|
IRODALMI OLVASMÁNYAIM ÉrtelmezésekBEVEZETŐ
Már nem emlékszem mióta fogalmazok, de azt tudom, hogy kisgyerekkorom óta születnek bennem történetek, amelyek kikívánkoznak. Azok az esték világosan élnek, amikor az egész napos munka után Terka nagynéném elővette a Magyar Népmesék kötetet, és a nagycsalád közös életterében, a konyhában fölolvasott. Eleinte ritkán fordult elő, majd könyörgésemre egyre sűrűbben szórakoztatott. Egyiken sem aludtam el, ahogy várták. Anyám bevitt a szobába és lefektetett. Behunytam a szemem, de nem bírtam elaludni. A mese az idegeimet néha a végsőkig fölkorbácsolta. Forgolódtam. Beleéltem magam a hősök helyzetébe, máskor rémülten figyeltem a sötétben, hogy mikor jön elő egy szörny, vagy a legyőzött gonosz, és próbáltam megfejteni azt a számtalan kérdést, amely sokasodott bennem. Különösen két történet fogott meg: Fehérlófia, valamint Ráadó és Anyicska. Amikor Terka néném anyámmal éjjeleken a mások ruháit varrta, a szobában apám olvasott föl a Körmendy nagyapám vásárolta Tolnai Új Világlexikona köteteiből. A korai kettős hatás: évezredek kultúráját magába foglaló, szürrealista álomvilág, és a valóságot tudományos magyarázatokkal bemutató értékrend a későbbi tanulmányaim, olvasmányaim során összekapcsolódott bennem. Gondolataimat akkor kezdtem papírra vetni, amikor hetedik éves1 koromban megtanultam írni és olvasni. Tizenéves koromban volt olyan tél, hogy Zola Rougon-Macqart regényciklusának valamennyi kötetét elolvastam, majd jöttek az orosz, skandináv és amerikai klasszikusok. Szégyellem, de Francois Villon költészetét három különböző fordításban hamarabb ismertem, mint a később imádottá vált Petőfi Sándort, Arany Jánost, Ady Endrét, József Attilát, Juhász Gyulát, és az erdélyi magyar költők2 verseit. Ma mintegy tizenkétezer kötetes könyvtáram van, amelyből a változatlanul táguló érdeklődésem szerint szellemileg táplálkozom. Ezek a hatások juttattak hozzá, hogy a világot ne csak egy síkban lássam. Látóköröm fejlődését egyik részről növelte az, amikor kenyérkereső szakmámban, az egészségügyben negyvenhárom évet töltöttem el – ebből huszonhármat kórházban –, ahol egyszerre láttam emberek születését, kínokban vergődését, elmúlását, vagy azt az örömet, hogy gyógyultan távoztak. Az általam élt korban megismerhető, hozzám eljutott természettudományok sohasem hagyták, hogy eredményeit figyelmen kívül hagyjam, és letérjek a valóság ösvényéről. Másik részről a néprajzzal való foglalkozás során szereztem tapasztalatokat. Ehhez történelmi ismeretekre volt szükségem. Előbb a vásárhelyi nagy határban a tanyavilágot akkor kutattam, amikor pusztulását, és a hagyományos paraszti élet fölbomlását tárta elém a történelem. A Nagy Rendező micsoda tragédiák közé vetett be szemlélőnek! Itt jöttem rá, hogy minden sors a régmúltban kezdődött. Ekkor mélyebbre ástam. Több levéltárban kutatva, az élet egyre újabb fejezetei bontakoztak ki előttem. Eljött az idő, amikor a szétforgácsolt kövek mozaikképpé összeálltak, és a kezdeti csőlátás többdimenziós3 világgá tágult bennem. Öntudatlanul így váltam a reneszánsz ideál késői, szerény követőjévé. Valamennyi történetben az Embert kívántam ábrázolni és megismerni, majd mélylélektani és etológiai megfigyeléseken keresztül minél hűbben megformálni. Ebből kihagyhatatlan Isten, aki a megismerésekhez Utat4 mutatott. Ahogy a kézimunkának is van színe és fonákja, minden sorshoz valóság és ábránd egyaránt kellett, amelyeket művészi szinten, teljes hűséggel csak úgy érzékelhetünk, ha előbb befogadjuk, hogy bennünk éljen tovább. Fontos volt táguló kombinatív készségem kihasználása, hogy a közel hetvenéves tapasztalatommal kialakított sok információból milyen adatokkal tudom összekapcsolni a bemutatásra váró történet magyarázását, amikor kultúrát, civilizáltságot és életformát kellett egymás mellé rendezni. Párhuzamot vonni, szétszedni vagy összerakni, tagadni és bizonyítani, elismerni, befogadni, netán elutasítani. Ezek közben lehetett bizonyságot tenni arról, hogy az agysejtjeimben elraktározott adatokat hogyan lehet kiválogatni és mondatokba fogalmazva új minőségben közzé tenni. Egész életemben küzdöttem az elmagányosodás ellen, mert amit ismeretből összegyűjtöttem, bár még mindig igen kevés, ahhoz elég lenne, hogy egy lakatlan szigetre kerülve, azt benépesítsem velük, és ne vágyjak vissza a mai civilizációba. Urbánus környezetemben szellemi egyedüllétemet csak értékeim másokkal való megosztása enyhítheti. Természetesen olyan terjedelmű, számomra nagyon kedves művek bemutatásával, mint Lev Tolsztoj Háború és béke vagy W. S. Reymont Parasztok című regénye, nem kísérletezhettem, mivel ezek újramesélése külön könyvet igényelt volna. Ez a kötet nem más, mint a saját lelki szűrőmön keresztül, az agyamba és szívembe elraktározott világ néhány részletének bemutatása úgy, ahogy bennem kikristályosodott. A történeteket újramesélem az én olvasatomban. Fejezeteit nem szabad összetéveszteni az irodalomtörténeti tanulmányokkal. József Attila Ódáját például számos kiváló szakember vette már górcső alá. Miért vetélkedtem volna velük én, az outsider? Még fölöslegesebb lett volna „száz könyvből megírnom a százegyediket”, innen-onnan idézeteket hűen kiollózni és hivatkozni szerzőikre. Hemingway esetében kellett szomorúan látnom, hogy kezdetben mennyire magasztalták, később egyesek már írónak sem nagyon tartották. Megítélése tele van zagyva ellentmondásokkal. Ezt a csapdát akartam elkerülni, amikor a magam ítélőképességére hagyatkoztam. Előbb megírtam saját véleményemet, utána kezdtem el a vonatkozó szakirodalomban búvárkodni, és bizony gyakran kritikusan csóváltam a fejem, és bosszankodtam, mennyire más nézetet vallok. Az egyes szakmai elemzésekből jóformán hiányzik az ember- és lélekismeret. De nem vagyok döntőbíró, sem öntelt, aki magát csalhatatlannak képzeli. Az objektív világban a legszubjektívebb az ember és alkotásának megítélése. Olyan vizsgálódás ez, mint amikor a taot boncolgatjuk: ettől már nem azonos a taoval.
Hódmezővásárhely, 2007. július 27. Szenti Tibor
1 Késő ősszel, 1939. november 9-én születtem, ezért év vesztesként kerültem iskolába. 2 Kányádi Sándortól például van olyan kötetem, amelyiket előbb Kolozsvári otthonában, majd egyik hódmezővásárhelyi látogatásakor is dedikált nekem. 3 Az eleve háromdimenziós Tér, valamint az Idő, a Szellem és a Lélek együttese, amelyek Sorsot alkotva meghatározzák az emberi életet. 4 Krisztushívő keresztény vagyok, de a világvallások és a természeti népek túlvilági hitének is kulturális befogadója. Senki se vallja magát hívőnek és emberszeretőnek, aki társainak hitét, vele kultúráját kirekeszti! Világlátás nincs Isten-, ember- és természetszeretet nélkül! (Tao talán legjobb fordítása: az Út.)
VILÁGIRODALOM
ÓKOR
GILGAMES ÜZENETE
GILGAMES ENKIDU Fejér Csaba agyagtábla vésetei
Bevezető Eddigi ismereteink szerint a Gilgames eposz[1] a világ egyik legrégebbi irodalmi műve, amely az ókori Mezopotámiában egymást váltó sémi eredetű népek[2] újrafogalmazásában, kibővítésében, de sumer[3] nyelvű előzményre épült. Magyar szépirodalmi átültetése Komoróczy Géza akkád eredeti prózai fordításából, és a két, korábbi német nyelvű kiadásból történt. „Rákos Sándor műfordításai jelen formájukban öntörvényű, szuverén költői alkotások” – jegyezte meg Komoróczy.[4] „A sumér–akkád irodalom sajátos módon kétszer került a világirodalom áramába. Először évezredekkel ezelőtt, a világirodalom forrásvidékén, a zsidó és görög irodalommal való kölcsönhatása folytán. Másodszor a XIX. század második felétől napjainkig” – fogalmazta Rákos Sándor, majd az ékírásos irodalomnak ezt a terjeszkedését így jellemezte: „…talán nemcsak egy ismeretlen múlt idő birtokbavételére hosszabbítja meg a világirodalom körének sugarát, hanem az elképzelhető hatások láncreakció-tövénye szerint a jövő felé is.”[5] Rákos Sándor szavaival teljesen azonosulni tudok. Aki elolvassa ezeket az eredetileg ékírással, nyers agyagtáblákba nyomott szövegeket, különösen a Gilgames eposzt, érzékelheti, mennyire hozzánk is szólnak a bennük rejlő, mély filozófiai bölcsességek és tanítások. Ahogy az idő múlik, világunk bonyolódik és elembertelenedik. Akár a Bibliát, ezeket a könyveket is egyre sűrűbben veszem elő, hogy aggasztó kérdéseimre feleletet kapjak. A köteteket mindig megnyugvással helyezem kéz közelbe. Ahányszor ismét föllapozom, még a korábbi kérdésekben is újabb megvilágosodást nyerek. Nem véletlen. Az emberi lélek együtt változik a szellemmel és a hittel. Az ékírással született gondolatok olyan mély mentális rétegünket érintik, amihez nekünk kell fejlődni, hogy egyre többet megértsünk az ember örökérvényű természeti törvényeiből, amelyeket az évezredekkel korábban megfogalmazott eposzok tükröznek. Ahhoz, hogy megértsük, hová megyünk, világosan kell látni, honnan jöttünk, és érezni annak szellemi súlyát, amit elődeink hagytak ránk. Ha ezt tudásbatyunkban nem cipeljük magunkkal, könnyebben lépdelünk, de nem a fölemelkedés, hanem a kultúra hanyatlása felé.
Ki volt Gilgames? Az első, újasszír tábla szerint, Gilgamest Aruru, a sors-teremtő istenasszony formálta:
„Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember, senki más emberfia nincsen kívül-belül hozzá hasonló. Olyan, mint szarvak öklelése, vagy sújtó kardok zuhanása…”
Gilgames puszta kézzel öli meg az oroszlánt. A Kr. e. III. évezred második feléből. (Hengerrészlet, a British Múzeumból.)
Gis – ahogy az óbabiloni táblák rövidítve írják a nevét – észben és erőben páratlan volt. Az élet és a hír örökkévalóságát kereste. Átlátott múlton és eljövendőn. A vízözön utáni második államban, Uruk városban 126 évig[6] királyként uralkodott. „…éjjel-nappal falakat épít”. Felügyeli, hogy a városállam munkára fogott egész népessége jó minőségű, égetett téglát használ-e, netán napon szárított, porlandót; hatékonyan dolgozik, és szakszerűen rakja föl a falakat, bástyákat vagy sem? A közel-keleti oikumenében[7] a jégkorszak elmúltával, a korábbi gyűjtögető, vadászó közösségek letelepedtek, és gyarapodó városállamokat alapítottak. Megkezdték a földművelést és állattartást. Mintegy nyolc évezrede olyan anyajogú települések jöttek létre, mint a szent földi Jerikó, vagy a törökországi Chatal Hüjük. Mezopotámiában – A Gilgames eposz korában – ezeket követi a már apajogú, megszilárdult városállamok sora, egyeduralkodókkal. Az agrárkultúra hatására élelemfölhalmozódás következett be, amely a tömegeltartás biztonságát garantálta, megindította a rendszeres kereskedelmet és az árucserét. A gazdagodás lehetővé tette, hogy a társadalom elkülönüljön, és olyan, nem termelő rétegeket is foglalkoztasson, amelyek a közösség számára nélkülözhetetleneknek bizonyultak. Többek között ezek voltak az írnokok, papok és katonák. Utóbbiak védték a közösséget és a raktárakban fölhalmozott értékeket. Gilgames, Uruk félisten-királya, a védők munkájához szükségesnek tartotta, hogy a települést erős fallal körülvegye, amely megakadályozza az ázsiai puszták felől időszakosan betörő, még le nem települt népességek fosztogatását. Ezzel védte a rábízott közösség létét és kultúráját. Példája futótűzként terjedt. E nélkül nem fejlődhettek volna ki azok a csodálatos városállamok, amelyek máig értékes leletekkel gazdagítják az emberiséget. (A robbanásszerű haladásra jellemző volt, hogy Hódmezővásárhelyen is, a dr. Horváth Ferenc szegedi régész által föltárt, közel hétezer éves, világhírű gorzsai tell[8] ásatásánál a település körül erős védelmi földfalat talált.) Uruk város esetében a gond az, hogy Gilgames rendkívül keménykezű uralkodó volt. Éjjel-nappal dolgoztatta alattvalóit, akik elfáradtak, nem bírták a sok munkát, és lázongani kezdtek. Kérték Aruru teremtő istent, hogy Gilgamesnek alkosson ellenfelet, aki majd párharcukban leköti energiáját, és az elhúzódó küzdelem alatt végre pihenhetnek. Csakhogy Gis tökéletesebbnek bizonyult. Az, hogy átlátott „múlton és eljövendőn”, jelezte, korábbi történelmi tapasztalatokkal rendelkezett, és ezekből megítélte a közösség várható sorsát. Ma világos előttünk, hogy a jelen csak elmeszülemény, az idő harmadik dimenziójaként az ember találta ki, de számunkra nem létezik. Az anyagi világ állandó mozgásban van, így az emberi testet fölépítő atomok szintén. Mire érzékszerveinken a jelent fölfogjuk, majd bioelektromos áramként az idegsejteken keresztül eljuttatjuk agyunkba, és ott azonosítjuk, ez már a múlt. Ha a vázolt élettani folyamat a másodperc töredéke alatt játszódik is le, amelyet rövidsége miatt nem érzékelünk, a jelenről lekéstünk. Csak a múltat tudjuk megtapasztalni, mert közben az idő tovább futott. Gilgames, aki isteni képessége szerint a jelenben élt, jobban érzékelte az idő sürgető folyását, és népének nem hagyott időt ahhoz, hogy a múltban éljen. Ezt azzal érte el, hogy folyamatosan, megállás nélkül dolgoztatta őket; vele a jövőt: a biztonságot és az életet állandósította. Ehhez természetesen becsvágy is kellett; az a képesség, amellyel megmutatta, mire képes. Gilgames az a sokat akaró, korszerű és ésszerű hős volt, aki végleg kilépett a korábbi vadászéletmódból, s a városiasodó, civilizált fölemelkedés felé vezette népét. Ha a mondavilágról lehámozzuk a mítoszt, az istenit, a történelemben számtalan olyan alakot találunk, akinek archetípusa Gilgames volt. Az erőszakos, a zsarnok figurája, aki magát csalhatatlannak, pótolhatatlannak érezte, minden korban megjelent. Ott élt Odüsszeusz alakjában, aki hajójában egyre embertelenebb utakra űzte társait. A római kor beteg lelkületű, akarnok császárjainak viselkedéséből létrejött a cezarománia. Születtek hódító Dzsingisz kánok, Napóleonok; a XX. század történelmi poklában találkoztunk Sztálinnal, Hitlerrel, Pol Pottal, akik népüket éppen úgy sanyargatták, mint fajgyűlöletből más nációkat. Elfajulásuk mindig azon múlt, hogy őrületük mekkora teret kapott, és meddig hagyták őket ténykedni. Gilgames sohasem jutott el a negatív történelmi utódok példájáig. Őt leginkább Nagy Péter orosz cárhoz lehetne hasonlítani, akinek személye az orosz történelem egyik legnagyobb formátumú, egyben legvitatottabb alakja volt. Uralkodása nemcsak a korát, de az utókort is megosztotta. Mitikussá vált. Egyesek Antikrisztust véltek benne fölismerni, mások az erőszakos nyugatosítása miatt nagy államépítőként tisztelték. Az bizonyos, hogy miközben puritán életet élt és maga is keményen dolgozott, 1703-ban, a Néva folyó torkolatánál új várost kezdett építeni, amely 1712-ben Szentpétervár néven Oroszország fővárosává vált. Költői a kérdés, vajon akár Gilgames, akár Nagy Péter, boldogult volna a fal építésén elbóbiskoló, esetleg ledér asszonyokat hajkurászó, semmire való munkásokkal? Szükséges-e a keménykezű pallér szerepében élni annak, aki a biztonságot nyújtó jövőt építi, amely áldozatokat kíván a jobb élet reményében?
Mit tudunk Enkiduról? Az agyagtábla így ír róla:
„Tetőtől-talpig szőr borítja, haja asszonyhajként zuhog le; teste tömött gabona-asztag… Semmit nem tud a városokról, semmit nem tud az emberekről; ……………………………………………………………….. Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön, a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz. A víz eleven nyüzsgésével telik szíve az itatónál.”
Enkidu a természet tiszta életű vadembere, aki együtt lakik az állatokkal, amelyek értik és figyelnek rá. Elfogadják vezérüknek. Mai szakszóval élve, közöttük ő az alfa hím. Kipling: Dzsungel könyvében a főhős, Maugli egyik első elődje. Ő az emberiség előző életformáját, a hordákban vadászó, gyűjtögető archetípust testesíti meg, aki ekkor, a nagy társadalmi átalakulás idején, még nem volt ismeretlen. Gilgames ellene való fegyverül ki is használja tudatlanul naiv őstermészetét. Egy vadásszal Istár[9] szerelem-őrző templomából örömlányt hozat neki. Enkidu
„…majd összeforr véle, megismeri a nő szerelmét s azután már nem ura többé az ártatlan föld erejének: megutálja tulajdon testét s nyája is menekül előle!”
Tipikus esete ez a megrontásnak, amikor a szűz hamvasságát letörlik. Milyen érdekes az ellentétes párhuzam. Idézzük föl Bartók Béla Cantata profanajának székely–román balladatörténetét:
„Volt egy öreg apó, Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia… Nem nevelte őket Semmi mesterségre… Hanem csak nevelte Hegyet-völgyet járni, Szavasra vadászni…
Erdő sűrűjében Szarvasokká lettek…
Az ő édes apjok… …őket hívó szóval hívta… Gyertek vélem haza, Jó anyátok vár már!…
A legnagyobb szarvas, – Legkisebb fiuk – Hozzá imígy szóla… De mi nem megyünk: Mert a mi szarvunk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A mi karcsú testünk Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; Karcsú lábunk nem lép Tűzhely hamujába, Csak puha avarba; A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak hűvös forrásból.”
Az Enkidu által megélt fejlődés a népballadák keletkezésének idejére vággyá erősödik. Az ember kezdi megelégelni az urbanizációt, és visszavágyik a természetbe. A folyamat ma ott tart, hogy a nagy városok már alig élhetők. Elfogadjuk azokat a kulturális és civilizációs adományokat, amelyek nélkül életünk sivárabb és küzdelmesebb lenne, de mobil telefonostól, televízióstól, számítógépestől együtt kivonulunk az agglomerátum kertes övezetébe, ahol reggelenként nem villamos csörömpölésére, hanem madárcsicsergésre ébredünk. A következő esemény – amelyet a második, óbabiloni tábla beszél el – korunkra ugyancsak megfordult. A nő társaságában a városba igyekvő Enkidu
„Ivott, hej, ivott a borból hét kancsóval!
Fölujjongott szíve tőle, fölragyogott az orcája. Cirógatta magát, becézgette magát, gyapjas testét végigsimította. Iromba tagjait olajjal dörzsölgette… Máris-máris emberré lett!”
A bor jótékony hatással volt rá, tőle megszelídült. Nem kezdett el törni-zúzni, mint korunkban, ha a fiatalok az éjszakai tivornya után hazafelé tartanak, hanem „emberré vált”. Ennek is köszönhette, hogy bár Gilgamessel összemérték erejüket és nem bírtak egymással, nem gyűlölt ellenségként távoztak, hanem
„Megölelték-csókolták egymást s örök barátságot fogadtak.”
Humbaba ábrázolás a British Múzeumból. Babiloni lelet a Kr. e. II. évezred kezdetéről.
Első közös, hősi cselekedetük is Uruk város további fejlesztésével függött össze. Elmentek az erdőhöz, hogy az építkezéshez fontos, legkiválóbb fát, a cédrust kivágják, amelyet Humbaba, a mitikus cédrusszörny őrzött. Enkidut félelem fogta el, amely érzés ismeretlen volt Gis szívében. Legyőzték az erdőt védelmező fadémont. Kivágták az építkezések folytatásához szükséges cédrusfát, és leúsztatták az Eufráteszen. Tettükkel a mítosz istenei közül többnek az ellenszenvét és haragját váltották ki. Következő harcukban az Istár szerelmével dacoló Gilgames ellen égi bikát teremtet a megbántott istennő, de ezt is legyőzik. Enkidut ettől kezdve riasztó álmok gyötrik, fogy az ereje és megbetegszik.
Gilgames legyőzi az égi bikát. (Máshol: megfékez egy bivalyt.) Akkád hengerrészlet Mariból. (A Damaszkuszi Múzeumban őrzik.) A Kr. e. III. évezred második feléből.
Halálos ágyán
„Előhívatja hű barátját, Gilgamest, s így búcsúzik tőle: »Gonosz rontás szállott meg engem, azért kell vesznem nyomorultul! Ágyban rothadok el, barátom – ne úgy sirass, mint azt, ki harcban, méltó ellenfél fegyverétől találva, hullott le a porba. A küzdés elől meghátráltam: kétes halál lesz hát a bérem! Pedig csak az boldog s szerencsés, aki fején büszke sisakkal, karján vassal[10], karddal kezében, harcmezőre jut odaútra!«”
Az emberi szellem nemcsak fejlődik, hanem érett állandóságot is elárul sok olyan erkölcsi kérdésben, amely az együttélés alapvető normáit foglalja magában. A hősökre vonatkozó elvárásokat már e korai történelmi időszakban megalapozták. Az idézett mondatokról Petőfi 1846 decemberében írt verssorai jutnak eszembe, pedig ekkor a Gilgames-legendát őrző táblák, és a magyar fordításuk még ismeretlenek voltak:
„Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! ………………………………. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! ………………………………. Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej…”
Enkidu halott. A nyolcadik, újasszír táblában Gilgames olyan búcsúra fakadt, amely máig mintájául szolgál a népi siratásnak, de belőle nagy költőink is tanultak. Gis előbb fölsorolta, hogy kik és mik sirassák barátját. Részlet a hosszú énekből:
„Sirassanak a bekerített Uruk vénei, akik egykor kinyújtott karjuk áldásával kísérték az útrakelőket! Sirasson meg a zöld mező is, anyádként gyászoljon, sirasson! Sirassanak a kősziklák is, amelyek látták vonulásunk! Sirasson a tigris, oroszlán, párduc, vadmacska és hiéna, medve, vadbivaly, szarvas és őz, sirasson a kőszáli kecske, a kormos-szarvú – erdő-mező vadja sirasson! …………………………………………………………….. Sírjanak nővérek, fivérek – ezek megtépve dús szakálluk, azok hajuk zuhogó fürtjét sírod fölött lenyesve!”[11]
Gilgames föltette magának a kételyéből eredő kérdést: meghalt-e valóban a barátja?
„Hős Enkidu, szívem barátja, milyen álom béklyóz, felelj hát! Milyen sötétség hullt szemedre, milyen süketség dőlt füledre, hogy csak fekszel s nem mozdulsz többé?”
Ezután fizikális halottkém vizsgálatot végzett, ahogy egykor a természeti népek, vagy nálunk a föld gyermekei még a XX. század elején is tették:
„Megérintem szemed – nem néz föl! Megérintem szíved – nem dobban!”
A magyar, de az eurázsiai népi siratóénekek is ősi elemeket tartalmaznak. Eredetileg az anyajogú társadalom korára nyúlhatnak vissza. Elsősorban a nők adták elő, a halottra vonatkozó jellemző tulajdonságok fölsorolásával. Bennük gyakran pogány elemek említése éppen úgy jelen van, mint a keresztény egyház temetési szertartásából a pap és a kántor búcsúszövegének egyes, gyakran idézett részletei. Állandó szöveggel nem rendelkeznek, improvizórikusak. Az ismétlődő részeik monotóniája – a magyarság körében a kevésbé irodalmi értékű „jaj”-gatás – a halál nyomasztó érzését fokozzák. Versjellegüket a gondolatritmus, a hasonló sorkezdetek, és ha éneklik, a recitáló, parlando dallam adják. Rövid részlet egy dávodi (Bács-Bodrog megyei) siratóénekből:
„Ja-ja-ja-jaj, aranyos jó bátyám jaj de nem is gondótam, hogy ijen hamā elmentél tőlünk! Jaj, jaj, jaj, Istenëm, Istenëm, hogy is sirassam? Jaj, de nagyon hamā itt hagyott bennünket!…”[12]
Gilgames fájdalmát semmi sem enyhíti. Fölsejlik benne, hogy egyszer talán neki is így kell az élettől búcsúzni. Egyáltalán mi az élet és a halál? Erre az állandó emberi kérdésre feleletet vár. Emlékszik, hogy Um-napisti[13] a vízözönkor örök életet kapott ajándékba. Elindul a hosszú, veszedelmekkel teli vándorúton, az örök élet lehetőségének elnyerését megismerni. Fontos kitérőként idézem a kötetből az Istár pokolra száll című eposzt, amelyben a termékenység buja istennője leszáll az enyészet világába, ahogy a természet is minden ősszel meghal. Az alvilág úrnője megijed, hogy húga hatalmára tőr, ezért megparancsolja, éppen úgy bánjanak vele, mint a halandókkal. Birodalmának – a számmisztika korai említésével találkozunk itt – hét kapuja van[14]. Ezek egyre mélyebbre vezetnek az alvilágba. Az őrök a bejáratoknál elveszik tőle ruházatának egy-egy darabját. Minden testét takaró tárgytól megfosztva, ahogy a halandóknak, neki is mezítelenül kell belépni a holtak birodalmába. Az első szigorú jelzés ez az emberiség történelmében, hogy még a leggazdagabb, a legkiváltságosabb is azon mód távozik az élők sorából, ahogy oda megszületett. Hiába gyűjtöttünk vagyont, tartottunk családot, mindent el kell hagyni. A kifosztásnál és megszégyenülésnél azonban a halálnak sokkal súlyosabb büntetése az, hogy pőrék maradunk. Amíg, ha más nem, akár egy nyakunkban hordott függő is takar valamit, amelyben még kapaszkodhatunk. Amikor a természet megfosztott bennünket szőrzetünktől – ahogy Desmond Morris angol etológus írta – nem maradt más, mint a „csupasz majom”[15]. Vagyis, már nemcsak testünk titkát nem tudjuk elfödni, de lelkünk is mezítelen marad. Egy idő után ugyanis minden ember felelős a saját arcáért! Ez a kiszolgáltatottság szörnyűbb kín, mint a test födetlensége. Gilgamesnek hasonló, nehéz utat kell megtennie, mint Istárnak. Vándorlása során isteni mivoltával nem nagyon törődnek. A fáradság, az elgyötrődés, az elpiszkolódás és ruháinak elrongyolódása testi-lelki lefeslésére utal, de barátjáért ezt is vállalja, ahogy Orfeusz sem félt az alvilágba menni szerelméért. A tizenegyedik táblából megismerjük Gis szenvedését:
„Hogyan kell viselkednem, ó, mondd, hová szökhetek innen? Tagjaimat már megragadta a Ragadó[16], velem kél s fekszik – akárhová is menekülnék: előttem jár s vár a küszöbnél!”
Um-napisti megenyhül és így szól Ur-sanábihoz, egykori hajóstársához:
„Az embert, kit idevezettél, kinek testét rongyok borítják, szépségét durva, pácolatlan bőrök fedik el, vidd az embert a fürdő-hely sekély vizébe, hogy rongyait tisztára mossa; testét hófehérre sikálja; a durva bőröket levesse és az elsodró tengerárba dobálja sorra valamennyit! Teste szépségben fölragyogjon, villanjon meg fején a kendő; meztelensége hőshöz méltó köntösbe s ingbe öltöztessék!”
E kitérő után térjünk vissza a kilencedik újasszír táblához, amelyben Gilgames beszámol az őséhez vezető vándorútja elejéről. A gyönyörű szöveg így fogalmazza meg fölismerését, hogy ő is áldozat lesz, és többé nem térhet vissza az élők közé, valamint a további szándékát:
„Én is, én is meghalok holnap, holnapután, vagy még korábban; miként is tudnám elkerülni párducléptű Enkidu sorsát? Félelem ragad meg engem, halálfélelem szállt szívembe; ezért járok a pusztaságban, ezért sietek, a Nap útját követve, Um-napisti őshöz…”
Előbb skorpió-emberpár állja útját, de megesik rajta a szívük, és a „halottak útján” tovább engedik. Ezután a hegy gyomrában, „ős-sötétségben” jár, míg ismét fényre ér, és „az istenek tündöklő gránátalma-kertjében” találja magát. Csábítják a gyümölcsök, de ő nem enged a kísértésnek és tovább halad. Ha bűnbe esik és gyümölcsöt szakaszt, úgy jár, mint Éva a Paradicsomban, vagy Orfeusz az alvilágban, amikor Euridikét kereste. A tizedik, újasszír tábla szövegéből megtudjuk, hogy Gis a halál tengeréhez ért, ahol Szidurival, az istenek kocsmáros nőjével találkozott. Ebben a részben olvashatjuk a világirodalom egyik legszebb halálbánatát zengő sorokat. Gilgames így szól:
„Arcom bőre a csontra száradt, orcáim gödrösen beestek, hátam görbe, mint aggastyáné, ifjú testem megtörtnek látszik s komor tekintetem mutatja, milyen fáradt lehet a szívem? Ezt mondod-é, te csaplárosnő? S miért buzog a gond a szívemből? Miért merült lábam bokáig vége-hossza-nincs út porába, Miért surranok hátrafülelve, mint akit gonosz ellenség űz? Miért bújok árnyam elől is, mint aki fél a napvilágtól? Ezt kérded-é, te csaplárosnő? Istenasszony, halld hát a választ: ………………………………………………………………… Hány harcon és mennyi halálon gázoltunk át, gyors vér-folyókon, mellettem járt, velem jött mindig hős Enkidu, a párducléptű. Hol van a hős? Enkidu hol van? Hová lett ő, ki puszta kézzel ment neki a fenevadaknak? Szörny-ereje, mondd meg, hová szállt? Utolérte őt is a minden embert sújtó hatalmas átok! Hét éjjel és hat nap sirattam s csak mikor a hetedik hajnal láng-fogata az égre szökkent – akkor engedtem eltemetni!”
Enkidu és Gilgames egyik közös hőstettének, a vadak megfékezésének ábrázolása. (Kr. e. a III. évezred első feléből.)
Gilgames elbeszélésében meghökkentő fordulat következett be, amit egy kétharmad rész istentől nem vártunk volna. Érzelmi ellágyulása után – amely jelzi a benne lévő harmadrész ember lelki megnyilvánulását – az a Gis, aki puszta kézzel ölte meg az oroszlánt, látva barátja elmúlását, rettegni kezd:
„Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől, menekülnék, elfutnék tőle, de érzem, mindenütt utolér: barátom sorsa követ engem, ránehezedik vállaimra, előle szöktem messze földre, vége-hossza-nincs utat járva; Enkidu sorsa követ engem, ránehezedik lábaimra, előle szöktem föld alá is, leszállva az alsóbb világba. Gyönge vagyok a hallgatásra és még gyöngébb méltó fennszóval világgá kiáltani gyászom, hogy a kőszál is megremegjen: hős Enkidu, szívem barátja, elment, s többé vissza se tér már, ó, Enkidu, gyors vizek árja, ó, Enkidu, árnyék a szélben! Melléd hullok, zuhanok én is, elfutnék bár, sorsod utolér; mint két szobor, fekszünk a porban, moccanatlan, örök halálban.”
Félelmemben elfutnék, de szobrokként fekszünk az „örök halálban” – vagyis végleg ráeszmél, hogy hiába több benne az isteneredet, az a kevesebb emberi, amivel bír, halálra ítélte, mert megszületett, és emiatt elvesztette örök életét. Együtt már nem csak vadászni képtelenek, de Istár papnőinél asszonyszerelmet kapni, kancsó borokat meginni, napfényes mezőkön versenyt birkózni sem tudnak; semmit, ami örömet és boldogságot okozott, mert ettől a halál előbb-utóbb megfosztja. Gis rájön arra, hogy az élet egyszeri és megismételhetetlen, csodálatos ajándéka az isteneknek, mert a legnagyszerűbb küzdőteret kaptuk, a természetet, amelyet épített környezetünkkel és szellemünkkel betölthetünk. Minden emberre rábízatott, hogyan él ezzel az ajándékkal, és miként használja ki az értékeit. Gilgames nem adja még föl a reményt. Ur-sanábit, a vízözön bárkakormányosát megnyeri, aki átviszi a holtak tengerén arra a szigetre, ahol őse van, „kinek teste halált nem ismer”.
„…a tökéletes Um-napisti, eképpen szólott a halálról: »Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése. Még alighogy világra jöttek s már el is kell menniök innen. Nézd a karám apró gidáit, amint a fényben tántorognak: szőrükről a születés lucskát az erős nap még föl se szívta s te már tudod, mi végre nőnek! Így van minden halálra szánva. Mert a halál dühöngő isten, vérszomjas, mint a hím-oroszlán s alattomos, mint sima párduc – jaj az egyszer megszületettnek! Építesz kő- meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget? Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed? Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyesség? Jelek? Kötések? Tudod: mindez nagyon múlandó! Sírtábláid is elenyésznek!
Ember-e még, mondd, a halott is? Ugye, hogy nem? Ő már nem ember! Alvóhoz hasonlít, de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már! Szoborhoz hasonlít, de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő! A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem!
