RÁADÓ ÉS ANYICSKA

Magyar népmesék I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960. Szerk.: Ortutay Gyula. 270–297. (313/C. AranyMn⁴. 69.1. = Arany László: Magyar népmesegyűjtemény, Budapest, 1914.)

A mese első mondatai középkori történelmi hagyományokat őriznek: „volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendő óta a háza tájékán sem volt, azt se tudta, hogy mije van otthon.” A lovagkortól kezdve tipikus európai sors, amikor kis államocskák, fejedelemségek és alakuló vagy széthulló birodalmak folytatták egymás elleni ádáz küzdelmüket. Ha éppen nem a szomszéddal viaskodtak, akkor a keresztes hadjáratok során elmentek a Szentföldet fölszabadítani. A háborúskodásban az emberi viselkedés sok-sok eleme föllelhető. Területszerzés és védés (territoriális küzdelem), gazdasági természetű birtok- és gazdagságszerzés, presztízsharc, ki az erősebb és magasabb rendű, nemzedékeken át tartó vérbosszú, és így tovább. Az emberi agresszivitás velünk született, állatőseinktől örökölt tulajdonságunk. Azt a tételt, hogy az ember nem agresszív, hanem együttműködő, abban a XX. században fogalmazták meg, amelynek két világháborújában mintegy százmillió ember pusztult el, és a helyi háborúkban másik ennyi.

Mesebeli királyunk elhatározta, hogy „hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendő óta.” Az első írásban rögzített vagyonleltárak éppen az agyagtáblák, és az ékírás megszületésével Mezopotámiában keletkeztek, amikor elszámolást kellett készíteni; kimutatást, hogy mennyi érték van a raktárakban? Azt, hogy az írást ezt követően fölhasználták mondák rögzítésére is, csak mellékterméknek számított, de akadt egy szűk réteg, amelyik fogékony volt a kialakuló irodalomra, és nemcsak a tárgyi valóság érdekelte. Hasonló volt a helyzet a másik nagy birodalomban, Egyiptomban is.

A mesénkben a „király a feleségével mulatott otthon”, míg a sok léhűtő, tányérnyaló az összeírással foglalkozott. A magyar folklórban, de a valóságban is gyakori még az áldomás. Ha bármilyen gyarapodás, lelki kielégülés történik, azonnal enni, inni kezdünk. Levéltári adatok bizonyítják, hogy néha egy-egy jószágeladás után annak árát az utolsó fillérig, áldomásként fölélték. A mese királya ennél jóval nagyobb gazdagsággal rendelkezett, mert negyedévig végezték a számbavételt. Közben letelt a király szabadsága, és „menni kellett neki vissza a háborúba… beértek egy erdőbe… elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.”

A népmeséinkben gyakran megjelenő gonosz és ritkán jó manók, törpék, koboldok, varázslók, vagy éppen, mint a vizsgált mesénkben, a szálas erdei emberek, elsősorban észak-európai mitikus hatásra kerültek folklórunkba. Igazán vezető szerepet nem játszanak, de sorsalakítók. A magyar szépirodalomban sem kaptak olyan helyet, mint a németeknél, vagy skandinávoknál. Fontos attribútuma a nagy lámpás, amely a mindig zord, félhomályt és sötétséget tartó északi erdőben megvilágítja útját. Ebből tudjuk, hogy a rejtelmes erdőben nem téved el, a lámpa biztos irányt mutat. A hosszú szakáll jelzi idős korát, vele a tapasztaltságot, és a benne rejlő erőt, amely olykor, mint a Hétszűnyű Kapanyányimonyóknál fizikai erőben is megnyilvánulhat, de esetünkben, szellemi erőben, látnoki teljesítményben is.

A nagyszakállú ember kikérdezi a királyt, hogy mi járatban van, majd amikor mindent megtud róla, így szól: „ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.” A király könnyen rááll a semminek tetsző alkura, hiszen meggyőződése, hogy alattvalói mindenét számba vették. Az ismeretlen ekkor bemutatkozik: „én vagyok nagy Tündérország híres-hatalmas királya, aki mindent tud… Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket… ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő múlva… mert nincs fiam, csak három leányom.”

A fondorlatos kisemmizés nemcsak a mesék cselekménye. Általános emberi tulajdonság, számtalan regény, elbeszélés és monda alapmotívuma. Mindennapi jelenünket is át- meg átszövik a csalók esetei, a média tele van velük, és a becsapás változatos formáit adják tudtunkra. Ma általánosan elterjedt: az államvezetőktől a politikusokon keresztül, a szomszédokig és saját családtagokig ismeretes. Néha még magunkat is beugratjuk.

