EMLÉKEZÉS A 125 ÉVES ATYÁRA
A török hódoltság utáni visszatelepülést
követően, levéltári adataink vannak arról, hogy Hódmezővásárhely
mezővárosban a nagycsaládok legidősebb férfi tagját - akié az
osztatlan vagyon, hatalom és tisztelet volt - szerettei Atyának hívták.
Így, kezdő nagybetűvel, ahogy a vallásos ember Isten nevét máig is
írja. Nem voltak ők istenek, de nekik köszönhető, hogy a bujdosás
nehéz éveiben is megmaradt a lakosságunk, és annyi sorcsapás, járvány,
állatvész után önálló, nagytáji kultúrát tudtak alkotni. Ennek a visszahozhatatlanul letűnt világnak
utolsó pátriárkája Kiss Lajos néprajztudós volt, akit városa méltán hívott
"Atyának". Még időben sikerült neki olyan értékeket összegyűjteni,
amelyek népi kultúránk és hagyományunk pótolhatatlan részei voltak. Neki
köszönhetők, hogy ezek máig megmaradtak. 1881. március 13-án,
Hódmezővásárhelyen született. Édesapja egyszerű intézményi szolga
volt, aki fiát beíratta a helyi Református Gimnáziumba. Útja innen Budapestre
vitt, ahol 1903-ban elvégezte a színiiskolát, de a világot jelentő
deszkákra alacsony termete miatt sohasem lépett. Visszatért szülővárosába.
Tornyai
János vásárhelyi festőművész, az alföldi realizmus egyik vezéralakja,
pesti, párizsi, német és olasz tanulmányútja után szintén ebben az időben
tért haza. A kisparaszti sorból származó művész magával hozta a
századforduló festői látásmódját és a polgárosodás szellemét. Maga mellé
vonzott olyan országos rangú művészeket, mint Rudnay Gyulát, Endre Bélát,
Rubletzky Gézát, Pásztor Jánost és másokat. Hozzájuk kötődött a szintén
országos hírűvé vált Plohn József fotóművész és Kiss Lajos is. Velük
indult el egy olyan művészeti központ és festőiskola kialakítása,
amely az Aczél-korszak minden erőfeszítése, a jelenben is ható méltatlan
mellőzése ellenére él. Hűen őrzi realizmusban gyökerező
népi, nemzeti hagyományainkat. A város
1904-ben egy nagyszabású mezőgazdasági és ipari kiállításra készült.
Tornyai megragadta az alkalmat, hogy a rendezők, mint kézműipari
termékeknek, helyt adjanak a kismesterségek által készített népművészeti
tárgyaknak is. Szuggesztív tanítókészségével meggyőzte Kiss Lajost, hogy
kezdje el a fazekasok, asztalosok, szűcsök, hímzők, szíjgyártók,
kovácsok és más iparosok legszebb termékeit, a remekdarabokat
gyűjteni. Egy papírlapra leírta, hogy a néprajztudomány szempontjából
melyek a legértékesebbek. Ez a tárgyi néprajzgyűjtők számára máig
érvényes iskolapélda volt, amelyet Kiss Lajos hűen betartott. A bemutatott
anyag a kiállításon nagy sikert aratott, és a gyűjtemény szétszóródását
megakadályozták. Még ebben az évben megszületett a város néprajzi múzeuma,
amelynek 1912-ig Kiss Lajos volt az őre. Kiss Lajos
szinte "hályogkovácsként", minden szakmai fölkészültség nélkül indult el
tudóssá váló pályáján. Múzeológiai ismereteit a Nemzeti Múzeum Néprajzi
Osztályán, és a kolozsvári egyetem régészeti intézetében, az 1907 és 1908
nyarán szervezett tanfolyamokon szerezte. Vásárhely városvezetősége négy
évig fizetést sem biztosított, illetve további négy évig csak évi 400 Korona
tiszteletdíjat adott neki, amelyből családdal megélni nem lehetett.
Egzisztenciális gondjai arra kényszerítették, hogy elhagyja szülővárosát.
1912. december 1-től Nyíregyházán, a megyei múzeum alkalmaztja, ahol
1925-ig igazgató volt. Mind a város, mind a nagy tekintélynek örvendő Jósa
András szakmailag, emberileg segítette. Németh Péter Szabolcs-Szatmár megyei
múzeumigazgató, a Kiss Lajos születésének 100 évfordulójára kiadott
visszaemlékezésében így írt: Közel hat esztendeig dolgozott még együtt a mester és
tanítvány: Jósa egész megyét átfogó osztatlan tekintélye segítette Kiss Lajost
meggyökereztetni a nyíri homokon, bevezette az ásatási technikába,
megismertette vele az egész, egy-két történelmi relikviától eltekintve csak
régészeti emlékekből álló anyagot. Cserébe viszont Kiss Lajos szorgalmas
famulusként készítette a kenézlői ásatás sírrajzait - melyek ma már
tudománytörténeti mérföldkövek -
rajzolta a bronzleleteket, bevezette a cédulakatalógust, rendezte a
szakkönyvtárat, s látogathatóvá tette a vármegyeház két kisebb, s egy nagyobb
szobájában, Jósa egykori hivatali helyisége mellett található vármegyei
múzeumot. Kiss Lajos
1948-ban Budapestre költözött. Ebben az évben, elsők között kapta meg a
Kossuth-díjat. Rövid ideig a Néprajzi Múzeumban tevékenykedett, és 1949-ben
innen ment nyugdíjba. Rendkívül sokrétű tevékenységet fejtett ki.