Sokat tudnak az Anunnakik[17] s Mammétu is, a sors-teremtő, hajszál se hull le úgy fejünkről, hogy rovásunkról hiányoznék – élet-halál ura ők, de annak napját, mikor az élő elhívatik, még ők se tudják!«”
Van-e valóban különbség élet és halál között? Hiszen a boldog ős a halottról azt vallja, hogy „Holt kő az, de nem is volt élő!” Vajon mit tud a világról az oktalan állat, amely életfunkciókat mutat, de nem tudja, hogy létezik? Az értelmes, tehát emberi életet az öntudatra ébredés, az eszmélés során nyerjük el. Ha ez megtörtént, jön a cél megjelölése? Miért vagyunk e-világon, mi dolgunk itt, és kívánságunkat miként nyerhetjük el? Van, aki azt vallja: „Ora et labora”, „Imádkozzál és dolgozzál”, mások hiszik, hogy „In vino veritas”, „Borban az igazság”. Az állat alapvető célja a szaporodás, vele a fajfenntartás, ehhez az egyén megtartásához, vagyis az anyagcserén keresztül vezet az út. Ez a vegetálás. A vegetáló, ösztöneinek élő embert a legtöbb társa lenézni, nem veszi emberszámban. Az állatnak nincs jövőképe, ezért az életéért küzd. Az ember a jövőképével a halál elől menekül. A különbség óriási. Nemcsak kultúrnépek évezredes vallásaiban, de több törzsi társadalomban is ismert, hogy a halált csak „köztes létnek” értelmezik. Vagyis az emberi lét a test pusztulásával nincs befejezve. Egyesek szerint többé nem tér vissza, hanem az életében végzett cselekedetei szerint szenvedi, vagy élvezi tovább a létet. Mások szerint annyiszor karnálódik, vagy reinkarnálódik, amíg el nem éri a teljes megvilágosodással a vágyak kialvását, és része lesz a természetnek, annak a nagy mindenségnek, amely nem köthető egyedül a földi valósághoz. Át kell éreznünk, hogy az univerzum részei vagyunk, akkor nem félhetünk az elmúlástól, mert megértjük: nincs halál, csak az egyéni sorsunknak jutottunk a végére. Nem semmisülünk meg, mert részecskéink visszatérnek és belekötődnek az „eredendő ősanyaölbe”. Még érdekesebb, ha a halált csak „néma állapotnak” tekintjük. Ennek értelmében gondoskodni kell elhalt szeretteinkről, akik nem hagyhatják el a közösséget, annak minden tevékenységében továbbra is részt kell venniük, hiszen hozzánk tartoznak, mert az elhaltak változatlanul észlelik az elhagyott világot. Ezért testüket kiszárítják, mumifikálják, és vagy elrejtik a világ elől, vagy batyuban hordozzák, akár az ausztrál-néger bennszülöttek egyes csoportjai. Amikor körbeülik a tüzet, ahol döntéseket hoznak, maguk közé odaültetik őseik maradványait is. Máshol a halottjukat eltemetik, majd, amikor minden puharész lefoszlott róla, kiszedik a csontokat és újratemetik, vagy osszáriumba[18] helyezik, gyakran elérhetetlen hegyi barlangokba fektetik. Ezek a tevékenységek is beleillenek abba a szemléletbe, hogy az ember semmiképpen sem nyugszik bele a végső elmúlásba. Hiába korunk természettudományos gondolkodásmódja, az elhalt tetemével soha, egyik időszakban sem foglalkoztak annyit, mint manapság. Nem tudunk tőle teljesen elszakadni. Ide tartozik a gyász földolgozásához szükséges sírlátogatás és karbantartás is, amely az elhaltnak szól. A hamvak rózsaligetbe történt szétszóratása szintén belső igény arra, hogy az elköltözött a természetben tovább folytassa beépülését, és ahogy a népballadákból ismert, ha életükben nem, halálukban majd virágként találkozzanak. A haláltól való menekülés annál inkább érvényesül a társadalomban, minél inkább eltávolodik az ember a közösségétől. A csoportjában nincs halál, hiszen folyamatosan gondoskodnak róla, még a halála utáni megannyi látogatással és szertartással is emlékeznek rá. A közösségében utódokat hagyott, akik genetikailag éltetik tovább. Ha értelmes életet élt, a szelleme ragyoghat könyvekben, műalkotásokban, házak falára helyett figyelemkeltő táblákban; ha pedig családjában érzelmi kötődéssel élt, még nemzedékek múltán is emlegetik, mint azt a nagy-, déd- ükanyát, aki szeretetét úgy adományozta nekünk, hogy kellő pillanatban, amikor nagy szükségünk volt rá, megsimogatta a fejünk. Ezt az érzést és kötődést magam is átéltem. Dédanyám arcképe ott van szobám falán a többi „szent kép” között. Naponta találkozom vele, és tekintete ma is átmelegít; tehát láthatóan is ott van velünk. A haláltól való félelem akkor erősödik, amikor az egyén elszakad a közösségétől és egyre inkább magányos individuummá válik. Jelentkezik az önsajnálat: én, a nagy szellem semmivé válok, nincs rám szükség, én a pótolhatatlan ember, örökre távozom. Menyire üres lesz nélkülem a világ! Milyen lesz szembenéznem a halállal? Elfog-e a rettegés, ahogy Gilgames is szinte bánattébolyodottan kutatott őse után, hogy támaszt nyerjen. Csakhogy korunk elmagányosodott embere már nem talál megfelelő fogódzót, mert nincs mögötte segítő közösség, aki életkedvét fenntartaná, egész szemléletét átformálná, és a természet megbékélése felé irányítaná. A jóléti társadalmakban nő az öngyilkosok száma, de az önmagunk ellen irányuló agresszió is menekülés a halál elől. A céltalansággal, létbizonytalansággal és megkapaszkodási képtelenséggel vívódó ember kiszabadulása abból a földi pokolból, amelyet magának teremtett, vagy vétlen belejutott. Zsákutcás fejlődés felé tartunk. Visszalépés ez egy jóval korábbi időszakhoz, amikor még az emberi közösségek természetfélelme uralkodott, és mindentől menekültek, amit nem ismertek; vagy éppen azért bújtak előle, mert már szembesültek vele, legyőzni képtelenek voltak, és rettegtek tőle. Ebben a világban az ember védtelennek érezte magát. A mai sorstársunk sokkal kiszolgáltatottabb, mint a hordatársadalomban az a közösség, amelyik barlangba bújt, ha hallotta a kardfogú tigris közeledő ordítását, vagy a kitörni készülő tűzhányó mennydörgő szavát. Van-e kiút ezekből a visszatérő halálfélelmekből, vagy az ember teljesen magára maradt? Milyen következtetést vont le Gilgames, amikor Um-napistivel találkozott?
A Gilgames eposz 11. táblája, a vízözön legendával, Ninivéből. Londonban, a British Múzeumban őrzik. Mérete: 13.5x15.3cm. (Fotónagyítását 1965-ben hozattam meg.)
Kövessük nyomon a megrázó történetet a tizenegyedik, újasszír tábla alapján, amely többek között a vízözönt beszéli el. A „boldog ős” úgy kezdi a történetet, hogy valamikor ott élt az Eufrátesz-menti városban, Surippakban, a „…gazdagság nyűgén vonszolódva”. Mit mondhatunk ma, a globalizáció korában, a fogyasztói társadalom kényelmét és renyheségét élvezve, miközben nő a szakadék a szegények és gazdagok között? Biztosak vagyunk-e abban, hogy kivezető úton járunk, miközben a világ nem jó irányban halad. Tudunk-e lemondani és kilépni kívánságaink özönének teljesítéséből? Éa[19] isten így szólt Um-napistihez:
„Surippak férfia, te jámbor! Ubar-tutu bölcs fia! Bontsd le az ékes házat, melyben annyi sok öröm és gond vala részed; bontsd le a házat mindenestül, építs erős hajót helyette; ………………………………………………………… Építs hajót s vesd meg ezentúl – hiszen amúgyis elhagyod majd – vesd meg a birtoklás hatalmát, mely odakötöz javaidhoz, vesd meg a házat, kertet, földet, ezt a múlandó gazdagságot s keresd az életet helyette – életet mentesz a hajóval!”
Ma is csak szegény segít a nyomorulton, míg a gazdag kevélyen dőzsöl. A halál elől egyik kiút az lehet, ha birtokod megosztod másokkal, és vele „életet mentesz”, mert a megsegített lét téged is hordoz. Nem lök ki magából, ahogy Um-napisti is benne maradhatott a hajóban. A Bárka jövőképünk. Ha az ember féktelen vágyának engedelmeskedve tönkre teszi a Földet, vajon készít-e legalább lélekvesztőt, amelyen elindul egy másik égitesten jobb világot építeni; vagy bárhová veti a sors, ott is saját fajának önemésztő poklát gyújtja meg? Menekülése a halál elől nem más, mint a romlott világ elhagyása. Jézus ugyanezt mondja gazdag követőjének, csak úgy üdvözülsz, ha mindenedet megosztod és követsz engem[20]. A halál bennünk él. Micsoda különös szójáték ez, amely nem költői termék, hanem a természet törvénye. A molekuláris biológia kimutatta, hogy a pusztulás a sejtjeinkben a fogantatástól életünk befejeződéséig kódoltan van jelen. Azt is hírül adták, már ismert az a gén, amely az öregedésért, leépülésért felelős, amit az örökítő sejtek is továbbadnak utódainknak, de ha a génsebészet odáig fejlődik, hogy ezt a DNS-be csomagolt molekulát el tudjuk távolítani, a sejt nem öregszik, az élet nem halad a halál felé, hanem „halhatatlanná” válik. Ki tudja, ez az illúzió mikor lesz elérhető? A XX. század elején még nem hittünk abban, hogy a levegőnél nehezebb anyagból készült járművel röpülhetünk, és ma felhők fölött szálló, súlyos fémtestekkel megatonnákat emelünk a magasba. Kérdés csupán, hogyan tovább? Ki nyeri el az örökélet titkát, kinek lesz rá pénze, hogy megfizesse, és kik maradnak változatlanul halandók, akik a halhatatlanokért végzett szorgos munkájuk során nem érdemeltek annyit, hogy őket is megváltsák, miközben elhasználódtak, és előbb-utóbb nyomorultul elpusztulnak, hátrahagyva hasonló sorsra ítélt utódaikat? Vagy Aldous Huxley Szép új világa, benne a bokanovszkizálás[21] rémálma már csak karnyújtásnyira van? Az oktatás, az egészségügy, a kultúra és az Um-napistit megillető kényelem csupán a kiváltságosok passziója lesz, hogy velük életüket széppé tegyék, megmentsék, vagy meghosszabítsák? A többiek pedig kihullnak a társadalom e különös ítéletét hordozó rostáján? A vízözön elmúltával jön a romlást előidéző Enlil[22], akit Éa, az értelmetlen pusztulást látva, felelősségre vonó bánatával megenyhít, majd a főisten megáldja a hátramaradó házaspárt, s
„…fennen kiáltá, hogy mindenek hallják: »Ember volt eddig Um-napisti, embermódra küzdött, törődött – mostantól asszonyával együtt hozzánk, istenekhez hasonló! Lakozzék távolban ezentúl, a folyamok torkolatánál!«”
Um-napisti a hozzá vezető hosszú úttól és a lelki fájdalmától elgyötört Gilgamesnek fölkínált egy lehetőséget, hogy elnyerje az örök életet, ha hat nap és hét éjjen át virraszt. Tudta, hogy ezt a próbát úgy sem állja ki.
„Ült Gilgames a föld porában s lelkéből figyelt e szavakra, melyek őse szájából folytak s az öröklétet jelentették – és ímé, ülő helyzetében orkánként reáfútt az álom.”
Az asszony látván az alvó Gist, megsajnálta, és kérte férjét:
„Érintsd meg őt! Hadd ébredjen föl! Hadd térjen meg épségben újra övéihez! Hadd lépjen vissza a zárt kapun, mely a halandók országát elrejti előlünk; hadd haladjon e m b e r i ú t o n, mely házába visszavezérli!”
Megesett Um-napisti szíve a halandón, akit, mint előbb olvastuk, megfürdetett, szép ruhába öltöztetett, és elmondta neki, hogy ajándékképpen a tenger alól hozza föl magának a „nyílvessző-formájú füvet”,
„Az é l e t f ü v é t, ha lenyelted, fiatal maradsz, nem fog rajtad a vénülés őrlő hatalma!”
Gilgames boldog. Humanitása lépett előtérbe, mert a varázsszert gyarló önzéssel azért nem falta föl azonnal, hogy hazavigye és megossza övéivel. De a poros úton kis tavat látott, levetkőzött és megfürdött. Ekkor ingéből kiejtette a csodafüvet, amelyet egy kígyó észrevett, és azonnal elragadta. Gist elfogta a bánat és így kiáltott:
„Beleuntam a küzdelembe, fáradtan meghátrálok innét…”
Szomorúságához az is hozzájárult, hogy látta ősét, amint tétlenül hever, renyheségre ítélve, további vágyak és hasznos tettek nélkül. Visszariadt a halhatatlanságtól. Ő nem ilyen létre áhított. Amikor hajós kísérőjével hazaértek Uruk városába,
„Megállott Gilgames s a falra, (melyet olyan sok vér s verejték öntözött már) pillantva szólott: »Ur-sanábi, hágj föl e falra, vizsgáld meg gondosan legalsó tégláitól a legfölsőkig: vajjon égetett téglából való-é a téglafal? S vajjon a Hét Bölcs vetette-é meg alapjait? S azt is, milyen módon rakattam lőréseit, s tornyai boltját? Mert újabb gond a hazatérés s nekem, ki már mindent föladtam, új terveim vannak e fallal…«”
Az eposz mondanivalója és tanulsága itt csúcsosodik ki. A mitikus világból szinte visszazökken a halandók reális küzdőterére. Gilgames fölébred elérhetetlen vágyainak álmából. Beletörődik, hogy Enkidut sem tudja többé visszahozni a holtak közül, sem ő nem lehet halhatatlan. Hiába kétharmad részt isten, a maradék egyharmad rész ember olyan hatalom rajta, amely végleg fölülírja felsőbbrendű származását. Túljut a gyászon, a siránkozáson, barátja életre keltésének értelmetlen küzdelmén. Beletörődik és megbékül a földön kapott korlátaival. Nem álmodozik tovább, hanem ráébred: a behatárolt területe is hatalmas és élni kell vele, hogy lehetőségeit kihasználhassa. Tervei vannak a fallal! A Fal szimbóluma az életerőnek és az élet védelmezőjének. Nem a két oldalán lévő semmit választja ketté. A fal ettől kezdve reális céllá vált, hiszen még nincs befejezve, ezért nem nyújt teljes oltalmat, pedig a falon belül sokan élnek, akik tőle, Gistől függnek. Olyan emberek, akik maguk képtelenek saját életük megjobbítására, de ha kis segítséget kapnak, szorgosan munkálkodnak rajta. Uruk város őt választotta elöljárónak, neki az égiektől is több tehetség adatott, mint a többi halandónak. Aki pedig bővebben kapott, attól a közössége többet várhat el, mint azoktól, akiknek az útravaló tarisznyájában kevesebb hamuba sült pogácsa került. Visszaköltözik belé az az elszántság, amelyet Madách Imre gondolkodása így tükrözött: „Ember küzdj, és bízva bízzál!” Ha nem a halállal foglalkozunk, és nem az örök élet nyitját kutatjuk, hanem a jelen feladatait igyekszünk teljes erőnkkel megoldani, számunkra ez jelenti a túlélést. Fizetségül derűs arcok mosolyognak ránk, akiknek örömet és megelégedést okoztunk. Urukban Gilgames a Boldogság szigetét hozza létre – melyről Hódmezővásárhelyen Németh László álmodott –, amelyben ő a gyújtóláng, amit örök tűzként táplál a hála és a szeretet. Egy mindenkiért. A közösségért végzett munka adja az ember valódi hatalmát a halál fölött. Az eposz itt még nem ér véget, hiszen a tizenkettedik táblában, amely jóval korábbi, sumer nyelvű eposz második felének fordítása, majd újasszír szöveggel fejeződik be, még egy fontos tanácsot kapunk. Nem mindegy, hogyan halunk meg és miként éltünk. Rákos Sándor így foglalja össze az eposz utolsó tábláját: „…az alvilágban sivár, vigasztalan az élet. De az, aki hősként halt meg, becsülésben részesül. A halál után is csak az jut kivettetésre, csak az semmisül meg igazán, aki élőként sem volt méltó arra, hogy éljen.” Gilgames holt barátjához idézett kérdéseivel az eposz így fejeződik be:
„»Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Akire már lélek se gondol, találkoztál-e lenn olyannal?« – »Igen, találkoztam olyannal! A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!«”
Az agyagtáblák sumer–akkád nyelvű, ékírásos üzenettartalma ma is érvényes. A közösségben minden jóakaratú embernek helye van, csak meg kell találni azt a szolgálatot, amelyben hasznossá és időtlenné válhatunk. A hitvány, a csak magának harácsoló, akár a konkoly a búza tisztításakor, kihull a rostán, és szemétdobra vetik!
Hódmezővásárhely, 2007. július 2. [1] A Gilgames eposz mint a sumer és akkád mítoszok általában, szoros rokonságban állnak a hősi énekek műfajával. Ezek egy kiváló történelmi személyiségnek az egész közösség életét befolyásoló, csodás tetteit beszélik el. [2] Akkád = a sémi nyelv keleti ágának legkorábbi ismert tagja. A Kr. e. III. évezred közepétől a Kr. u. I. századig tartott. Két nyelvjárása alakult ki: az asszír és a babilóniai. Sumertól északra telepedtek le. I. Sarrukín, Agade város királya egyesítette az akkád városokat, majd meghódította a sumer területeket, és Kr. e. 2350 táján létrehozta a világtörténelem első ismert birodalmát. [3] Sumer = a nép eredete ismeretlen. Az ékírás feltalálói. Kr. e. a 33–29. század között már városokban laktak. [4] 1966. 344. (Mind a Gilgames, mind az Agyagtáblák üzenete több magyar kiadást megért. Esszémhez az Európa Könyvkiadó 1966-os kötetét használtam föl.) [5] 1966. 9. (A Gilgames eposz idézetei betűhíven követik a kiadásban jelzett kötet általam fölhasznált szövegrészleteit. Továbbiakban jegyzettel tanulmányomat csak akkor terhelem, ha szavakat, fogalmakat kell magyaráznom.) [6] A Bibliából is ismert, az emberi időhatárokat jelölő, hihetetlenül nagy számok reális megfelelői máig nincsenek megoldva. Lehet, hogy az évek számukra a holdhónapokat jelentették, vagy egyéb, nekünk ismeretlen időmérték-rendszert tükröztek. [7] A már lakottá váló földön. [8] Tell = lakódomb, ahol egymásra rétegeződve kerülnek elő a különböző időszakokban ott élt közösségek lakóhelyei. Ezek időben a neolitikumban keletkeztek, az agyag megmunkálásának kezdetén, majd a réz- és bronzkorszakban folytatódtak. [9] Istár = a szerelem, a tavasszal megújuló természet, a termékenység és szaporodás istennője. (Istárnak Ereskigál, a holtak birodalmának istennője – mintegy ellenpárja – a vélt nővére.) [10] A korabeli vasfelhasználással kapcsolatban komoly aggályaim vannak. Ez magyar „ferdítési” tévedés lehet! Hitelesebbnek tetszik a réz- vagy bronz karvéd. Nincs tudomásunk arról, hogy Gilgames korából, e területről vaskohó, vagy vasmegmunkáló műhely maradványát tárták volna föl a régészek; avagy cserekereskedelem révén jutottak volna hozzá. [11] Az emberi szőrzet több kultúrában éppen úgy hozzátartozott a testhez, akár a végtag, vagy a fej. A szőrzettől való megfosztás megcsonkítást jelentett, tehát komoly áldozatot. Nem véletlen, hogy az ókori kínai kultúrában, de még jóval később is, a levágott hajat és körmöt életen át gyűjtötték, és együtt temették el viselőjével, mert nélkülözhetetlenül hozzátartozott. Megcsonkítva nem térhetett meg ősei közé. Ennek a szokásnak egyik késői változata az volt, hogy még a XVIII. században is, a súlyos vétségen kapott európai nőknek rövidre vágták a haját, mivel ez a társadalmi halálukat, a teljes megszégyenítéssel járó kivettetésüket jelentette. [12] A Magyar Népzene Tára, V. Siratók. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966. 88. siratóének, 397. old. Szekeres Kálmánné, Robár Mária 49 éves nő előadásában. [13] Noé megfelelője. [14] A tizenkettedik, újasszír táblában az alvilágban Irkalla (az alvilág istennőjének egyik mellékneve) szentélyét elérni „küzdelmes próba – sikerét hétszeres pecsétű, szigorú parancshoz kötötték!” [15] Európa Könyvkiadó, 1989. [16] Értsd: a Halál, amely senkit sem ereszt vissza az élők közé. [17] A sumer pantheon főbb isteneinek összefoglaló neve. [18] Csontkamrába. [19] A víz istene, aki az emberekhez jóindulatú; egyben forrása bölcsességnek és varázslatnak. [20] Lukács 18. A gazdag ember. [21] Akiből teljes értékű embert akarnak nevelni, annak a lombikban tartott embriójához folyamatosan elegendő oxigént juttatnak, akiből engedelmes szolgát, az az értelmes élethez szükséges gázból fejlődéséhez egyre kevesebbet kap. [22] A „levegő ura”, a sumer pantheon főistene, a világ elrendezője.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában
Az Antigonét úgy jellemzik, hogy cselekménye ott kezdődik, ahol Aiszkhülosz:[3] Heten Théba ellen című drámája[4] befejeződött. Szophoklész élete Athén aranykorára, a perzsák fölött aratott győzelem (479) és a Földközi-tenger partvidékének elfoglalásának idejére, a Kr. e. V. századra, Periklész uralkodásának időszakára (443–429) esett. A drámák előadása a Dionüszosz[5] ünnepekhez fűződött, amelyek kezdetben szakrális szertartások voltak. A tragédiában, a thébai királyi palota előtt Antigoné Iszménéhez szól. Emlékezteti, hogy Oidipusz atyjuk után[6] rájuk, a még élő testvérekre is további bajokat halmoz Zeusz.
„Mert nincs átok és nincs semmi fájdalom, Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás, Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.”
Iszméné tud arról, hogy újabb családi tragédia történt. Bátyjaik testvérháborúban megölték egymást. Antigoné fölvilágosítja: a vérrokon Kreón király vitatott ítéletet hozott. A házát és hazáját védő Eteoklészt tisztességesen eltemettette, de Polüneikészt, aki „Argos harci népével” támadt hazájára, nem engedte. Szophoklész így beszélteti Antigonét:
„Hát nem megvonta két testvér közül Kreón A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt? Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint, A föld göröngyével takarta el, hogy őt Az alvilágiak közt várja tisztelet. De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért, Ilyen parancs fut szét a város népe közt, Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad…”
Antigoné bevallja, hogy Polüneikész „vesztett ügyért” halt meg. Soha nem illet, különösen Szophoklész korában, hogy egy királyi leszármazott, de akár az egyszerű kecskepásztor vagy városi polgár is hazája ellen támadjon. Az író idejében, az V. századi háborúk általában a görögök győzelmével végződtek. Hősies cselekedetek jellemezték a görög népet, mint amikor Kr. e. 490-ben Miltiádész Marathónnál győzelmet aratott I. Dareiosz perzsa uralkodó fölött, de a becsülettel helytálló, vereséggel végződő háborúk is fokozták a hősöknek kijáró tiszteletet. Valamennyien egy cél érdekében, a hazájukért harcoltak, s ha kellett, életükkel fizettek. A hősi halottakat mindig pompával temették el, és emléküket megőrizték, de az árulókat elkaparták vagy temetetlenül hagyták, emléküket kitörülték, vagy meggyalázták. A halott már nem ellenség, még akkor sem, ha kárt okozott. Mint embernek, akiről Xenophon[7] azt írta, hogy Fenség, legalább az elhantolás jár. Ezt követeli a túlélők védelme is, hiszen a felszínen bomló holttest, különösen a görög mediterrán vidéken, súlyos járványok kiindulópontja lehet. Halálában a test már védtelen. A humánum miatt – amit mindig a győzőknek kell(ene!) alkalmazni – a tetemet etikátlan vadak, férgek, iszonykeltő és meggyalázó marcangolásának kitenni. Emberré válásunk óta is halottaink egy része temetetlen. Nem valami természeti csapás következménye ez, hanem az emberi gyűlöleté. A temetés nem mindig az elföldeléssel egyenlő, hanem az emberi végtisztesség megadásával. A holt akkor is méltatlanul „temetetlenül” marad, ha gyilkosa jelöletlen, közös sírba rejti, hogy rá se találjanak. Gondoljunk csak a második világháborúban a katyni erdőre, ahol a lengyel katonatiszteket mészárolták le, és földelték el jeltelen tömegsírokban. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megtorlása során az Új köztemető 301-es táblájában dróttal összekötözött, arccal lefelé, a „pokol irányába” fordított mártírjainkra, vagy az 1990-es évek háborúinak brutális tömegmészárlása során elrejtett közös sírmezőkre. Gróf Széchenyi István fogalmazta: „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg múltját, nézd meg temetőjét!” Aki nálunk a török hódoltsággal kapcsolatos megemlékezéseket vizsgálja, már jóval humánusabb kegyeletet talál. Az emberi természet „megszelídüléséhez” valószínű évszázadokra van szükség. A mohácsi vész tömegsírjaiban magyar és török egyaránt nyugszik. Újkori föltárásakor, és a Történelmi Kegyeleti Emlékhely kialakításakor egyetlen ellenség csontját sem szórták ki, hanem becsülettel visszahantolták. Szigetváron, az itt meghalt Szulejmán szultánnak török adományként szobrot állítottak. Fölmerül az alapvető kérdés, hogy egyáltalán van-e értéke az emberi életnek? Egy másik megközelítésben: az Ember mennyire értékeli az Életet? Értéknek tekinthető-e az élettel kapcsolatos fogalom? Mindez lélekfüggő. Formálja a társadalom, a megélhetési gond, az irigység, a gyűlölködés, az erkölcstelenség. A média naponta ad hírt olyan bűnesetekről, amikor embereket jelentéktelen dolgokért, vagyontárgyakért, fillérekért kegyetlenül megölnek. A humánum minduntalan repedt tojáshéjként lepattan rólunk, s kiderül, hogy belőle nem érző, hanem ösztönös vadállat kel ki, amely élet és halál között nem mérlegel. Számára az a fontos, hogy győzzön. Antigoné nem titkolja, jelzi, hogy mi vár a tiltást megszegőkre: „Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd.” Ettől függetlenül, kéri testvérét, legyen fivérük eltemetésében segítségére. Iszméné emlékezteti, hogy apjuk is milyen szörnyű sorsra jutott, amikor kiderült förtelmes tette: a gyilkosság és a vérfertőzés. Már csak ketten maradtak. Az élet drága nekik. Vajon drágább kincs-e, mint a becsület, vagy a törvény követése?
„Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk, A férfiakkal nem tudunk megküzdeni, Erősebbek, s ha már felettünk ők urak, Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.”
Antigoné nem fogadja el az érvet. Ő bár szeretett nő, de nem gyönge! A földi élet rövid, akkor legalább becsülettel fejezzük be. Még a valóban esendő nő sem bújhat védtelensége mögé, amikor nem a test kizárólagos ereje a győzelem záloga, hanem a szellemé, mely nemesebb, és fölülemelkedik a porhüvelyen.
„A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább, Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem. Mert ott lenn fekszem majd örökre…”
Antigonéban a fivére iránti szeretet vagy az erkölcsi felfogás működött-e erőteljesebben, amikor cselekedeteivel az öngyilkosság felé sodródott? Úgy érzem, erősebb az erkölcsi késztetés. Becsület is van, amelyet holtunk után számon kérnek tőlünk, hogyan sáfárkodtunk vele. Az Alvilág[8] itt nagyon hasonlít a keresztény pokolra, ahol a bűnös lelkek örökké szenvednek, de nem mindegy, hogy milyen bűnért. Antigoné megkérdőjelezi Kreón ítélkezésének jogosságát. Két bűn között kell mérlegelnie – az egyik az egyéni tiltás megszegése, a másik az általános emberi norma eltiprása –, majd azt szükséges választani, amelyet szíve és erkölcsi ítélete diktál. Nem mindegy, hogy az Alvilágban fölemelt fejjel léphet-e, vagy hitvány bűnözőként, akit mindenki megvet. Vannak személyiségek, akikben szeretet és erkölcs úgy vegyül, mint két aranyrög olvad tiszta nemesfémmé, és ez a hazaszeretetben csúcsosodik ki, ahogy ezt Periklész korában minden athénitól elvárták. Antigoné ellophatná, és titkos éjen elvihetné halottját egy másik városállam területére, ahol akár pompával is eltemethetné, nyíltan meggyászolhatná, de ő kockázatot vállalva, itt akarja bátyját elhantolni. A hősnek, bármilyen körülmények között is, de honi földben kell nyugodni. Van erre példa a magyar történelemben is. Zrínyi Miklós írta: „Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyeztessen belé.” Vörösmarty a Szózatban ezt így fogalmazta újra:
„A’ nagy világon e’ kivül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors’ keze, Itt élnek, halnod kell!”
Rákóczi, Kossuth, Horthy, Bartók és mások hamvait hazahozták Magyarországra. Tornyai és Koszta, a két nagy alföldi realista festőművész porait még a hazán belül is visszahozták: egyiket szülővárosába, másikat megtelepedése és alkotása színhelyére. Antigonéban föl sem merült, hogy királyi házból származó testvérét ne a palota közelében helyezze végső nyugalomba. Erős akaratából – amely jelzi, hogy valóban nem gyönge, befolyásolható nő – születik meg az elhatározása, hogy szembeszáll a király parancsával és föláldozza magát. A tragédiában bevonul a színpadra a Kar,[9] és összefoglalja az eddig ismert történetet. Megtudjuk, hogy a városfalnál „Hét vezérük a hét kapunál” állt, és ott estek el.
„Csak két nyomorult nem, Kit egy atya nemzett, egy anya szült, S egymás ellen győzni rohantak, Két testvér a közös halálban.”
A számmisztika többször föltűnik, például a „Hétkapujú Thébai…” Nemcsak egy emberfajunk, de egy emberi kultúránk is van, s ezt a népcsoportok a maguk alkotó tehetsége szerint árnyalnak. Így lehetséges, hogy térben és időben egymástól nagy távolságokra lévő nemzetek hasonlóan gondolkodnak, éreznek és fogalmaznak. Amikor a sumer-akkád eposzban „Istár pokolra száll”, az Alvilág hét bugyrának hét kapujában elrabolják öltözékének egy-egy darabját. Olyan ez, mint amikor valakitől elveszik a mozgás- és életteret, s ezzel lassan megfojtják. Mezítelenül, tehát teljesen kiszolgáltatottan kell belépni a halál birodalmába. Thébainál is a hét kapu előtt, a védő vezérek sorra hullanak el. Egységes védelmi tömbről fosztják le az erőt, és az élet pusztul, sorvad velük. Halálukban mezítelenek, mert csak a porhüvelyüket borítja ruha, de lelkük védtelenül száll. A Kar utolsó soraink elhangzásakor Kreón a hűséges városatyák kíséretével a színpadra lép, és kihirdeti a két halott fivérre vonatkozó, megmásíthatatlan rendeletét. Ekkor megérkezik Polüneikész tetemének egyik őre és elmondja:
„a holttestet, ki, nem tudom, Imént homokkal hintve, szent szokás szerint Megtéve mindent, eltemette s elszökött.”
Beszédében kitért arra:
„A másikat bűnösnek tartja mindegyik, De nem vállalja senki, hogy tud biztosat, Inkább a forróvaspróbát kiállani S esküt tenni kész és tűzön menni át, Hogy ő se tette és hogy arról sem tudott, Hogy más akarta vagy megtette volna ezt.”
Ez az egyik első említése az ún. istenítéletnek, amely a középkorban egész Európában elterjedt vallatási és bizonyítási eljárás volt. Lényege: Isten nem hagyja, hogy az igaz bűnhődjön, jelet mutat, amely igazolja ártatlanságát, bár ezért meg kell szenvednie. Két gyakori istenítéletet említek. A tűzpróbánál, ha a gyanúsított vagy vádlott testét tüzes vassal sütögették, tüzes vasat kellett kezében tartani, parázson, tüzes vason kellett átsétálni, két közeli máglya között ingben menni, végtagját forró vízbe mártogatni, és ha égett, megfőtt sebe meghatározott idő alatt gyógyult, ártatlannak minősült. A vízpróbát a XVI. és a XVII. századi boszorkánypörökben gyakran alkalmazták. Összekötözve hideg vízre tették, és ha elmerült, megfulladt. Ha a víz felszínén maradt bűnös, mivel „az ördöggel cimborálónak nincs természetes súlya”. Gyakorlatilag ezek a szörnyű kínzások arra voltak jók, hogy az ítéletre várók még azt is bevallják, amit nem követtek el, hogy pillanatnyilag megmeneküljenek a kínhaláltól. Csakhogy a szadisták legtöbbször kínhalálra ítélték, így kétszer gyönyörködhettek a szerencsétlen borzalmas szenvedéseiben. Az őrként alkalmazott hírvivő ezzel fejezte be vallomását:
„Kelletlenül jövök s nem kellek senkinek, Hisz azt, ki rossz hírt hoz, nem kedvelik sehol.”
Bizony igazat mondott, mert az ókortól napjainkig a rossz hírrel érkezőt senki, sehol sem fogadja örömmel. Nem egy példa maradt fönn a történelemben, hogy a rossz hírrel érkezőt megkínozták, vagy ki is végezték. Kreón mintegy hangosan gondolkodik, amikor azon töpreng, ki adhatta meg a gyűlölt halottnak a végtisztességet. Máig tipikus és érvényes módszer egyik föltételezése:
„Azok voltak, már látom én világosan, Kik ezt megtenni felbéreltek másokat. Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb Gonosz, miatta városok pusztultak el, S miatta lettek emberek földönfutók, Aljas tettekre ez tanít…”
Kreón megfenyegeti az őrt, hogy ha nem fogja el, és nem hurcolja elé a gonosztett elkövetőjét,
„Nemcsak halállal vár reád az Alvilág, De míg kivallod, élve megfeszítelek…”
Újabb kényszerítő eszköz, amely elsősorban az ókorban, és különösen a római birodalomban volt elterjedt. A középkorban, mint istenítéletet keresztpróbaként úgy alkalmazták, hogy több gyanúsított egy-egy kereszten kitárt karokkal állt. Akinek a karjai először hanyatlottak le, az volt a vesztes, vagyis a bűnös. Kreón és az őr között szópárbaj folyik. A király meg is jegyzi: „Világra is fecsegni jöttél csak talán.” A párbeszédnek annyi haszna volt, hogy az őr ügyes szócsavarásaival megvédte magát, és szabadon távozhatott. A Kar megszólal, és a számtalanszor idézett mondattal kezdi:
„Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”[10]
Az antropológusok legújabb kutatási eredménye szerint az emberré válás mintegy két és félmillió éve alatt nem egy fajrokonunk kihalt, míg a legutolsó, mintegy negyvenezer évvel ezelőtt a „paradicsomból”, vagyis a kelet-afrikai olduvai-hasadéktól, a Turkana-tótól elindult, hogy meghódítsa a világot. Közép-Ázsiában kettéváltak. Egyik részük visszafordult, és Európát vette célba, a másik tovább folytatta útját Kelet-Ázsián, óceánokon keresztül, a mai Indonézián át Ausztráliába. Akik eljutottak Észak-Európába, az akkor még összeérő kontinensek szabad útján Észak-Amerikába is átkerülhettek, elfoglalhatták az amerikai földrészt. Az Afrikából kivándorlók igen kevesen voltak, és nem ismert, mi kényszerítette őket az emberiség őshazájának elhagyására. A genetika ma azt tanítja, hogy egy gerinces faj csak akkor maradhat fenn, és elsatnyulva nem hal ki, ha az egyedszáma legalább nyolcszáz, ezer fő. Ennek megfelelően, az eredeti kivándorlók Közép-Ázsiában már valószínűleg megkétszereződtek, hogy kettéválva is életképesek maradtak. Ekkor kezdődött meg a fajnak fajták szerinti elkülönülése, amely az ember fölgyorsult fejlődésében nagyjából a jégkorszakra befejeződve, a mintegy tízezer évvel ezelőtt végbement utolsó nagy klímaváltozás után már a mai modern Homo sapiens sapienst hozta létre. Miért nevezi Szophoklész az embert a legcsodálatosabbnak? Néhány szóval igen pontosan leírta az Antigoné karszövegének ezen részében. Remekül ábrázolta, hogyan hódította meg az ember a földrészeket és szigeteket:
„Ő az, ki a szürke Tengeren átkel, A téli viharban Örvénylő habokon…”
Majd a földet nemcsak elfoglalja, hanem a vándorló, gyűjtögető, vadászó életmód után, éppen a jégkorszakot követően letelepedik, állatokat háziasít és földet művel:
„S Gaiát[11], a magaszatos istennőt, Zaklatja a meg-megújulót Évről-évre az imbolygó ekevassal, Fölszántva lovával a földet.”