A háborúba igyekvő király „megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha leglesz, kereszteljék Ráadónak…” A létlen gyermek a meg nem született, az édesanyja méhében fejlődő embrió szép kifejezésmódja, amelyet ma már nem használunk. A szó híven tükrözi, hogy még nem jött a napvilágra, ahol majd bekerül az önálló lét forgatagába. A fiú megszületése után hat-hét esztendő múlva hazajött a király a háborúból, és „attól fogva mindig maga tanította mindenre… »Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk.«”

Az emberré válás nehéz korszak. A szocializáció eleinte ösztönös utánzással kezdődik, majd ezzel párhuzamosan elindul a nevelés és oktatás. Nincs olyan társadalmi réteg, amelyik ne tanítaná meg a gyereket azokra a legalapvetőbb normákra, amelyeket ismernie kell ahhoz, hogy a családjába, törzsébe befogadják, és gyakorlását megköveteljék tőle. Az már szemlélet kérdése, hogy az elsajátított magatartásforma milyen szemléletet tükröz, kinek előnyös, kinek hátrányos, és mit gondolnak róla. Hitler nem szerette a szegényeket, azokat potenciális bűnözőknek és élhetetlen, semmirevalóknak tartotta. A szegények gyűlölik a gazdagokat, és őket a legfőbb ellenségüknek vélik. Mindkét réteg általában a másik ellen formálja utódainak szemléletét. Shakespeare: János király című drámájában, Arany János fordításában, a II. felvonás utolsó jelenetében Richárd szájába adja a következő mondatokat:

„De mert a szűz, még nem kenett marék

Szidhatja, mint koldus, a gazdagot,

No, szidom is hát, míg koldus vagyok,

Nincs bűn előttem más, csak aki gazdag;

Ha dús leszek ez a szó lesz erényem:

Nincs bűn, csak élni koldusan, szegényen.

Ha már királlyal érdek szót szeget:

Jer, jer, haszon, imádlak tégedet!”

A mese királya fiát „lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lőni, hadakozni…” tanította. Vagyis a korabeli vagyonszerzés és vagyonmegtartás mesterségére oktatta, így öröklődött a szellemisége, és a hozzátartozó magatartásforma. Közben teltek az évek, a gyerek már a tizennegyedik évének „derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak.” Örültek, vigadtak, úgy gondolták, hogy a csaló megfeledkezett jussáról. Lovas futár érkezett a tündérkirály pecsétes üzenetével, hogy „küldje Ráadót minél előbb, mert szükség van rá.”

A királyfi nem kapott tarisznyát és hamuba sült pogácsát, mint a szegény emberek szerencsepróbáló, világgá ment fiai, hanem „egy inast adtak mellé.” Ráadó „járatlanjárt” utakon haladt Tündérország felé, és nagyon elfáradt. A palota előtt pihenve hallotta, hogy egy szép tündérasszony hívta. Bement, és „ott felmegy száz márványgrádicson… majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás.” A tündérasszony bevezette a tizenkettedik szobába, ahol leültette „egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékbe.”

A karszék, vagy karosszék, mint bútordarab, a történelmi korokban a trónus előképe volt. Mivel a mesében nem fából, vagy kőből kifaragott, hanem színaranyból volt, nyilvánvaló, hogy trónus lehetett. Jelképezte, hogy mi vár rá ebben a palotában. A feudalizmusban padon, lócán, sámlin, támlásszéken ültek. Karosszék csak főúri palotákban, várakban volt, ott sem sok, hiszen ez a bútordarab rang- és tisztségviseleti jelképet jelentett. Alattvalóknak nem járt. A szokás innen került le a néphez, a paraszti portákra, és előbb maguk barkácsolták lécvázas szerkezettel, majd a XVIII. század második felétől a módos gazdák asztalosokkal, deszkából készíttették faragással és festéssel ékesítve. Ez volt az atya gondolkodószéke, paraszttrónusa. Majd a vagyonutód fia ülhetett bele apja halála után, aki átvette a birtokot és a nagycsalád irányítását. A népmesében erre emlékeztet a király palotabeli trónusához fűződő szokásjog is.

A tündérasszony figyelmezteti Ráadót, hogy ez még nem a királyi palota, ahol jelentkeznie kell. Az még messze van. Csak úgy ér oda, ha a tündérkirály hattyúképében, a közeli tóra fürödni szálló három lánya közül, a legutoljára érkező, legkisebb lányának levetett hattyúruháját ellopja, és addig vissza sem adja, míg megígéri, hogy a hátán elviszi az apja palotájába. Az emberiség több évezredes álma, a repülés valósul meg a mesében. Madárként szállni, gyönyörködni az alant kinyílt tájban, és átívelni a távolságokat. Ráadó előbb azonban lefeküdt a szép selyempaplanos ágyba pihenni. Első fogadtatása tehát megfelelt királyi származásának. A selyem évezred óta érkezik Kínából a selyemúton, és eljut Velencéig, majd onnan tovább a környező országokba. Nem a pórnéphez, hanem azokhoz a főurakhoz, királyokhoz, akik meg tudták fizetni.

