős Péter festőművész bronzplakettjéről készült terrakottamásolat
*
1968-ban „Subások” címmel a Magvető Darvas József előszavával kiadott egy kis kötet, amelyben legszebb népi tárgyú elbeszéléseit, novelláit gyűjtötték össze. A kortárs író ezzel próbálta volna Bibó Lajost újra visszacsempészni az élő irodalomba. A kötetet már jóformán vakon dedikálta. Halálát követően, amikor a Vásárhelyről elszármazott Moldvay Győző költő és publicista Hatvanban irodalmi estet rendezett, azon a régi társaságból többen részt vettünk, és a két kiváló színész: felül Ungvári László, alul pedig a szintén vásárhelyi születésű Bessenyei Ferenc is dedikálta. (Fotó: Szenti T.) * Bibó Lajos halála előtt negyed évvel rövidített formában megjelent jelentős családregénye, az Anyám. Ekkor már teljesen vakon, rutinból dedikálta könyvét. Felül Vinczének diktálva a szöveg bekezdését Ferenc írta meg helyette, majd alul én jegyeztem be halála pontos dátumát. (Fotó: Szenti T.)
*
Az antikváriumokban lestük és vásároltuk régi könyveit. „A föld fiá”-ból sikerült két példányt is szereznem. Az első kiadást még 1961. szept. 4-én dedikálta, Vincze Ferenc fotójával, amint a dolgozó- és fogadó szobájában, az asztalánál ír. A másik példány a második kiadásból való volt, amelyet balra fent ceruzával, dátum nélkül dedikált ismeretlenül maradt családnak, majd jobbra nekem dedikálta 1969. április 11-én. *
A „Sötét hajnal” című regénye szintén két dedikálást kapott: a címoldalon Nagy János barátjának még 1943-ban dedikálta. Különös, hogy itt háromszínű, három írástípus található. Balra a kék tinta bizonyosan Bibóé. Nagy valószínűséggel mellette jobbról a fekete is tőle származik. Alul a zöld színű írás föltételezhetően azon személytől eredt, aki a dedikálást kérte és a nevét, dátumot önmaga írta oda. *
Bibó Lajostól találtam két ponyvaregényt is. Ezek csak, mint filléres kiadások voltak ponyvajellegűek, s bár nem Nobel-díjas kötetekről van szó, ezeket mégsem fércmunka jellemzi. Ahogy Bibó fogalmazott, valamennyit kenyérkereseti szempontból írta. Történeti szempontból is érdekes az összefirkált címoldalú kis kötet, amelynek a kiadó a borító lap belső oldalán a híres Karády Katalin színésznő hirdetését közölte. Ennek tartalma nagy valószínűséggel a háborús, nyomorúságos időket tükrözi.
*
* Visszatérve Moldvay Győző társunk szervezésére, alább közreadom a hozzám írt levelét, amelyben többek között a hatvani Bibó irodalmi emlékestről tudósít, és csatolta a meghívóját:
(A „Mikulás” kifejezés Galyasi Miklós „beceneve” volt.)
* Külön mappában nézhető meg az a fotóalbum, amelyet Bibó Lajosról, baráti köréről és életének utolsó éveiben ünnepléséről, majd a haláláról, temetéséről készítettem.
Hódmezővásárhely, 2011 novembere.
|