A Kar a továbbiakban részletezi az emberi értékeket, amelyek az állatvilág, de nem a természet fölé – amellyel mindig összekeverik a fogalmakat – emeltük magunkat. Elbeszéli, miként keríti igájába a madarakat, vadakat és a halakat, amelyek számára már nem közvetlen vadászprédák, hanem a háziasításukkal társakká válnak a termelésben; és az adódó fölösleg fölhalmozásával a létbiztonság, s vele a vagyon megteremtésében. Szophoklész olyan dolgokat írt le, amelyeket a korszerű tudomány csak a XX. században tudott bizonyítani. Elsajátítja a tagolt és egymástól elkülönülő nyelveket, és „a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja, a városrendezőt…” Védi magát a természet kegyetlen erőitől, de egyre képtelen: „a haláltól nem tud menekülni…”, bár betegségeire gyógyírt talál. A gondolat kifejező eszközével, a nyelvvel, majd az írással törvényt és jogot formál. Az emberek egyik része védelmez és értéket teremt, a másik részének viszont az a „jó, ami nem szép.” Rögtön ki is nyilatkoztatja: „Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.” Nyilvánvaló utalást tesz itt Antigonéra, akit a következő jelenetben már az őr kísér a színre.
„Ím, itt e lány, a tettet ő követte el, A sírnál tetten értük. Ám hol van Kreón?”
A hívásra néhány szolga kíséretében kilép a palotából a király. Az őrrel elbeszélteti, miként fogták el a nőt, amikor az újra kihantolt, már oszló tetemhez visszajött, hogy ismét eltemesse. Az őr öröme, hogy megszabadul Kreón büntetésétől, bánatba fúlt, hiszen bajt hozott arra, akit kedvelnek. Antigoné őszintén, büszkén vallja Kreónnak, hogy először is ő temette el fivérét. A király felelősségre vonja a lányt, aki kiváló, merész feleletet ad neki:
„Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő Lehet, mely engem istenek nem változó Íratlan törvényét áthágni kényszerít.”
Törvény, jog, hatalmi parancs, ítélkezés és erkölcs ütközik össze. Kreón nem érti unokahúgát, és viselkedését gőgnek tekinti. Iszméné elfogatását is elrendeli. Antigoné zsarnoknak nevezi nagybátyját. Valóban, a hatalom elvakította. Csak rendeletének megsértésére, és ezért a büntetésre tud gondolni. Hádész, az Alvilág fejedelme „egy törvény szerint ítél” – vallja Antigoné, vagyis, a holt már nem ellenség. Kreón szerint: „Az ellenségből holtában se lesz barát.” Föloldhatatlan ellentétek feszülnek a rokonok között. A két nő ismét erkölcsi példát mutat. Iszméné vállalja, hogy ő is segített nővérének bátyjukat eltemetni, holott ez nem volt igaz. Iszméné szép költői képpel így beszél:
„De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled Hajózni egy hajón a szenvedés felé.”
Amikor Antigoné nem engedi, hogy húga fölöslegesen vállalja mellette a halált, Iszméné e szavakkal próbálja nagybátyjukat jobb belátásra bírni: „Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?” Meglehetősen zavaros család ez, ahol a közvetlen családtagok házasodnak. Mint kiderül, unokatestvérek készültek frigyre lépni. Nem ismeretlen ez az uralkodói házakban, egészen napjainkig. Nem véletlen, hogy a sorozatos vérfertőzések eredményeként biológiailag, lelkileg, szellemileg korcs utódok születtek, akiknek a magatartása eltért az egészséges többségétől. Kreón azt válaszolja Iszménének, a fiának menyasszonyától való megfosztására, hogy „Kívüle is van föld, amely szántásra vár.” Meglehetősen brutálisnak tűnhet ez a beszéd a kifinomult polgári ízlés szerint – mondjuk egy viktoriánus álszemérem tükrében –, hiszen a metafora nem mást jelent, mint a nő szüzességének elvételét és testének gyakori használatát. Ugyanakkor milyen finom szimbólum, ha ugyanezt a kifejezést használja dalában a magyar nép: „Szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt.” Itt népünk még egy lépéssel tovább is megy, hiszen a gyöngy, a férfi mag kapcsán a megtermékenyítésre irányul. Minden ember a biológiai világra jövetele után másodszor akkor születik meg, amikor érett személyiségként, felelősen lesz szerelmes. Ady Endre azt írta magáról, hogy „már négy éves korában beteljesült szerelmet élt át”. Jó lenne pontosan tudni, hogy mit érthetett „beteljesült szerelem” alatt, hiszen ezt a jelzett kora aligha tette lehetővé. Az is vitatott, hogy a szüzesség elvesztése egyenlő-e a beteljesüléssel? Járult-e hozzá teljes lelki egybeolvadás? A szerelemben mindenki önmagát akarja beteljesíteni, és az általa tartott tükörben nárcisztikusan kívánja arcát látni. Ez a tükör a másik ember lelke. Emberré válásunk következő állomása akkor jön el, amikor a szerelmi csalódás bekövetkezik, és ez a tükör összetörik. Ha darabjaiból össze is rakják, már soha nem lesz egész, a törésvonalak kitapinthatók maradnak. Kreón egy mondattal világosan tudtukra adja, hogy az ő erkölcse szerint: „Rossz nő az én fimnak nem lesz hitvese…” A „rossz” itt nem a feslett erkölcsű, csapodárt jelenti, ahogy a magyar nyelv szerint első hangzásra vélnénk, hanem a társadalmi bűntől fertőzött lelkületet. A Kar közös hangja egyik fél mellé sem áll, bár úgy érezni, hogy inkább a két nőt és az egész szerencsétlen családot sajnálja. Ekkor megérkezik a király fia: Haimón, Antigoné jegyese és unokafivére, aki bejelenti apjának:
„Nincs szerelmi frigy, mit többre tartanék, Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.”
Szavaiból itt még az világlik ki, hogy beletörődik apja ítéletébe, és kész lemondani menyasszonyáról. Kreón tovább fokozza gyűlöletét újabb monológjával, amelynek minden szava durva sértés. Két sor fiához intézett intelméből:
„Köpj hát utána s küldd mint ellenségedet Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.”
Az emberi megvetés egyik leggusztustalanabb és legprimitívebb változata, mikor valakit leköpnek, vagy kiköpött nyálukkal illetnek. A kifröccsentett nyál önmagunk mérge, rossz énje. Maga a művelet magunk legnyíltabb megmutatása, akár a mezítelen fenékkel való prezentálás; egyben a gonosz elhárítása, megijesztése. Az emberi evolúció egyik történelemelőtti fegyvere ez, amely méltatlanná teszi elkövetőjét, és tettével elsősorban magát minősíti. Kreón életkora ellenére tipikusan még mindig az alfa hímet játssza, ki a patriarchátus biztosította férfi felsőbbrendűség hiú őre, és fölfogása szerint, Antigoné ezen ejtett sebet:
„Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, De asszony rabjának ne mondjanak soha!”
Megszólal a Karvezető, aki ugyan arról biztosítja a királyt, hogy „tetszett minden szava”, de mondatával jelzi a tévedés lehetőségét is: „ha meg nem lopta értelmünk a kor…” Bizonyos életkor után jobb, ha az ember tudja, mikor kell időben a trónusról, vagy éppen az íróasztal mellől még emelt fővel fölállni, és nem kell megvárni, amikor a zavarodott szenilitás kiütközik. Ebben az állapotban az öreg nevetségessé válva az addig szerzett minden tekintélyét elvesztheti, vagy jóvátehetetlen hibát vét, amely nemcsak önmagát, de a közösségét is sújtja. Ekkor ugyanis mást nem tehet, mint türelmes Jóbként[12] fölülhet a szemétdombra, és fájdalmas sebeit cserépdarabbal vakarhatja, enyhülést remélve. Haimón szólal meg. Finom iróniával és bölcs lágysággal próbálja atyja téves ítéletét megvilágítani, amelyet a nép egy része is elítél:
„Csak bár egyetlen elvedről tennél le már, Hogy más okos beszédét meg se hallgatod.”
Azután szava egyre keményebbre vált:
„Mert az, ki mindig csak saját eszére ad, S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs, Üresfejűnek gyakran az mutatkozik. Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud, És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.”
Szophoklész újra remekel, és olyan mondássá vált hasonlatot nyújt át az emberiségnek, amely az európai kultúrákban máig elterjedt:
„Megláthatod, ha jő a téli áradás, A hajlékony fa el nem veszti ágait, A másik nem hajlik s tövestül pusztul el.”
A Karvezető kéri a királyt, hogy hallgasson fiára, de Kreón fölfortyan:
„Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen Ifjú legénykétől tanulni bármit is?”
Különös, egyre elmérgesedő vita alakul ki apa és fia között. Haimón arra hivatkozik, hogy a nép is úgy látja, a lánynak kegyelmet kell adni. Kreón világosan kinyilatkoztatja, hogy egyedül ő e föld királya, ki uralkodik. Szophoklész ismét évezredekre előre mutató gondolatot ad az ifjú szájába: „Nem város az, mi egy ember tulajdona.” Kreón hosszú időszakot nyújt, egészen a feudalizmusba, ahol minden a király tulajdona, javaival legföljebb megajándékozhatja vazallusait. „Kié a város? – hördül föl – Nem királya birtoka!” Haimón a vádaskodásokra atyja szemébe mondja, hogy azért áll ellen, „Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.” A vita parázs veszekedéssé durvul. Haimón az öreg fejéhez vágja: „Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.” A szóváltás után, amikor Kreón bosszúból azonnal hozatni akarja a lányt, hogy vőlegénye előtt ölesse meg, a fia eltávozik. Megszólal a Kar, Erószt[13] és Aphroditét[14] emlegeti, akik a szerelmi vágyat keltették a két fiatalban, amely a végzetüket okozza. A palotából Antigonét hozzák. A Kar jelzi neki, hogy „halandók közt egyedül mégy élve az Alvilágba.” A lány családi bűnét kárhoztatja:
„Átkozott nászágya anyámnak, Melyben önfiát ölelte, Az én szegény apámat, S én, nyomorult, én lettem a gyermekük. Átok alatt, nászból kimaradva, megyek magam is ma közéjük.”
Miközben a Kar és a királylány közötti párbeszéd befejeződik, Kreón visszatér. Mérgelődik, hogy még mindig itt látja Antigonét. Parancsba adja, hogy sötét sziklabörtönbe: „sírbarlangjába” zárják kevés étellel, ahol egy darabig eltengődhet, „Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek…” Az a személyiség, aki nem rest mások élete felett dönteni és halált osztogatni, de ő nem mer bűnt és bűnhődést vállalni. Tipikus esete a diktátoroknak. A XX. században éppen elég részünk volt bennük; ismerjük gyávaságukat és életükért való rettegésüket. A Kar dala hasonló példákat sorol, mint amilyen pusztulás most Antigonéra vár. Közben a lányt elviszik. Gyermek vezeti a vak jóst, Teiresziaszt, aki elbeszéli, hogy a madárlesén ülve vad viaskodást hallott. Azonnal az oltárhoz sietett, hogy állatáldozattal jelet kapjon a jelenség értelmezésére. Számunkra szokatlan naturalizmussal írja le az égő hús füstjét és a belőle csöpögő zsírt, a fröcskölve fölcsapó epét. „A combokon már-már a hús is szétfolyik.” Ekkor döbben meg igazán az ember, hogy milyen kegyetlen tud lenni, hiszen Dózsa György égett húsa jut eszünkbe, amelyből kiéheztetett jobbágyfölkelői faltak; haláltáborok krematóriumai, és árkok tele holtakkal, akiket gázolajjal lelocsolva égettek porrá. Változott az ember évezredek óta? Természetesen. A halált és megsemmisítést már iparszerűen, gyárakban gyakorolja. A rossz hír gyorsabban terjed, mint a jó. Beszéli a vak jós, hogy a szenthelyek azzal vannak tele, hogy Oidipusz fia dögmadár és ebek zsákmánya lett. Ezért az istenek nem fogadják az áldozatot. Ez azt jelenti, hogy elfordultak a bűnös közösségtől, és úgy engesztelődnek ki, ha Kreón hagyja a holtat eltemetni. A találkozás végén a vak jós költői monológgal próbálja rávenni a királyt, hogy álljon el gyilkos ítéletétől és megjósolja, hogy házába hamarosan gyász költözik, mert a temetetlen holtért saját családjából áldozat származik. A jóst elvezeti a gyermek, de a Karvezető igyekszik rábeszélni, hogy oldja föl büntetéseit. A király végre meghátrál, és föladja makacs álláspontját. Hírnök jön, aki első megszólalásában sejteti, tragédia bontakozik:
„Hiszen ki nem talál Az életben többé gyönyört, úgy gondolom, Nem élő ember az, csak élő holttetem. Hiába raktad házad kincsekkel tele, Hiába vagy király, ha már örülni sem Tudsz semminek.”
A Karvezető kérdi, mi történt, s a Hírnök mondja: „Haimón halott. Önvére volt a gyilkosa… Atyját ítélve el, megölte önmagát.” A palotából kilép Kreón felesége, Eurüdiké. Talán nem véletlen a névválasztás, hiszen Orpheusz felesége az Alvilágban van, akit szeretne férje fölhozni. Lemegy érte, de visszafelé jövet a tiltás ellenére rápillant kedvesére, és végleg elveszti őt. Minden anyában ott van Eurüdiké, aki képes szeretteiért a megnyugvást nyújtó világot elhagyni, hogy újra együtt lehessenek. A Hírnök elmeséli a történetet a királynénak. Egyik kísérője volt Kreónnak, aki Polüneikész összemarcangolt tetemét társaival megtisztította, elégette és elhantolta, majd igyekeztek Antigoné „Kemény, halálos nászágyát keresni fel.” Ott találta fiát. Jajgatva karolta át holt menyasszonyát, aki fátylára fölakasztotta magát. A király hívta az ifjút, hagyja el e siralom barlangját, de Haimón atyja arcába köp, kardjával apjára támad, ki elugrik előle, és végül tehetetlen fájdalmában fegyverét saját keblébe mártja. Eurüdiké visszamegy a palotába, amelyre félelmes némaság borul. A Hírnök és a Karvezető bemennek. Kreón zokogva jön Haimón holttestével. Belátja konok parancsa szörnyű következményét, és „a halandó sorsa a balsors” – fogalmazza meg katasztrofális helyzetét. A palotából a második Hírnök érkezik, aki elbeszéli, hogy felesége megátkozta, majd úgy végzett magával, ahogy Haimón. Kreón ráébredt szörnyű tettére, tömeggyilkossá vált és összeroppant:
„Az én kezemen Minden, minden balul üt ki, Énrám iszonyú sors méretett.”
Nemzedékek sora, de különösen a XX. század azt már bemutatta, hogy milyen emberek a tömeggyilkosok. Mi választja el őket Kreóntól? A görög királyban legalább a végén megszólalt a lelkiismeret. Ha tetteire nincs már mentség, az elvett életeket visszaadni nem is tudta, legalább belátta bűnét, és amíg nyomorúságos élete tartott, szenvedett. Ami azonban a legfontosabb, ezeknek a társadalmi és családi tragédiáknak a végén a nézőközönségben a cselekmény katarzist váltott ki, és elgondolkodtak a tanulságokon. Ma kit érdekel, ha Hitler félig égett koponyacsontjait valamelyik tudományos tévécsatorna bemutatja, vagy ha Sztálin tetemét kiviszik a Kreml falából? Naponta százezrek esnek agressziók áldozataivá. Az emberek a mai világmészárszék mellett már éppen úgy közömbösen mennek el, mint az utca kövén fekvő, beteg ember előtt. A tragédiáink senkiből sem váltanak ki katarzist, így nincs is, ami fölött elmélkedjünk!
Hódmezővásárhely, 2007. december 11. * [1] Kr. e. 497–06. A görög drámaíró több mint száz drámájából csak hét maradt fenn, és egy rövid töredék. Többször első a drámaíró versenyeken. Megannyi színpadi újítása volt. A kar számát 12 főről 15-re emelte, a jelenetekben három szereplőt alkalmazott, a díszleteket megreformálta. Általános emberi és mély társadalmi gondokat fejezett ki. A szophoklészi drámák hatása máig nem kopott meg, jelezve, hogy a történelmi átalakulás gyorsabb, mint az emberi lélek változása. [2] Oidipusz lánya, aki Kreon király tiltása ellenére eltemeti testvérét, Polüneikészt. Tettével óriási vihart kavart, amely gyilkossághoz és öngyilkosságokhoz vezetett. [3] Kr. e. 525–456. Hasonló sorsra jutottak drámái, mint Szophoklészéi. Kilencven drámájából csak hét maradt fönn. [4] A dráma szó cselekvést jelent. Az ókorban két műfajjal rendelkezett: tragédia és komédia. A színmű később terjedt el. [5] Zeusz és a halandó Szemelé fia. A szőlő, a bor, a szüret, a lakomák és a mámor istene. [6] Oidipusz leszármazottai, így Antigoné és testvérei a Labdakidák. [7] Kr. e. 426 (?)–354 (?) között élt. Athénban született, a peloponnésosi háború első évtizedében. Katona, száműzött, gazdálkodó, majd író. [8] A holtak birodalma. (A drámafordító az Alvilág szót következetesen mindenütt nagy kezdőbetűvel, mint földrajzi helynevet írta – bár a magyar helyesírás nem így rendeli –, ezért alkalmaztam én is ezt az írásmódot.) [9] A Kar szereplő, ezért írta a fordító is nagy kezdőbetűvel. [10] Simon Ferenc lektorom itt a következőket jegyezte meg: „A sokszor idézett, szállóigévé vált rész az eredetiben, a tanulmányok szerint, sokkal árnyaltabb, összetettebb jelentésű, mint ahogyan azt Trencsényi-Waldapfel Imre és Mészöly Dezső is visszaadja. A többi fordítás jól érzékelteti a kettősséget. Jók ezek a görögök!” Íme, az általa gyűjtött fordításváltozatok:
Mészöly Dezső: „Számtalan csoda van, de az embernél jelesebb csoda nincs.” Ratkó József: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.” Martin Heidegger alapján: „Sok van, mi hátborzongató, de az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.”
Az esszé írójának megjegyzése: ezek után nyelvész legyen a talpán, aki megállapítja, hogy Szophoklész eredetileg miként értékelte az embert. Én humanistaként a jó ember elfogadása felé hajlok.
[11] A Föld istennője. A Föld nem is lehet hímnemű isten, amikor termékeny, méhe van, amely fogan, és életet hajtva táplál bennünket. [12] „Szívem nem követte szememet.” (Jób 31,7.) Lásd: Photike püspökének – aki Ó-Epirusban élt, és az 5. század nagy aszkétáinak egyik volt – a „Száz bölcs mondás a lelki tökéletességről” című munkáját. [13] Aphrodité és Arész fia, a szerelem nyilas istene. [14] Zeusz és Dioné lánya, a szerelem mosolygó, aranyos istennője.
Ernest Hemingway: The old man and the sea (1952) Ottlik Géza fordításában: Az öreg halász és a tenger (1959)
Bevezető Hemingway Nobel-díjas kisregénye, Az öreg halász és a tenger ifjúkori olvasmányom volt, de mind máig az egyik legkedvesebb irodalmi élményem maradt. Számomra a világ legnagyobb kisregénye. Amikor egyik tisztelt mesterem, dr. Galyasi Miklós, a Hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum akkori igazgatója, maga is költő, engem megelőzve elolvasta, lelkesülten ajánlotta figyelmembe, miközben egy találó megjegyzést, és mozdulatot tett: – Hemingway ezt úgy írta meg egy szuszra, ahogy a paraszt a taknyát kicsapja – majd orrát megcsavarva, hüvelyk és mutatóujját a föld felé rázta. Osztom nézetét. Hemingway a világirodalom számomra ismert és olvasott nagyjai közül leginkább a példaképem maradt. Korábban még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy születésnapja alkalmából, a minden év július 21-én, a floridai Key Westen a Sloppy Joe (Hanyag Jóska) nevű kocsmában megrendezésre kerülő „Hemingway hasonmás” versenyen elindulok. Az öreg halász írója totálisan élte az életét: a sportot egészsége megtartására űzte. Bokszolt Kanadában, horgászott a Golf-áramlatban, vadászott Afrikában, tollal, lőfegyverrel harcolt a spanyol polgárháborúban, az első és második világháborúban, fiesztákra járt Spanyolországba, hódított Párizsban, több nőt és macskát is imádott, házakat, villákat tartott, és szerette a szegényeket. 1993-ban jártam floridai házában, és megcsodáltam úszómedencéjét, a Spanyolországból hozott hagyományos szülőszéket, hat lábujjú macskáinak több tucat leszármazottját, amelyek változatlanul örökölték a polydactiliát;[1] és amikor a teremőr nem látta, megsimogattam a polcon sorakozó könyveit. Nagyon tetszett sokrétű, változatos élete, amit nagyon szerettem volna utánozni, de anyagilag képtelen voltam, ezért azzal próbálkoztam, hogy minél több néppel, kultúrával, tudománnyal, művészettel megismerkedjem, és így táguljon ki előttem is a meghódításra váró világ. Ilyen fantázianyitogató volt számomra Santiago története, amelyet kezdetben évenként elolvastam, és mindig találtam benne újat.
Salao A halász már nyolcvannégy napja nem fogott semmit, és a negyven napig segítségére lévő gyereket szülei elparancsolták mellőle, „mert az öreg most már igazán és végérvényesen salao, ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre…” a Karib-térségben. Santiago a magára maradt idős, nyomorult férfi tragédiáját hordozza, aki mögött nincs féltő család. Szánalomból és rokonszenvből egy fiú igyekszik mellette kitartani. A halász nem önhibájából küzd megélhetési gondokkal. Őt a természet tette tönkre, az öregedéssel járó megannyi kellemetlenség: magány, elesettség, gondozatlanság, testi-lelki törődöttség. Ha olyan társadalomban él, ahol az öregektől szabadulni kényszerülnek, Santiago nem megy Büdös-barlangba, sem úszó jégtáblára, vagy havas hegy csúcsára, hanem élelem nélkül, talán egy palack vízzel nekivág a tengernek. Mindig Keletre, Európa elérhetetlen partjai felé tart. Tornyosuló hullámok taraján hánykolódik, majd eltávolodik mögötte az utolsó tengeri fecske is. Csak a végtelen ég és a víz marad, meg ő a lélekvesztőjében, és késével rovást húz a csónak orrára, hogy a vonalak számolják helyette, hányszor látta fölkelni a napot. Nem hagyta volna magát. Az utolsó pillanatig küzdött volna az elemekkel. Ezt fényesen bizonyította később a cápák elleni harcában is. Mit jelent hazánkban salaonak lenni? A Világháló Közkincs nevű levelezőjében, a Lumpenproli küldeményei rovatban van egy 1997-ből datált, Santiago altatója című, névtelen szerzőtől származó vers, amelynek pár sorát idézem:
„Megtört fényű agg szemeddel kis Balázs nem lettél vadakat terelő juhász
Se katona, se tűzoltó csak salao… …salao…”
A „lumpenproli” már sokat elárul abból a társadalmi rétegből, amelyről a szerző írt, de ezzel be is határolta. A lumpenizálódáshoz nemcsak a társadalmi közöny és előítélet szükséges, hanem az egyéni akaraterő gyöngesége, vagy éppen az ellenszegülés: nem kíván a közösségtől semmit elfogadni, inkább belepusztul. Így vagy úgy, sajnálatraméltó, olykor bosszantó. Mások egész életükben szerencsétlenek. Képtelenek megfelelő döntéseket hozni, minden kezdeményezésük balul üt ki. Salaonak ma úgy a legkönnyebb lenni, ha nem az uralkodó politikai elithez tartozunk, még csak nem is dörzsölődünk hozzájuk. Az ideológiai szembenállás előbb-utóbb a számkivetéshez vezet, anélkül, hogy hőssé változnánk. Hol vannak az igazi, nagyszerű hősök? Aki ma utolsó forintjaival a zsebeiben, kivont szál karddal kirohan saját várából a martalócok végeláthatatlan tömegébe hadakozni, salao, akit csúf halála után elkaparnak. Ráadásul ismét fölállt a vazallus rendszer. Mindenki egy feljebbvaló alattvalója, csak finoman azt mondjuk: beosztottja. Aki ebből a társadalmi láncból kiszakad, vagy szándékosan kiszakítja magát, végérvényesen salaová válik. Santiago[2] egész életében keményen dolgozott. Hemingway portrénak számító testrészeit így mutatja be: „a májfoltok végigfutottak arcának mind a két oldalán, a két kezén pedig mélyen bevágott sebhelyek, hegek látszottak, amiket a nagy, nehéz halaknak és a kötelekkel való bajlódásnak köszönhetett… Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, mert a szeme párja vidám volt és törhetetlen, s olyan kék, akár a tenger.” A szem valóban a lélek tükre. Erről akkor győződtem meg, amikor egyik belgyógyász főnököm figyelmeztetett a voodoozó, vagyis életüket feladó emberekre. Elbeszélte, hogy amikor szemükben megtörik a fény, nem akarnak tovább köztünk maradni, és ilyenkor az orvostudomány tehetetlen. Az öreg halász arcának festékfoltjai, kezének sebhelyei a nehéz munkáját és az elhasználódottságát mutatták, míg szemének csillogása töretlen életkedvét. Ez a belső motor hajtóerejét úgy tükrözte, mint elektromos készüléken a kijelző parázslámpa a megbízható működést. Még nem igényelt orvost, mert az nem kórismét, csak a korával járó állapotot tudta volna rögzíteni. Szeretetteljes törődésre vágyhatott, de nem panaszkodott. Be kell vallanom, nagyon nem szeretem azokat a sarkított módon ábrázolt irodalmi figurákat, főleg gyerekeket, akiket senki sem szeret, mindenfelől csak a gonoszság éri őket, legyenek azok „nemecsekek, nyilasmisik vagy árvácskák ”, így, kis kezdőbetűvel, a nevüket összeírva, ezzel is megalázva személyüket. Annál inkább rokonszenvezek azokkal, akik tudatosan vállalják a segítségnyújtással összefonódott ragaszkodást, amelyet a kisregény gyermekhőse beteljesít. Amikor Manolin fölajánlja az öregnek, hogy hoz neki két vásárolt csalihalat, Santiago megköszöni. „Egyszerű lélek volt, nem sokat tépelődött hát rajta, hogy ilyen alázatossá vált. De azért tudta, hogy alázatossá vált, és azt is tudta, hogy nincs ebben semmi szégyen, s hogy az önérzetén, a jogos büszkeségén sem esett semmi csorba.” Aki megalázkodik, fölmagasztalódik – hirdeti a biblia. A halász önérzetesen tudja magáról: „– Én nem akármilyen öregember vagyok.” Hemingway remek emberismerettel ábrázolta Santiago egyetlen szobából álló, a pálmafa pikkelyes páncéljából összetákolt vityillóját. Az egész hajlékot a társtalan egyszerűség jellemezte, ahogy az öreg élt. „volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék és a földes padlón egy kis, faszénnel fűthető katlan, amin főzni lehetett. A kunyhó barna falán… két színes kép lógott…” Ezek a felesége szentképei voltak. Az igazi drámát nem az ordító szegénység, a remetei puritánság miatt érezzük. „Valaha ott függött a falon az asszony kiszínezett fényképe is, de aztán utóbb mégis leszedte, mert nagyon elhagyatottnak érezte magát, ha ránézett erre a fényképre, s most a kis polcon tartotta a sarokban, a tiszta inge alatt.” Lelki öncsonkítást hajtott végre, hogy ne sajogjon. Ami nincs, már nem fáj, csakhogy a levágott láb ujjai még évekig viszkető érzést sugározhatnak, hiszen életen át a beidegződés nem törlődött ki az agyból, de nincs mit megvakarni. A képet bármikor elővehetné, nézegethetné, de nem teszi. El is fedi egy inggel, amelyet soha nem használ, ezért marad tiszta, így alakul át szemfedővé. A kép, akár a levágott végtag, ott él az idegeiben. Talán menekül előle, mert föléleszti a hozzáfűződő megannyi élményt. Látja, amint kedvese fiatal lányként fut a homokparton, tele van élettel, kacérsággal, hódító szerelemmel. Minek nézni egy fakult, régi képet, ráncos arcot, amely már semmit sem ad vissza abból, amit ő még mindig magában őriz. Az emlék és a valóság lírai játékként keveredik. Az író finoman érzékelteti, mikor a gyerek elkéri a hálót, és beszélnek az étkezésről. „A vetőháló már régen nem volt meg, a fiú emlékezett arra a napra is, amikor eladták. De azért rendületlenül eljátszották ezt a kis színházat minden délután. Rizseshal sem volt, se fazék, se barna rizs, ezt is tudta jól a fiú.” Manolin elment a közeli kertvendéglőből kölcsönkérni a vacsorát, és miközben ettek, előbb sportolókról beszéltek, majd arról, hogy Santiago milyen jó halász, amit ő elhárított, de önérzetesen így jellemezte magát: „– Lehet, hogy nem vagyok már olyan erős, mint ahogy képzelem – mondta az öreg. – De értek sok mindenféle fogáshoz, és van bennem kitartás.” Amikor elaludt, minden éjszaka Afrikáról, fiatal matrózéveinek kalandozásairól álmodott. „Viharokról már sohasem álmodott: se nőkről, se nagy eseményekről, se nagy halakról, se verekedésekről, se erőpróbákról, vetélkedésekről, se a feleségéről.” Semmiről tehát, amit korábban szeretett, ami életének mindennapjaihoz tartozott, még a fiúról sem, mert ezek mind fölzaklatták volna. „Már csak tájakról álmodott, vidékekről meg tengerparton sétáló oroszlánokról. Az esti szürkületben úgy játszottak egymással ezek az oroszlánok, mint a kismacskák…” Hemingway kiváló érzékkel mutatja be az álomvilág szürrealizmusát, a kínzó valóság előli menekülés egyik lehetséges, drogokkal sem kiváltható formáját. Még a ragadozó állatok királyát, az oroszlánt is játékos kiscicáknak láttatja, ahogy key westi kertjében nézhette hat lábujjú macskáit. Micsoda mentális érzék és megfigyelőkézség kellett ahhoz, ahogy leírta, az öreg halász miként kelti a fiút másnap hajnalban, amikor belopózott hozzá: „Szelíden megfogta a lábát, és nem eresztette, amíg csak fel nem ébredt, meg nem fordult és rá nem nézett.” Még a fáradt fiatal test a legmélyebb álmában is érzékeli, ha meleg és lágy szorítású bőringer éri. Lassanként feljön a mély kábulatból és visszatér emlékezete a korábbi élményekhez, amelyek az ingert nyújtó emberhez kötik. Ennél a leheletfinom leírásnál már minden érzékeny olvasóban tudatosul, hogy Santiago maga az író. Hemingway képes volt rá, hogy beleérzése, emberismerete, nagy élettapasztalata révén belebújjon ennek a szegény ördögnek a bőrébe. Azonosulni tudott vele, mert szerette. Ne feledjük, hogy a Nobel-díjat nem az író, hanem földi mása, az öreg halász kapta, hiszen életre keltette. Ő a XX. század egyik korszerű és példamutató mitológiai hőse, amely magában hordozza társadalmi rétegének minden tulajdonságát. Egész napra volt egy üveg víz a csónak orrában, és hajnalban üres gyomorra megivott egy kávét, azt is hozomra. Soha nem a harácsolásra, a vagyongyűjtésre spekulált. Ki nem mondta, de megtanulta: úgy megyünk el, ahogy a világra jöttünk, amink volt, mindent itt hagyunk, fölösleges a kincshalmozás. Milyen különbség van a lakott föld és az óceán, mint természetes elem érzékelése között, amelyet a szaglással is próbára tehetünk: „Az öreg halász tudta, hogy ma nagyon messzire kimegy a tengerre, s lassan elmaradt mögötte a szárazföld szaga, és evezett kifelé rendületlenül, ki az óceán tiszta, hajnali illata felé.” Az író itt rendkívül érzékletes leírást ad a tengerről és annak állatairól. Ebből kiemelkedik a következő, amelyet Santiago gondolatába ültet: „Minek alkotott a természet ilyen kényes, szép, törékeny kis madarat, mint például a tengeri fecske, ha az óceán olyan kegyetlenül viselkedik néha? …ezek a röpködő, halászó, vadászó, le-lebukó madárkák, bánatos kis hangjukkal, nagyon gyöngék, nagyon törékenyek a tengerre.” 2004 decemberében, a tragédiával teli, karácsony másnapi, kelet-ázsiai szökőár előtt írtam ezt a haiku jellegű szilánkverset Sarasota egyik öblében:
„Egy kicsi madár fut a fövenyen. A nagyok nyoma kirajzolódik, Övét a szél elfújja könnyeden.”