Elküldte inasát, mert csak egyedül neki lehetett elmenni. Ráadó próbatételei ezzel megkezdődtek. Mindent úgy cselekedett, ahogy a tündérasszony meghagyta neki. Jöttek a hattyúk, megrázkódtak, levetették tollas hattyúbőrüket, majd a tóba mentek fürödni. „Legutoljára jött egy gyönyörű pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt haláláig szerelmes lett belé.” Magához vette a ruháját. A fürdés után egyenként kijöttek és átöltöztek a lányok, majd elrepültek. Utoljára a legkisebb, Anyicska érkezett: „keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó.” Mondja, hogy a ruha nála van. A lány kérleli, adja vissza. Fél, hogy elkésik, mert az apja várába csak őrváltáskor lehet belopózni. Olyan rövid idő ez, míg korunkban rakétát lehet küldeni valamelyik távoli égitestre, amely az odaérkezéskor elérhető állásba kerül. Ha lekésik, újabb éveket lehet várni, míg az égitest kedvező helyzetbe jut. Ráadó a ruha visszaadását két föltételhez kötötte: a lánynak föl kellett fogadni, „hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám”, és „ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig… Anyicskának rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen…”

Nem volt nehéz a döntés két okból. Az őrváltási idő kötöttsége miatt, de még fontosabb az volt, hogy „ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyűrűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz.” Amíg a szerelem és a szeretet, mint erős összekötő kapocs a XX. század társadalmi viharai után meggyöngült, a mesében még élt és hatott. „felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél.” Útközben kérte a fiút, a palotában úgy viselkedjen, ne vegyék észre, hogy szeretik egymást. A titok palástolása a fiatalok számára nagy erőpróba volt mindig, a meséből sem maradhatott ki. Anyicska a palota közelében letette Ráadót, aki a strázsáknál jelentkezett.

Amikor a tündérkirály megtudta, hogy Ráadó megérkezett, hívatta. Összegyűjtötte az ország jeleseit, és megparancsolta neki, hogy „Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot…” Tündérhon sem fenékig tejföl, ahol kolbászból van a kerítés. Az embereket sújtó átok, a gyűlölködés és a féltékenység az öreg királynén is erőt vett, amikor meghallotta férje döntését. Megfogadja, bosszút áll, mert „a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni a országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.”

Tegyünk egy fontos kitérőt. Kik a tündérek? Ha a szót és jelentését vizsgáljuk, nem leszünk okosabbak. A közel ötezer éves, bizonytalan dingir = isten, ég, mások szerint ítélet és hozni jelentésű sumér szótól térben és időben át, egészen a 18. század végén, 19. század elején Angliáig, Írországig és a német nyelvterületekig, a szótárakban ekkor megjelenő, a fátum = sors, végzet latin szóból eredeztető fairy, Fee szavakig megannyi bölcs magyarázatra bukkanunk. A tündérek elterjedt szereplői a folklórnak és a szépirodalomnak, Vörösmarty Tünde nevét is innen eredeztetjük. Erdélyt sok misztikus vára miatt Tündérországnak nevezzük. Tündért Vörösmarty Zalán futása, Petőfi Sándor János vitéze is szerepeltet. Megjelenik Shakespeare: Szentivánéji álom, vagy Rómeó és Júlia című drámájában. Sorolni is sok lenne. A tündérek valamiféle sorsistennők, akik varázslással bírnak. Az emberek és az istenek között lévő lények, tele mindkettő tulajdonságával. Szeretnek repülni, fürdeni, nagy lakmározásokat csapni. Vannak közöttük a gonosz boszorkányokra hasonlító ártók, és segítőkész, jóságos, gyönyörű, fiatal lánytündérek egyaránt. Tündérországba a halandó emberek közül csak a tündérek kegyeltje juthat el, de onnan kijutni sem lehet másként. A vizsgált mesében a gonosz tündér megtestesítője a vén tündérkirályné, a jóságost Anyicska példázza.