Tanulmányozta a földművelést, táplálkozást, népi építészetet, kerámiát,
szűcsmesterséget, hímzést. Népzenei és helynévgyűjtést végzett.
1952-ben elnyerte a történelemtudomány (néprajz) doktora tudományos fokozatot.
Móricz Zsigmond, Ortutay Gyula, Katona Imre, Filep Antal és sokan mások nagy
elismeréssel méltatták. Tudomány és irodalom, hitelesség és olvasmányosság
ötvöződnek egybe munkásságában - írta róla Kőszegfalvi Ferenc,
egyik életrajzi írója. Bárhova
vetette a sors, mindig szülővárosának emlékei között teltek szorgos évei.
Reymont "csukott szemhéja mögül" mindig a lengyel valóságot látta, és Párizsban
írta meg a Parasztok-at, Kiss Lajos is hasonlóképpen követte a
vásárhelyi nép életének leírását. Ahogy nagy tanítómesterének, Tornyai Jánosnak
a művészetében helyt kapott a költészet és irodalom, úgy jelentkezett ez
az Atyánál is. Tárgyhűsége, pontossága vitathatatlan. Tornyaitól azt is
megtanulta, hogy a tudósok írásai mind olyan szárazak, akár a heptika,
és a szegény emberek életét úgy írta le, mintha esszét, vagy elbeszélést
fogalmazna. Így adta azt a többletet, a hangulatot, a hajdani hagyományos
életmód színét, zamatát, citerákon megpendülő dallamait, amelyeket ő
még látott, halott, érzékelt; és tehetsége volt megfogalmazni. Az utolsó Bölények
egyike volt, ahogy kortársa, Bibó Lajos - Vásárhely mindeddig legnagyobb írója
- nevezte a különleges képességű, utódok nélkül kihaló őseinket. Ezt a
fogalmazási, leírási stílust alkalmazta ethno-szociográfiai munkájában, az
1939-ben, az Athenćumnál megjelent Szegény ember élete, majd 1943-ban
ugyanitt kiadott Szegény asszony élete című főműveiben.
Kiváló munkája még, A hódmezővásárhelyi tálas mesterség. 1-3
Néprajzi Értesítő 1914, 1915, 1916; a Török károly: egy úttörő
magyar folklorista emlékezete című tanulmánya a hódmezővásárhelyi
Bethlen Gábor Gimnázium 1938-39 évi Évkönyvében; a Szegeden 1956-ban kiadott Vásárhelyi
híres vásárok; vagy a Budapesten megjelent két kötete, a Vásárhelyi művészélet
1957-ből, és a Vásárhelyi kistükör 1964-ből. Bántó szándék nélkül meg kell vallanunk, hogy a
feldolgozási módszere ma már túlhaladott. A levéltári kutatások területén nem
végzett alapos, a talált jelenségeket bizonyító történeti munkát. Mentségére
legyen, hogy régen elszakadt szülővárosától, később súlyos
szemműtéten esett át, így az itthoni barátait kérte meg egy-egy
nélkülözhetetlen adat földerítésére. Hiányoznak nála a mérnöki jellegű,
pontos épületfölmérések, a statisztikai és egyéb bizonyító módszerek
alkalmazásai. Ugyanakkor mind a helyszíni gyűjtőmunkája, mind az
adatközlőktől nyert emlékezések kiválóak. Mindezt ő szépmíves,
irodalmi szintű mondatokkal foglalta örökérvényű könyvekbe, ahogy az
ötvös-ékszerész elhelyezi az ékkövet az aranygyűrűben. Budapesten
példás családi körben élt. Az Atyát veje, Boross Géza, a kiváló
festőművész, idős korában egy szép vásárhelyi gondolkodószékben,
a paraszttrónusban ábrázolta, amint kézfeje ernyedten megpihen, de
jóságos tekintettel szembenéz velünk. Amikor már nem járhatott haza, Boross
Áron vásárhelyi unitárius kántortanítóval, Sipka Sándor egyetemi tanárral és
másokkal levelezett. Készülő tanulmányaihoz kérte az adatokat. A
megmaradt, és a nevét felvevő vásárhely-újvárosi általános iskolának
adományozott, Boross Áronhoz kézzel írt leveleiből kiderült, hogy apró
részletekig terjedő pontos leírásokat kért barátjától. Amikor
Pesten, 1957-ben az Emlékezések a hódmezővásárhelyi múzeum
alapításáról című kötete megjelent, ebben mondott köszönetet dr.