A halászat Az öregember nem szépelgő lélek, aki azért száll csónakba és evez ki a végtelen óceán tükrére, hogy filozófiai álmodozásokba kezdjen. Hajlott kora, megfáradt teste ellenére még érez magában annyi erőt, hogy megfogjon egy nagy halat és bizonyítsa, nem életképtelen. Ő dolgozni, kemény munkát végezni jött, az életéért és a becsületéért küzd. Ekkor szembesül a kis tengeri madarakkal, amelyek éppen olyan kiszolgáltatottak a vad elemeknek, akár ő. Ráeszmél, hogy egy anya szülte őket: a Természet, és sok hasonlóság van a sorsukban. Az öreg elérzékenyül, testvéreket lát bennük és megérzi az egymásra utaltságot. A természeti népek, amikor kivágnak egy fát, vagy megölnek egy állatot, előbb bocsánatot kérnek tőle és imádkoznak teremtőjükhöz, hogy ne büntesse őket, hiszen az életük fönntartásáért kényszerülnek a pusztításra. Csupán annyit vesznek el társaik életéből, amennyi az övék megtartásához szükséges. Nincs mértéktelen rombolás, fölhalmozás és vagyonképzés. 2004–2005 telén felejthetetlen hónapokat töltöttem a Mexikói-öböl partján. Amíg figyeltem a természet megannyi csodáját, soktagú amish család érkezett a partra horgászni. Még a nagymama is a botot tartotta. Mindegyik egyetlen halat fogott, amelyet aznap ebédre megevett, utána abbahagyta a horgászást. Ültek, álltak, vagy nézték a tengert. Nem tékozolták az életet. Mellettük megannyi városlakó egésznap kedvtelésből kapkodta kifelé a halakat, amelyeket gémek, kócsagok és pelikánok koldultak el, vagy egy fél vödör vízben nyomorultul elpusztultak. Az óceán az élet keletkezésének szent helye, egy végtelen anyaölként szolgáló oltár, ahol milliárdnyian születnek és elenyésznek. Ahogy a Teremtőt is megszemélyesítjük, a tenger is emberszerűvé válik. Santiago „Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne.” A globalizálódó, a tékozló, fogyasztói társadalom újkori törtetői másként gondolkodnak. Hemingway így szőtte tovább ezt a gondolatot: „A fiatalabb halászok között akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak… Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének.” Nekünk, óceán nélküli magyaroknak a földünk a tengerünk. Valaha a család jólétét, életét, a munkahelyet és a lakóhelyet együtt, vagyis a hazát jelentette. Ma birtok, beruházási célpont, amelyet adni-venni lehet, birtokosa nem ott született, ősei nem művelték, lelki kapcsolat már nem fűzi hozzá. Ha ráunnak, vagy veszteséges, túladnak rajta. Megszűnt a Földanya és a hozzátartozó Haza fogalma, amelyért érdemes akár az életünket is áldozni. A hagyományos életmódú emberek földről, tengerről másként gondolkodnak. A hagyományos földműves és halász szerte a világon testvérek. Az óceánt „Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat, vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete.” A zsidó–keresztény–mohamedán egy Istent vajon miért nevezzük Atyának, amikor a hívők szerint Teremtőnk és jóságos Szülőanyánk? Nem kétnemű, hanem édesanya jellegű. Az öreg halász sodortatta magát a Golf-áramlattal kifelé az óceánon. Elmaradt mögötte a part, a halásztársak, kezdett virradni, és fölcsalizott horgait különböző mélységekbe eresztette le. Közben a szerencséről álmodozott, amely a salaokat elhagyja. Nem értette, miért éppen ő vált szerencsétlenné, mikor jó halász és sportbajnok hírében volt. Most is mindent megtett, hogy nagy halat fogjon. Figyelte a körülötte vibráló természetet, a nap sugarainak változását, a halászó fregattmadarat, a delfinrajt, a repülőhalakat, a portugálgálya halálos mérgű medúza tutajozását, a teknősöket, és megfigyelései alapján mindegyikről tudta, hogyan viselkednek. Az elérhető külvilág számára olyan ismert volt, mint az élete, amelynek valamennyi fontos percét emlékezetébe véste. Míg kapásra várt, gondolatait hangosan osztotta meg magával. Az első fogás kis tonhal volt. A második kapásnál érezte, hogy hatalmas súly nehezedik a horogra, amelyet a hal mélybe húz magával. Ettől kezdve véget ért az érzelmes szemlélődés és pillanat alatt megacélosodott. Végtére ölni jött ide, nem szenvelegni. Kettejük közül az egyiknek el kell pusztulni, hogy a másik tovább élhessen. „Nyeld le úgy, hogy a horog hegye átfúrja a szívedet és öljön meg – gondolta magában. – Aztán gyere fel a felszínre szépszerével, hadd döfjem beléd a szigonyomat…” Amikor biztos volt benne, hogy egy jókora marlin a horgot lenyelte, és csónakostól húzza befelé a végtelen óceánba, hangosan kifakadt: „– Bárcsak itt volna velem a gyerek…”, de egyedül maradt az elemekkel és egy nagy hallal. „Nem volna szabad egyedül maradnia az embernek öregségére – gondolta. – …El ne felejtsem megenni a tonhalat, mielőtt megromlik, hogy el ne gyöngüljek…” Mostanában hányszor találkozom fáradt, öreg barátaimmal. Mikor megölelem őket, minden bordáikat érzem a szitára mosott ing alatt. Egy Kossuth-díjas építészt meghívok ebédelni, mert tudom, hogy régen evett, legutoljára is boltban vásárolt, kevéske hideg élelmet majszolt. Nem ő tehet róla, hogy a megrendelői kihasználták segítőszándékát, és sohasem fizettek neki, a díjakat pedig napok alatt fölemésztette az adóságokkal küzdő család. Csak pár falatot szed ki kedves pörköltjéből. A tányér alját kenegeti vele. Erőt gyűjt, szájához emeli, majd újra visszateszi. Gyomra összeszűkült, már nem tud rendes ételt enni. Végül a főtt krumpliból harap egy falatot. „Nem volna szabad egyedül maradnia az embernek öregségére…” – megütött gongként kondul bennem Santiago mondata. Látom, hogy az egykor ünnepelt és nagy teherbírású ember mára salao. Most, hogy már nem lehet kihasználni, elpártoltak tőle. Ahogy múlnak az évek, körülöttünk egyre növekedik az öreg halászok száma. Amikor barátom távozik, a kapuból így szól: „– Még élek, de nem tudom, jövök-e még?” Görnyedt hátán megfeszül a láthatatlan kötél, amelynek végén a múlt évben még ott ficánkolt a nagy hal, amelyet pillanatok alatt lerágtak a cápák. Csónakja átkelőben van, hazafelé tart… Az ember nem azért Ember, hogy csak öljön. Santiago „egyszerre sajnálni kezdte a nagy halat, amit fogott.” Ő is elpusztíthatná a halászt, mert „Azt nem tudhatja, hogy ezúttal csak egyetlenegy emberrel áll szemben, és ez is egy öregember.” Vívódik magában, de eszébe jut, hogy „mekkora nagy hal, s mennyit ér majd ez a piacon, ha jó a húsa.” Gondolata mégis gyorsan visszatér a sajnálathoz. Korábban egy marlinpár ikrását fogta meg, s a hím végig kitartott mellette. Még akkor is feldobta magát, amikor nőstényét már a csónakba húzták, hogy meglássa, hová tűnt? „Ennél szomorúbbat nem láttam a tengeren soha életemben – gondolta az öreg. – A fiú is szomorú volt, kértük a marlin bocsánatát, és rögtön végeztünk vele.” A marlin itt már nem hal, hanem testvér: egy közlünk, esendők közül. Mert mi sem lehetünk győztesek, ha mások élete árán jutunk előbbre. Csak az idő hurka tágul egy kicsit, mielőtt nyakunkon végleg megfeszül. Santiago érzi, hogy semmivel sincs jobb helyzetben, mint a zsákmánya: „Éppen őt akartam megtalálni, senki mást. Senki mást a világon. Most aztán találkoztunk, és össze vagyunk boronálva szépen, már dél óta. És nincs senki, aki segítsen rajtunk, egyikünknek sincs senkije.” Örök küzdelem, gladiátorpárharc a pillanatnyi továbbélésért, a semmiért. Rádöbben, ő halásznak született, és nincs más választása, mint csatát nyerni egy nagy hal ellen. A többi horgát levágja, hogy legyen elég hosszú tartalékzsinórja, majd összekötögeti és hozzáhurkolja a marlinéhoz. Megszületett benne az elszánás: „– Hallod-e, te nagy hal – mondta fennhangon, de csöndesen, szelíden –, veled maradok mindhalálig.” Később újra megszólalt: „– Idefigyelj, te nagy hal – mondta. – Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.” Világos, tiszta beszéd volt. A természet gyermekének filozófiája. Valamelyiküknek meg kell halni, hogy a másik tovább élhessen. Az ölés nem nagy öröm, de a bennünk lévő vadászösztön az adrenalinszint fokozásával kialakult izgalmat, mint a szükséges élvezet ábrándját nyújtja. Hemingway maga is ezért halászott és vadászott. A zsákmányszerzés mindenre kiterjed, élőre és élettelenre, de leginkább a vagyonszerzésre, a másik nemre, és a nálunk erősebb ellenfelekre korlátozódva, igazi gerjedelmet ad. Az író itt is enyhíteni igyekszik a kemény természeti törvény jelentkezését egy lírai jelenettel. Folytatja a kismadár történetét, amely törékeny, fáradt, és szinte rázuhan Santiago zsinórjára pihenni. Lélekmadár ez, amely az öregből vetül ki, és néhány percig láthatóvá válik. Szeretettel beszél hozzá: „egy szélcsöndes éjszaka után nem kellene ilyen fáradtnak lenned. Mi lesz veletek, madarak?… Pihend ki magad jól, kicsi madár – mondta. – Aztán repülj ki a partra szerencsét próbálni…” Ezt követően mást gondolt: „– Maradj itt nálam, kismadár, szívesen látlak…” Közben a hal alaposan megrántotta a zsinórt, amely belevágott a markába. A madár elszállt, és a sebesült kéz görcsöt kapott. A történet áttetsző lebegése visszakerült a mindennapi küzdelem színhelyére. Lassan fölszelte és enni kezdte a bonitot, hogy el ne erőtlenedjen. Vívódása nem szűnt meg önmaga két énje között. „Bárcsak megetethetném a nagy halat is. Hiszen a testvérem. De hát meg kell őt ölnöm, és nem szabad elgyöngülnöm…” A nagy kardhal végre feljött, és a halász megláthatta. „– Három arasszal hosszabb, mint a csónakom – mondta az öreg. – …Szeretnék a helyében lenni most – gondolta –, ha megkaphatnám az ő erejét és tehetségét, szemben az én puszta akaratommal és kezemmel.” Végre kiállt kezéből a görcs. Segítségül Szűz Máriához fordult és imádkozott hozzá. A nagy halra gondolva így elmélkedett magában: „meg akarom mutatni neki, hogy mire képes az ember, s hogy mennyit tud elviselni az ember.” Közben mindenfélére gondolt, hogy jobban teljen rajta az idő. Leginkább a karlenyomásos erőpróbákra emlékezett, amikor a legerősebb négert is legyőzte. Látott az égen egy repülőt tovaszállni, majd fogott egy kis delfint az egyik megmaradt horgával, amelyet agyonütött. A nagy hal változatlan erővel húzta tovább az öreget csónakostól, a rövidülő, szeptemberi napon. Ekkor a mindenség nagyobb teremtményeihez mérte lehetőségeit, és rájött, hogy az embernek mennyivel könnyebb a dolga, hogy naponta csak egy-egy nagy halat kell megölnie, és nem szükséges megküzdeni a nappal, holddal és a csillagokkal. A tengerre szállás második éjszakáján a nagy hal többször földobta magát, majd a harmadik hajnalon megkezdte a körözést, amelyből az öreg halász érzékelte, hogy kezdetét vette agóniája, és a vele való utolsó küzdelem. Éppen ideje volt, hiszen ő is elfáradt, szédült, émelygett. Gondolatai összezavarodtak. Hol a hallal beszélgetett, hol erőtlen balkezét szidta, de mindig ott kötött ki, hogy bár vele lenne a gyerek, de nincs, és ez ráébresztette, hogy csak önmagára számíthat. Az ember fogantatásától haláláig mindig magányos. Vannak dolgok, amelyeket senki más nem végezhet el helyette, ilyen az anyagcseréje, a betegsége és gyógyulása, de legfőképpen a gondolatainak és érzéseinek szabadsága. Mások az utóbbi kettőt szeretik befolyásolni, és ezt gyakran meg is teszik, de a rájuk adott válaszok mindig tőlünk függnek. Igazi társunk a magány, amikor az ember egyedül marad, és a saját útján jár. Nincs mankó, segítség. Santiago ebben a nagyon nehéz helyzetben még egy fizikai küzdelmet is kapott a sorstól. „Ilyen fáradt még soha életemben nem voltam – gondolta.” Ahogy a csónak körül a körök szűkültek, az öreg mind több zsinórt tudott visszahúzni. Érezte, hogy egyre inkább uralkodik a halon, de közben saját ereje is fogyott. Gondolta: „Gyere, ölj meg. Bánom is én, hogy melyikünk öli meg a másikat.” Az ember felülkerekedett, hiszen ő a jövőjéért és a tekintélyéért küzdött. Amikor közel kerültek, szigonyát egyenesen a kardhal szívébe döfte, majd a kimúlt marlint a csónak mellé kötözte. A passzátszélben fölhúzta a vitorlát, hogy hazafelé haladjon. Mondta is magának, hogy „ma, azt hiszem, a nagy DiMaggio[3] is büszke volna rám.” A hal nagyobb volt, mit a csónak. Santiago szerette ezt az állatot. „úgy hajózik itt mellettem, úgy hajózunk itt egymás mellett, mint a testvérek.” Az öreg halászból minduntalan a szeretet áradt. „Én csak a csalafintaság árán vagyok különb nála, ő soha nem akart nekem ártani.” Ebben az egyszerű emberben fölmerült az erkölcsi kérdés, vajon miért olyan kegyetlen a természet, hogy ölni kell, és a küzdelemben ki a győztes: a vétkes gyilkos, vagy a vesztes áldozat? Ez a vívódás Santiagóban a mérleg nyelvét mind inkább a kardhal felé billentette. Az író nem is hagy kétséget bennünk. Jött a büntetés. „Egy óra múlva érte utol őket az eső cápa.”
Küzdelem a cápákkal A ragadozó hatalmas darabot kiharapott a marlinból, amiért életével fizetett. Az öreg halász az agyába döfte szigonyát, de a hal eltépte a szerszám zsinórját, és magával vitte a tenger fenekére. Egy álom dőlt romokba, hogy életében rátermettségének bizonyításául fog egy óriás halat, amelynek árából darabig még eléldegél. Hemingway, öreg tanító „halászmesterem” csodálatos mondatai, mint költemény muzsikálnak bennem. Néhány vonatkozó sorát olvassuk eredeti angol fogalmazásban. „He did not want to look at the fish any more. When the fish had been hit it was as though he himself were hit.” Magyarul: „Nem volt kedve többé a halra nézni, amióta megcsonkították. Amikor a cápa belemart, szinte úgy érezte, mintha a tulajdon húsába martak volna.” Majd itt következnek azok a mondatok, amelyeket Hemingwayjel kapcsolatban mindig idéznek: „– De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Az elbeszélés itt a mondatok kiemelése miatt is közlési technikát vált. Ezt a részt a halász ugyanis már nem magában gondolta, hanem kimondta. Hangot ad neki, hogy a két nagy őselem, amely közt semmi kis lélekvesztője hánykolódik: ég és víz egyaránt meghallja. A mindenségre bízza filozófiai mondanivalóját, hogy terjedjen szét a világba mindenhová, ahol a föl- és befogadására működő agyakban tudatosulni képes. A szavak az óceánban és a levegőben olyan súlyosan csobbannak, mintha a Himaláját dobta volna bele egy földön kívüli pontról, majd egyaránt óriási hullámokat vetett az éterben és tengerben. A kis csónak, benne egy roncs vénemberrel fölmagasztosul, felnő az elemekhez. Bizony az emberre hízelgőn hatott, hogy ő a teremtés csúcsa, akit nem lehet legyőzni, és ekkor még hitt is benne. Ezekben az évtizedekben a szovjet tajgában visszafordították a folyók folyási irányát, a sztyeppén kiszárították az Aral-tavat, és trópusi gyümölcsöt kívántak nevelni a sarkkörön túl. A természetet meghódítani akarták. A varázs azonban megtört. A hemingwayi gondolat a XX. század végére minőségileg átalakult.[4] Ennek két alapvető oka ismert. Egyik a század történelme, amely vitathatatlanul bebizonyította, hogy az embert le lehet győzni. Évezredek során hányszor kiáltották már: „Vae victis, jaj a legyőzöttnek!” Hemingway két világháborúban, bár a győztesek oldalán küzdött, annyi testi és lelki sebet kapott, hogy belerokkant. Pearl Harbornál, amikor 1941. december 7-én a japánok az USA kiváló hadihajóit néhány óra alatt elpusztították, emlékeztethette volna arra, hogy az elbizakodottság mit sem ér. Az embert le tudja győzni a természet, amelynek kiszolgáltatottak vagyunk. Elég egy szökőár vagy vulkánkitörés, és lakott szigetek tűnnek el; de magát is le tudja győzni az ember, ha agressziója önmaga ellen fordul. A legszomorúbb példát esetünkben erre éppen Hemingway öngyilkossága szolgáltatta. A természettudományok hatására bennem a szállóige másik része is átértelmeződött. „Az embert el lehet pusztítani…” Az agyhalállal az egyén és a személyiség kétségtelen megszűnik. Ez visszafordíthatatlan természeti törvény. A molekuláris biológia azonban bizonyította, hogy génjeinkbe programozva, utódainkban továbbélünk, tulajdonságaink átöröklődnek. Mi történik azokkal, akiknek nincs utódjuk? Az anyag-energia egyenértékűség törvénye[5] igazolta, hogy azt az anyagot, amelyből állunk, nem lehet megsemmisíteni. A test elhamvasztása után is marad salak, elpárologtatását követően atomizálódik, ionizálódik, vagy átalakul energiává; ahogy az univerzum születésekor a meglévő nyugalmi energia az ősrobbanással mozgásba jött és anyagi formát öltött. A matéria alapvető tulajdonsága a mozgás. A test halála nem az anyag pusztulása. Az életenergia távozása nem a lélek szertefoszlása. Aki anyagból egyszer megfogant és élt, az a természettől többé nem választható el. Beleolvad a mindenségbe, részese lesz annak, és vele együtt naggyá válik. Mi lesz a szellemmel? Amikor Csizmadia Imre vásárhely-pusztai kisparasztot, a helyi Santiagót életének túl a nyolcvanadik évén megkérdeztem, hogy néhány osztály elemi iskolai végzettséggel miért fogott hozzá életrajzát ilyen későn megírni,[6] így válaszolt: „– Mert a veréb is hagy maga után nyomot a hóban.” Rajtunk múlik, hogy ez a nyom milyen mély lesz. A hóban előbb-utóbb elolvad, a homokban a szél elfújja, a fövenyen a hullám elmossa, de túl is élhet bennünket. Azon múlik, meddig marad fenn a „nyomunk”, hogy életünkben milyen kötőanyagot tudtunk hozzá kapcsolni. Leonardo da Vinci koporsójából a csontjait szétszórták, de alkotásai addig lesznek köztünk, amíg ezeket befogadó ember marad a bolygónkon, pedig életében ő is többször szenvedett vereséget. A maradandóságot mi biztosítjuk, vagy herdáljuk el, tehát egyénre szabott. Az öreg halász így gondolkodott tovább: „De azért sajnálom, hogy megöltem ezt a halat – gondolta. – Ami most következik, az nem lesz mulatság, s ráadásul a szigonyom is odaveszett. A dentuso[7] kegyetlen állat, erős, ügyes, értelmes, De én ügyesebb és okosabb voltam nála. Ámbár talán nem is – gondolta. – Talán csak jobban voltam felfegyverezve.” Mindkét elképzelés igaznak bizonyult. A „sok lúd disznót győz” mondás érvényesült, de könnyen nem adta. Az egyik evezőre szigonynak rákötözte a kését. „Szamárság feladni a reményt – gondolta. – Azonkívül bűn is, azt hiszem.” A beteg, öreg, fáradt emberben fölülkerekedett a küzdőszellem, amely egész fajunkat jellemzi, és évmilliók óta fenntartotta. Hemingway pár sorral lejjebb ismét a „bűn” fogalmáról írt: „nem tudom, mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán. Lehet, hogy bűn volt megölni ezt a halat. Még ha azért öltem is meg, hogy eltartsam magam, és ennivalót szerezzek egy csomó embernek, még akkor is bűn szerintem. De hát minden bűn, minden a világon.” A bűnt a bűntudat éleszti föl benne, és rájön, hogy nehéz ezzel együtt élni. Ördögi kör, csapda és börtön ez, amelyet a XX. században maga az ember erkölcstelen magatartásával termelt ki. „A dicsőségért öltem meg és azért, mert halász vagyok. De szerettem, amíg élt, és azután is szerettem. Ha szeretjük, akkor nem bűn megölni. Vagy csak annál nagyobb bűn?” – gondolkodott tovább, és egyre kilátástalanabb helyzetbe került énjének többféle felfogását ütköztetve. Fölmerülhet az olvasóban, hogy ezért kár volt emberré válni. Jobb lett volna az Éden valamelyik nem tiltott gyümölcsfáján mezítelenül kapaszkodni és tömni a hasunk. A lélek mérhetetlen könnyű, mégis önmagunk súlyos terhe, akár hagyjuk megszólalni, akár elfojtjuk, mert a legegyszerűbb lélekben is előbb-utóbb megszületik a felsőbb Én, amely ellenőriz, bírál, és nem enged nyugodni. Végül az író talál egy pillanatnyi megoldást, föloldozást: „De a fiú, az semennyire sem öl meg – gondolta. – Nem szabad becsapnom magamat.” Hangos és néma párbeszédet folytatott önmagával. Ezek nem annyira viták, mint inkább kérdések voltak, amelyekre igyekezett választ adni. Az író belső erkölcsi küzdelmének lehettünk tanúi, amelyet egész életében folytatott. Ő sikertelenül, mert megfelelő válaszokat nem kapott, és véget vetett az életének. Kivétel volt, amikor az öreg halászban gondolkodott, és beszélt. Santiago az elbeszélés végén elégedetten tért nyugovóra. Ami tőle tellett, azt megtette, a többi a sorsán, az elemeken, a legyőzhetetlen természeten és a szerencséjén múlt. A gyilkolás az emberré válás után elgondolkodtató. Vajon igaz-e ránk nézve az, ami a természet legtöbb fajára jellemző, hogy gyilkolás nélkül nem tudja magát fenntartani? Gyerekkoromban csúzlival lelőttem egy cinkét, és a helyi vizekben szeméthalakra horgásztam. Azóta is gyilkosnak érzem magam, és nem tudok szabadulni a gondolattól, mi értelme volt? Jutottam-e ezzel előrébb? Bizonyosan láttak már filmen indiai aszkéta szerzetest, aki mezítelenül jár, és maga előtt söpri az utat, hogy egy életet se taposson el véletlenül. Az ő lelke nem háborog, és nem jár ideggondozóba. Amikor ezt a tanulmányt írtam, 2007 nyár végén elutaztam Somogyvámosra, a Krisna-völgybe. Kiderült, hogy a Krisna-hívők még tojást sem fogyasztanak, mert abból élet lehet, és különben is a vele készült ételek hamarabb megomlanak. Életmódjuk hasonlatos az amishokéhoz. Tisztelik az életet, és ezért lemondásra képesek. Ők is boldogok. A két távolnak tetsző példa, az amishokról írtak és a Krisna-völgyben élő emberek jelzik, hogy hitük és ezáltal egyházuk kérése szerint cselekednek, amikor a természet értékeit kímélik. Halandó módon így is lehet győzedelmeskedni, a következő nemzedékek számára megtartani azt az értéket, amely nem a miénk, csak örököltük elődeinktől, darabig használtuk, de tovább kell adnunk utódainknak. Santiago esetében jöttek a lapátorrú cápák, a galanosok, amelyeket nagyon utált az öreg, mert mindenbe beleharaptak, és dögöt is ettek. Ezeket szintén legyőzte, de újabbak érkeztek. A velük való küzdelemben eltört a kése, tönkrement a bunkós botja, és a két keze, meg a válla egyre elviselhetetlenebbül fájt a több napos, sok sebbel járó viaskodásban és öldöklésben. Közben ismét beesteledett, és távolról megpillantotta Havanna fényeit. Éjféltájban falkába verődve érkeztek az újabb cápák. Bár eltörte rajtuk az evezőjét és a kormányrudat, teljesen csontvázra kopaszították a nagy halat. Az öreg csak ütötte, ölte őket, de sokan támadtak. „Tisztában volt vele, hogy végérvényesen és jóvátehetetlenül vereséget szenvedett.” Annyi előnyre tett szert, hogy a tehertől megszabadult csónakot gyorsabban sodorta a szél a part felé. Amikor végre kikötött, nem volt senki, aki segítsen neki a halászkészség cipelésében. Olyan volt a parton fölfelé az útja, mint Jézusnak a Via dolorosa[8] a Kálváriára. Elvágódott, a hátán cipelt árboc ráesett, alig bírt alóla kimászni. Többször leült a földre, míg hazaért, de nem volt Krisztus. Még a halászból lett tanítványokhoz sem hasonlítható. Félreértelmezték, akik őt vele azonosították. Ember volt, aki emberül élt és küzdött! Ő Arszenyev Derszu Uzalájának, a természet másik igaz gyermekének testvére. Kunyhójába érve ivott a vízből és végre lefeküdt. Ennél igénytelenebb ellátás sok napos, kemény munka után nem létezik.
Ami a jéghegy csúcsa alatt van Úgy gondolhatnánk, hogy a történetnek itt a vége, hiszen nincs értelme tovább folytatni. Hemingway ebben az esetben föladta a „jéghegy csúcsa” maga gyártotta elvét, és megmutatta a víz alatt maradt óriásnak, a még el nem mesélt befejezésnek egy részét. Reggel az öreg továbbra is aludt, amikor a fiú benézett hozzá, és látta szörnyű sebekkel teli kezét, majd sírva ment el, hogy kávét hozzon neki. A csónakja mellett már sokan álltak, és elképedve nézték a hozzá kötözött óriási halcsontvázat. Ahogy madzaggal hüvelykről hüvelykre méregették, nem a hal nőtt, hanem a falu szemében az öreg Santiago tisztelete. A méretarányt, amely magának a küzdelemnek és a bukásnak a súlyát, értékét emelte ki, remek érzékkel igazán azzal szemléltette az író, amikor Manolin elbeszélte, hogy az öreget már a parti őrség kereste. Repülő is kiszállt érte az öböl fölé, mire Santiago így felelt: „– A tenger nagy, a csónakom meg kicsi, alig lehet látni a vízen…” Itt látjuk meg a jéghegy csúcsa alatti világ egy részét: hogyan alakulhatott volna a sorsa, ha ennek a nagy tudású, élettapasztalatokkal teli halásznak lett volna rendes otthona, hazaváró felesége, erős bárkája, megfelelő fölszerelése és fiatal segítsége? De ezek mind hiányoztak, és semmije sem volt a nagy hal épen történő hazacipelésére. A lélekvesztőből kimagaslik, az óceán fölé nő, elér a lakott kontinensekre; belülről itt feszít bennünket, és úgy lendíti, akár József Attila az édesanyját emeli a felhők közé:
„most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében”.
A fiú fölmérte, milyen hőstettet hajtott végre az öreg halász, és mondta neki: „– Igyekezned kell meggyógyulni, mert még nagyon sokat akarok tanulni, és te mindenre meg tudsz tanítani. Sokat szenvedtél? – Eleget – mondta az öreg.” A fiú elment. Egy turista társaság csodálta a nagy hal cápának vélt csontvázát, miközben „Fent, az út mentén, a kunyhójában, az öreg halász ekkor már újra aludt. Még mindig arcra borulva aludt, s a fiú megint ott ült mellette, és virrasztotta. Oroszlánokról álmodott az öreg.” A hosszú és izgalmas életszakasz emlékfoszlányaiból csupán egy játszadozó vadállatcsapat maradt a hősnek. Korunk lelkesültsége ennyi a valódi érték jutalmazására. Santiago, Gregorio Fuentes és Ernest Hemingway – több testnek egy lelke – a végzetes fejlövés után, mint egy végtelenített filmen, örökké az elpusztíthatatlan oroszlánokkal cicázik.
Utóirat Sokan úgy jellemzik Hemingway öreg halászának történetét, mint egy mesét. Számomra érthetetlen, hogy ez miért lenne baj. Talán az ítészek számára a mese, mint műfaj alábbvaló a kisregénynél? Minden leírt történet „mese”, hiszen egyetlen, vagy néhány ember lelki szűrőjén keresztül látjuk, tehát minden fogalmazás eleve szubjektív, ettől művészet és nem tudomány! Valamennyi emberi élet mese, mert „lelkes állat” éli meg. Nincs mit félnünk, ha elmondjuk saját mesénket. Hemingway a munkáját prózának tartja, és vallja, hogy a jó próza több dimenziós, ezért „nehezebb, mint a költészet”. S ha már műfaji vitákba keveredtem, vallom, hogy az író ebben a kisregényében költőként rímtelen költészetet alkotott. Vannak lírai alkatok, akik vonzódnak az érzelmekhez, mernek kiállni velük, mert maguk is érzelmi lények. Ha ezt a réteget kivennénk az emberiségből, a maradék, megcsonkított értékkel egy vesztett faj maradna: jóval kevesebbet érő, mint korábban volt. A lírikus alkatúaknak szükségük van a mesés költészetre, a Hemingway alkotta öreg halászra, akit szeretni lehet és nem gyűlölni! A mai modern kor nem egy hőse − különösen az akciófilmekben − lélek- és érzelem nélküli gyilkoló gép, „cápa”, vagy terminátor egy másik árnyékvilágból: meséből, amelyet ritkán jár be az a fény, amely átmelegíti a szívünket. Az igazi mesére mindig az a jellemző – még ha ez is egy árnyékvilágot és nem a teljes valóságot tükrözi –, hogy a hős esetleges bukásában is győztes, az ellenszenves, egyenlőtlen küzdelmet nyújtó világunkban reményt, netán kiutat mutat. Santiago ezért marad lelki testvérem! A leírtakból kitetszik, hogy a történelem és a tudomány mintha fölülírta volna a kisregény szerzőjét. Ezzel szemben, „A szállóige és a regény a reménytelenség hősiességének példázata, nyilvánvalóan az emberi élet sokjelentésű metaforája, mint általában a remekműveké. A pusztulás, az eredménytelenség nem vereség, ha küzdelem és szenvedés előzi meg, ha hősies, hanem győzelem… heroikus pesszimizmus ez, mint Nietzschénél, Camus-nél, Madáchnál, Adynál, József Attilánál, Pilinszkynél, Nemes Nagy Ágnesnél stb.” − írta Simon Ferenc irodalomtanár lektorom. Kiváló bizonyításokkal szolgált, amelyeket kiegészítésül, maradéktalanul csatolok.
József Attila (LE VAGYOK GYŐZVE...)
Le vagyok győzve, (győzelem ha van) de nincs, akinek megadjam magam. Úgy leszakadtam minden más világról, ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, irnak is nékem, én hát olvasok. S „dolgozom”, imhol e papírhalom - a működésben van a nyugalom.
Én állat volnék és szégyentelen, nélkületek, kik játszotok velem - Köztetek lettem bolond, én a véges. Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
1937. október * „Sziszüphosz mítosza Sziszüphoszt, Aiolosz fiát, Korinthosz alapítóját a görög mitológia a világ legagyafúrtabb emberének tartotta, akinek sikerült kijátszania az olümposziakat is. Zeusz haragját azzal vonta magára, hogy elárulta az egyik folyóistennek: látta, amint Zeusz elrabolta a lányát, s a rejtekhelyet is megmutatta. Cserébe soha ki nem apadó forrást kért a folyóistentől Korinthosz akropoliszára. Zeusz elküldte Thanatoszt, a halál fekete istenét, hogy vigye le Sziszüphoszt az alvilágba, de a dolog visszájára fordult: az agyafúrt halandó vetette fogságba Thanatoszt. Az istenek összefogtak ellene, így végül lelke mégiscsak az árnyak birodalmába került. Ekkor ékesszólásával meggyőzte Hádészt, az alvilág urát, hogy engedje őt vissza a földre, amíg ellátja a felesége baját. (Előzőleg ugyanis az asszonynak ravasz módon meghagyta, hogy halála esetén testét ne égessék el, és a temetési áldozatot ne mutassák be – így Hádész hiába fogja várni az előírt adományokat.) Miután Sziszüphosz megkapta az engedélyt, visszament a földre, és ott is maradt. Ekkor Zeusz végképp türelmét vesztette, kegyetlen büntetést mért rá. Az alvilágban az idők végezetéig egy magas hegyre egy sziklát kellett felgörgetnie, amely még a csúcs elérése előtt visszazuhant, így a munkát újra és újra elölről kellett kezdenie.” (A Képes mitológiai enciklopédia nyomán) * Albert Camus: Sziszüphosz mítosza – részletek (1935-36) „Értjük már, hogy Sziszüphosz abszurd hős. Azzá teszi szenvedélye, szenvedése. Megveti az isteneket, gyűlöli a halált, szenvedélyesen szereti az életet, ezzel érdemelte ki elmondhatatlan büntetését; egész lényével a semmit teljesíti be. Ez a földi szenvedélyek ára. […] Sziszüphosz pokolbeli életéről nem szól a monda. A mítoszok arra valók, hogy megmozgassák a képzeletet. Itt csak azt látjuk, hogy megfeszül a test, fölemeli a hatalmas követ és görgeti, görgeti fölfelé százszor is ugyanarra a hegyre: látjuk az eltorzult vonásokat, a kőhöz nyomódó arcot, az agyagos, pattanásig feszülő kart, a földet markoló kéz emberi bizonyosságát. A mennybolt nélküli térrel és a mélység nélküli idővel mérhető mérhetetlen erőfeszítés után ott a cél. Sziszüphosz nézi a követ, amint görög lefelé, amaz alantas világ felé, ahonnan majd vissza kell hoznia a csúcsra. Elindul lefelé. Ekkor kezd érdekelni engem Sziszüphosz, a visszatérés, a szünet közben. A kővel küzdő, kőnek feszülő arc maga is kő. Látom, amint súlyos, de egyenletes léptekkel halad saját sorsa felé. Ez a balsors bizonyosságával folyton visszatérő, lélegzetvételnyi idő az öntudat órája. Mikor elindul lefelé a csúcsról, s mind közelebb jut az istenek nyomorúságos hajlékához, minden pillanatban fölötte áll a sorsának. Erősebb, mint a sziklája. Ez a mítosz azért tragikus, mert tudatos a hőse. Hová is lenne a gyötrelem, ha minden lépésnél a siker reménye támogatná? Manapság a munkás élete minden napján hasonló feladatot végez, s nem kevésbé abszurd a sorsa. […] Sziszüphosz, az istenek tehetetlen és lázadó proletárja teljes mélységében látja sorsa nyomorúságát: ezen gondolkozik, miközben lefelé halad. A tisztánlátás adatott neki, számára ez a győzelem. Nincs sors, melyet le ne győzne a megvetés. […] Ha van is személyes sors, legfeljebb olyan, melyet végzetesnek és megvetésre méltónak ítél. Egyébiránt tudja, hogy ő rendelkezik saját életével. […] Ott hagyom Sziszüphoszt a hegy lábánál! Minden ember megtalálja a maga terhét. De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, mely isteneket tagad és sziklákat emel. Ő is úgy ítéli, hogy minden jól van. A gazdátlanná vált világ neki se meddő, se kicsi. A kő minden egyes darabja, a sötétlő hegy minden egyes ércszilánkja külön kis világ számára. A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.” (Fordította: Vargyas Zoltán) * Örkény István: Levél a nézőhöz című előszavában megidézi és átértelmezi Albert Camus (1913–1960) francia egzisztencialista filozófus, író Sziszüphosz mítosza című esszéjét. Örkény István: Levél a nézőhöz (részlet) „[…] Én is sokszor gondolok Sziszüphoszra, különösen azóta, amióta megéltem a háborút, és megjártam a frontot. Odáig azonban csak a sorsával küzdő ember jelképét láttam benne, s ezt úgy értelmeztem, hogy a halál: a nehézkedési erő. A háború azonban, életem és gondolkozásom sorsfordulója, sok mindenre megtanított. Arra is, hogy a magyar sors mindig tele volt sziszüphoszi helyzetekkel, korszakokkal, évszázadokkal, de annyira talán még soha, mint ebben a háborúban. […] De én, az én Sziszüphoszomat egészen másként látom. Például, egészen más helyzetben. Nem a csúcsról lefelé indultában, mint Camus; én mindig a síkságon láttam, amikor a sziklának feszülve, görgetni kezdi felfelé. Mit gondol ő akkor? Azt, hogy mire van ő ítélve, tudja. Gyötrődése hiábavaló, a szikla legurul majd, és újra meg újra legurul, az idők végeiglen. Ezt ő tudja, de hiába tudja. Az ember nem csak tapasztalat. Az esze ugyan azt mondja, hogy minden hiába, de ösztönei nem hallgatnak az észre. (Ők azt mondják, hogy ez lesz az utolsó erőfeszítése, Sziszüphosz pedig bizakodva vág neki a meredélynek, újra meg újra, mindig csalódva, de mindig új erőre kapva.) Abban a paradoxonban élünk, hogy csak értelmünk veszi számba a ránk váró végzetet. Életösztönünk mást mond. Néha amannak szava győz, néha emezé. Ha a belátás, akkor az én Sziszüphoszom is szomorú, de ha az életösztön hangja az erősebb, akkor az én Sziszüphoszomnak is öröm tölti el a szívét. […] Tót Lajos persze nem volt Korintosz királya, hanem csak egy községi tűzoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sértette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a bűne? Talán nem is volt bűne, legföljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egy választás volt: vagy lázadónak, vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni. A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk. Ha egy népet beletörődni tanít a sors, persze nehéz bűnösnek bélyegezni azt, aki a végkimerültségig folytatja a beletörődést. Még nehezebb elítélni éppen ezt a tűzoltót, hiszen eljön a perc, amikor azt mondja: nincs tovább – és maga zúdítja le a sziklát a völgybe. Igaz, a percet nem jól választotta meg: lázadása már hiábavaló, elkésett, esztelen. De ebben is miért ő a hibás? Vannak boldog népek: ők a jókor lázadók. Mi a nem jókor lázadók fajtája vagyunk. Ha igaz, hogy életünk a remény és a reménytelenség ingajátéka, akkor maga a létezés nem abszurd, csak azzá válhatik, bizonyos helyzetekben, korszakokban, időpontokban. Amikor már reménytelenül cselekszünk, akkor az a cselekvés abszurd. Én azt vallom – és ezt példázza a Tóték –, hogy az ember egyetlen kiútja a tett. Ezért „hagyom” gyilkolni is Tótot, pedig az a gyilkosság akkor már fölösleges és esztelen. Ilyen értelemben, a reménytelenség állapotában, Tót Lajos valóban »abszurd hőssé lesz«”. * „Albert Camus a Sziszüphosz mítosza (Le Mythe de Sisyphe) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl − és épp nem a menekvés irányába − van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépésünk, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Camus szerint Dosztojevszkij azzal, hogy egyszerre mondott igent az öröklét boldogságára s a világ boldogtalanságára, valójában a megalázkodást választotta ("La réponse de Dostojevski est l'humiliation"). Csakhogy magunkra venni a világ képtelenségének a súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe, Dosztojevszkijnél távolról sem megalázkodást, hanem épp az ellenkezőjét jelenti. Alázat a neve, s túl, messze túl a szabadságon, már a teremtés szféráját érinti. Passzív teremtés, legyen bár a legteljesebb szolgaság hordozója is; vagy épp azért.” [9] * NIETZSCHE: Im-ígyen szóla Zarathustra, 1883. – részlet[10] (...) „És mitévő a szent az erdőben?” − kérdezé Zarathustra. Felelé a szent: „Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök, kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent. Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?” Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: „Vajjon mi adni-valóm volna számotokra! De eresszetek el gyorsan, hogy csak ne vegyek el tőletek semmit!” És ilyeténképen elválának egymástól, az aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet. Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: „Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!” 3. Midőn Zarathustra a legközelebbi városba ért, a mely az erdők mellett fekszik, nagy tömeget talála ott a piacon egybegyűlve: mert híre ment vala, hogy kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra szóla a néphez: Hirdetem néktek az emberfölötti embert. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek? Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmulót: ti pedig ennek a nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint állattá, semhogy az embernek fölébe kerüljetek? Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy fájdalmas szégyen. Megtettétek az utat a féregtől az emberig és bennetek még sok van a féregből. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb akármelyik majomnál. De még a ki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény növény és kisértet közt. De vajjon azt mondom-e néktek, hogy kisértetekké avagy növényekké legyetek? Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek! Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az emberfölötti ember legyen a föld értelme! Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek. Méregkeverők ők tudván, tudatlan. Az élet megvetői ők, haló-félben levők ők és maguk is megmérgezettek, a kiket megelégelt a föld: hadd pusztuljanak tehát! Valamikor az isten ellen való vétek volt a legnagyobb vétek, ámde isten meghalt és ekkor kihalának ezek a vétkezők is. Most a legborzasztóbb: a föld ellen vétkezni és a „kifürkészhetetlen” beleit többre tartani, mint a föld értelmét! (...)” * A Hemingway által megrajzolt Santiago azzal a tudattal küzd, hogy győzni fog, különben ki sem ment volna a tengerre. A végsőkig harcol a dicsőségért, amikor már előtte is világos, hogy a nagy hal nem lesz az övé, csak az az erkölcsi fizetség, amelyet azért kap, hogy megmutatta, még tud diadalmaskodni a nehézségeken és el tudja magát látni. Nem ő a hibás azért, hogy mégis alul maradt. A legyőzhetetlen természet ereje érvényesült, amellyel még elesett korában is szembe mert szállni. Még sem lett belőle Sziszüphosz, mert cselekedete egyszeri. Megismételhető ugyan, sőt lehet győzedelmes is, mert nem biztos, hogy a sorsformáló cápák ismét előjönnek. Előfordulhat, hogy kijátszhatja őket. Egyedül hanyatló ereje az, amelyen már nem lehet úrrá, és ez nem tőle függ, hanem azon az eleve elrendelésen alapul, hogy senki sem élhet örökké, következésképpen a végső győzelmet nem az élet, hanem a halál csikarja ki; még akkor is, ha példája sokáig lelkesítő mintául szolgál az utána következő nemzedékeknek. Ő még nem tudja, hogy haló porában válik győztessé, mert életében legyőzhető, de beleszületve egy másik világba, éppen „haló pora” marad halhatatlan. Nagyon szeretem a bölcseletet, mert benne az emberi elme pallérozódásának kiváló lenyomata az írás megszületése óta olvasható. Minden gondolatunkat a filozófiának kellene áthatnia, hogy cselekedeteink az emberiséget szolgálja. Mégis azt hiszem, hogy a bölcsesség nem rendelhető alá a természetnek, mindent a törvényei irányítanak. Az én filozófiámban a természet az, amely megfordít, állandónak vélt bölcs elméleteket megváltoztat és bizonyítja emberfölötti erejét. Korunkban így minősülhet más fogalommá Santiago cselekedete, és Hemingway felülírhatatlannak vélt mondata is a győzelemmel kapcsolatban. Az író tévedése, hogy az élet győzelemmel zárul. Éppen ő szolgáltatott példát erre, hiszen magát is csak úgy győzhette le, hogy az általa meghívott halálba menekült. Bár a természet mit sem törődik a mi gondolkodásunk állandóságával vagy változásaival, utunk elválaszthatatlan tőle, és ne feledjük, hogy az ember sorsa a természethez kötődik, győzelmünket és fennmaradásunkat együtt alkotjuk.