A vizsgált népmesénkben a vén tündérkirályné bosszúra serkentette két idősebb lányát. Az urának is nekiesett: „Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!” Addig türtőztette magát, amíg a kulcslyukon ki nem hallgatta Ráadó és Anyicska szerelmes beszédét. „attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben.” Kieszelte, hogy a férjét ráveszi: „– Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit…” Ráadó boldog élete véget ér a tündérkirály birodalmában. Jönnek az ember számára teljesíthetetlen próbák. A király hívatta Ráadót és az ablakából megmutatott neki egy nagy erdőt. Arra hivatkozva, hogy már elég régen van a tündérek között, eltanulhatta tőlük a mesterséget, megparancsolta, hogy holnap reggelre az erdőt kivágja, a fát ölbe vágva behordja és rendbe rakja. A földet megmunkálja, azon tiszta búzát termesszen, amelyből friss kalács legyen az asztalán.

Ezt a szürreális álomvilágot egyetlen ember sem tudja megvalósítani. Még Földanya sem lenne képes rá, amit pedig a parasztember mindenható istenségnek tisztelt. Látta, hogy a mag belőle kel ki, amely élete során őt és családját táplálja, majd halála után Földanya ismét méhébe fogadja, ahol örök, nyugodt álmot alszik. Ez az első próbatétel az emberiség letelepedése utáni zárt településalkotást, és a meginduló agrárgazdálkodás időszakát jelképezi. Művelhető föld szerzése, a föld megművelése, a betakarítás és a terményből sütött élelem föltálalása minden nép életében több hónapos, a mi éghajlatunkon egy évi nehéz munka eredménye lenne.

Kiemelek a szövegből két fontos részletet. Először a friss kalácsot. Természetes, hogy a nép alapélelmiszere a kenyér, amit eltérő módon készít el, de nélkülözhetetlen. Ismert a legenda, amikor állítólag a magyar nemesek közbenjártak Mária Teréziánál, hogy enyhítse a terheket, mert a szegény népnek már kenyere sincsen, és ekkor a királynő állítólag azt mondta: „akkor egyen kalácsot!” A cinikus mondat arra vonatkozott, hogy a kalács a jobbágyok, zsellérek asztalára a kenyérnél is ritkábban, csak nagy ünnepeken kerül. Nagy becsben állt, még a morzsáit is fölcsipegették.

Miért jelentős a kalács a parasztember életében? A válasz benne szerepel a népmesében. Amikor az öreg király kiadja a feladatot, elbeszéli, hogy „tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának” A másik fontos részlet a tiszta búza, amely a népmese születésekor vágyálom volt. Akkor még nem volt gabonakiválasztó triörhenger, Hódmezővásárhelyen nem működött a Kalmár Rostagyár, amelynek eszköze magtisztítást végzett. A kenyérgabona tele volt a kalászok között termett gyomnövények magjaival. Ezek rontották a belőle készült tészták minőségét. A régi tisztítási módot maga a népmese jelzi, amikor a próbatétel során a kicsépelt gabona „szórásához is hozzáfogtak.” A szórás leggyakrabban falapáttal történt, amikor a földön lévő, kivert, igás állatok által kinyomtatott búzát lapátonként a levegőbe dobták, és a szél kifújta belőle a könnyű toklászt, a kalász részeit, de a gyommag a búzaszemmel együtt visszaesett és elkeveredett.

A galamb meg tudta különböztetni a haszontalan gyommagot a búzától, és csak ez utóbbit kiszemelgetve vitte fiókáinak. A tanyavilágban gyűjtöttem olyan, a gazda által fából faragott kis vályút, amelybe a galambok számára tiszta búzát helyezett, hogy többet költsenek. Kalácstészta készítéséhez is legjobb volt a tiszta búza lisztje, amit éppen a babramunka miatt úgy tudtak előállítani, ha Hamupipőke módjára, az asztalon szétterített gabona közül kézzel kiválogatták a gyommagot, és a tisztabúzát elkülönítve vitték a szél-, vagy vízimolnárhoz, ahol a finomszemcsés őrlés után a lisztjét fehér vászonzacskóba helyezték.

Ráadó elkeseredett a föladat nagysága miatt, és azonnal Anyicskához ment, aki megígérte, hogy a munkát ő végzi el. Szerelmének átadott egy csodasípot, amelynek hangjára egész Tündérország összegyűlt, a királyi család kivételével, akik nem hallották a síp szavát. A tündérek elvégezték a munkát. Ráadó a legvégén segített. A királyné tudta, hogy a munkát Anyicska végezte el a tündérekkel, ezért mindig kusztonozta¹ az urát: „– Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel…” A király újabb próbatétele borkészítés volt, amit újabb erdő kiirtásával, szőlőtelepítéssel kellett kezdeni. A történet ismétlődik. Anyicska sípszavára összegyűlt a tündérsereg, és bort készített a király asztalára.