Banner János és dr. Párducz Mihály régészprofesszoroknak, Páhi Ferenc
levéltárosnak, továbbá Balogh Sándornak, Varga Józsefnek, Hoitsy Istvánnak,
Égető Jánosnak és Benyhe Sándornak, kedves
barátainak, akik értékes adataikkal mindig igyekeztek segítségemre lenni, valahányszor
kéréssel fordultam hozzájuk - vallotta. Fölvetődik
a kérdés, hogy mi volt az a vonzerő Vásárhelyben, amely a 18. század
elejétől máig hat, és mágnesként vonzza magához mind a művészeket,
mind a művészlelkű tudósokat? Néhányat fölsorolunk belőle.
Amikor egy festő megállt a dűlőúton, szétnyitotta állványát és
elkezdte festeni a fehér falu tanyát, a gazda nem kergette el, mint ez más
vidékeken gyakran megesett, ahol bizalmatlanul fogadták. Odasétáltak és nézték,
hogyan alakul a táj, az épület a papírdeklin. Amikor kiállítás volt a
múzeumban, ünneplőbe öltöztek, és bejöttek megnézni. Megeredt a nyelvük és
elbeszélték, hogyan építette a házat a nagyapjuk, mikor ültette a gyümölcsfát
az apjuk. Kiss Lajosnak csak figyelni kellett, hogy föltáruljon előtte egy
olyan eredeti életforma, amelyet ezek az emberek alkottak. Amikor a
néprajzgyűjtő a tanyavilágot vagy a pusztát járta, mindenütt
leültették és akármilyen napszak volt, étellel kínálták. Még, ha éppen a munka
dandárjában volt is, megálltak, és beszélgetni kezdtek vele. Hazafelé
feltöltekezve, kitárult előtte Tornyai János nagy Sömmije, a
levegőég és a tavakkal, erekkel tagolt föld. Őselemeink ezek,
amelyeket a természettől kaptunk, de itt minden mást szorgos kétkezi
munkával kellett megteremteni. Így alakult ki a célszörű szögény embör
ahogy Tömörkény, Kiss Lajos és mások nevezték az itt élőket. Ott élt,
munkált, harsogott vagy megpihent a természet, benne a parasztember, amely
ebből a televényből vétetett, táplálkozott, és halála után ide tért
vissza. De csak a teste, amelyet, amikor a régész a szántó végén ásni kezdett
és előkerültek a megbarnult, törékeny csontok, levett kalappal nézett.
Ezek földi maradványai voltak, mert lelke ott élt benne a tájban, a tanyában,
és továbbadta utódainak. Ez volt az az érték, amelyet Kiss Lajos ebből az
utaktól távol eső vidékből magába szívott, és amikor írni kezdett,
könyvekben megőrizve szétterített olvasói között. Óriási
szerencséje volt az Atyának. Ő még találkozott és élt parasztokkal, akik a
pléhkanalat nem dobták el, amikor a cseréptányéron az egyik széle megkopott,
hanem egy téglán a másik felét is lecsiszolták, hogy kapatisztítónak megtegye.
Tettüket nem a güzülés, nem a kuporgatás vezette. A szerszámok élete, a
hozzájuk tartozó eszközök becsülete sugárzott belőlük. Ezek voltak azok a
finomságok, amelyeket Kiss Lajos észrevett, és nem csak leírt, mint általában a
tudósok, hanem meg is tudta írni! Beletartozott
abba a világba, amely megteremtette, és máig hordozza a vásárhelyiséget.
Egy bizonyos szinten már nem az a fontos, hogy valaki az alkotását mivel fejezi
ki, matematikai képletet használ-e, mintázófát vagy tollat vesz kezébe. Az a
lényeges, hogy amit ki akar fejezni, az szépmíves legyen, értékkel bírjon, és
úgy tegye, hogy másoknak is hasznára váljon. Így
hagyott nyomot Kiss Lajos a magyar néprajz és népművészet egy szeletének
megmentésében. Az Atya most is időtlenül ott ül a gondolkodószékben. Nem
szól, de szemefénye és lelke sugárzik felénk. Istenem, milyen nagy lélök
volt ebben a kis emberben! Szenti
Tibor
Boross
Géza- Kiss Lajos arcképe (Olajfestmény)
Kiss
Lajos és Pásztor János 1906-ban.jpg
Radó
Károly- Kiss Lajos mellszobra.jpg
|