Hódmezővásárhely, 2007. augusztus 30. * [1] Szám feletti ujjak a végtagokon. Genetikai hiba, örökletes torzszülöttség. (A sámán kiválasztásánál a „feles számú csonttal”, például foggal született, vagy a szokásosnál több ujjal rendelkező embert előnyben részesítették.) [2] Santiago karakterformálásához természetesen sokan hozzájárultak, de az irodalomtörténet egy Gregorio Fuentes nevű kubai halászt említ, aki 1897. július 18-án a Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarotéban született, majd gyerekként került Kubába. Halászás közben barátkozott össze Hemingwayjel, akit a halász és egyben hajóskapitány a Pillar nevű bárkán vitt a tengerre. Hemingway a The old man and the sea című kisregényét 1952-ben írta, és 1954-ben Nobel-díjat kapott érte. A kötet megjelenésekor Gregorio még csak 55 éves volt. Havanna közelében, Cojimarban, egy kis kikötővárosban 104 éves koráig élt, és a turistáknak mesélt nagy író barátjáról. (Az Új Szó /szlovákiai magyar napilap, 54. évf. 27. sz. 2001. febr. 2. péntek/ közleménye alapján.) Hemingway 1927-ben Floridába költözött. A key westi, déli ültetvényes stílusban épült, kétszintes házban (Whitehead 907.), amelyet az író egy helyi gazdag családtól vásárolt, és 1931–1940 között lakta, van egy földszinti dohányzó, amely tele van Gregorio fényképeivel. Innen indult kardhalhalászatra a floridai öbölbe és a Karib-tengerre. Hemingway 1940-től Kubában élt, 1944-ben Angliába költözött. 1961. július 2-án, az idahoi Ketchumban, kedvenc vadászpuskájával öngyilkosságot követett el. [3] A baseballjátékosok korabeli ideálja. [4] Szenti Tibor: A hit. In: Nővérek továbbképzése Csongrád Megyében III. Szeged–Hódmezővásárhely, 1994. 70–71. old. Szenti Tibor: A halál (129–139.) In: Kharón. Thanatológiai Szemle. VII. évf. 1-2 sz. 2003/1-2. 129. old. [5] A. Einstein: E = mc2 [6] Csizmadia Imre (Orosháza, 1902 – Orosháza, 1986.) Életrajzi kötetei: Pirkadattól delelőig (1982), és Delelőtől alkonyatig (1986). Mindkettőt a Magvető Könyvkiadó jelentette meg, Ördögh Szilveszter szöveggondozásában. [7] Makocápa (Isurus oxyrinchus). A leggyorsabb hal a tonhal, utána jön a makocápa, amely 88 km/h sebességgel képes úszni. Hossza a 4 métert is eléri. Elevenszülő. Olyan agresszív, hogy az utódok az anyaméhben egymást is fölfalják. Egyszerre 10-12 db. félméteres ivadéka jön a világra. [8] A Fájdalom útja. [9] Beszélgetések Pilinszky Jánossal (25-28.) Hornyik Miklós levélinterjúja (392-395.) Híd, 1968. április. Kötetben: Az ártatlanok szenvedése., H. M.: Beszélgetés írókkal. (122-128.) Fórum, Újvidék 1982. Beszélgetések Pilinszky Jánossal. (25-35.) Magvető, Bp. 1983. [10] (Ford. Wildner Ödön, 1908.) (http://mek.oszk.hu/01700/01740/01740.htm, 2008.02.26.)
DERSZU UZALA,[1] AZ ÖREG VADÁSZ
Ezzel a címmel kívánok utalni Hemingway „öreg halászára”, Derszu és Santiago szellemi rokonságára. Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyev[2] Derszu Uzala című könyve 1928-ban jelent meg a Szovjetunióban. Maxim Gorkij így üdvözölte a szerzőt: „Nagy élvezettel és gyönyörűséggel olvastam könyvét. Nem szólva tudományos értékéről, mely kétségtelen és hatalmas – valósággal elbűvölt ábrázoló ereje. Önnek sikerült magában egyesíteni Brehmet[3] és Fenimore Coopert[4] – s ezt, higgye el, nem csekély dicséret. A gold[5] alakját kitűnően írta meg; számomra élőbb és művészibb figura, mint Bőrharisnya…” Már a film alapján egyik legkedvesebb irodalmi élményemmé vált, amelyet fokozott a kötet elolvasása. Amikor DVD-lemezen is kaphatóvá vált, az Interneten többek között így reklámozták: Kurosawa „a természetszeretet és a civilizáció konfliktusát fogalmazta szélesvászonra, filozófiai illusztrációként, lemondva arról a pszichológiai összetettségről, amely eddigi filmjeinek egyik erőssége volt. Míg a kérdésfeltevés nagyapásan leegyszerűsítő és szerethető, képi stílusa továbbra is lenyűgöző.” Az öreg vadász bemutatásakor a „nagyapásan leegyszerűsítő és szerethető” megjegyzés nem is annyira a filmrendezőnek szólt, mint inkább a könyv írójának, aki tárgyilagosan igyekezett ábrázolni Derszu alakját. Könyvéből mégis sugárzik érzelmi kötődésű, rendíthetetlen barátságuk. Korunk ítészei szerint elköveti azt a hibát, hogy főhőse nem kemény állatgyilkos, érzelemmentes terminátor, aki odalő, ahol a szív és az agy fészkel, hanem egy jóságos ember: vadász, aki a természet gyermeke, csak nem az óceánon, mint Hemingway öreg halásza, hanem a tajgán keresi mindennapi betevőjét. Micsoda időbeli, főleg óriási földrajzi, kulturális és politikai határok választják el a két embert! Mégis testvéri közösség köti össze őket, hiszen mindkettőjük szülőanyja maga a Természet, akinek (és nem amelynek) fiai. Bennem a természet úgy él, mint Isten része, akihez nem becsmérlőn, hanem tisztelettel és szeretettel közelítek. Érzelmek nélkül nincs ember. Nem Ember az, aki mindig tévedésmentesnek véli magát, racionális realizmussal éli életét, miközben társainak sem jóságot, sem szeretetet nem nyújt segítségül. Ők vannak többen, ezért itt mindig az övék a döntés és a végső szó, de hiszem, amit népünk nagyon szépen így fejezett ki – nem is vallási, mint inkább a természetbe vetett hit alapján –, hogy eljön az idő, amikor „az ember beleszületik egy másik világba”, ahol a folyamatok megváltoznak, kiegyenlítődnek. Arszenyev kapitány saját regényének a másik főhőse. Igazi lírikus, nagy megjelenítő erővel, olykor kissé barokkos díszítéssel, de remek tájleíró képességgel rendelkezik. Sorai olyanok, mint a festmény ecsetvonásai: az összkép kibontakozását segítik. Romantikus alkat, tele jósággal és megértéssel. Nem véletlen, hogy Derszu barátjává vált. A távol-keleti szibériai tájat jól ismeri, és úgy ábrázolja, mintha emberről írna. Filmszerűen megelevenedik előttünk az addig ismeretlen világ, amelyben kezdünk otthonosan mozogni. Láttató erejére talán elegendő példa ez a néhány sora, amelyet második expedíciójának első táborhelyére érve fogalmazott: „Amikor visszatértünk az állomásra, már beesteledett. A meleg tavaszi levegőben szakadatlan zsivaj zsongott. A mocsarak felől békakoncert hallatszott, a faluban kutyák ugattak, valahol a mezőn kolomp kondult.” Akár a vásárhelyi Pusztáról[6] fogalmazta volna.
Derszu A regény kezdetén megismerkedünk Oletnyev lövésszel, aki jó kedvét sohasem hagyta el. Arszenyev kapitánnyal a Ta-tien-sanra mászva, térben kissé eltávolodtak egymástól, amikor a katona rálőtt és megsebesített egy párducot, majd fejbe lőtte, lenyúzta és a táborba vitte. Másnap megjött a csapat vadászkedve. Maralszarvasokat akartak elejteni, pedig bőven akadt élelmük, és a teherhordó lovak sem bírták volna cipelni, de a kapitány nem engedte a fölösleges öldöklést. Amikor éjszaka borult a táborra és a lövészek elaludtak, már csak Olentyev és a kapitány volt éber, amikor lépéseket halottak, és a katona lövésre emelte puskáját. A sötétből egy hang hallatszott: „– Ne lőj! Ember jön…”, majd néhány perc múlva magányos féri lépett a tűz fényébe. Így sétált be Derszu az orosz csapat és az olvasók életébe. Ötvenhárom éves volt, alacsony, de erős, mongoloid típusú férfi. Szemével „kissé naivul tekintett a világba, és határozottság, egyenes jellem, jólelkűség tükröződött benne.” Csupa „korszerűtlen” tulajdonságok, főleg az egyenesség, jóság, amelyekkel – mint a regény végén megtudjuk, már a XX. század elején sem lehetett boldogulni – ma pedig az utcára sem volna érdemes kilépni. Arszenyev vacsorával kínálta. „– Köszönöm, kapitány – mondta. – Nagyon éhes vagyok, ma nem volt mit ennem.” A magát ellátó emberről gyakran nem gondoskodik a tajga: „egyedül csak a vadászat van” – mondta. Mennyire hasonlított Hemingway öreg halászához, Santiagóhoz: „Eldurvult, naptól-széltől cserzett kezei tele voltak karcolásokkal. Ugyanilyen, de még mélyebb karcolások húzódtak az arcán is…” Arra a kérdésre, hogy hol lakik, így felelt: „– Nincs házam. A hegyekben lakom. Tüzet rakok, sátrat verek – alszom. Állandóan vadászni járok, hogyan éljek otthon?” Arszenyev jellemzése: „Egyszerűen, csendesen beszélt, szerényen, nem hízelegve.” Vadászzsákmányát a kínaiaknál cserélte be a legszükségesebbekre. Nem volt háza, a szabadban élt, télen fából eszkábált össze magának kalyibát. Szülei, kis húga meghaltak. „Régebben nekem is volt feleségem, fiam és kislányom. A himlő megölte őket. Egyedül maradtam…” Ennyi az élettörténete. Van egy vadászkése, apjától örökölt öreg puskája, iszákja és a maga készítette bőrruhákba öltözik. Gondoljuk meg, mennyire jobb sorsa volt a fáról a szavannára került őseinknek, hiszen hordákban, közösségekben éltek. Ágakkal és kövekkel védhették magukat és vadászhattak. Egymást segíthették. Derszu önmagára és a tajgára számíthatott. Modern Robinson? Szó sincs róla! A hajótörött készen kap a roncsból szerszámot, fegyvert, könyvet, és szerez magának egy Péntek nevű szolgát. Kezdi visszarendezni az elveszített polgári életet.
A gold vadász és az „ember” fogalma Derszu a hamvadó tűznél mesélt a vadászatairól. „elmondta, hogy tigrisekre nem szabad lőni, mert azok istenek, akik a ginszeng-gyökeret[7] védik a gonosz emberektől, beszélt a rossz szellemekről…” A gold vadászról kiderült, hogy nem együgyű. „Nagyszerű képességű nyomolvasó állt előttem, aki Cooper és Mayne Reid[8] hőseit juttatta eszembe” – fogalmazta az író. Mást is megtudtunk róla. Amikor útközben egy üres faházikóra leltek, Derszu fát hasogatott és behordta. Kevés sót, rizst és gyufát kért. Ezeket gondosan becsomagolva ott hagyta, de nem magának: „Valamilyen más ember jön, bódét talál, száraz tűzifát talál, gyufát talál, ennivalót talál – nincs semmi baj – fogja mondani.” Egy másik alkalommal, amikor a Liefu folyón átkelésnél egy lelt csónak volt a parton, amelyet használtak, utána „Gondosan megtisztította a homoktól, fűvel szárazra törölte, majd fenekével felfelé fordította, és görgőkre állította. Én már tudtam, hogy mindezt azért csinálja, hogy szükség esetén mások is használhassák” – írta Arszenyev. A vadász cselekedeteivel másokon, ismeretlen embereken akart segíteni. A gondoskodás belső kényszere élt benne, és felelősség mások iránt. A kunyhónál lesben állhatott volna, és amikor valaki érkezik, orvul lelőhette, kirabolhatta volna. Eszébe sem jutott, hogy mások tragédiáját a saját szerencséjére fordítsa. A csónakot visszalökhette volna a folyóba, hiszen neki már nem kell, másokat se szolgáljon. Hadd vigye a sodrás! Salao volt, mint Santiago? Ereje teljében élt, és nem kívánt szánalmat kelteni maga iránt. Amire szükséget érzett, azt mások kihasználása nélkül előteremtette, mi több, gondoskodás élt benne. Arszenyev föl is tette magában a kérdést: „Mitől homályosodott el a városokban élő emberekben ez a szép érzés, az idegen érdekek figyelembevétele, amely pedig azelőtt kétségtelenül megvolt bennünk?” Az önzés civilizációs betegség. Olyan, mint a rüh. Előbb csak a bőrünk alá fészkeli magát és vakaródzunk tőle, de az ejtett sebek elgennyednek, és a vérméreg a keringési rendszerünkön keresztül pusztítja agyunkat, lelkünket, és végül megöl. A civilizáció barbár életformává változott, amely a benne élő egyént és a társadalmat egyaránt ostromolja. Találkoznak egy jókora vaddisznó-kondával. Az írót idézem: „Meglepett, hogy Derszu embereknek nevezi a vaddisznókat. Megkérdeztem, mi ennek az oka. – Ezek mind egyformán emberek – állította –, csak az ingük más. A becsapáshoz értenek, a haraghoz értenek, mindent értenek! Emberek, no… Most már derengeni kezdett az agyamban, hogy ennek a vadonban élő embernek a természetszemlélete animisztikus,[9] és emberi tulajdonságokkal ruház fel minden körülötte élő lényt.” Fölmerül bennünk, hogy ez a szemlélet vajon csak a műveletlenségből ered-e, vagy mélyebb eredője van: maga a befogadó lélek, amely nem válogat az élők között, hanem valamennyit egyenlő félként tekinti? Mi történik velünk akkor, ha a rakott tálból kezdjük a pösös szilvát kilökdösni? Ha nem vagyunk éhesek, végül is minden szem gyümölcsön találunk valami hibát, amiért nem kell. Hamarosan elérkezünk odáig, hogy a mi közösségünkben helyet foglaló embereket is kezdjük kilökdösni. Létrehozzuk a magunk Taigetoszát, gulágját, haláltáborát. Eljuthatunk oda, mint az Robert Merle: A sziget, vagy William Golding: A legyek ura című regényéből kitetszik, hogy addig pusztítjuk egymást, amíg egyetlen ember marad. Költői a kérdés, kinek a szemlélete jobb és természetesebb: a civilizált városlakóé, vagy a barbár természet gyermekéé? A kapitány megerősít bennünket, hogy Derszu nem tévedett és határozott a felfogása. A Hanka-tónál átélt viharos éjszaka után a vadász így szólt társához: „– Ma éjjel sok ember elpusztult. Megértettem, hogy azok az »emberek«, akikről beszél, a madarak voltak.” Kedves kis madarak, házi rozsdafarkú pár költött nálunk. A fiókák a világgal ismerkedni egyre messzebb kerültek, de minden este visszajöttek. Egyszer fogyatkozni kezdett a számuk. Kiderült, hogy légpuskájával az egyik szomszéd minden madarat lelő, amelyet a kertjébe téved: fekete rigókat, egy másik szomszéd galambjait, és a mi rozsdafarkúinkat. Egy ismerősről kiderült, hogy fegyverével a cinkékre vadászott, egy harmadik a környékbeli verebektől szabadult meg. Aki fölöslegesen élőket pusztít, az előbb-utóbb társaira is fegyvert fog. Értékes tájékoztatást kapunk fajunk közös kultúrájáról. Arszenyevék eljutnak egy koreaiak által lakott településre: „A koreaiak tanyákon élnek, házaik jelentékeny távolságra vannak szétszórva egymástól. A parasztok mindig földjük és veteményesük közepére építik a házukat, ezért a legkisebb koreai falvak is több négyzetkilométernyi területet foglalnak el.” Akár a magyar tanyákat jellemezte volna, a hagyományos parasztélet első felében, amikor a telkek még nem aprózódtak el, és lehetett területet választani az épületek elhelyezésére. Nálunk mindig dombra, földhátra, a telek kiemelkedő részére építették a fölfalú házakat, ahol a talajvíz mélyebben feküdt, és a közeli folyók, erek áradása sem pusztította az omlékony épületeket. Jellemző volt, hogy gyakran hosszú bejáró út vezetett a dűlőkről a tanyáig, éppen azért, mert az épületcsoportot lehetőleg minden oldalról saját szántóval vagy mezővel vették körül.
A fészekrakóA lakóhelynél maradva, Derszu hajlékkészítésének módjait is megismerhetjük. Ez azért fontos, mert a magányos vadász újabb ismereteivel az emberi régmúltba tekinthetünk vissza. Az ősrégészek, antropológusok föltételezik, hogy akár közvetlen unokatestvéreink a csimpánz vagy a bonobó az emberré válás előtti időszakban, amikor fő életterünk a fák lombjai között volt, éjszakai fészket építettünk, ahol biztonságban meghúzhattuk magunkat. A „fészek” a talajlakó ember esetében változott. Derszu éjszakára így épített magának menedéket: „Beszúrt a földbe néhány fűzfavesszőt, ráborított egy sátorlapot, alája terítette a földre a kecskebőrjét, ráült, vállára vetette rövid bőrkabátját, és pipára gyújtott.” Amikor a Hanka-tónál a közeledő éjszakai hóvihar kényszerhelyzetet szült, így osztotta meg a kapitánnyal a munkát: „Gyorsan kell dolgoznunk. Ha nem jól dolgozunk, akkor elveszünk. Gyorsan nádat kell vágni… Derszu bemászott a sátorlap alá, mellém feküdt, és mindkettőnket betakargatott rövid bőrkabátjával… Most értetem meg, miért nem engedte Derszu egyes helyeken levágni a nádat. Összesodorta, és szíjak meg zsinór segítségével kifeszítette a viskó felett, hogy a szél el ne sodorja gyenge fészkünket.” Évmilliókkal később, az ősi fészeképítés a tó befagyott tükrén, ösztönösen nyújtott menedéket a megfagyás ellen. Ez a tapasztalat a XX. század elején, a civilizáció legújabb korában, a mély gyökerű kultúrába fogódzott. Derszu extrovertált egyéniség volt. Daniel Defoe Robinson Crusoe című könyvében a főhős letelepült, kezdett egy kis földet művelni, és a civilizációtól kapott megannyi szerszám segítségével egész erődítményt épített magának. Robinson elzárkózott, befelé építette világát, introvertált volt. Derszu még arra is figyelt, hogy amit a természetben átalakítottak, visszaformálják. „Szétszedtük nádból készült sátrunkat…” – írta naplójában a kapitány. Az öreg vadász ismét igen fontos dologra tanított meg bennünket: a jövőben való látásra és gondolkodásra. Ilyen apró figyelmességeken múlik túlnépesedő földünkön az élet fennmaradása. A természet számára az összetört, összekötözött, otthagyott nád darabig olyan teher lett volna, mint amilyen ma a kirádulásunk után szétszórt műanyagpalackok, papírszemét vagy konzerves dobozok. Élet elleni cselekedetnek számítana. Amikor a következő expedíciónál ismét találkoznak a Szihote-Aliny hegyen, Derszu az erdőben így készített éjszakai kunyhót: „baltát ragadott, és elszaladt, hogy cédrusfa-kérget hozzon a tajgából. Először fent és lent vágta körül a fa törzsét, azután hosszában hasított bele, és egy kiélesített pálcával lefeszegette a kérget. Hat cédrusról szedte le így a kérget. Kettőt leterített a földre, kettő volt a tető, a többit pedig oldalvást állította fel szélvédőnek.” A kérgüktől megfosztott fák nem valószínű, hogy túlélték a csonkítást, viszont a rögtönzött kunyhó védelmet nyújtott két embernek. Midőn a kényszer döntést eredményez, legtöbbször az ember élni akarása kerekedik fölül. Arszenyev kapitány négy év múlva újabb föladatot kapott: kutassa fel a Szihote-Aliny hegységet. Amikor elérték a kétszáz méter széles, átlagban négy méter mély, 3,5 kilométer óránkénti sodrássebességű Usszuri folyót, az átkelésnél tárul föl előttünk az az archaikus állapot, amikor az ember és a háziállat egymásra utalt, és csak kölcsönös segítséggel, társaknak kijáró megértéssel juthatnak át a nehézségeken. A lovak „nem voltak hajlandók maguktól a vízbe menni, úgyhogy valakinek velük kellett úsznia. Kozsevnyikov, az egyik kozák vállalkozott a veszélyes feladatra. Meztelenre vetkőzött, csak úgy szőrén megülte az egyik legerősebb fehér lovat, és merészen behajtott a vízbe. Amint lova elvesztette a talajt a lába alól, azonnal leugrott róla, megkapaszkodott kezével a sörényébe, és úszni kezdett mellette. Utánuk úszott azután a többi ló is. A partról jól lehetett látni, hogyan bátorítgatja Kozsevnyikov a lovat, hogyan simogatja a nyakát.” Amikor az egyik ló nehezen birkózott az átkeléssel és már-már az elsodrás fenyegette, „A fehér ló, amelyen Kozsevnyikov ült, elkezdte hegyezni a fülét, és fejét magasra emelve nézett a vízre. Egyszerre csak hangos nyerítés szárnyalt át a folyón. Az úszó ló meghallotta a hangot, irányt változtatott, és néhány perces küzdelem után kiért a partra.” A magyar emberben a csupaszon, szőrén megült fehér lónak szerető, bátorító simogatása honfoglalás előtti, sztyeppei lovas-nomád korszakunk pillanatát villantja föl. Bizonyos, hogy ilyen jelenetek akkor sem voltak ritkák, amikor az őshazából a Kárpát-medencébe vándoroltunk.
Az öreg vadász istenképei Az Usszuri folyó környéki vadonban több nemzetiségű népcsoport él. Legtöbben a kínaiak vannak. Jellemző, hogy esetükben nem a taoizmussal[10], konfucianizmussal[11] vagy a buddhizmussal[12], Kína három fő vallásának gyakorlásával találkozunk, hanem az animisztikus bálványképmások tiszteletével. Arszenyev arról nem adott hírt, hogy ebben a három nagy vallás elemei mennyire keveredtek. Amikor az expedíció elért a Jang-tung-laza nevű sziklához „A legtetején a kínaiak mészpalakövekből valami bálványfélét róttak össze. Különös előszeretettel viseltetnek a magas helyek iránt; azt hiszik, ha felmásznak a hegyre, közelebb vannak az istenhez.” Néhány oldallal odébb ezt találjuk: „Az egyik helyen a folyó teljesen hozzászorul a görgeteggel borított hegyoldalhoz. Itt áll a hegyeket oltalmazó San-hszin isten bálványa. Két kínai vezetőnk, mit sem törődve jelenlétünkkel, buzgón imádkozott a hatalmas istenséghez.” A síkföldi, alföldi emberek a földhöz élnek közel, ezért ők a termőtalajban látják istenüket, és Földanyának tisztelik, termény- és italáldozatokat mutatnak be neki. A hegyi ember a legmagasabb csúcsokat tekinti istennek. A Csomolungma, (a Himalájában a Mount Everest) a tibetiek Istenasszonya, vagy a Hegy anyja nevet viseli. Peruban, az Andok inkái emberáldozatokat mutattak be Hegyanyának. A jelenséget úgy is fölfoghatjuk, hogy a természethez közel élő népek esetében az őselemek, és legtöbb anyagot, legnagyobb területet magában foglaló természeti képződmények, amelyek termékeikkel segítik a lakosságot, istenszerepet kapnak. Az 1906-os expedíció során, amikor a Tatusu folyó völgyében a kapitány újra találkozott Derszuval, a tajgai vadász animisztikus, panteisztikus[13] és politeisztikus[14] világképe Ambához, vagyis a szibériai tigrishez kapcsolódva is jelentkezett. Amikor az erdőben tigrist észlelt, így fakadt ki: „– Mit járkálsz mögöttünk? Mi kell neked, Amba? Mit akarsz? Mi a magunk útját járjuk, nem zavarunk téged. Mi az, hogy te utánunk járkálsz? Talán nincs elég hely a tajgában? Megrázta a levegőben a puskáját s ilyen felingerelt állapotban még sohasem láttam őt. Láttam a szeméből, hogy szentül hiszi: a tigris, »Amba« hallja és megérti szavait…” A következő alkalommal, amikor tigrissel találkoztak, Derszu a következő szónoklatot intézte hozzá: „– Jól van, jól van, Amba! Nem kell mérgeskedni, nem kell!… Ez a te helyed. Mi ezt nem tudtuk. Azonnal más helyre megyünk. A tajgában sok hely van. Nem kell haragudnod! Egy darabig mozdulatlanul állt ott, két karját kitárva. Azután hirtelen letérdelt, kétszer a földig hajolt, és félhangon mormolni kezdett valamit az anyanyelvén. Nem tudom, miért, hirtelen nagyon megsajnáltam az öreget. Végül lassan felkelt, odament a tuskóhoz, és megfogta a puskáját.” Magabiztosan elindult, tudván, hogy a tigris nem követi. Arszenyev kisvártatva maradásra akarta bírni. „– Nem – mondta Derszu. – Nem tehetem. Én előre megmondtam neked, a csapatban sem fogok soha Ambát lőni! Te ezt jól hallottad. Ambát lőni – oda az én barátságom…” Nem tudjuk, hogy a lehetséges természetelvű istenhitek miként keveredtek ebben a tajgai vadászban, de az bizonyos, hogy a tigris, mint csúcsragadozó, a sok isten között nála az első helyen állt. Magyarázta is a kapitánynak: „– Ó, nem… Nem jó őt látni. Mi így mondjuk: az olyan ember, aki sohasem látta Ambát, szerencsés.” A kötet és a harmadik expedíció végén Derszu „Valamelyik társa észrevette, hogy a szikla csúcsán egy tigris hever mozdulatlanul. Az udegék[15] több napot töltöttek itt, s közben kétszer havazott. A hó teljesen belepte a fenevadat. A hatodik nap reggelén a tigris nagy meglepetésükre felkelt, megrázkódott, és elindult lefelé a folyóhoz. Ekkor megértették, hogy a tigris csak időlegesen volt élettelen (ezt bármikor megteheti, amikor csak akarja). A lelke elhagyta a testét, és valahol messze vidékeken vándorolt, azután visszatért, és a tigris újból életre kelt. Az udegék megrémültek és elmenekültek. Ettől az időtől a Csölie-Katani szikla tilalmas helynek számít.” Nem vagyok állatetológus, de nehezen képzelem el, hogy a ragadozó tigris, amely vadászatból él és melegvérű állat, napokig lehavazva, mozdulatlanul fekszik egy sziklán, mert lelke távol jár, de amikor visszatér, kihűlve, odafagyva, megrázza magát és továbbmegy. De nem vetem el a sulykot, hiszen vannak emberek, akik koporsóban elevenen ásatják el magukat, és amikor hetek múlva kihantolják őket, leépített anyagcseréjük és keringésük újra megélénkül, „fölélednek”. A keresztény istenhit első személye, az Atya soha, egyetlen élő embernek sem mutatta meg magát. Nem egy vallás tiltja is az istenábrázolást. A halandónak tilos Istent látni. Milyen közel áll ez a hit is Derszuéhoz. Az bizonyos, hogy a tajgai emberek hitéletében nemcsak a természtelvű vallási képzetek éltek, hanem a kínaiak ősi több-istenhite is. Majd az orosz óhitű kereszténység teológiai ismeretei és a deisztikus[16] nézetek is beszivárogtak, és mindenkiben egyénileg összekeveredtek, és sajátságos túlvilágképet, hitet alakítottak ki. Azt világosan lehet érzékelni, hogy ha az ember a természethez áll közelebb, az élet tisztelője, ha a civilizációhoz, a vagyon rabja. Továbbkutatva a tajgai emberek istenképét, újabb érdekes részletet ismehetünk meg. Az expedíció eljut egy pusztulóban lévő erdőbe. „Bánatos érzést kelt az ilyen táj. Állandó, síri csend uralkodik itt, melyet csak a korhadó fák ágai közt nyargaló szél egyhangú süvítése tör meg. Ebben a zúgásban van valami rosszindulatú, figyelmeztető. Az udegék szerint az ilyen helyeken gonosz szellemek tanyáznak.” Derszu rögtön meg is magyarázta a kapitánynak, hogy itt ne verjenek éjszakai szállást. „– Miért – kérdeztem tőle. Szótlanul mutatott az erdőben felbukkanó ködfoszlányokra, amelyek mint kósza kísértetek gomolyogtak erre-arra. – Te ezt nem érted, kapitány – folytatta. – Ezek ugyancsak emberek. – Azután elmagyarázta nekem, hogy a ködfoszlányok valamikor szintén emberek voltak, de eltévedtek az erdőben, éhen pusztultak, és most a lelkük olyan helyeken kószál a tajgában, amerre csak ritkán vetődnek élőlények. Derszu hirtelen felfigyelt. – Hallgasd csak, kapitány! – mondta csendesen. Hallgatózni kezdtem: az egyik oldalról – éppen az ellenkező irányból, mint amerre a kozákok mentek – különös hangok szűrődtek felénk a távolból. Pontosan olyanok voltak, mintha valaki fát vágna. Azután minden elcsendesedett. Eltelt tíz perc, és újabb hang szelte át a levegőt. Ezúttal olyan volt, mintha valaki vassal csörömpölt volna, de valahol, nagyon távol… – Ezek ők, ők! – mormogta rémülten Derszu. Tudtam, hogy az eltévedtek és elhaltak lelkeire céloz…” Fölugrott, szitkozódott és magyarázott nekik, hogy csak egy éjszakára maradnak itt, holnap továbbmennek. Mi okozza ezeket a képzeteket? Azon saját tapasztalat, amikor a természetben lejátszódó folyamatokat nem értjük, nem vagyunk tisztában azzal, hogyan keletkeznek, és miért következnek be. Ehhez kötődik a tanult, ellesett viselkedés, ahogy a család, a csoport többi tagja hasonló esetben megnyilvánul és vélekedik. E fontos eredőkből erős kötélként fonódik össze a hit, amely többé nem mérlegel, nem kételkedik, hanem meggyőződik. Ez beidegződik, és az egyén úgy éli meg az észleléseit, hogy azok valóban megtörténnek vele. Eljuthat odáig, hogy például képes a holtakat plasztikusan, három dimenzióban látni, akár beszélgetni velük. Elhalt tisztelt lelkész barátunk felesége minden nap érzékeli, amint magányában bejön hozzá a férje és lefekszik az ágyára. Ő nem szól, de az asszony beszél hozzá. Azután a jelenség egy szemvillanás alatt eltűnik, majd másnap az egész kezdődik elölről. Nem történt meg a gyász földolgozása, és az érzékeny idegrendszerű, magányos, idős asszony képzelete, ahogy minden nap várja a férjét, meg is jeleníti őt előtte. A babonás természeti népeknél ezek, és más „csodák” mindennapos jelenségek. Nemcsak a gold vadász gondolkodott így a tajgában, hanem a tigrissel kapcsolatban a kínaiaknak is hasonló képzetük volt, de pozitív előjellel. Ők nem féltek tőle, hanem olyan „embert” láttak benne, aki „istenné” vált és megérdemelte, hogy szentélye legyen. Megérkeznek a ginszeng-gyűjtő kínai viskójához: „Ötven lépésnyire a házikótól primitív bálványszentély állt, rajta a következő felírat: „Az erdőkben és hegyekben tartózkodó hercegnek (a tigrisnek). A régmúlt időkben a Han-dinasztia korában megmentette a birodalmat, most pedig szellem, mely szerencsét hoz az embereknek.” Derszu világképe és az őselemek, jeles égitestek tisztelete a következő jelenetben is érzékelhető. Egy reggel elsőnek kelt föl. „Éppen ekkor jelent meg a nap. Felső csücskével kikukkantott a vízből, azután elvált a látóhatártól, és felfelé kapaszkodott az égbolton. – Milyen szép! – kiáltottam fel. – A legfőbb ember – szólalt meg Derszu a napra mutatva. – Ha ő elpusztul, minden elpusztul körös-körül! Várt egy percet, majd folytatta: – A föld szintén ember. A feje ott van (északkeletre mutatott[17]), a lába pedig ott (délnyugat felé mutatott). A tűz és a víz szintén két erős ember. Ha a tűz és víz elpusztul – akkor mindennek egyszerre vége van! Ezek az egyszerű szavak kétségkívül animisztikus felfogásra vallottak, de sok mély gondolat is rejlett bennük.” A „mély gondolatok” a természettudományos megállapításokkal rokonok. Ha a nap megszűnne, a víz és tűz eltűnne, a földön valóban meghalna az élet. Az élet körforgásáról és a táplálékláncról az öreg vadász így vélekedett: „– Egyik ember a másikat eszi… Van, amit a hal eszik, a halat meg a vaddisznó eszi, most pedig nekünk kell megenni a vaddisznót.” Láttak egy különleges, ritka állatot, a repülő mókust. A gold vadász így beszélt róla: „– Ő nem madár, nem egér… Őt nem szabad megölni. És elmesélte, hogy a repülőmókus elhalt gyermeknek a lelke; egy ideig repülőmókus alakjában bolyong a földön, és csak azután kerül abba a másik világba, amely ott van valamerre, ahol lemegy a nap. Hosszasan beszélgettünk vele erről a témáról. Derszu más állatokról is mesélt nekem. Szerinte ezek mind emberek voltak valamikor, és volt lelkük is…”
Erkölcsi felfogása Amikor a tengerparton jártak, az egyik kozák meg akart ölni egy oroszlánfókát, de az öreg vadász nem engedte. „– Nem kell lőni – mondta. – Elcipelni nem tudjuk. Céltalanul lőni rossz és bűn!” Arszenyev ezt írta: „Derszu figyelmeztető szavai elgondolkoztattak. Ok nélkül lőni bűn! Milyen helyes és egyszerű gondolat! De hát miért van az, hogy az európaiak gyakran visszaélnek a fegyverrel, és csak úgy összevissza, a lövés, a mulatság kedvéért gyilkolják halomra az állatokat?” A civilizáció kikoptatta belőlünk az egymásra utaltság, a másik élő iránti tisztelet és szeretet érzését. Mint lyukas zsákból a gabona, kicsurgott lelkünkből a hit, és agyunkban az anyagelvűség még nem hatolt odáig, hogy társként elfogadjuk őket, úgy is, mint azonos elemekből összegyúrt, velünk összetartozó lényeket. De nemcsak a természetszemléletünkkel van baj, hanem a társadalmi ítéletünkkel és berendezkedésünkkel is. Amikor hunghuzokkal, vagyis rablókból álló bandával találkoztak, Derszu így szólt: „– Hogy van ez? – elmélkedett fennhangon. – Cár van, sok kapitány van, és mégis vannak hunghuzok. A kínaiaknál szintén így van: cár van, és hunghuzok is vannak. És hogyan élünk mi? Cár nincs, kapitányok nincsenek és hunghuzok sincsenek.” Mit rombolt szét a civilizáció, a torzsalkodás, a szüntelen hatalom- és vagyonhajhászás, mások eltiprása, a természettől, mint tanítónktól és szülőanyánktól való elszakadásunk? Költői a kérdés, amelyet ez az egyszerű tajgai „vadember” meglátott: vajon jó irányba halad-e az emberiség? Derszu a maga módján így vélekedett a „művelt” emberről: „Bizony csak gyermek vagy. Mégy, mégy, s csak a fejedet lógatod. Szemed van, nem tudsz látni, nem értesz semmit. Igen, így élnek az emberek a városban. Ott nem kell a szarvast üldözni. Éhes vagy – vásárolsz. Egyedül élni a hegyekben nem tudnál – hamar elpusztulnál.” Tragikus jelenség volt, hogy a tajga természeti kincsit mennyire kihasználják, és milyen mértéktelen a gyilkolás. Az expedíció koreai vadászokra lelt, akik pézsmaszarvasokat ejtettek el. A hurkaikban négy állat teteme hevert. „A koreaiak a nőstény szarvasok tetemeit félrehurcolták, és otthagyták a varjak prédájául. Megkérdeztem tőlük, miért dobták el a megfogott állatokat. Azt felelték, hogy csak a hímek szolgáltatják az értékes pézsmát, amit a kínai kereskedők darabonként három rubelért vásárolnak meg tőlük. Ami pedig a húst illeti, az az egy hím is elég nekik, különben is minden nap fognak ennyit. Elmondták még, hogy egy téli idényben körülbelül 125 pézsmaszarvast ölnek meg, s ezeknek háromnegyed része – nőstény” – fogalmazta meg gondolatait Arszenyev kapitány. Itt van az a társadalmi fordulat a hagyományos életmód megváltozásában, amikor a természet gyermeke is érzékelni kezdi a pénz szerepét, és föladva elveit, beáll a pusztítók közé. Az író már 1906-ban fölismerte, hogy a tajgában micsoda pazarlás folyik. Naplójának ezt a részét így fejezte be: „Szomorú benyomással tértem vissza erről a kirándulásról. Bármerre néz is az ember, mindenütt azt tapasztalja, hogy esztelen rablógazdálkodás folyik. Ha ez így megy tovább, a vadban és erdőben dúslakodó Usszuri-vidék a közeljövőben pusztasággá fog változni.” Igaza volt, pedig akkor még nem ismerte, hogy micsoda mérhetetlen fa, gáz, kőolaj, és egyéb bányakincsek kitermelésével, iparosítással, vadászattal és a hadászathoz szükséges terepátrendezésekkel mennyire megváltoztatják majd nemcsak a Távol-Kelet őserdeit, hanem az egész egykori Szovjetuniót. Ma néhány tucat szibériai tigris él a vadonban, de ezek száma is napról napra csökken a vadorzók tevékenysége, és az ellenőrizetlen vadgazdálkodás miatt.