A királynéban forrt a düh, és megtanácskozta lányaival a harmadik próbát. Ez az előbbieknél sokkal nehezebb volt, mert Ráadónak egyedül kellett megoldani. A három lány tüzet okádó paripává² vált, és a közelükbe sem lehetett menni. A fiúnak nyergelés után a hátukra ülve meg kellet velük kerülni a királyi várat. Anyicska éjjel kilopja alvó apja kebeléből a csodatévő sarkantyúját, amellyel, ha a lovak állását egyenként körülkarcolja, megszelídülnek. A próba jól sikerült. A két gonosz lányt Ráadó alaposan megsarkantyúzta, megverte, utána vagy két hétig feküdtek, de a harmadiknak érkezett Anyicskával lépésben kerülte meg a várat, visszavezette az istállóba, és selyemkendőjével megtörülgette.

A gonosz királyné „megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt.” Az alkalom elközelgett. A király levelet kapott, hogy azonnal menjen háborúba, mert egy másik országát ellenség pusztítja. A király nagy haddal elvonult. A vén királyné azonnal intézkedett. Olajba akarta főzetni a két szerelmest. „Már előre örült neki a vén guzsalyravaló:³ »Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő…«” Az egyik cseléd elmondta Anyicskának, mi a vén királyné terve. El kellett szökniük. Elindultak Ráadó hazájába. Csakhogy Anyicska „minden mestersége” a kamrában volt, ahová már nem volt ideje elmenni.

A mesterség mindig két részből állt. A varázslás receptjéből és a hozzá való kellékekből. A Tündérországbeli történet nagyon hasonlít a középkori lovagvárakban folyó életre, ahol ármány és szerelem együtt van. Jó és gonosz viaskodik egymással. A bűbájosság pedig a boszorkányperekből ismert. Ezekből tudjuk, hogy a mesterséget a boszorkánypróbák kiállása után, az ördögtől vagy a főbenjáró boszorkánytól kellett megszerezni. Az egyik ilyen próba volt, hogy a boszorkány megfőzte saját gyerekét és evett a húsából. Az olajban főzés, noha az ókor óta gyakran alkalmazták a főbenjáró bűnözők kivégzésére is, nagyon hasonlított a mesében lévő történetre.

Anyicskának mentő ötlete támadt: „hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.” Az egérútnak itt szinte valódi értelme van, ha metaforikus marad is. Az egér olyan kis résen, egérúton át menekülhet, amelyen az üldöző macska, egyéb ragadozó nem tudja elfogni. Anyicskának olyan rejtőzködést kellett választani, hogy az üldözőbe vevő gonosz királyné ne tudja őket elfogni. Amikor kiértek a várból, Anyicska hátára vette Ráadót, és sebesen röpülni kezdett vele. A jó tündér röpte olyan volt, akár a lélekmadár szabadítása, amikor a sanyarú küzdelmekkel járó földi életből távozva, felviszi az e-világba. Éppen olyan áldozatos, mint a Fehérlófia mesében, amikor a mesehőssel a griffmama az alvilágból száll föl a földre.

Amikor az olaj már elég forró, a vén királyné hívja Anyicskát, hogy jöjjön ki, de a bezárt szobából mindhárom hívásra egy-egy nyálcsepp felel, időt kérve. Türelmét vesztve, betörte az ajtót, és meglátta a három szóval bíró nyálcsöppet. Azonnal tudta: „– No, ezek most elszöktek… tudom, merre mentek, majd visszahozom őket!” Nyálunk az egyik legfontosabb életnedvünk. A napi ételfogyasztásunktól függően, szervezetünk több litert állít elő belőle. Nélküle szenvednénk és elpusztulnánk. Ramadán⁴ idején, napközben a hithű iszlámhívőnek a nyálát sem szabad lenyelni, hanem kiköpi. A köpéssel nagyon sok emberi indulatot kifejezünk. A nyállal való beszennyezés az egyik megalázás, de vele gyógyítani is tudunk, ahogy az állat is nyalogatja sebét. Része a szexuális érintkezésnek. Szánk belsejét nedvesen és tisztán tartja. Vele időszakosan ragasztani tudunk. Természeti népeknél erjesztő hatását étel-, ital- és gyógyszerkészítésre használják föl. A vizsgált mesében cselekvő, szerepet játszó nyálcseppek megszemélyesítődnek, beszélnek, gazdájukat helyettesítik. Ettől kezdve a mese kezd olyan jelleget ölteni, mint egy boszorkánytörténet, ahol a vén banya valamilyen nyeles eszközön lovagol, üldözöttjei pedig képtelen átváltozásokat hajtanak végre, amelyek a boszoránypörökből hiányoznak.

