SZENT ISTVÁN ÜNNEPÉN

Fél évszázaddal ezelőtt ezen a napon még a szovjet mintára készült alkotmányt ünnepeltették velünk. Igaz, az Árpád-sávos, háromhalmos, kettős keresztes ősi magyar címerünk helyett is egy búzakalász-fonadékban éktelenkedő, azóta nálunk tiltott, nemzetközi munkásmozgalmi jelképek köszöntek ránk.

Szó sem volt arról, hogy ez a nap, közel évezrede Szent István ünnepe, akit akkor csak I. István királyként lehetett emlegetni. Az 1956-os forradalom után annyit enyhült a helyzet, hogy címerünkben belekerült a koronájától megfosztott, trikolóros címerpajzs, és az alkotmány ünnepén a Kádár-rezsim beszédeiben a kenyér ünnepét is emlegették. Szent Istvánról szó sem esett.

Ki volt ez a kényszerrel eltitkolt ember a magyar nép történelmében, hogy ennyire félni kellett tőle? Művében milyen értéket hagyott az utókorra? Györffy György, a korszak és szent királyunk legjobb kutatója egyik tanulmányában röviden így foglalta össze:

„István király műve az volt, hogy az elődei által megkezdett félbarbár belső rendezést magasabb szinten fejezte be, és az egész országra kiterjedően egységes szervezettel látta el.”

Ahhoz, hogy e mondat világossá váljon, tudnunk kell, hogy ezer évvel ezelőtt a két császárság határain kívül rekedt kelet- és észak-európai népek életében sorsdöntő változás következett be. Azok a népek, amelyeknek vezetői erős katonai kísérettel rendelkeztek, így a skandinávok, oroszok, lengyelek, csehek és a magyarok, közel egy időben államot szerveztek, és fölvették a kereszténységet. Ez az Európa arculatát megváltoztató fordulat belső fejlődés, és külső hatások eredménye volt.

„Csak olyan nép tudott tartós államot létrehozni, amely a gazdasági és társadalmi fejlődés bizonyos fokát elérte, és uralkodó rétege belső erőforrásokból tudta stabilizálni uralmát. Az uralom stabilizálására azonban a gazdasági előfeltételek nem voltak elegendők; az uralmat ideológiailag is stabilizálni kellett, s erre a középkori Európában a Volgáig a kereszténység, azon túl az iszlám mutatkozott a legalkalmasabbnak” – fogalmazta meg Györffy György.

Szent István királyunk építette ki az állam szellemi támaszát, az egyházat is, miután III. Ottó császár támogatásával koronát kapott II. Szilveszter pápától, és 1001. január 1-én királlyá koronáztatta magát. István még alig volt 20 éves – születésének időpontját nem ismerjük pontosan –, amikor nyakába szakadt az ország minden megoldatlan gondja.

Midőn elérte a 15 éves kort, apja már utódjává jelölte, és 996-ben feleségül kérte számára Civakodó Henrik bajor herceg lányát, a buzgón vallásos Gizellát, aki több, mint négy évtizeden át hűségesen állt férje oldalán.

István királynak előbb egyeduralmát kellett biztosítani. Leszámolt nagybátyjával Kopánnyal, majd az Al-Dunánál lakó Ajtony „fekete magyarokból” álló seregét futamította meg. Ajtony menekülés közben vesztette életét. Királyunk előtt az út szabaddá vált, hogy az akkori Európa egyik korszerű államát megalapíthassa.

Olasz és bajor püspökök, hittérítők érkeztek az országba. A pogány magyarok csak nehezen, zúgolódva hajlottak az új hitre. „Szent István a templomba járást azzal segítette elő, hogy vasárnapra tette a vásárokat, és helyét a templom melletti téren jelölte ki. A harang kondultával a térről beterelték a népet az ige hallgatására” – emlékezett Györffy.

Az egyik legfontosabb rendelkezése az volt, hogy minden 10 falu építsen egy maradandó templomot. A templomos falvak a vásártartási joggal vámszedést, a király pedig adó formájában pénzt kapott, amely az állam gazdasági helyzetét is stabilizálta. Szent István egyetlen intézkedéssel így hajtott végre két nagyon fontos feladatot.