A harmadik expedíció, 1907 nyarán Az öreg vadász visszatérő lelki vívódásai A Japán-tenger partján, a cári Oroszországnak az Usszuriig terjedő hatalmas területén föltűnően sok kínai élt, akik a kisebb nomád, vadászó népeket a szó szoros értelemben rabszolgaként tartották. Dolgoztatták, eladósították őket, asszonyaikat, lányaikat elvették, megosztoztak rajtuk, vagy eladták. Amikor határidőre nem tudtak nekik szállítani, félholtra verték őket, ha pedig lázadtak, például az udegékkel azonos tazok esetében, a férfiakat „elevenen eltemették… Szemtanúk beszélték, hogy ezt a kivégzést a kivégzettek feleségének és gyermekeinek szeme láttára hajtották végre. A kínaiak kényszerítették őket, hogy végignézzék az iszonyatos jelenetet.” Ismert, hogy az élve eltemetést nem egy törzsi társadalom alkalmazta, de elsősorban azokkal a nőkkel szemben, akik megcsalták férjüket; illetve az agrártársadalmakban emberáldozatként a jobb termés, termékenység érdekében. Az, hogy a XX. században a kínaiak az irdatlan tajgában kihasználva az orosz birodalom felügyeletének hiányát, még mindig ezt, a náluk az ókor óta alkalmazott kivégzési módszert alkalmazták, döbbenetes. Ha ez az ára a civilizációnak, ha a társadalmi fejlődés ezt a barbár viselkedési normát a jobb léttel járó csoportok érdekében termeli ki, akkor az ember valóban rosszabb az állatnál, mert az csak akkor öl, ha életének fenntartásához szükséges. Így gondolkodott Derszu is, amikor 1907. július 26-án éjszaka, komoly kockázatot vállalva, egy taz családot megszöktetett, akiket a kínaiak rabszolgaként akartak elfogni, a férfiakat kivégezni. Rövid idő múlva Derszu pénzt kért a kapitánytól és elment. Arszenyev késő este, távol a táboruktól, egy tűz mellett talált rá, amint áldozatot mutatott be: „elővett egy kis bögrét, üvegből vodkát öntött beléje, belemártotta a mutatóujját és a rátapadt cseppeket elhintette a négy világtáj felé.” 2007 nyarán, a kertünkben fölállított magyar táltosfa avatásán keresztfiunk – történelmi olvasmányélménye alapján –, ugyanezt tette, az ivótülkébe öntött borral, majd a Földanyának csordított belőle. A pogány ősmagyarok rituáléját végezte, majd sámándobját megszólaltatta. Arszenyev így folytatta Derszu történetét: „Ekkor megint kiáltott valamit, és hallgatózott. Valahol messze-messze egy éjjeli madár kiáltása hallatszott. Derszu talpra ugrott, hangosan énekelni kezdte ugyanazt a dalt, és az egész alkoholt a tűzre öntötte… Ezután még mindenfélét dobált a tűzbe: dohányleveleket, száraz halat, húst, sót, lisztet, zöldmohart, rizst, egy darabka kék vászonrongyot, egy új kínai sarut, egy skatulya gyufát és végül egy üres palackot is belehajított.” Ekkor a kapitány megjelent, odaült mellé. „újra felhangzott az éjszakai madár rikoltása. Derszu sietve felkelt, és odakiáltott valamit erős hangon, amelyben a bánat, a félelem és az öröm árnyalatait véltem felfedezni.” Az író nem kérdezősködött, de a gold vadász magától „elmesélte, hogy az elmúlt éjjel nagyon rosszat álmodott: egy régi, omladozó viskót látott, és benne szörnyű nyomorban a családját. Felesége és gyermekei dideregtek a hidegtől, és éheztek. Kérték őt, küldjön nekik tüzelőt és meleg ruhákat, lábbelit, valamint élelmet és gyufát. Azt, amit elégetett, a túlvilágra küldte hozzátartozóinak, akik hite szerint a másvilágon ugyanúgy élnek, mint ezen a világon. Ekkor óvatosan arra az éjjeli madárra tereltem a szót, melynek kiáltására Derszu válaszolt. – Az hanyala (lélek) – felelte Derszu. – Azt hiszem, a feleségem volt. Most mindent megkapott…” A lélekmadár karnációjának, megtestesülésének lehettünk olvasói. Bárhonnan is jött a hang, Derszuban a felesége szólat meg. Amikor álmodott, valószínű, hogy agysejtjei a taz család történetét formálták át régen elhalt szeretteinek eseménysorává. Fontos volt, hogy hitt abban, övéi a túlvilágon megkapták mindazt, amire szükségük volt, mert ettől megnyugodott. A gold vadász a szellemhitben békélt meg, de mi, civilizált emberek, vajon keressük-e, és megtaláljuk-e elhalt szeretteinket? Nekünk, az idegnyugtató gyógyszereken kívül mi segít gyászunk föloldásában? Amikor primitívnek tekintjük ezeket a hagyományos, ősi kultúrákat, föl kell tennünk magunkban a kérdést, hogy a világ mit haladt előre? Van akceleráció, technikai forradalom, kényelmesebbé vált életvitel, emberek és államok közötti nagyobb pénzmozgás, kereskedelem és turizmus, de a lelki fejlődést nehezen érzékeljük. A XX. század két világ- és megannyi helyi háborújával a hitet elveszítettük. Olyan utolsó, vélt kapaszkodónk maradt, mint az eutanázia. Milyen haladást értünk el a megnyugvás, a kölcsönös szeretet, és a minden emberi élet végső földi céljának elérésében: a boldogság megszerzésében? Derszut különös tisztelet kötötte a szibériai tigrishez. Ezt az „embert” nem vadászta, egyszer azonban mégis megölte. A tigris az útjába került. „Látván, hogy a rettentő vadállat nem szándékozik odébbállni, Derszu odakiáltott neki: – Hát jól van! Te nem akarsz menni – én lövök, de nem én leszek a hibás… Derszunak tartózkodnia kellett volna a lövéstől, de nem tette. Abban a pillanatban, amikor a tigris felért a völgypartra, meghúzta a ravaszt, mire a fenevad bevetette magát a bozótba…” Nem győződött meg róla, hogy lelőtte-e? Négy nap múlva arra járt, és megtalálta a tetemet. „Derszu nagyon megrémült. Hiszen a tigris el akart menni, miért lőtt hát?… Attól az időtől fogva nem hagyott neki nyugtot, és mindenhová elkísérte az a gondolat, hogy ok nélkül ölt meg egy tigrist. Úgy vélte, hogy előbb vagy utóbb, de meglakol ezért a bűnért, sőt a halála után is felelnie kell majd érte. – Én most nagyon félek – fejezte be elbeszélését. – Régebben mindig egymagam jártam, semmitől sem féltem, de most bármit is teszek – rá gondolok, egy nyomot nézek – rá gondolok, egyedül alszom a tajgában – rá gondolok…” A tigrisben a legnagyobb urat, az istenné vált felsőbb hatalmasságot pusztította el értelmetlenül. A túlvilági hite erkölcsi normát szült. A fölösleges ölés: gyilkosság, amiért a világon és a másvilágon is felelni kell. Nincs könyörület, nem lehet jóvátenni, nem tud kibújni a felelősségre vonás alól. A saját lelkiismerete a bírája, a felsőbb Én nem hagyja nyugodni. Nem jó bűntudattal élni, mert az embert szüntelen figyelmezteti tettére és lealacsonyítja, kisebbrendűvé változtatja. Rámutat: „– te súlyosan vétettél”. Ugyanakkor gátat épít benne, meddig élhet lelkiismereti szabadságával, és megmutatja neki, hol a határ, amely a természetbe való beavatkozást érinti. A civilizálódott ember már csak a saját érdekét nézi, benne kihalt a természetes felelősségérzet a környezete iránt. Az állatkertben megbámulja az állatokat, kerüli a lámát, mert az szemen köpi, de hergeli a ragadozókat és a majmokat, mert kedveli, ha dühbe jönnek és tehetetlenül, szenvedve ugrálnak börtönükben. Elveszi életterüket és hagyja, hogy kipusztuljanak. Ha nem lesz állat, kire lövünk? Az is különös, ahogy mind a természetelvű, mind a kulturvallások ismerői hittek az ördögben, féltek tőle, miközben gyakran lenézték a másik civilizációból érkezett ember hasonló meggyőződését. „Este a lövészek különféle rémtörténeteket meséltek egymásnak kísértetekről, házimanókról meg effélékről. Különös dolog: a lövészek hittek saját ördögeik létezésében, ugyanakkor csak nevették az udegék ördögeit, és gúnyolták babonáikat. Ugyanígy voltak a vallással is; gyakran észrevettem, hogy az udegék ebben a tekintetben sokkal türelmesebbek, mint az európaiak. Sohasem gúnyolnak ki más vallást, s mindig közömbösek maradnak iránta. Ezt Derszunál is megfigyeltem. Valahányszor a lövészek mindenféle furcsaságokat meséltek, nyugodtan pipázva hallgatta őket, és az arcán sem mosolyt, sem kétséget nem lehetett észrevenni.” Amikor elhagyott jurtához értek, a kapitány be akart lépni, hogy elfoglalja, de Derszu visszatartotta. „nyírfakérget tekert egy pálcára, meggyújtotta, és bedugta a fáklyát a jurtába. Közben erősen kiáltozott, és hevesen hadonászott. Zaharov és Arinyin nevetett, Derszu azonban a legnagyobb komolysággal magyarázta nekik, hogy amint tűz jut be a jurtába, az ördög a füsttel együtt kirepül a fedél nyílásán keresztül. Csak akkor léphet be az ember minden aggály nélkül.” A katolikusok tömjénfüsttel űzik az ördögöt, pedig kétezer éves vallási kultúra áll mögöttük. Amikor éjszaka a folyó jege óriási dörejjel megrepedt, Derszu a saját nyelvén kiabált kifelé, amit így magyarázott meg: „– Kikergettük az ördögöt a kunyhóból, most haragszik – töri a jeget – felelte… A katonák markukba vihogtak, pedig hát ők éppen olyan naivul hittek a maguk házi szellemeiben, mint Derszu a saját ördögében.” Tévedésben van, aki Derszut babonáktól rettegő, tudatlan embernek véli. Nagyon jól ismerte a természet általa belátható és fölfogható törvényeit. Amikor üstököst észleltek az égen, és az egyik kísérő úgy tudta, hogy ez háborút jelent, az öreg vadász így magyarázta: „»– Ez mindig ott jár az égen, az embereket sohasem zavarja«… Derszu minden antropomorfizmusa[18] mellett úgy ítélte meg a dolgokat, amilyenek azok a valóságban voltak” – írta róla a kapitány. Ismerete empirikus volt, hiszen nem könyvekből tanulta, hanem a tapasztalata alapján következtetett. Amikor az író megkérdezte tőle, hogy mi a Nap, bosszankodva felelte: „– Hát te talán sohasem láttad? Nézd meg!…” Ne gondoljuk, hogy a tudományos könyvekben örök igazságokat olvashatunk. Nem egy világhírű szerző járt már úgy, hogy mire a kötete megjelent, a közben folyamatosan tartó kutatások már túlhaladták a benne foglalt, újnak vélt megállapításait. Vajon mi tudjuk-e, hogy mi a Nap, mint égitest? Könyvtárnyi szakirodalom igyekszik a kérdést megválaszolni, de a következő publikációk cáfolják az előzőeket, vagy olyan újabb tényeket közölnek, amelyek más megvilágításba helyezik a róla gyűjtött eddigi ismereteinket.
A tajgaMilyen lelkületű emberek éltek a távol-keleti tajgában? Derszun kívül találunk még egy érdekes személyt, aki túl a hetvenedik évén, egyedül élt egy kunyhóban. Li Cung-ping gazdag kínai családból származott. Fiatal korában összeveszett velük. Mély sérelem érhette, mert otthagyta őket, és azóta magányosan, vándorolva élte az életét. Vadászott, ginszenget gyűjtött. Amikor Arszenyevék a kunyhója mellett ütöttek tábort és elmeséltették vele életét, amit eddig maga elől is titkolt, rájött, hogy nyomorultul tengődött, lelkében békétlenséggel. Másnap reggel térden imádkozott a maga készítette szentélyénél, majd magához vette kevés holmiját, és visszaindult a szülőföldjére, hogy övéivel megbékélve, otthon haljon meg. Az indíttatás, ahogy emberöltővel korábban szeretteitől távozott, tipikusan civilizált lelkületet mutatott, amelyet a hosszú tajgai élet lassanként átformált. Megtanította arra, hogy ne ellenséget keressen és ápoljon a szívében, hanem fogadja be minden Isten teremtményét, mert valamennyien testvérei, és ő sem jobb náluk. Jóval korábban csak egyszer kellett volna átgondolnia elhamarkodott cselekedetét, hogy változtatni tudjon rajta, és emberibbé tegye életét, de erre még nem volt fölkészülve. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy egy beszélgetés, és egy éjszakai gondolkodás hatására megvilágosodjon, majd egész addigi viselkedésmódjával szembefordulva, visszatérjen abba a világba, ahová tartozott! Amikor a kapitány látta a jelentet, ahogy az öreg távozik, ezt jegyezte le: „Mintha valami elpattant volna bennem. Az a kis tisztás és az a kis kunyhó tegnap még oly meghittnek tűnt nekem, s mos egyszerre idegen és elhagyatott lett. Egy elhagyott ház! A lélek kirepült, csak a tetem maradt ott egyedül.” Igen, mert az egész tajga, a természet szelleme nem maradt ott, vele ment, az vezérelte haza. A tajga sajnos előnytelenül, gyorsan változott az utóbbi időben. Egy éjszakai tábortűznél Derszu és a kapitány beszélgettek. Az öreg vadász elmesélte, hogy gyermekkorában itt csak goldok és udegék éltek. Hamarosan megjelentek a kínaiak, oroszok és a koreaiak. „Az erdők égni kezdtek; a cobolyok máshová költöztek, és a többi vad is megfogyatkozott. Most pedig a tengerparton még a japánok is megjelentek. Hogyan lehet így tovább élni? Nincs már messze az az idő, amikor nyoma sem marad az érintetlen, szűz tajgának. Eltűnnek a vadállatok is… Hogyan éljen tovább az ember? – szólalt meg váratlanul még egyszer Derszu, és mélyen felsóhajtott.” A gold nagyon szerette élő helyét, a tajgát. Minden életért aggódott. Amikor együtt táboroztak Arszenyevvel, az író egy darab húst dobott a tűzbe. „Amint Derszu meglátta, sietve kiszedte a tűzből, és félretette. – Miért dobsz húst a tűzbe? – kérdezte rosszalló hangon. – Hogyan lehet húst fölöslegesen elégetni? Mi holnap elmegyünk, más ember jön erre – lesz neki mit enni. Ha a húst a tűzbe dobod, akkor ő elpusztul. – Ugyan, ki jönne erre? – kérdeztem vállat vonva. – Hogyhogy ki? – csodálkozott. – Nyestkutya jön, borz vagy varjú; ha varjú nem, akkor egér jön, ha egér nem, akkor hangya. A tajgában sok különböző ember van. Hát persze: Derszu nemcsak az emberekről, hanem az állatokról is gondoskodott, még az olyan kicsiny lényekről is, mint a hangyák. Szerette a tajgát minden lakójával együtt.” Az író ezzel zárta a fejezetet: „Éjjel félálomban hallottam, amint Derszu megigazgatta a tüzet, és éreztem, amint sátorlapját gondosan rám terítette.” Az író most a tajga egyik „embere” volt, ő is gondoskodást érdemelt. Itt a tajgában kíméletlen volt a halál, amelyet, amíg lehet, érdemes elkerülni. Egy alkalommal beteg és magányos kínai járt előttük, aki nem bírta tovább a tél szorítását. „Ötven lépésnyire a pataktól megláttuk a halott kínait. Egy fához támaszkodva ült a földön, jobb könyöke egy kövön nyugodott, a feje pedig bal oldalára csöngött le. A jobb vállán egy varjú ült, mely megjelenésünkre ijedten rebbent fel a hulláról. A halott szeme nyitva volt, és belepte a hó… A mandzsu Cse-si-u, Szungcaj és Derszu visszamaradtak, hogy eltemessék a halottat, mi pedig továbbmentünk.” Szertartás, gyász, részvét semmi. Ennyi volt a végtisztesség: eltakarították a vadak elől. Őt már nem kellett siratni, hiszen lelke messze járt. Ezen az expedícióján Arszenyev a sámánokkal is találkozott. Írta, hogy sikerült sok tapasztalatát lejegyezni, de e tekintetben olvasóival szűkmarkú maradt, pedig a tajgai embernek a samanizmus az igazi misztériuma. Általánosságokat ír, amit egyébként is ismerünk: a sámán révül, gyógyít; külön ruhája és fejdísze, csengői, dobja van és „A kunyhója zsúfolva volt mindenféle bálvánnyal.”
Derszu halála November második felében fogytán volt az élelem. A kapitány és a gold elmentek vadászni. Derszu pézsmaszarvas zaját hallotta, de nem látta, hol van. Arszenyev hiába mutatta az irányt, nem vette észre. Azért arra lőtt, de elhibázta. Ekkor próbára tette magát, és célba lőtt, de most sem talált. Az öreg megdöbbent a sikertelenségtől. „Most ötvennyolc éves vagyok. A szemem megromlott, nem látok… A kínaiakhoz nem akarok menni, az ő munkájukhoz nem értek. Hogyan éljek most már tovább? Derszu vadászattal szerezte meg mindennapi élemét, és látásának meggyöngülése egyenlő volt számára a pusztulással. A helyzet tragikumát még csak fokozta, hogy Derszu teljesen magányos ember volt.” Az író fölajánlotta neki, hogy magához veszi és együtt élnek majd a városban. Talán nem is gondolta, hogy ezt a szabadsághoz szokott embert a civilizáció poklába vinné. Amikor az expedíció befejeződött, Arszenyev ígérete szerint Derszut családjához vitte Habarovszkba. A gold kis szobájában egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Más világ fogadta, mint a tajgában, ahol önmaga ura volt, és csak a természetnek volt kiszolgáltatva. Emlékezzünk Hemingway öreg halászára, amikor nagy halat fogni kievezett a tengerre, többnyire magában beszélt. Arszenyev kapitány, amikor elhaladt Derszu szobája előtt, látta, hogy a gold „az ablaknál állt, és félhangon beszélgetett magával. Az olyan emberek, akik hosszú időn át magányosan élnek a tajgában, megszokják, hogy hangosan fejezzék ki gondolataikat.” Az öreg vadász közölte, hogy „– Csak ülök itt, mint a kacsa. Hogyan lehet az embernek egy ládában ülni? – rámutatott a szoba mennyezetére és falaira. – Az embernek mindig a hegyekben kell járni és vadászni.” Derszu lassanként megértette, hogy tilalmakkal teli világban sínylődik, amely számára élhetetlen volt. „Az öreg egyre gyakrabban el-elmélázott, és emberkerülő lett; lefogyott, arca beesett, és mintha még jobban megöregedett volna.” Mondta Arszenyevnek, hogy ő visszamegy a hegyekbe, és másnap megszökött. Két hét múlva távirat jött, hogy Derszut meggyilkolták. Tetemét a tajgába vezető úton találták meg, puskáját elvették. A körzeti rendőrfőnök két munkással a kapitány jelenlétében eltemettette. „– Isten veled, Derszu! – mondtam csendesen. – Az erdőben születtél, és az erdőben végezted be életedet…” Egymástól távoli világban két ember a legnagyobb macskákkal élt. Az öreg halász oroszlánokkal, az öreg vadász tigrisekkel álmodik tovább. Ezek a lelki sorstársak vajon találkoztak-e odaát?
Hódmezővásárhely, 2007. szeptember 22.
[1] A gold nemzetiségű, távol-keleti, erdei vadász történetét szégyenszemre először a moziban láttam, és csak jóval később olvastam el. Igaz, hogy Akira Kurosawa (1910–1998) japán rendező és festőművész, aki európai neveltetést kapott, szovjet megbízásra 1975-ben 136 perces filmet készített Derszuról. Oscar-díjat kapott, és nagy hatással volt rám. Kurosawa 1950-ben A vihar kapujában című filmjével berobbant a nemzetközi filmvilágba. Olyan, nálunk is játszott filmjei vannak, mint A hét szamuráj (1954), vagy a Dodeskaden (1970), amelyeket korábban már láttam, és szintén mélyen érintettek. Amikor a Dersut – ahogy a film szereplőjét és címét eredetileg írták – láttam, nem vitás, lenyűgözött a vadászt játszó Makszim Munzuk, és az Arszenyev kapitányt megszemélyesítő Jurij Szolomin művészete. Ők egy ideig visszatartottak az olvasástól. [2] Arszenyev (Szent-Pétervár, 1872 – Vlagyivosztok, 1930) író, néprajzkutató. 1910-től közli távol-keleti útjainak leírását. Az Usszuri-vidék dzsungeleiben (1923), A tajgán át (1930) című művéből fordított és válogatott Terényi István. A Távol-Kelet őserdeiben 1956-ban jelent meg magyarul. (Összes művei oroszul 1947–1949-ben jelentek meg.) Hazánkban Derszu, 1923, Makai I. fordításában, Az őserdők fia, Derszu Uzala, 1948-ban látott napvilágot. [3] Alfred Edmund Brehm (1829–1884) német állattanász. Műve, Az állatok világa 1869-re, 6 kötetben készült el. Az 1927-es IV. kiadás alapján, a Gondolat Kiadó bocsátotta ki a legújabb magyar átdolgozást 19 kötetben, 2000 művészi illusztrációval. Brehm korának egyik legkiválóbb természettudósa volt. [4] Fenimore Cooper (1789–1851) amerikai. Műve a Nagy indiánkönyv öt kötetből áll: Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő. Hazánkban már 1847-ben kiadták. Valamennyi főhőse Natty Bumppo szabad vadász, aki a civilizációból a vadonba menekült tiszta, becsületes és romantikus hős, akit nem annyira a „józan ész”, mint inkább a „meleg szív” irányít. [5] Goldok vagy manájok, a mandzsu-tunguz népek déli csoportjába tartoznak. [6] Így nagy kezdőbetűvel, mivel a történelmi vásárhelyi határ egyik önálló része; földrajzi főnév, akár a Tisza, vagy a Somló-hegy. [7] Panax ginseng. C. A. M. A borostyánfélék családjához tartozik. A kínaiak csodálatos gyógyító erőt tulajdonítanak neki. A gyökerét roboráló és vágykeltő szerként használják, ezzel pusztítva a növényt. [8] Thomas Mayne Reid 1818-ban született Írországban. Huszonéves korában kalandvágyból Amerikába hajózott, ahol újságíróként dolgozott. Találkozott Kossuth Lajossal. Hatására szabadcsapatot szervezett, hogy jön a magyarokat segíteni, de közben arról értesült, hogy a szabadságharcot leverték. Londonban telepedett le, és 1883-ban bekövetkezett haláláig ott élt. Kalandjellegű, izgalmas regényei közül néhány magyar nyelven is megjelent: A tenger foglyai, A fehér törzsfőnök, A fej nélküli lovas. [9] Animisztikusnak azokat a nézeteket és hiedelmeket nevezi a néprajztudomány, amelyek a lélek és halál utáni halhatatlanságot hirdetik, és a természetben, a túlvilágon, a halálon túli „életben” önálló létet folytató szellemlények hitén alapulnak. Hozzám leginkább Jacques Monod meghatározása áll közel. Szerinte az animizmus szövetség az ember és a természet között. Ezen kívül csupán a rettenetes magány van. A régi szövetség elpusztult. Az ember egyedül van a mindenség végtelenében, ahol nincs szerepe, de iránta való kötelezettsége sem. [10] Taoizmus: filozófiai-etikai tanítás, Kr. e. a 6-5. században jelent meg. A Tao szó Utat, vagy a személytelen Örök Törvényt, a Világtörvényt jelenti, minden létező ősokát, melyben a nagy ellentétek, a jin és a jang kap szerepet. Alapja az ősök és szellemek kultusza, az ehhez kapcsolódó mágikus és animisztikus szertartásokkal. Figyelembe vette a tudományok eredményeit is. Mestere a később istenné vált Lao-ce volt. [11] Konfucianizmus: a filozófiai-etikai téziseket tartalmazó vallást a Kr. e. 6-5. században élt Kon-fu-ce alapította. Középpontjában a helyes emberi cselekvések állnak, amelyek az igazsághoz vezetnek. A méltó emberi élet alapkövetelménye a mértékletesség, szorgalom, jóság és a kölcsönös tisztelet. Kifinomult társadalom- és államelméleti nézeteket képvisel. [12] Buddhizmus: Guatama Sziddhátra, a Megvilágosult, azaz Buddha Kr. e. 6-5. században élt Észak-Indiában. A királyfi meglátta a földi nyomorúságot, és aszkétikus remetévé vált. A hit lényege: aki megszabadul vágyaitól, a lélekvándorlással járó folytonos újjászületést is elkerüli, és eljut a Nirvánába, ahol a létvágy kialszik. Metafizikus erkölcsfilozófia. Alapszabályai: tilos az élőlények elpusztítása, mások tulajdonának elvétele, más asszonyának érintése, a hazugság és a részegség. Sok irányzata jött létre (Hinajana, Mahajana, Zen, Lámaizmus.) [13] Panteizmus: az isten világként létezik, azonos a természettel. Az anyagi világban jelenlevő világlélek vagy világtörvény, az univerzum lelke és lényege. A természet megszemélyesítése. [14] Politeizmus: sokistenhit, természetvallás; a természetben előforduló erők és tünemények, jelenségek megszemélyesítése. [15] Udegék: a mandzsu-tunguz népek déli csoportja. Civilizálatlan, gyűjtögető, halászó és vadászó népesség, amelyet az ott élő kínaiak kizsákmányoltak és elnyomtak. [16] Deizmus: az egyeduralkodó Isten megteremti a világot, de utána kivonul belőle, és magára hagyja, nem törődik vele. [17] A déli féltekén a bennszülött bizonyosan a déli pólus felé mutat, vagyis mindent fordítva érzékelt volna. [18] Más élőlényeket, esetleg tárgyakat is emberi tulajdonságokkal ruház föl, megszemélyesíti.