Ráadó és Anyicska történetében újabb három nehéz próba következett. A gonosz királyné „előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a lapátját…” Anyicska balorcája égett, erről sejtette, hogy jön az anyja. Ráadó hátra nézett, de nem látott mást, csak egy halvány felleget. „– No, ez anyám… szálljunk le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen és ilyen fiút meg leányt, mondd, hogy láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.” A hármas szám megszázszorozódik, ami a számmisztikában ritka jelenség, és vele az idő átlépi az emberi élettartam mértékét. Az még belefér az átváltozásba, hogy Ráadó remetévé lesz, de az, hogy a lány egy élettelen épület formáját ölti magára, meglehetősen szokatlan jelenség. A királynét a mesemondó itt vénasszonynak nevezi, ami becsmérlő, jelezve, hogy amit cselekszik, azzal nem ért egyet, és vele negatív hőst ábrázol. Amikor hazaér, fölhányja a palotát, de a fiatal párt nem találja. Ráébred, hogy a kápolna, és a remete a két keresett személy volt. Erre „előkapott nagy mérgesen egy pemetét⁵, megnyergelt, elkezdett vágtatni a két gyermek után.” Anyicskának most a jobb orcája égett. Ráadó hátranézett, és egy nagy fekete felhőt látott, aki a gonosz királyné volt. „most már még dühösebb – mondta Anyicska –, hanem szálljunk le hamar, én válok egy tábla kölessé⁶, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan akármint ijesztget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.”

Amikor a vénasszony megérkezett, próbálta Ráadót kicsalni, de az nem mozdult. Ekkor „rá akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kígyóvá változott…” A boszorkányok még macskává, egérré, disznóvá stb. is váltak, némelyik a kulcslyukon átfért a meggyalázandó személyhez. Ráadó nem félt a királyné egyetlen állatképébe rejtőzött alakjától sem. „Feldühödött erre a vénasszony, nekiesett a kölesnek, tépte ki tövestül az egész táblát.” Tudta, hogy abban rejtőzik a lánya, akit majd hazavisz és megéget. Bár kitépte az egész táblát és elszáguldott vele, annyi maradt, amennyit a fiú a botjával elért. Megjelenik a bűvös gabonakör, amit ebben az időben még nem az ufók és a csalók hoznak létre: „márpedig éppen abban a kis darabban volt Anyicska…” A gonosz vénasszony otthon fölgyújtotta a kölest, és hallgatta, mikor kezdődik a lángok között Anyicska sírása, de az nem hallatszott. A népi képzelet itt nem játszott el a megszemélyesítéssel, ahogy a nyálcseppek esetében. Ha a lány mágiával mondjuk beszélő hajszálait rejti el, az üldözés befejeződik, hiszen a lángok között azok félrevezető módon sírhattak volna helyette.

A gonosz anya ismét rájött a turpisságra, miközben a két szerelmes haladt tovább. „Felült egy nagy gerebenre⁷, egy seprűt a kezébe fogott… úgy ment, mit a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.” A boszorkány itt már két eszközt is fölhasznál célja érdekében. A nép hite szerint a forgószélben boszorkányok viaskodnak egymással. Hamarosan mondja is Anyicska, hogy már mind a két orcája ég. Ráadó hátra tekintve látja, hogy egy nagy szélmalomforma közeledik sebesen az égen. A lány tudta, hogy ez az anyja, és „olyan dühös, amilyen sohase volt életében.” Ismét a földre ereszkedtek. Anyicska tóvá, közepén a fiú rucává változott. A vénasszony hiába hívta, fenyegette, nem mozdult a tó közepéről. A népi erotikus szimbólumok között a víz, tó közepe, rajta a rucával a női szeméremtestet birtokló párt jelképezi. A nemi egyesülés a legerősebb kapocs, amely két embert összetart, ezért kellett a legnehezebb próba idején ehhez folyamodni.

A királyné „mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni, mindig a víz alá bukott előle…” A frikciós mozgásban a teljes befogadás, a mély aktus során a szenvedélyben való elmerülés, az ösztönös elbújás képe tetszik ki. Ezt követően a vénasszony vadásszá vált és lövöldözött, de a ruca ez elől is alábukott. „nagy gödénnyé⁸ változott, fölszítta az egész tavat…” és fölrepült. Otthon kiöntötte a földre, hogy igya föl és ölje meg a lányát, miközben ismét hallgatózik, jajgat-e; „hogy gyönyörködhessék majd benne azzal az ördögöknek rég eladott lelkével.” Az anyja gonoszságára jellemző, milyen fondorlatokat képes elkövetni a mesében is, hogy gyermekét elveszítse. Népünk szerint az asszony két dologért mindent megtesz, hogy legyen, és hogy ne legyen gyermeke. Utóbbinál, a meglévő gyerek elvesztésében a presztízs, a rivalizálás is közrejátszhat.