Mit jelentett ez a korabeli Vásárhely életében? Szeremlei Császár Sámuel várostörténelmi monográfiájából ismert, hogy határunkban 16 templom romjait találták meg. A történészek korábban még ezt még úgy könyvelték el, hogy az Árpád-korban Vásárhely környékén 16 falu létezett. Megfeledkeztek arról, hogy a Szent István-i törvény értelmében minden 10 falura jutott egy templom, tehát legalább 160 településnek kellett léteznie. Vagyis a korabeli vásárhelyi határ településrendszere hasonlított az újkori dunántúli sűrűn lakott, kisfalvas vidékekhez. A rendelkezés azt a fejlődést is jelentette, amelyből a 15. század közepére már olyan erős és virágzó települések alakultak ki, mint Hód, Vásárhely és Csomorkány, amelyek ebben az időben elnyerték a mezővárosi rangot.

Szent István megszilárdította az államhatalmat és a közbiztonságot. Gyakran kifogásolják, hogy túlzottan szigorú volt és kegyetlen, amikor a „szemet szemért, fogat fogért” elvet alkalmazta, akár a frank törvényhozásban, vagy más európai, akkor modern államokban szokásban volt. Kiderült, hogy a fegyelmező és büntető rendelkezései jóval humánusabbak voltak, mint a középkori Európáé, és nem is a helyi önbíráskodás elvén alapultak. Győrffy meg jegyezte, hogy „…a jogbiztonság tekintetében az élre került a középkori Európában.”

A régmúltból a jelenre váltva, jogosan vetődik föl a kérdés, hogy a 21. században mit jelenthet számunkra Szent István? Tudjuk, hogy gyorsan fejlődő országába özönleni kezdtek a hospesek, a különféle jövevények. Királyunk a fiának, Imre hercegnek – a történészek szerint Gellért püspök sugallatára, az akkori európai hasonló példák alapján – intelmeket írt, amelyekből egy rövid részletet idézek:

„Amiként különb-különbféle tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb tudást és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”

Ezt a részletet ma gyakran idézik, és a kisebbségekre alkalmazzák. Akkor még ilyen fogalom nem létezett. Bölcs királyunk az udvarban, hazánk kialakulóban lévő kolostoraiban megforduló idegenek befogadására értette. Mint a későbbi kutatások bizonyították, ők honosították meg a latin írást, a gyógyítást – és ami a letelepült nép életében rendkívül fontos volt –, az akkor fejlett kézművességet, kereskedelmet, pénzverést és az agrotechnikát.

Szent István megmutatta, hogy nem a szabadosság, a félreértett liberális egyenlősdiség, a törvények föllazítása vezet a szabadság felé, hanem a határozott kormányzás, mások megbecsülése és a haza gyarapítása.

Szent Istvánnak köszönhetjük, hogy az egykor pogány és nomád, kalandozó népből törvénytisztelő keresztényeket faragott. Megszilárdította a központi hatalmat, és vele az ország védelmét. Neki köszönhetjük, hogy ma is itt élünk Európában, és 2004-ben újra elismert, szerves részévé váltunk az európai népek közösségének.

Azt pontosan nem tudjuk, hogy Szent István ünnepe mikor kezdett összefonódni a kenyér ünnepével. Az viszont bizonyos, hogy a török hódoltság után, így az újratelepült déli országrészben is, ahol mi élünk, vallási felekezet nélkül, minden ember, amikor megszegte a kenyeret, késével az aljára keresztet rajzolt – kutatta föl Bálint Sándor vallásfolklorista professzor, akinek születése 100. évfordulóját augusztus 1-én ünnepeltük.

A magyar paraszttársadalom, a nép a kenyérben saját munkájának gyümölcsét és Istennek áldott adományát érzékelte. A legfontosabb kenyérgabonánk, a búzaszem csirájában Krisztus arcát látta. Mindehhez hozzátehetjük, hogy Szent István azzal, hogy a 11. században erős államot alapított, a népnek ezer évre kenyeret biztosított, amelyet a Kárpát-medencében életnek neveznek. Így ötvöződött az Élet, a Kenyér Szent Istvánnal egy fogalommá, mert amikor a kenyerünket megáldjuk és megszegjük, máig nagy királyunk szellemét kapjuk vele.

Szent István máig a mi jelképes Kenyerünk maradt!

Hódmezővásárhely, 2004. augusztus 19.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!