József Attila személyisége és az Óda[1]
A költőnek nemcsak a magyar, hanem a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét 1933-as élménye váltotta ki, de benne van a nőkkel kapcsolatos rajongásainak lenyomata is. Első dolgom vázolni, mi a szerelem? Nincs rá egyetlen meghatározó szó, de még mondat sem. Ráadásul az emberiség koronként, népenként, kultúránként másként éli meg. Ebből következik, hogy az ösztönkésztetés mellett van egy tanult, elsajátítható társadalmi formája, amelyhez az adott közösség erkölcsi normái, gazdasági megfontolásai kötődnek. Vicclapokban lehet látni, hogy a hordatársadalomban a férfi egyik kezében a meggyőzés nemes eszközét, a bunkósbotot fogja, a másikban nőnemű párja haját markolva a földön húzza barlangjába. A nőrablás mint társszerzés egyes területeken és kultúrákban ma is ismert. A művelt ókori népeknél a heteroszexualitás mellett nyíltan jelentkezett, sőt például a római birodalom elitjénél bizonyos előnyt is élvezett a homoszexualitás, a pedofília, gerontofília, incestus és a szexualitás más, az átlagember számára kevésbé gyakorolt, szokatlan, megvetett vagy üldözött formája. Ismert a többnejűség és a többférjűség. Azt is szögezzük le, hogy az ember örökölt ösztönei szerint nem monogám, hanem poligám. A házasság ugyanis nem jó, de jobbat sem találtak ki. A több társ kapcsolatából kialakult szexuális közösségek gyorsan fölbomlottak, mivel, ha két ember között tartós, szoros kapcsolat alakult ki, megjelent a féltékenység és az irigység. Nem tűrték el, hogy harmadik, sokadik is merítsen boldogságuk patakzó vizéből. Ugyanakkor korunk bizonyítja, hogy a monogám házasságok egyre gyakrabban fölbomlanak, vagy nyitott házassággá, illetve titkolt szeretőtartássá alakulnak. Mondhatnánk, nem jó se így, se úgy. A szabadosságot, amikor ez a divat és szokásmód kiélte magát, mindig fölváltotta az erős kötődés, rajongás és hűség. A lovagkorban a hosszú udvarlás, erkélyek alatti szerenád nagy beteljesülése volt, ha az imádott nő kacéran kissé följebb húzta padlót söprő szoknyája alját, és kivillantotta bokáját. A reneszánszban, amikor az emberi test ábrázolása, és a test élveteg vágyainak kielégítése ismét jogot nyert, visszatért a szerelem ezernyi árnyalatának kibontakozása. A kacér hódítás az emlőbimbó feletti mély dekoltázzsal, a férfinadrág elején hagyott jókora pénisztasakkal. A viktoriánus korszak azután mindezt prüdériába csomagolta. Közben a társadalom elkülönült. Más nemi erkölcsök szerint élt a nép, a közép- és az uralkodó osztály. Az erkölcsöket minden nagy világvallás másként igyekezett szabályozni, ezért a szerelmet a történelem, az egyház, a politika, a vagyon, a hagyomány, az érzelem és a természetes biológiai ösztön irányította. Szegény szerelmesek, nem is tudják, hogy kapcsolatuk milyen sok hatás által válik azzá, amivé lesz, és ebből mennyi a saját vágyódás, mennyi a szerzett ismeret, vagy a rájuk szabott elvárás. Mindehhez kapcsolódik az egyéni belső kívánalom. Emberré válásunk egyik nagy értéke, hogy a szexualitás megnyilvánulása és gyakorlása már nem időszakhoz kötődik, mint az állatoknál, hanem egymás között létrehozott közös testi-lelki ingerületek alapján kiváltható. Kell hozzá biológiai, nemi érés, hormontevékenység, fejlett ösztön, kultúrembereknél bizonyos Én-fejlettség, kölcsönös rokonszenv, amelyhez szükséges a másik testének, szellemiségének és lelkületének elfogadása. Alapvető az a kívánalom, hogy „én vele óhajtom megosztani érett petém és magom”, hogy egymással sejten belül kölcsönösen elvegyülve, új életet teremtsenek. A szerelem tetőzése ugyanis nem csupán az aktus végén következik be – ez csak elsődleges, de nem kellemetlen hozadék –, hanem végső soron a közös utód létrehozásában és fölnevelésében teljesül be. Az egész nemi vágynak és szerelemnek embernél, állatnál egyaránt az agy az irányítója. Csakhogy az állatnál nem alakult ki olyan lelki élet, amely az emberi szerelmet humanizálta, és a vágyat vágyódássá alakítva, megszépítette. Itt van az a minőségi különbség, amely érzésvilágunk szerelmi részét fölemelővé teszi, és az igazi boldogságot nyújtja. Minden ember életének legnagyobb vágya: boldognak lenni. A próbák, kísérletek tapasztalatok és fölmérések szerint valamennyi egészséges testtel rendelkező ember legnagyobb boldogsága, ha benne szeretet fejlődik ki egy másik ember iránt, azt megoszthatja vele, és viszonozva, társától is megkapja. Ki ne törekedne erre? Fontos kérdés: a szerelem meddig magánügy, és mikor válik közüggyé? A válasz ott kezdődik, hogy bár ismert a plátói, testiség nélküli szerelem, amelyről sokszor a kiválasztott társ nem is tud, az érett egyéniséggel rendelkező párok szerelméhez a szexualitás is társul. A testi-lelki-szellemi együttlét a boldogság csúcsa. Ez sajnos nem minden partnerkapcsolatban alakul ki, egy-egy eleme hiányzik vagy hiányos. Addig, amikor a párkapcsolat lelki és szellemi, mondhatjuk, hogy magánügy. Ott kezdődik közüggyé válni, amikor belép a nemi érintkezés, és annak esetleges következményei: a betegségek megjelenése, undor kiváltódása, áldott állapot, családalapítás, erőszakos magatartás kiütközése, elhidegülés, válás, magára hagyott szülő és gyermek. A folyamatban erősödik a társadalom szerepe, igénybevétele, segítésének kérése, végül a rend törvényes helyreállítása, amely a közösség számára már anyagi áldozatokkal is jár. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy elhamarkodott házasság válással, gyermektartási kötelezettséggel, az elhagyott társ és utód lelki, olykor fizikai megtöretésével jár-e? Bizony, a szerelem édes gyümölcse itt már közösen fogyasztott, fanyar vagy rothadó bogyóvá válik. Az alkotó ember a legérzékenyebb minden, a saját szervezetéből és a külvilágból, a társai felől érkező ingerekre. Közülük szavakba öntve, legszebben a költők tudják érzékeltetni azt az összetett folyamatot, amely lejátszódik bennük. Két embernek nincs egyforma szerelme. Ennek az állapotnak az átérzése mindenkiben másként jelentkezik. Ez alkotási folyamat: mit tudunk kihozni saját és társunk érzékeiből és érzelmeiből? A hevület meddig fokozható az ágyban és a lélekben? Ki lehet zárni a testet és plátói érzéseket táplálni, vagy nem törődni a szívvel, és a test vágyainak hódolni. Mindkét eset törött szárnyú madár, amely csak akkor tud igazán szárnyalni, ha teste és lelke a felhők fölé emeli. József Attila, aki számomra is a XX. század legnagyobb magyar költője volt, tudott egekbe repülni. 1933-ra, amikor az Ódát megírta, már szerelmi tapasztalatokkal rendelkezett, verse ezért válhatott a világirodalom egyik halhatatlan lírai költeményévé. Hozzájárult az is, hogy érett felnőttként a lelkében egyre több szerelmi csalódást hordozott. Addigi párválasztásai nem jártak minden értelemben teljes kielégüléssel, beteljesüléssel. Amikor a boldogsághoz hiányzik még valami, ez az a lelki állapot, amely az igazi költőt alkotásra bírja, mert a vágy teljesítetlen, és az eddigi mulasztást igyekszik a megálmodott teljességgel elérni. Ezért alakul ki az ilyen érzelmekből, csalódásokból az utolérhetetlen költészet, mert amit József Attila is érzett, más ember nem érezhette. Esetében a politikai, vallás- és társadalomerkölcsi nevelés nem tud olyan befolyást gyakorolni, hogy az egyedi hangulatot kilúgozza, vagy közönségessé tegye. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy az igazi költő kielégíthetetlen. Az a világ, amely benne tetejetlen fává terebélyesedett, sok levelet képes befogadni és maga is nevelni, de mindig maradnak új hajtásokra váró, üres ágai. Mire kihajtanak, mellettük kinőtt az újabb gally, amely lombosodni kíván. Azt ne higgyük, hogy a boldogság egy pillanatra sem érinti az ilyen alkotót, de ez nem két ember összeolvadó harmóniájából ered, hanem abból az élményből, amikor a jól sikerült remekkel, a poéta egy költeménnyel elkészül, és az utolsó mondat végére kiteszi a pontot. Ez felülírhatatlan beteljesülés és kielégülés, mivel itt a testi-lelki boldogságon túl megjelenik az intellektuális szellemi érték, amely többé nem ismételhető. Ír még kiváló költeményeket, amelyek hasonló élményt nyújtanak, de mind más, soha többé nem adja azt a káprázatot, amelyet az a bizonyos vers váltott ki benne. A belső érték bimbója egyszer-egyszer hoz virágot, de az nem hervad. Milyen körülmények játszottak közre József Attilánál, hogy emberi, és ezen belül a szerelmi kapcsolatai nem nevezhetők sem átlagosaknak, sem egészségeseknek? Arra a tényre kell visszautalnom, hogy bár a szerelem kezdetben magánügy, bennünk visszamenően szüleink, elődeink, több nemzedék átélt, öröklődő lenyomata szunnyad, és minden párkapcsolatunkat tudtunk nélkül alakítják. Még az aktusnál sem vagyunk egyedül: bennünk őseink is szeretkeznek. Nem ismerjük, hogy József Attila esetében, legalább hetedíziglen milyen egészséges és kóros folyamatok játszódhattak le az elődök szerelmi életében, és ezek hol, mikor, és milyen fokon jelentkeztek a költő kapcsolataiban. Tudott, hogy a hozott tulajdonságok kibontakozását befolyásolja a neveltetés és a környezet hatása. József Attila esetében elsődleges volt az anyahiány. Az anya személye minden ember életében meghatározó. A születést követő laktációs szimbiotikus kapcsolat oldódása után is megmarad a „jó anya” ideálja, és a szeretett lény közelségének igénye. A költő még kisfiú, amikor apja elhagyja háromgyermekes feleséget, aki kénytelen nevelőszülőkre bízni a két kisebbet. Így került József Attila is Öcsödre; távol a „Mamától”, akinek közben élete fönntartásához „kékítőt kellett oldani az ég vizébe”. Elképzelhető, micsoda kulturálatlan emberek nevelik a gyerekeket, akik nem ismerték az Attila utónevet, és éveken keresztül Pistának szólították. Ezzel a fiú saját identitását károsították, és az Én-fejlődését hátravetették. Hiába volt ott kisebbik nővére és faragatlan nevelőszülei, elindult az elmagányosodása, amely egész életében megmaradt. Ez kezdetben még nem társtalansága, hanem anyja utáni vágyódása. A zsenik lelkük mélyén mindig magányosak. Az ember bio-, pszicho- és szociális lény. Katasztrófa, ha mindhárom területen egyedül marad, és nincs ragaszkodó társa, csak önmagába kapaszkodhat! A biológiai mama, ha jó szülő, igazi édesanya. A szabályosan fejlődő egyéniség életében mindig a legnagyobb és legbiztonságosabb fogódzó. Szeretete semmivel sem pótolható, megszerezni nem lehet; adottság, amely van, vagy hiányzik. Ha még él, idős fejjel is lelki kapcsolatot keresünk vele, és csimpaszkodunk rajta. Elképzelhető, mekkora törést jelentett az érzékeny lelkű József Attila életében, hogy elszakították anyjától. A gyerek ekkor még nem értette a szegény sorsot, a teljes anyagi kiszolgáltatottságot, azt, hogy nem az anya dobta el gyermekeit, hanem a társadalom választotta el őket egymástól. Erre később rájött, de akkorra kialakult benne a düh ellene, és a számonkérés indulata anyja iránt, amelyet még az édesanyja halálakor sem tudott magában föloldani. Az Óda után egy év múlva, 1934-ben írta a Mama című versét, amelyben azt vallotta, hogy „Már egy hete csak a mamára gondolok….” Az anyától elszakított gyerekben nemcsak féltékenység, hanem irigység is kialakul, amelyet egyéni önzéssel színezett a természet:
„Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.”
Amikor 1931-ben megírta az Anyám című versét, bevallotta, mennyire nem ismerte az anyját: „én nem tudtam, hogy ifjú asszony.” Szüntelen csak a munkában görnyedő, ápolatlan nővel találkozott, aki az élet súlyától koravénné vált, megöregedett, és halálosan megbetegedett. Közben az 1933-ban írt Szürkület, Téli éjszaka, Egy kisgyerek sír című versei a lélek vágyakozásai a nő, az asszony, az anya iránt, amely fogalmak összevegyülnek. Ezeket már nem lehet térben, időben és anyagban különválasztani, „mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán” – írta a Téli éjszakában, s ki tudja, hogy ezek az ölelések anyától, szeretőtől, vagy nővértől eredtek-e, de egykor édes melegek voltak. 1936 őszére, a Nagyon fáj című vers idejére már kihűltek:
„Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.”
Attilában a lélek lassanként eltorzul a szenvedések tüzében, miként a papír zsugorodik és foszlik a lángok martalékában. Az 1935-ben írt Kései siratóban már gyűlölet és düh keveredik benne anyja iránt. Jönnek a szemrehányások:
„Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám.”
Addigi nőkapcsolataiból igyekszik magának egy elérhető, segítő édesanyát teremteni. Olyan ősi misztérium ez, mint amikor a neolitikumban, a matriarchátus idején védelmező idolt, anyaistennőt igyekeznek formálni, vagy a természeti népek bábut készítenek, amely helyettesíti az élő anyát.
„Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget.”
Jön a felelősségre vonás, hogy fia elől a halálba távozott, és itt hagyta őt szenvedni:
„A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. ……………………………………… Félrevezettél engem.”
Nem idézem tovább a mamát elmarasztaló, kemény szavakat, amelyekért a költőt nem bántom, sőt kialakul bennem az iránta érzett végtelen sajnálat.[2] József Attila szörnyű kifakadásából kezd visszazökkenni nyugodtabb lelkiállapotába:
„Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda.”
Nem véletlen, hogy már fiatal korában jelentkezett nála a skizofrénia, vagy más kutatások szerint a boderline személyiségzavar (BPD), amely folyamatosan eluralkodott rajta, hiszen nem, hogy anyja, de még anyapótlékja sem volt, és ez egyre súlyosabban befolyásolta szerelmi életét. Még a kölcsönös, őszinte szerelem is olykor csalódásokkal, de mindenféleképpen szenvedésekkel jár, hát még a beteg lelkületű ember párkapcsolatában. Mit tudunk a skizofréniáról? Anélkül, hogy itt orvosi szakirodalmat részleteznék, József Attila megértéséhez és szeretve befogadásához szükséges a legfontosabb tüneteket ismertetni, hogy érzékeljük, milyen nagy volt ő ilyen súlyos teherrel is együtt élve. Más kérdés, hogy a költők esetében a lelki gyötrelem szítja az alkotói tűz hőfokát, tehát ami a testi, lelki szenvedést okozza, az a szellemi kiteljesedést időlegesen elősegítheti. Atilla mentális betegség nélkül nem vált volna óriássá, vagy pontosabb, ha azt írom, más költő lett volna. A skizofrénia agyműködésbeli zavar, betegség, amely már makói korszakában megjelent, amikor az első szerelmek születtek benne. A kötődés hőfokára és különös módjára jellemző a következő történet, amelyet Galyasi Miklós beszélt el. Ismert, hogy József Attila 1934-ben több hónapot töltött Hódmezővásárhelyen. Már korábban, és ezt követően is, többször meglátogatta nálánál két évvel idősebb barátját, Galyasit a Kinizsi utcai házban, ahol Miklós „Műveröm” nevű nagy szobájában jeles irodalmárok, tudósok jöttek össze társalogni. Egy ilyen alkalommal elmesélte, hogy amikor diákként Makóról Szegedre utazott, a vasútállomásra kicsalta a lányt, akibe éppen akkor reménytelenül szerelmes volt. Azért, hogy fölhívja magára a figyelmet: milyen áldozatra kész érte, egyben maga iránt szánalmat vagy szeretetet ébresszen benne, amikor a vonat ablakából kihajolva búcsúzott tőle, lobogó haját meggyújtotta. Szerencsére, kisebb felszíni égésekkel megúszta, mert a gyorsuló vonat levegőáramlata a lángot idejében eloltotta. Azt nem árulta el, ki volt a lány, aki az elbeszélés idején még bizonyosan élt. Becsületes módon, nem akarta hírbe hozni. Azt tudjuk, hogy makói szerelmei nem végződtek sikerrel. Bizonyos, hogy ez a különös párkapcsolat-erősítést célzó kísérlete már nem tartozott a megszokott magatartási formák közé. A pszichiátria és az elmekórtan a skizofréniát hasadásos elmezavarnak nevezi. A lakosság egy százaléka szenved tőle. Tehát ismert, gyakori betegségként jelentkezik. A „hasadás” nem a személyiség feleződését jelenti, hanem a gondolkodás és a cselekvés különválását. Az ilyen beteg az észleléseit nem tudja elkülöníteni a valóságtól és a valótlanságtól. Nem létező hangokat hall, a színeket másként látja. Olykor elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Érzelmi reakciói betegesek, mint a makói példában láttuk. Asszociációs zavarok jelentkeznek: összefüggéstelen, értelmetlen szavakat használ. Szociális funkcióromlás, beilleszkedési békétlenségek gyötrik. Szélsőséges viselkedés és hangulatingadozások ismétlődnek a búskomorságtól a tobzódó jókedvig. Mániákus depresszióra hajlamosak. A személyiségfejlődésük kárt szenved, a személyiség végül szétesik. A rendezett élet után jelentkező skizofrénia vagy a BPD jobban kordába tartható. József Attila esetében sajnos rendezett magánéletről, de még társadalmi életről sem lehetett szó. Ideológiájában is ingadozik. Kommunista elvével szakít. Lefasisztázzák, ő „visszafasisztázza” korábbi elvtársait, de a szociáldemokraták között sem érzi jól magát. A politikai elkötelezettség nem hoz neki enyhülést, annál nagyobb csalódást. Társtalansága végén jönnek az öngyilkossági kísérletek. Nem sorolom. A boderline személyiségzavar a lakosság két-három százalékára jellemző, vagyis meghökkentően sok. Ez a betegség kínos szenvedést okoz: érzelmi káoszt, ingadozást a depresszió, a düh és a szorongás szélsőségei között. Ezek a betegek szinte szükséget éreznek az öngyilkossági késztetésre. Ezzel menekvést keresnek sanyargató érzéseik elől. A BPD minden valószínűség szerint a korai gyermekkorban keletkezik. Valamilyen súlyos veszteség okozhatja: a szülőtől történt erőszakos elszakadás, a vele való bizonytalan kapcsolat, bántalmazások, testi-lelki traumák és nélkülözések. Az ilyen pszichés beteg szüntelenül küzd az elhagyás valóságos és képzelt veszélye által létrejött pánik ellen. Viselkedése impulzív, kiszámíthatatlan. Hangulata ingadozó, emberi kapcsolatai viharosak és erőszakosak. Ugyanakkor a számára nélkülözhetetlen személyekbe kétségbeesetten és tolakodó módon kapaszkodik, miközben leértékeli őket. Ezzel a veszteség mértékét és félelmét óhajtja csökkenteni. Magánya elől társaságba menekül, de képtelen velük kijönni. Magatartása stresszt teremt, és súlyosbítja klinikai tüneteit. Mind az elfogadásra, mind az elutasításra nagyon érzékenyek. Még a társkapcsolatban is a magánytól, elszigetelődéstől szenvednek. Amikor a társaktól való elszakadás fenyegeti őket, dühödten támadnak, paranoid módon vádaskodnak; máskor lekicsinylő módon gondolkodnak az addig elfogadott személyről. Gyakran nyúlnak alkoholhoz, droghoz, kényszerű falásrohamuk jelentkezik. Öncsonkítást végezhetnek, és öngyilkossági kísérletbe menekülhetnek. Nem vagyok hivatott eldönteni, hogy József Attilánál a skizofrénia vagy a BPD tünetei miként váltak el, esetleg keveredtek, vagy egészítették ki egymást. Az bizonyos, hogy mindkét betegség esetében fedezhetünk fel a költőre ráillő tüneteket. Azt tudjuk, hogy 1932-től egyre erélyesebben jelentkezik mentális betegsége. Hiányzik neki a rendszeres kezelés, amely egyben a vele való foglalkozást, törődést, közeledést is jelentette volna. 1934-ben Hódmezővásárhelyen levelek formájában Rapaport Samu[3] doktorhoz címezve pszichoanalitikus vallomásait írta meg. Még kezelő orvosnőibe is szerelmes. Ez már a lélek utolsó szalmaszálba való fogódzása; az elméjében széteső ember ösztönös megkapaszkodási kísérlete. Nem véletlen, hogy ez az életéért küzdő cselekvés olyan fölfokozott, hogy időzavarba kerül. Pontosabban: a biológiai óra ketyeg benne, és figyelmezteti, nincs sok hátra. Ha azonnal nem cselekszik, nem találja meg igazi szerelmét, és akkor elveszik. Makón még alig 17 éves, amikor heves indulata valószínűleg első „nagy” szerelme: Gebe Márta felé fordítja. Azután egymás után jönnek a szerelmek: Espersit Mária (Caca), Wallesz Luca, Saitos Valéria, és ki tudja, még hányan voltak, akik ismeretlenek maradtak. Majd Vágó Márta, Szántó Judit, Marton Márta, Kozmutza Flóra, Gyömrői Edit. 1933-ban, amikor megismerkedett Marton Márta művészettörténésszel, már néhány találkozás után megírta hozzá az Óda című versét, amely nemcsak egyedi szerelmes lángvetés, hanem univerzumot gyújtó, elemésztő tűzkitörés is, amelyből az utolsó két versszakban, a Mellékdalban még van megnyugvás és visszatérés. 1937-ben, halála évében, rövid kapcsolata alakult ki Kozmutza Flórával, akinek egy napi ismeret után megkérte a kezét. Egyre csökkenek a sikertelen kapcsolatteremtéseinek időhatárai. Innen már nem tudott visszatérni e világba, száguldott egy másik mindenség felé. 1929-től verseiben lázadás és anarchia jelentkezik, majd a szabadságát kereső, de korlátokkal vívódó költő, aki igazán csak a művészetében lehet szabad. Költészete szociális vágyakozást ábrázol, harmóniát, belső rendet; miközben megjelennek a lehúzó erők, kiábrándultság, sivár táj, szomorúság, éj, nedvesség, csönd, tűz, jég, az ember nélküli ridegség, örömtelen élet. Fölmerül bennem, hogy a költőben szellemi változás vagy lelki hanyatlás, esetleg mindkettő jelentkezik és halad előre? Máig vitatható, hogy mennyire volt proletár költő, vagy mennyire ismerte az alföldi parasztság életét? Amit ő a tanyavilágban átélt és megismert, a puszta, pára, köd, alkony, homály motívumok jelzik, hogy nagyon szűk szeletet tapasztalt. Csak a nyomort látta és mind a tanyai szegénységgel, mind a munkásokkal sorsközösséget vállalt. Ez bizony falun és városon vékony társadalmi kör, hiszen a munkásosztály több rétegből áll, és ő a lecsúszott, munka nélküli, vagy alul fizetett proletariátus életét érzékeli; mint ahogy Öcsödön azt a világot, amelyet ha lánynak születik és kisgyerekként Móricz Zsigmond ismeri, 1940-ben az Árvácska című írásában őt is ábrázolhatta volna. A szocialista társadalom a tanyalakót két jelzővel illette, a nincstelen kizsákmányolttal és a szovjet-orosz eredetű, kizsákmányoló, zsíros kulákkal. Németh László pedig már 1941-ben figyelmeztetett: „A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályról[4] sem maradt meg: csak a vénség s a hatalmaskodás. Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom, s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről…”[5] Ezzel a második világháború után már mit sem törődtek. Mindenféleképpen a tanyai életet lehúzónak, károsnak, a butaság és elmaradottság táplálójának állították be. Hol maradt az a legjelentősebb gazdaréteg, ahová a középparasztság tartozott, akik családjukkal együtt keményen dolgoztak és szorgalmuk, ügyességük miatt boldogultak? Egy példa: 1910-ben a népszámlálás ismert adata szerint, Hódmezővásárhelyen az összlakosság 39,3 százaléka élt tanyán. Ezek zöme a kétkézi munkát végző, szorgos középparasztság volt. Tanyai iskolákat, olvasóköröket építettek vagy fejlesztettek, segítették a közösséget. Legjobban ők őrizték a magyarságtudatot, a háborúkban és forradalmakban a legtöbb életet áldozták. 1945 után nem is tűrték őket, a legtöbbet kulákká nyilvánították, koldusbotra juttatták, eltüntették. József Attila sajnos nem ehhez a réteghez került gyermekkorában. Ezért nyugodtan állíthatom, hogy a címkézése már korszerűtlen, mert sem proletár, sem parasztköltőnek nem tekinthető. Egyetemes és magyar volt, a költő! A Tél című, 1922-ben írt versében a szerelem szeretetként van jelen. Különös, hogy sok nyelvben, így az angolban sincs különbség a szerelem és a szeretet szó között, általában a szövegkörnyezetből derül ki, hogy adott helyen melyiket kell érteni. Korábbi bibliafordításokban is hasonló a helyzet. Amikor János megkereszteli Jézust a Jordán vizében, és feje fölött fehér galamb formájában megjelenik a Szentlélek, az égből ezek a szavak hallhatók: „Ez az én szerelmes fiam, kiben kedvem telik”. Az Atya nyilvánvalóan nem szerelmi vággyal tekint fiára, hanem szeretettel. József Attila Tél című versében a szerelem–szeretet fogalmához még egy le nem írt, ki nem mondott, de jelenvaló érzése, a magány is társul.
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. ………………………………….. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!”
E versben honnan derül ki a költő magánya? A tűzről írva így fogalmazott:
„Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földijét.”
De nem fogja! A magányos költőnek éppen ez a gondja. Szeretne megkapaszkodni, biztos társat találni valakiben, de sem anyja, sem szeretője, sem senkije nincs, aki kezét nyújtaná felé. Aki végigolvassa összes költeményét, alig találkozik a magány szó használatával, pedig egész költészete ebből fakad. Mi a csodának írna verseket egy boldog ember egész életén keresztül? A boldogság gyorsan kiapadó kút, egész életművet nem lehet ebből meríteni. A mentális gondokhoz úgy kapcsolódik a magány, mint viharhoz a rombolás, de ez az erő nemcsak kifelé hat, hanem egy idő után már befelé is pusztít. Vizsgáljuk meg a magányt. Az első és nagyon fontos megállapításom: magány nélkül nincs emberi élet. Van, aki időszakosan, mások egész életükben érzik és küzdenek ellene, vagy éppen keresik. Tom Neale: Egyszemélyes sziget című könyvében hat év maga választotta magányát írta le egy csendes-óceáni kis korallzátonyon. A magány nemcsak emberi jelenség. Az etológusok az emberszabású majmoknál és más emlősöknél is megfigyelték. Mindenkinek naponta szüksége van rövidebb, hosszabb magányra; egy sarokra, önálló szobára, ahová visszahúzódhat gondolkodni, földolgozni az addig átélt eseményeket, szembesülni a kapott ingerekkel, és a rájuk adott válaszokkal. A választott magány az önértékelés időszaka. A legtöbb embernél a magányosság korunk betegségévé, neurózissá, depresszióvá vált, különösen a nagyvárosokban. Nemcsak a nyugalom elérése miatt menekülnek el a forgatagból, a lármás életből, hanem azért is, hogy a természetet választva, ne legyenek egyedül. Autók robaja helyett madárcsicsergésre ébredve, azonnal megindul a kapcsolatteremtés a környező élőlényekkel. Harminc évig laktam lift nélküli bérházak emeletein. Gyakran még a közvetlen szomszédunkat sem ismertem, a lépcsőházban lakók pedig egyenesen idegenek voltak. Nem tudtam, hogy az ajtó mögé, ahol eltűntek, lakótársként, vagy vendégként léptek-e be? Amióta kertes házban lakom, minden szomszédommal baráti kapcsolatot ápolok, pedig úgy érzem, semmit sem változtam. A magánybetegség a XX. század egyik jellegzetes kórképe, és világviszonylatban egyre többen szenvednek tőle. Ennek alapvető indítéka az összeszűkült élettér. A rohanó életben az emberi lélek tapadókorongjai nem tudnak megfogódzni. Ehhez időre és lassúbb tempóra lenne szükség, mert az emberi psziché reflexei nem tudják követni a külső gyorsulást. Hiába élnek milliók körülöttünk, és hiába szenvednek valamennyien ugyanabban a magányosságban, ha nem lelnek kapaszkodót. A magány az érzékeny embert, vagy a beteg lelket még inkább sújtja, és nem egyszer önagressziót követ el. Különösen akkor válik veszélyessé, amikor az ilyen ember rájön, hogy magányát már maga sem oldja, vagyis önmagának sem jó társa. A másik nagy gond az intellektuális magány, amelyen még nehezebb segíteni. Amíg a társadalmi, emberi magányosságot azzal lehet kezelni, hogy társra vagy barátokra lel valaki, az alkotó szüntelenül magányos lesz, még akkor is, ha nem zárja magát „elefántcsonttornyába”. A költő mindig individuum. Az egyéniség elszakad a többiektől, mert mindent, vagy sok mindent másként gondol, érez és él át, mint a többség, ezért összeütközésbe kerül velük – mint József Attila –, vagy éppen a konfliktus elkerülése végett visszahúzódik – akár Juhász Gyula. Kialakítja magának egyéni világát, amelyben vagy jól érzi magát, vagy rosszul. Legtöbben, így József Attila is szerette volna a maga belső magányát megosztani és egyéni világába társat fogadni, de kellő partnerre sohasem talált. Az alkotó ember magányának maga az alkotás a megoldása. Létrehozza saját „gyermekét”, énjének egy szeletét, mását, de azért alkot, hogy ezzel a nyilvánosság elé lépjen, megossza vele önmagát, és a benne rejlő magányt. Akkor jön a tragédia, ha korát meghaladó zseni, vagy olyan közösség veszi körül, amelyik nem érti meg, esetleg ellene is szegül. Az alkotó sem mindig elégedett a munkájával. Szüntelen újat, mást, jobbat akar. A mű megszületése után csakhamar eltűnik a kapaszkodási terület, számára ismét minden vele érintkező lelki felület simává válik, amelyben ezer körömmel sem tud többé csimpaszkodni, és érzi, hogy csúszik lefelé. Ez addig elfogadható helyzet, amíg van benne lendület, és intellektusa újabb alkotásra sarkallja. Így születnek meg a nagy művek. De mi történik akkor, ha csökken a belső energia? Rájön, hogy már nem tud újat nyújtani, csak ismételgeti magát, vagy saját világa sem elégíti ki. Mi lesz, ha műve nem ad ideiglenes fogódzót, és nem oldja a feszítő magányt? Az érzés átalakul pusztító magánnyá. A világirodalomból ismert, hogy milyen borzalmas a kiképzést, vagy az egész háborút egy bakancsban, feltört lábbal végigküzdeni. Aki volt már katona, vagy akár csak kirándulás során szerzett lábsebet, tapasztalhatta, miféle fájdalom erre a lábra a test súlyát ráhelyezni és vele lépéseket tenni. Az egyik legszörnyűbb fizikai kínszenvedés. Ehhez képest milyen lehet egy életen át összetört lélekkel, segítség nélkül, magányosan, érdes szívű emberek között vonszolódni? József Attila ezen a téren hős volt, mert harminckét évet bírt ki. Vizsgáljuk meg, hogy a kiegyensúlyozott élethez, a jó komfortérzethez mire van szüksége az embernek? A testnek a táplálékra és a természetes környezet elviselhetőségére. Az érzelemnek a szeretetre. A szellemnek a kultúrára. A szociális közösségen belül az összefogásra, a támogatásra és az együttérzésre. Ha alaposan elemezzük József Attila sorsát, életmódját, körülményeit, kiderül, hogy a fölsorolt tényezők számára időszakosan vagy hiányoztak, vagy sérültek; mindenesetre, élete vége felé az életben tartó föltételei együttesen romlottak. A költővel talán sohasem végeztek olyan mentális tesztpróbát, amit korábban tizenhat éves tanulóimmal évről évre tettem egy egészségügyi középiskola második, 30-34 fős osztályaiban, ahol a deviáns magatartásúak a közösség egyharmadát alkották. Milyen tapasztalatokat szereztem velük? Olyanokat, amelyek nagy részét József Attilával kapcsolatban is leírhatok. Rossz, nem tartós kapcsolat a szülőkkel, a barátokkal és a partnerekkel. A fizikális szükségletek kielégítetlenek: gyönge ruházkodás, kosztolás, testápolás. Elérhetetlen a szórakozási, művelődési igényük. Mentális kérdésekben nincs, vagy nem kielégítő a segítség, gondjaikkal nem tudnak kihez fordulni. A bennük fejlődő testi-lelki vágyakozást zabolátlanul élik és kiégetik. A rendszeres nemi életet korán megkezdik, és van, aki tizenhat évesen már tízen fölüli partnerénél tart. A tanulás nem köti le őket, annál inkább fárasztja. Nincs semmilyen erős és valós mentális kapaszkodójuk, amelyben biztonságot találnak. Nem ritka, aki már a harmadik öngyilkossági kísérletén is túljutott.[6] Amikor valakiben kialakul a halálvágy, az önagresszió készsége, súlyos mentális és gyakran fizikális állapotban van. Ebben az esetben végeztettem el az általam létrehozott, név nélkül kitölthető, egyszerű tesztet. A következő kérdéseim közül kellett választani, és a megfelelő döntést aláhúzni: „szereted-e magad, közömbös vagy-e magad iránt, nem szeretem magam, gyűlölöm magam”. Az önagresszióra hajlamosak, vagy akik öngyilkossági kísérletet hajtottak már végre, kivétel nélkül a legutolsó lehetőséget, a „gyűlölöm magamat” szavakat húzták alá. Ezek számára volt még egy kérdés: az önagressziót végrehajtanád-e még egyszer? Sajnos, az esetek nagyobb részében azt válaszolták, hogy „igen”, vagy azt, hogy „annyiszor, ameddig meg nem ölöm magamat”.[7] Fölkértem Péter László irodalomtörténész professzort, hogy számlálja össze József Attila öngyilkossági kísérleteit.[8] Kiderült, hogy maga a költő több ízben önagressziós tevékenységéről számolt be.[9] Szántó Judit a vele töltött hat esztendő alatt Attilának hat öngyilkossági kísérletét említi. Köztük volt 1935 nyarán a gázcsap kétszeri kinyitása.[10] Az általam korábban leírt történetben, amikor Espersit Mária visszaemlékezésében a költő a vonat ablakában a haját akarta leégetni, lehet, hogy öngyilkossági kísérletnek minősült.[11] Ez a történet két különböző orális és közvetett közlés. Ma már kinyomozhatatlan, hogy melyik állt közelebb az igazsághoz. Elég egy szónak, vagy mondatnak másként említése, és az adoma értelmezését megváltoztathatja. Bizonytalan József Jolán híradása öccsének „éhenhalási kísérletéről”.[12] Végül 1937. december 3-án élete öngyilkossággal fejeződött be. Végtelenül szomorú ez a krónika. Mennyi boldogtalanság és szenvedés rejlik mögötte.[13] * Az elmondottak tükrében tekintsük át az Óda gondolatait. Az 1. rész két versszakában a költő elbeszéli, hogy sziklán ülve gondolkodik, miközben „Az ifjú nyár könnyű szellője” száll. A költeményt június hónapban írta, a nyár kezdetén. A „kedves vacsora melege” képzavarra emlékeztet, hiszen a köznapi ember számára a vacsora mint gasztronómiai élvezet jó vagy rossz, hasonlóképpen az emléke is. Itt viszont a szokatlan jelző, mint gondolattársítás költői képpé, kifejezéssé válik. „Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz – /” Magányában visszaemlékezik, és ez kellemes emlékeket idéz. Abban az állapotban, amikor az ember befelé figyel, a teste petyhüdtté válik. Remekül érzékelteti ezt az izomrenyheséget: „idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz.” Látja „a hegyek sörényét”. A távoli hegygerincen megtelepült erdő olyan, akár a lovak nyírt sörénye, sötéten, egybefüggően mered fölfelé. Innen, mint teleobjektív vált át, és a fák látványára összpontosít, ott is a lombra: „homlokod fényét / villantja minden levél.” Olyan remek láttatás ez, mint amikor a kamera egy tájkép sok eleméből kinagyítja az egyik fontos részletet. Költői teljesítmény. A „homlok fénye” az agy felől jövő kisugárzást, az intellektuális gondolatok születésének kivetülését jelzi. Az emlék idézéséből kizár mindenkit, hogy ne legyen zavaró vetélytárs, és magányukban ketten maradjanak: „Az úton senki, senki, / látom, hogy meglebbenti / szoknyád a szél.” Megindul az agy működése és föltérképezi a látomás tárgyát, a kedves nőt. Az objektív ismét a lombokhoz mért hajat hozza be, majd lejjebb siklik, és „látom… megrezzenni lágy emlőidet”. A női mell nemük egyik legszebb testformáját mint erogén zónát juttatja eszébe, mikor lelki szemeivel mozgásba hozza, és elindul a kívánalom. Közben fut, csillan a Szinva-patak, és benne „a kerek fehér köveken, / fogaidon a tündér nevetés”. Jártam a patak partján, és mondhatom, nincsenek benne kerek, fehér kövek, mert a valóságban mohák és algák födik. Béky Gellért jezsuita szerzetes negyvenkét évet töltött Japánban. Látta, hogy ősszel egy parkban elterelik a patakot, és a benne lévő görgetegköveket egyenként megtisztítják.[14] Rituális mosdatás volt ez. József Attila pontosan ugyanezt végzi, ahogy gondolatban kifehéríti, és kerekdeddé formálja a Szinva köveit, majd a nő szájában fogakként láttatja, amint a mesebeli nőnemű, jó lények, a tündérek nevetését helyettesíti be ajkának megnyitásával. Egyszerre metafora, metamorfózis és antropomorfózis alkalmazása néhány szóban. Ez költészet, magas fokon! A 2. részben megjelenik a költő magánya, méghozzá „fondor” jelzővel, amely tudatja, hogy ügyeskedő, becsapó érzésről van szó, hiszen „cseleit szövő”, amely szívének, vagyis érzéseinek belső üregeiből szeretetként születik, de onnan kilépve az egész mindenséget elárasztja. Vagyis, nem lehet birtokolni, aranykalickába zárni, kisajátítani, hogy a benne daloló madár csak kizárólag egy személynek, jelen esetben a költőnek énekeljen. Ezt az érzést vízeséshez vagy siető forráshoz hasonlítja: „elválsz tőlem és halkan futsz tova”. Megfoghatatlanná válik, és belőle a magány marad. Hiába sikoltja: ezt a nőt szereti, aki a „távol közelében” él, pedig „szeretlek, te édes mostoha”. Nincs viszonzás, kölcsönös befogadás és szerelmi beteljesülés, vagyis a boldogság „életem csúcsai közt” ismét távol marad. A 3. részben József Attila a szeretet hőfokát, sokrétűségét és izét-zamatát bontogatja. Úgy szeret, „mint lángot a lélek, test a nyugalmat!” Az ellentét, a felforrósodott izzás, amely a lélekben lángot vet, csak a test nyugalmában elviselhető, különben fölborul a bio-pszichoegyensúly, és önemésztővé válik. Világosan meg is fogalmazza: „Szeretlek, mint élni szeretnek halandók…” Ez földi szerelem. Nincs helye benne túlvilági misztikumnak. Nem a halál után kell két léleknek találkozni, amikor nincs közvetítő test, amely a lobogás melegét átadná, azt itt, az életben kell érezni. Miután a testi öröm távolodik, leírja a sokat idézett, gyönyörű két sort, amely a meg- és fogva tartás erejét fejezi ki: „Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak…” Ebből nincs menekvés. Mégis van zár az aranykalitka rácsán? „…lényed ott minden lényeget kitölt.” A fantázia, az ábrándozás világa, amely önmagából születik, és saját csapdájába rejtőzik. Ebben az állapotban megáll az idő: „Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te megálltál szememben.” Az időtlenség az a verem, amely József Attila lelkében bezáródik, miközben körülötte csillagokkal az univerzum változik, de benne a szeretet örök. Micsoda nagyszerű emberi érzés, ha ez a költő számára áttörhetetlen börtönt is jelent, amelybe magát, saját érzését zárta. A 4. rész a metaforákkal és szenvedélyekkel teli tájanatómia. Szívével és lelkével (érzelmeivel), valamint elméjével végigjárja a szeretett nő testét. Hogyan végzi ezt? Ismert fantasztikus filmek, írások mintájára. Olyan kicsivé zsugorodik egy ember, hogy bejutva a testbe, a véráram útjain végigjárja a porhüvely üregeit, szerveit. Lélek jut be egy másik emberbe, és kutatni kezdi. A költő megfogalmazása így olvasható:
„Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, Alászállhatok rejtelmeibe!…”
József Atillának az emberi test analitikus felfedezésének megértéséhez utalnom kell egy másik versére, amelyet 1937 januárjában írt Thomas Mann üdvözlésére címmel. Vonatkozó részlete:
„Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, Hadd lássunk-át magunkon itt ez estén.”