A mese természete, hogy nem engedi az ártatlant szenvedni és meghalni. A Ráadó szárnya alatt maradt víz között húzódott meg Anyicska. A királyné, amikor észrevette tévedését, haját tépte, fejét falba verte, „mint egy eszeveszett őrült.” Nem hagyta magát. Megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét… „most még nagyobb sebességre kapcsolt, és utolérte a két gyereket. Már a gereblyét is kinyújtotta, hogy beleakassza Anyicska hajába, – de éppen akkor kiértek Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már nem volt hatalma…” A mesében, akár a mostani krimikben, mindig egy hajszálon múlik a bukás vagy győzelem. A mesélő így tudta végig a feszültséget fenntartani és fokozni az izgalmat, hogy mi lesz a vége? Ez pedig még mindig messze volt.

Anyicska egy tanyaistálló mellett megállt. Itt nekünk is kell egy történelmi kitérőt tartani. A tanya szó a 18. század elején fel-feltűnik abban a jelentésben, amit ma tartalmaz, de meggyökerezni csak a század utolsó harmadában kezd. Elterjedése sem teljes körű. Korábban a külterületi lakó- és gazdálkodó helyeket szállásnak nevezték, és ez a kifejezés máig is él egyes vidékeken. Azt nem állítjuk, hogy a mese a 18. század végén született. Bonyolult története és olykor modern jellegű szófordulatai, szóhasználata inkább arra utal, hogy literátus ember beszélhette el. Ha arra gondolok, hogy például Berei Farkas András hódmezővásárhelyi születésű poéta Csokonai Mihállyal együtt tanult a debreceni református kollégiumban, és egyformán garabonciások voltak, olyannyira, hogy Farkast a kollégiumból el is tanácsolták, de csak saját írásaival volt hajlandó foglalkozni, melyeket a reformkorban kezdett kiadni; elképzelhető, hogy a mesét egy bizonyos irodalmi jártasságra szert tevő ember beszélte el a megörökítőjének.

Amikor a vénasszony meglátta Anyicskát, fúriaként üldözőbe vette, de elfelejtette, hogy átlépte a határt, ahol már nem volt meg a régi hatalma. „Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebújt a hídlás⁹ alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább…” A gonosz vén anya macskává változott és Anyicskát leste a repedésnél. Ráadó komondorokat uszított rá, azok úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta. Ekkor a királyné távozott, és amikor átért Tündérországba, hangos szóval megátkozta a két gyermeket: „– No, te kutya Anyicska, fogjon meg benneteket az anyai átok, hogyha valaha csak egy napig – csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott – de még híredet se halotta volna.”

Jött az utolsó próbatétel, amely súlyos lelki teherrel járt. Meséinkben már-már szokatlan ennyi próba, ennyi szenvedés, és ilyen szerteágazó, a boszorkányvilág praktikáira is kiterjedő gonoszkodás. Csakhogy Fehérlófiánál az anyja kísérletezett gyermekével, hogy elég érett-e már a megpróbáltatások kivédésére? Ez mesénk főszereplőinél elmaradt. Mindkettő királyi kényeztetésben növekedett. Ráadásul ők nem álltak különösebb védelem alatt – habár Anyicska tündérpraktikái életmentőknek bizonyultak –, és koruk szerint is tizenévesek, éretlenek voltak. A mesében, a sok megpróbáltatás során kellett nekik éretté válni.

Az átok gyakran nagyobb büntetést jelent, mint a fizikai bántalom vagy a szitkozódás. Verbális agresszió, ami határokon túl is hat. Ráadó vigasztalta szerelmét, „hogy tudnálak én téged elfelejteni?” Vigasztalódva indult a két szerelmes hazafelé. Amikor elértek z öreg király városába, annak végén Ráadó bérelt egy kertes házat, szolgálót fogadott, és azzal hagyta ott Anyicskát, hogy előbb otthon mindent elbeszél, nehogy a lányt rossz nőnek nézzék, és azután nagy pompával jönnek érte, hogy mint menyasszonyát bevigyék a palotába. Anyicska félt, siettette vőlegényét, nehogy valóban elfelejtse. Hivatkozott arra, hogy a tónál váltott gyűr lesz a jel, amiről felismerik egymást, ha Ráadón fogna az átok. Az bizony hatalmába kerítette.