Az általam dőltbetűvel kiemelt verssor kétértelmű. Az első ételme nyilvánvalóan azt a belső szellemi fényt jelenti, amely tájékozódást nyújt a világban, az emberek között. A második értelme fölvezeti a röntgenfény bőr mögé hatoló, „belátó” tulajdonságát, amelytől még az agyunk is „világlik”, csak erre a megoldásra nagyon kevesen gondoltak – pedig itt is a költő zsenialitása mutatkozik meg –, hiszen összehasonlítással folytatja, „ahogy madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon…” Itt Thomas Mann A varázshegy című regényének vonatkozó részleteit követte. Ebben a kérdésben döntő, hogy mennyire? Ignotus Pál figyelt föl rá, hogy „a bonctani hódolatnak ugyanaz a keveréke csap ki belőle, mint a Thomas Mann Varázshegyének gyönyörű lapjaiból, amikor a fiatal Castorp gondolatban bejárja az orosz asszony[15] izületeit, rostjait, sejtjei.”[16] A következő idézetet középiskolás diákoknak szánták. Az Ódában „A negyedik részlet a legmerészebb szerelmi leírás, amellyel eddig találkozhattunk. Úgyszolván egy ünnepélyes hangulatú biológiai vízió. A szerelem eksztázisa túllép a szeretett nő milliószor magasztalt külső szépségén; a röntgen-szemmel »alászáll rejtelmeibe« és állhatatos himnuszt zeng kedvesének belső világáról. Ebben a részben fellelhetjük Thomas Mann hatását is, aki A varázshegy című művében a szeretett hölgy röntgenképét tartja a pénztárcájában.”[17] Végül Selyem Zsuzsa tanulmányából idézek: „A regény szerelmi szála szerint egyszerűbbnek tűnik az »átállás« kérdése: amikor végre meg meri a fiatalember szólítani Chauchat-t, és együtt töltik az éjszakát, elkéri és megkapja a nő röntgen-felvételét annak beteg tüdejéről. De ne gondoljuk, hogy József Attila egy banális gesztust emelt ki egy bonyolult regényből… (Hans Castorp, mihelyt szerelmes lesz madame Chauchat-ba, falni kezdi az anatómiakönyveket, ismerni kívánja a vér, a testnedvek összetételét – hasonló részletezéssel találkozhatunk József Attila Ódájában), és persze, tanítómesterei, Naphta és Settembrini mindent megtesznek azért, hogy az ember szellemi aspektusairól se feledkezzen meg.”[18] Thomas Mann idézett regényéből izgalmas nyomozással ki lehet deríteni, hogyan jut el Castorp rokonszenve a nő külsejétől a röntgenképen át annak belső szervein keresztül a teljesebb szerelemig, és ez a kép hogyan állt össze József Attila esetében, amikor az Ódát megírta. „Hans Castorpnak egyszer csak eszébe jutott: Clawdia [Chauchat] is arra vár, hogy átvilágítsák. Behrens az arcképét festi; külső megjelenését olajjal, festékkel reprodukálja a vásznon. Most azonban a félhomályban olyan fénysugarakat szándékozik reáirányítani, amelyek teste belsejét is feltárják előtte. És midőn Hans Castorp erre gondolt, elfordította fejét, és arca tisztesen elborult, azt a tapintatos, illedelmes kifejezést öltötte fel, amelyet Hans Castorp önmagával szemben érzett ennél az elképzelésnél.”[19] Ebben a részletben megtudjuk, hogy Castorpot kettős hatás éri. Látja magát a nőt és annak arcmását készülni. Ezek a külseje felől érkező ingerek. De tudja, hogy madame Chauchatról röntgenfölvétel is készül és ez elindítja fantáziálását. A következő részletnél az író kezdi a főhőssel elemeztetni a nő külsejét: „Hans Castorp szerelme egyrészt közvetlenül (olyan közvetlenül, hogy a fiatalember belesápadt, és arcvonásai eltorzultak) Madame Chauchat térdére, lábszára vonalára, hátára, nyakcsigolyájára, felsőkarjára, kétoldalt összepréselődő kicsiny mellére, tehát a testére vonatkozott – hanyag és felfokozott, betegsége által kihangsúlyozott s mintegy hatványozottan testté vált testére, másrészt pedig rendkívül illó és kiterjedt valami volt, gondolat, nem nem is gondolat, hanem álom: ijesztő és határtalanul csábító álom egy fiatalembernek, akinek bizonyos határozott, noha öntudtlanul feltett kérdéseire csupán kongó hallgatás volt a válasz.”[20] A főhős itt még mindig erotikus vággyal a női test külső tájain kalandozik. Kiderül, hogy ez kevés neki. Így beszélgetnek: „– Aznap csinált rólad Behrens átlátszó portrét, ugye? – Igen, persze. – Istenem! Nálad van? – Nem, fenn a szobámban. – Úgy, a szobádban. Én a magamét mindig a tárcámban hordom. Akarod, hogy megmutassam? – Ezer köszönet. Kíváncsiságom nem leküzdhetetlen. Nagyon ártatlan képecske lehet. – Láttam a külső portrédat, de sokkal jobban szeretném látni a belső portrédat, amelyet a szobádban őrzöl…”[21] Hans Castorp megkapja az asszony mellröntgen-képét, és ereklyeként őrzi. A nő távozik a szanatóriumból: „Madame Chauchat ferde szeme is még egyszer mosolyogva végigsiklott a Berghof-épület homlokzatán, és egy másodperc töredékéig megpihent Hans Castorp arcán… A hátramaradó sápadtan sietett szobájába, erkélyére, hogy onnét még egyszer láthassa a szánt, amint csengettyűszóval lesiklik az úton a »Falu« felé; azután székébe vetete magát, és elővette mellzsebéből az emléket, a zálogot, mely ezúttal nem barnapiros faforgácsokból állt, hanem vékonyan keretezett üveglapocska volt, amelyet a fény felé kellett tartani, hogy látni lehessen rajta valamit – Clawdia belső portréját, mely arc híján volt ugyan, de megmutatta felsőteste finom csontozatát, a hús halványan, kísértetiesen sejlő puha formáitól körülvéve csontozatát, a hús halványan, kísértetiesen sejlő puha formáitól körülvéve, és hozzá a mellüreg belső szerveit… Milyen sokszor megnézte, ajkához szorította abban a időben, mely azóta elmúlt, változást érlelve!… De ha Madame Chauchat láthatatlanul távollevő volt is, ugyanakkor láthatatlanul jelenlevő is volt Hans Castorp számára, a hely szelleme volt ő, melyet Hans Castorp egy bűnös, kicsapongóan édes órán – olyan órán, melyre nem illik a síkföld semmiféle békés dalocskája – megismert és magáévá tett, s azóta is ott hordja árnyékképét kilenc hónapja oly hevesen igénybe vett szívén… Végül is a mélységesen kalandos órából a fiatalember nem vitt magával egyebet, mint az árnyékzálogot, meg azt a valószínűleg rangjára emelhető lehetőséget, hogy Madame Chauchat negyedszeri tartózkodásra is visszatér majd ide…”[22] József Attila az Óda első részében említett külső testrészek, a haj, fogak és emlő után, a negyedik részt így folytatja:
„Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy Orcáidon nyíljon ki a szerelem S méhednek áldott gyümölcse legyen…”
Említi továbbá a gyomrot, a „lombos tüdő szép cserjéit”, a belek alagútján haladó „örök anyag”-ot, a „buzgó vesék forró kútjait…”. Végül is mit látott, láthatott Castorp, a Mann-i főhős? Azokat a szerveket, amelyek a röntgenfényben árnyékot adnak. Elsősorban a vázrendszert és néhány nagyobb, puha, de sűrű állományú belső szervet, és ezeknek is jóformán csak a körvonalait, különösen a XX. század elején létező, a mainál kezdetlegesebb készülékekkel. József Attila Ódájában más szavakkal, nem ennyire részletezve, a vers rövidebb méretéhez alkalmazkodva, ugyanezt ismétli. Eddig mindenki azt hitte, hogy ami bőrön és izmon belül van, főleg a koponya-, has- és mellüregben, az az ember „belseje”. A költőtől különösen nem várhatjuk el, hogy az anatómiával és az élettannal tisztában legyen. A megismerési esélyek halála után sem változtak. A molekuláris biológia kutatása és oktatása a második világháborút követően, a szocialista országokban tiltott volt, miközben az elektronmikroszkóp használatával, az élet kettős spiráljával és a géntérkép felfedezésével megnyílt az út az ember valódi bensőjébe tekinteni. Amíg a magyar kutató orvosbiológusok ezekkel a témákkal nem foglalkozhattak, a fejlett világban óriási lépésekkel haladtak előre. A mai orvosbiológiai és élettani szemlélet szerint a József Attila által leírt szervek, valamint kiválasztó szervrendszerek vegykonyhája által létrehozott és eltávolításra váró salakanyagok mint végtermékek – amelyek egy idő után már nem is tartoznak testünkhöz –, az emberi fizikum „külső világát” tükrözik. Az igazi „belvilág” a sejtben található. Itt, a sejtmagon belül vannak kódolva öröklődő tulajdonságaink, amelyek egy életre meghatározzák az embert. Az élet kettős spirálja: az RNS és a DNS molekulák valóban olyanok, mint a mitológiai élet fonalai, amelyeket a párkák mérnek ki és metszenek el. Ez ma létező valóság, hiszen az élet minőségét, tartalmát és hosszát egyaránt megszabják. A sejtmembránon zajlik a sejt anyagcseréje, ozmotikus nyomása, az oxigén, széndioxid, a fontos elemek, különösen a nátrium, kálium, kalcium és a vérgázok áramlása, körforgalma. A sejt egészsége a jól szervezett működéstől függ, hogyan tudja ezt a sok biológiai folyamatot irányítani és fönntartani. A sejt az ember „főhatósága”, összehangolója: élet és halál ura, amelybe sem röntgennel, sem költői látomásokkal nem lehet belelátni, csak az erre kidolgozott, igen bonyolult, munka- és időigényes, valamint költséges laboratóriumi eljárásokkal, de még a szövevényes sejtműködésből nagyon sok mindent így sem ismerünk. Tételezzük föl, hogy már ezen a szinten sincs előttünk titok, mégsem ismerjük az ember „bensőjét”, hiszen az örökölt és kódolt tulajdonságokra rárakodik a természeti, és a szocializációval a társadalmi környezetből szerzett, tanult tulajdonságok megannyi kibogozhatatlan részlete, akár lepke szárnyára a hímpor tapad. Ezek együtt alkotják az ember fizikai és mentális belső tulajdonságait, amelyek egyénre szabva igazán sohasem lesznek megismerhetők.[23] Ismerethiányáért a költő tehát nem marasztalható el, nem is volt szándékunkban! Olyan történelmietlen lenne ez, mintha az ókori és középkori tudósokat azért vonnánk felelősségre, hogy a földet laposnak, valamint a mindenség középpontjának képzelték, amely körül a nap, hold és a csillagok forognak. József Attila élettani meghatározásait inkább lélektani motivációknak kell fölfognunk, amelyeknek alapvető bizonyítása az, hogy a szerelem és a szeretet olyan éter, amely átüt az emberi testen; behatol az összes rejtett zugba, hogy magának búvó- és megtapadási helyet leljen. Ráadásul mindezt remek költői kifejezésekkel írja le. A vérkörök, mint rózsabokrok „Viszik az örök áramot, hogy / orcádon nyíljon ki a szerelem”. Szeretni meg kell tanulni! Ezt az érzést a költő mindig igyekszik megkötni, hogy el ne illanjon; állandósítani kívánja, hogy bármikor megmártózzon benne, mint a megújulásra vágyó, elfáradt, beteg öreg az élet vizében: „tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság”, amely nem más, mint a szerelmi boldogság, amelynek gyakran hiányát érzi, ezért számára elérhetetlen kincs. Az 5. részben ismétli és kibontja az előző érzéseket és gondolatokat. „A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.” Az élet múlékony, de a nagy mindenségben érvényes szabályok állandók. Nagy igazságot fedez föl. Emlékeztet az anyag körforgására: „De szorgos szerveim, kik újjászülnek / napról napra, már fölkészülnek, / hogy elnémuljanak.” A válófélben lévő, csinos asszony a költő pillanatnyi szerelmi áradatának tárgya, amelyet „két ezer millió” emberből választott ki. Az arány egy a kétmilliárdhoz. Micsoda szerencse, hogy találkozott vele, aki egyszerre „lágy bölcső, erős sír, eleven ágy.” A nő az élet edénye, aki e korsót szerelemmel, a halhatatlanság elixírével tölti meg. Attilának ebbe kell alámerülnie. Föl is kiált: „fogadj magadba!…” A nő Földanya, aki világra hoz, táplál, majd a halálban befogad, de ezzel új életet is biztosít. Az asszony a karnálódás létrehozója. Izgalmas volt fölfedeznem, amikor a költő ismeretanyag híján, ösztönösen rálel, és gyönyörűen írja le azt az állapotot, amikor a szíves halál beálltakor az agy termelte endomorfin hatására megszűnik az esetleges, korábbi fájdalom, gyakran kívülről nézi testét (E.S.P. jelenség), és vonzó fényességet lát. Ezt a köztes lét állapotát megtaláljuk a mongolok halottas könyvében, de tudományosan, mint küszöbélményt pszichiáterek igyekeztek összefoglalni a XX. század második felében elinduló halálon túli állapot kutatása során. József Attila tömören így foglalta versbe:
„(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem.)”
A befejező, 6. részben, a „Mellékdalban” szerelmi álomvilágából, ebből a „köztes létből” visszazökken a valóságba. Olyan a helyzete, mint Gilgamesé, aki elveszítve az élet füvét, ráébred elkerülhetetlen múlandóságára, de tudja, hogy még „terve van a fallal”, amelynek építését az örök élet titkának megtalálása, és holt barátja életre keltése miatt félbehagyta. Gis és József Attila naiv, ábrándozó hősökké váltak? Minden emberben megszületnek ezek a gondolatok, bár nagy tér és idő választ el bennünket egymástól. Amikor a költő ezt írta:
„(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz…”
Benne van a lemondás, a szerelemtől való távolodás átérzése. A lélek tisztasági fürdőjét, és utána a test táplálékát, majd saját ágyán pihenést kínál neki:
„Csobog a langyos víz, fürödj meg! Íme a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)”
Csakhogy „Visz a vonat…” – írja. A jelen a múltba távolodik, amelyet nem lehet visszahozni, megmásítani, sem megismételni. Egy ábránddal kevesebb, egy vesztett szerelmi élménnyel több. Benne a bizonytalan megtalálás vágyott harmóniáját érzékelem. Befejezésül még egyszer vizsgáljuk meg a verset, a költői szóképek és szürrealista metaforák megjelenése alapján is. Az utóbbi fogalommal a népköltészetben szintén gyakran találkozunk. József Attila Ódája több részletében is hasonlatos népdalaink, népballadáink elvontságához. A költői képek közül az első részben itt van „Az ifjú nyár / könnyű szellője”, vagy az „ím újra látom, hogy fakad / a kerek fehér köveken, / fogaidon a tündér nevetés” sorok a realitáson túli költői képek. A második részben találjuk ezeket a sorokat: „ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget.” Magának az egész teremtett világnak megidézése egy emberi szív legmélyébe zsugorítva, olyan, akár az Einstein által matematikai számításokkal föltételezett, ám 1933-ban a költőhöz még aligha eljutott fekete lyuk elmélete. Ebben a kozmoszi képződményben olyan nagy az anyagvonzás, hogy onnan a fény sem szabadul ki, ezért válik sötétté, és magába szippantja az űr körülötte lévő „mindenségét”. Látomás ez, amelyet József Attila érzékeny elméje és lelke Einstein nélkül is megérez; egyben azt is jelezve, hogy minden ember varázs. Mindenkiben van egy mély vonzerő, amely világokat nyelhet el, de ezzel az energiával teremthet is! A következő sorokban a kozmikus költői képet lehozza a Földre és itt futtatja tovább: „Ki mint vízesés önnön robajától, / elválsz tőlem és halkan futsz tova, / míg én, életem csúcsai közt, a távol / közelében…” szeretlek. A Ráadó és Anyicska című népmesénkben is előfordul, hogy a szerelmespárt üldöző gonosz vénasszony elől úgy tűnnek el, hogy a lány tóvá, a fiú rajta úszó rucává változik. Az Óda esetében, mint őselem, a természet része a vízesés, amely a versképben individuum és elválva a szerető férfitól, önállóan fut tovább. A költő, akár a hegy fölmagaslik, de mérhetetlen súlya miatt le is gyökerezik. A tovaáradó vizet nem tudja követni, különben is, ahogy a nagy indulat kifogy, halkan lopakodik, eltűnik előle. A harmadik részben találjuk az Ódát minden tanulmányban elemző szép sorokat: „Elmémbe, mint a fémbe a savak,/ ösztöneimmel belemartalak”. Emberré válásunkat ősi ösztöneink elhagyhatatlanul követik tovább, és nélküle nem lennénk teljes biológiai értékű teremtmények, hanem kihalnánk. Ezek között a táplálkozás, a szaporodás és az élet ösztöne − amely a halál elől menekülést is magában hordozza − a legfontosabbak. Nem csoda, hogy a szerelem a két utóbbit kiemelten sorolja. Minden ember, különösen az alkotók esetében ezek az ösztönök elemi erővel jelentkeznek, de igazán ott válnak költőivé, ahol a párzás és a halálfélelem fölé tudnak emelkedni. A következő megkapó, szürrealista képek ezek: „A pillanatok zörögve elvonulnak, / de te némán ülsz fülemben.”, vagy az „Ízed, miként a barlangban a csend, / számban kihűlve leng”. A hasonló gondolatokat Adynál még az érzékelések eufórikus (alkoholos?) állapotban bekövetkező költői keveredésének, vagyis csalódásnak gondoljuk. A „Köszönöm, köszönöm, köszönöm” című Ady versben ez olvasható: „Napsugarak zúgása, amit hallok, / Számban nevednek jó íze van, / Szent mennydörgést néz a két szemem…”, József Attilánál az érzékzavar már tudatos kiterjesztés, amikor az ismert öt érzékünk együtt adja a hatodikat, amely összhatásában a másik ember egész lényét magában fölfedezi. Ezzel ismét felülemelkedik a realitáson, a műszereink által ki nem mutatható, metafizikus világba. A negyedik részben ezzel a képpel: „bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait?”, igazolja, a versrészlet előző mondatait, hogy miféle anyag is ő, akit a szeretett személy pillantásával „metsz és alakít?” Nem más, mint „lélek” és „fény”, „s ámulatra méltó tünemény”. Varázs, amelyet nem a fizikai lét, hanem a megfoghatatlan erő határoz meg. A költő a versében a fennkölt és a test anyagi világának ábrázolását úgy váltogatja, akár a szövőszék orsója bujkál a felvető szálak között: föl- s lekötve ezeket a magából eresztett fonallal, hogy alkotását erős szövetté erősítse. „Vérköreid, miként a rózsabokrok, /reszketnek szüntelen. / Viszik az örök áramot, hogy /orcádon nyíljon ki a szerelem / s méhednek áldott gyümölcse legyen.” Bármilyen magasztos a szerelem, és hiába finomodott emberivé, beteljesülésében a nemzést szolgálja. József Attila ezzel az öt sorral, az ismert népdalban négy szóban elmondott „Szántottam gyöpöt, / vetettem gyöngyöt” megtermékenyítést alkotta újjá úgy, hogy akár e versrészlete is lehetne népdal, a témát másként elbeszélve. Semmivel sem kisebb értékűek a következő hosszú mondatának szürrealista képei: „Gyomrod érzékeny talaját / a sok gyökerecske át meg át /hímezi, finom fonalát / csomóba szőve, bontva bogját − / hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját / s lombos tüdőd szép cserjéi saját / dicsőségüket susogják”! Ezekben a sorokban mintha az emberi szervezet egyes részei, a fölsorolt szervek a természet külön lényei lennének. A gyomor és a tüdő is szüntelenül dolgozik, segíti az egészet, az emberi testalkotást. Ekkor jön ismét a nagy kozmikus váltás, ahogy a szövetekben megsejti a mindenség létezését: „csillagképek rezegnek benned”, és „tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság.” A test nem más, mint befogadó hombár, amely földi létünkben tárolja és kiszolgálja a lelket, az elpusztíthatatlan energiát, az örökké élőt. Az ötödik részben írja: „Mint alvadt vérdarabok, / úgy hullnak eléd / ezek a szavak.” Ez a könyörgés netovábbja (!), midőn kivérzik a test, az értelem már nem tud több fohászt, ígéretet és odaadást nyújtani. Olyan ez, mint amikor a gyors patakban puszta kézzel megfogod a halat, de sikamlós és tenyeredből kicsúszik. Tiéd volt a pillanat tört részéig, csakhogy elvesztetted és tudod, hogy jöhet másik, de amelyik elúszott, már soha többé nem tér vissza. Hiába kiáltasz utána: várlak, gyere elő, légy az enyém, nincs rá igazi hívogató kifejezés, amely a víz mélye felé tovatűnő árnyat visszafordíthatná. „A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.” Akár az Út, de mivel ajkadon kiejtetted, már nem az az ösvény, amelyen jársz. Hiába választottad ki őt „két ezer millió embernek / sokaságából”, idegeid pattanásig feszülnek, mert érzed, hogy többé nem birtoklod. Elnyeréséhez az egyetlen esély: „te egyetlen, te lágy / bölcső, erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!…” Már nem te vagy a fogó. Föl kell áldoznod magad, elmerülni benne, föladni érzést, szerelmet, gyönyört, hol sír és ágy azonos fekvőhellyé változik és megszűnik Én-tudatod. Nem semmisülsz meg, hanem föloldódsz benne. Oda úszol vele, amerre őt irányítja a patak, vagy éppen kedve tartja. Sem mozdítója, sem élvezője, sem boldogítója nem leszel többé. Ebben a nirvánának tetsző állapotban a költő érzi: „El vagyok veszve, azt hiszem. / Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szívem.” Kilép a szeretett emberrel közös világból, akár a klinikai halál állapotába került ember, amikor a lélek vékony fonala még nem szakadt el a testtől, de nem látja, csak érzékeli, hogy fölülről figyeli önmagát. Az irányítás megszűnt, csak a lebegés tart mérhetetlen ideig, amely lehet szemvillanás, vagy évmilliók. Mintha megállna az idő, de tudja, hogy a test közben öregszik, sorvad, elpusztul, és nincs hová visszatérni. A magánynak és elhagyottságnak ebből az óceánjából a hatodik részben, a „Mellékdalokban” − ahogy az összetett szó második része is jelzi − két gyönyörű, tiszta népdaljellegű szakaszt ír le. Azt a rettenetes kitaszítottságot és elmagányosodást, amelyet a XX. század első felében kezd a bizonytalanná váló társadalom termelni, és még csak az olyan érzékeny műszer fogja, mint a költő szelleme, s a valóságot megragadó vágyakozás állíthatja meg olyan szavakkal, amelyet a nép kagylóként homokszemből változtat igazgyöngyé: „Ahol én fekszem, az az ágyad.”
Hódmezővásárhely, 2007. október 26. *
[1] Péter László irodalomtörténész professzor fölhívta figyelmemet, hogy József Attila életéről, betegségéről, lélekrajzáról, szerelmeiről, és az Óda című verséről már szinte áttekinthetetlenül sok, több szakma által megfogalmazott, analitikus írás, monografikus könyv, még több részletmegfigyelés, tanulmány jelent meg. Közülük kiemelte Udvardi József: József Attila lelki összeomlása (2004) című kötetét, mint aki jeles munkájában szerinte a legelfogadhatóbb képet rajzolta a költőről. Péter László azt is említette, hogy csak az Óda című versről Reguli Ernő 1975-ben megjelent József Attila bibliográfiájának mutatójában éppen 25 tételre utal. Jelen írásommal nem ezek számát kívántam gyarapítani, hiszen nem vagyok sem irodalomtörténész, sem József Attila kutató. Saját látásmódom egyik tükörszelete ez. A verselemzés előtti bevezetőm József Attila személyiségét analizálja, és az Óda születésének indítékaiba igyekszik bepillantást adni. Itt mondok köszönetet Simon Ferenc irodalomtanárnak, a szöveg gondozásáért. [2] Édesapám személyesen ismerte József Attilát. Akkor mint fodrászsegéd, főnökei, előbb Tordai Sándor, majd Nagy János Andrássy utcai üzletéből utasításukra rendszeresen kijárt borotválni a Reisinger pékségbe, ahol a tulajdonos fiánál – későbbi nevén Galyasi Miklósnál, a költő és múzeumigazgatónál – többször találkoztak és beszélgettek. A köznapi, egyszerű emberek, akik a költőt nem ismerték igazán, nem tartották normálisnak. A költőt, művészt általában ingyenélő, komolytalan figurának gondolták, hiszen számukra csak a kétkézi termelő, rendszeres pénzkereső munkás volt a „komoly” ember. [3] Péter László professzor 2007. november 4-én, a tárgyban hozzám intézett levelében írta, hogy József Attila Rapaport doktort Szegeden ismerte meg. Az orvos könyvét stilizálta, s ennek fejében a pszhichoanalitikus kezelte őt. Péter László is találkozott az orvossal Pesten, mivel Juhász Gyulát is kezelte. (Közismert Péter László Juhász Gyuláról írt több könyve, tanulmánya, az általa szerkesztett Juhász Gyula verses kötetek.) Levelezésüket terjedelmes tanulmányok tárgyalták, elemezték. (Horváth Iván, Lengyel András stb.) [4] Nagy nevű kortársam tévedett. A „kulákság” esetében nem osztályról, hanem rétegről van szó! [5] Németh László munkái. Életműsorozat I. Budapest, 1969. In: A haldokló kulák. 362–368. [6] Szenti Tibor: Mentális életmódteszt tapasztalatai 16 éves vásárhelyi nővértanulók három osztályában. 18-23. Egészsgénevelés. 38. évf. 1997. Szenti Tibor: Üzenet a XXI. század szexuálpedagógiájának. Hozzászólás dr. Aszódi Imre: Családi életre nevelés vagy szexuálpedagógia című vitaindító cikkéhez. 100-102. Vitafórum. In: Egészségnevelés. XL. Évf. 3. 1999. [7] Juhász Gyula anélkül, hogy értett volna az önagresszióval kapcsolatos mentális teszteléshez, magát így diagnosztizálta az Én költő vagyok (1925) című versében: „Én nem szerettem magamat soha, / Én magam ellen sokszor elkövettem / Merényletet…” Az ismeretlenhez (1926) című versében pedig szinte arra a kérdésre válaszolt, hogy a sikertelen öngyilkossági kísérletet hányszor követnéd el, amikor végső kapaszkodót keresve Istent szólítja meg: „És láttalak egy revolvergolyóban, / Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet. / Mert akkor is téged kerestelek!” (Kiemelés tőlem: „akkor is”, meg máskor is, hiszen nem ez volt az első és az utolsó önagressziója.) [8] Az alább közölt adatokért köszönetet mondok. [9]Curiculum vitae. JAÖM 4: 35. (Pubertáskori zavarokra hivatkozott.) 1935-ben Öngyilkosság. JAÖM 4: 24-27. Lúgkő helyett keményítőt ivott; de Németh Andornak mást mondott: Kortársak József Attiláról 1987. 1:116. 1922 nyarán a „Végkérés”-ben írta, hogy hatvan szem aszpirin túladagolás miatt gyomormosással mentették meg. 1923 májusában a Németh Andornak adott interjúban beszámolt róla, hogy „vonat alatt is feküdtem” U.o. 117. Ugyancsak ebből a forrásból tudjuk, hogy 1920 és 1922 között, valószínűleg a makói gimnáziumban, ereit fölvágta és a nyújtóra felakasztotta magát, de leszakadt. [10] Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. 1997. 123. Szántó Judit említi is Attiláról: „Ahogy ő mondta, túlságosan erős benne a halálvágy” U.o. 144., 142-143., 135-136. [11] József Attila emlékkönyv. 1957. 75. [12] József Attila élete. 1940. 128. [13] Péter Lászlótól megkértem Juhász Gyula öngyilkossági kísérleteinek összeszámlálását is, hogy összehasonlítást tehessek József Attila önagresszióinak számával. Kiderült, hogy az elkövetési számban közel jártak egymáshoz. Juhász Gyula esetében is vannak kísérletek, amelyeket nem lehet bizonyosan megállapítani. Ötvenegyedik születésnapján, a végzetes Veronál túladagolás következtében, 1937. április 6-án elhunyt. Ez volt a föltételezhető nyolcadik kísérlete, amely végül halálával járt, de Péter László megjegyzi, „Ha otthon volt, többször kísérelt meg öngyilkosságot, többnyire gyűjtögetett fájdalomcsillapító orvossággal…” Ma már kinyomozhatatlan, hogy hányszor. [14] Béky Gellért: Japánkert. 304. In: Kozma László–Szathmáry Sándor szerk.: Élet – Naptár. Korda Kiadó, 2003. [15] T. Mann valóban keveri a fogalmakat. Hol orosz, hol Kaukázuson túli, hol pedig dagesztáni nőről ír. Így fogalmaznám meg: a cári Oroszország által bekebelezett közép-ázsiai. Leírása alapján a nő mandulaszemű, tehát mongoloid típusú. Szomorúan kell megjegyeznem, hogy mivel nem a művelt német polgári körökhöz tartozik, eltérő viselkedését (elkésik a közös étkezésekről, az ajtót nem csukja be, vagy becsapja maga mögött stb.) gyakran bántóan és fölöslegesen kritizálja. Még ő sem tudja levetni a németek másságtolerancia-hiányát, amelyet még az 1980-as évek elején magam is tapasztaltam az alsó-szászországi echte németek között, ahol kerek fejem, fekete hajam és szakállam miatt olykor zsidónak néztek, és ezért hátrányosan kezeltek. Mann leírása nem tipikus a nő rasszhoz való tartozását illetően, hacsak valami mutációt nem akart ábrázolni. Miután jártam Közép-Ázsiában, sőt a Bajkál-terület mongoloid népességénél is, egyetlen vékony, fehér bőrű, kicsi mellű, szinte légies teremtést sem láttam, mint ahogy T. Mann madame Chauchat külsejét leírta. Más kérdés, és azonnal föl is mentem T. Mannt, hogy ő nem antropológiai szakirodalmat akart írni, hanem szépirodalmat, valószínű, képzelt szereplőkkel. [16] Az idézet mindenki számára legkönnyebben elérhető az Interneten: http://magyar.irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/joertel.htm [17] http://erettsegisegedlet.blogspot.com/2007/09/jzsef-attila-szerelmi-kltszete.html Megjegyzem, Castorp nem a pénztárcájában tartotta a nő röntgenfölvételét, hanem a „szívén”. [18] Selyem Zsuzsa: Fehérek közt – József Attila: Thomas Mann üdvözlése. 1973. Európa. (Előadás, amely elhangzott 2004. okt. 4. Kolozsvár, BBTE Bölcsészkarán. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00300/00384/00026/03.html. [19] Thomas Mann: A varázshegy. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963. (Fordította: Szöllősy Klára. Az 1.kötet borítólapján Kondor Béla képe: egy röntgenképernyőn át látszik a mellkas belsejének rajzolata. A készülék mögött az árnyékból kibontakozik egy vékony, fiatal nő körvonala.) Ötödik kiadás. 1. kötet: „Istenem, látok” c. fejezet 268. old. [20] T. Mann: A varázshegy. 1. kötet: „Merkurius szeszélyei” c. fejezet: 288. old. [21] T. Mann: A varázshegy. 1. kötet: „Boszorkányszombat” c. fejezet: 424. old. (435–436. old. a fordítás.) [22] T. Mann: A varázshegy. 2. kötet, 6. fejezet: „Változások”, 10-11. oldal. [23] Vannak olyan kódolt tulajdonságaink, amelyek időhöz kötöttek, és az egyén vizsgálatának időszakában még rejtve vannak, nem progrediálódtak. Ennek tudható be, hogy az ember tulajdonságai gyakran és olykor gyökeresen változnak, kitapintható külső befolyások nélkül, belülről irányítva.
|