Amikor ment föl a palota lépcsőin, szíve elszorult, elvágódott és elvesztette eszméletét. Magához térve az sem jutott eszébe, hogy jött haza, és Anyicskára sem emlékezett. A király így is boldog volt, hogy visszakapta drága gyermekét. Nagy dínomdánomot rendezett, ahol két nap és két éjjel tivornyázhatott boldog és boldogtalan. A mesélő kiemeli, hogy ingyen ehettek-ihattak. A hódmezővásárhelyi gazdáknál is szokás volt, hogy nagy családi ünnepeken, legyen az keresztelő, menyegző vagy tor, meghívták a környékbeli koldusokat is, akiket jól lakattak. Ennek a szokásnak nem az volt az elsődleges mozgató rugója, hogy jót cselekedjenek. Talán a kivagyiság hozzájárult, hogy a vagyonból még erre is futja, de babonából a szegénység átkától féltek.

Anyicska négy napig várta szerelmét, mindhiába. Ekkor beküldte szolgálóját a városba, de ő nem hozott hírt arról, hogy a királyfi várná menyasszonyát. Anyicska így tudta meg, hogy fogott rajta a gonosz anyja átka. A szolga legközelebb arról is hírt hozott, hogy a királyfit megnősítik. A szomszéd király lányát veszi el, és nagy lakodalmat csapnak: „két ország lesz rá híva.” Anyicska nagyon szomorú volt, és sokat sírt: „az se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni.” Itt ütközött ki gyermeki tapasztalatlansága, amit egy idegen országban már a tündérpraktikák sem támogattak. „Egyszer valami jó gondolatja támadt…” Levelet írt a királynak, hogy hallott a fia esküvőjéről, amelyen, mint messziről jött, szeretne ott lenni, mivel ilyet még nem látott. A lagziban nem eszik, iszik, csak gyönyörködni akar a násznépben és a menyasszonyban. Hatott a szép kérelem, Anyicskát a király vendégül hívta. A lakodalom inkább hatott falusinak, mint királyinak, hiszen Anyicska „adott is a vőfélynek olyan pántlikát, hogy a többi leányé összevéve se ért felényit…” saját kezűleg varrta meg ruháját, amelynek „Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor…” A népi hagyomány még Tündérországban is megjelenik. A lakodalom kivonul a palotából, és sátoros ünneppé válik, ahová az egész falu apraja-nagyja meghívott vendég. Ráadó apjának országában fordított a helyzet, a hagyományos szokások érvényesülnek. Itt a palota kapuja nyílik meg: „már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy táncoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép muzsika.”

Amikor Anyicska bement, mindenkinek megakadt a szeme rajta, de senki sem ismerte. Anyicska annyit elárult, hogy ő azonos azzal a vendéggel, aki kérte a meghívását, de a nevét nem fedte föl. Ráadó is rajta felejtette a szemét, kérdezte is, hogy kicsoda, de Anyicska csak annyi tárult el, hogy már sokszor találkoztak és beszélgettek, de a fiú így sem emlékezett rá. Lakoma közben Anyicska arra kérte a királyt, engedje meg, ihasson a fia poharából, mivel náluk ez a szokás. Az engedély után Ráadó maga vitte hozzá a poharát. Az idegennek vélt lány felköszöntötte az ifjú párt, ivott a pohárból, és közben a szájából a pohárba engedte a Ráadótól kapott gyűrűt. A maradékot Ráadó itta ki, mondván: „megiszom a szerelmét”, miközben a pohár alján megcsörrent a gyűrű. A királyfi felismerte. Addig gondolkodott, míg eszébe jutott minden.

A XVIII. századi büntetőperek között ismert a szerelmeseknél a szájból szájba ivás. Ezt az erotikus cselekedetet a pohár, és benne a gyűrű, mint a két embert közvetlen összekötő kapocs váltotta ki. Ezzel valóban megitták egymás szerelmét. Ez volt a gonosz mágia feloldása. Itt nem következett be a halál, mint népballadáink egy részében, melyekben a szerelmesek csak elmúlásukban találkozhatnak és egyesülhetnek. Rómeó és Júlia végzete nem ismétlődött, hiszen a szereplők el sem jutottak ide. Egyedül a fiú volt a fekete mágia következtében a feledés tetszhalál jellegű, innen még visszatéríthető állapotában.

Ráadó „kiejtette a poharat a kezéből, odaszaladt Anyicskához, megölelte, megcsókolta. – No, szívemnek szép szerelme, te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó-kapa választ el bennünket egymástól!” Lehet-e ezt a katartikus állapotot, ezt a teljes felszabadulást tovább fokozni? A megoldás további részleteinek ismertetésével a mese egyre inkább elaprózódik. Az egyetlen ragyogó gyémánt a ruhára szórt, apró flittereként már nem sugárzik többé, csak föl-fölcsillan.

Ráadó elbeszélte bonyodalmas történetét Anyicskával. A jelenlévők kimondták, hogy esküdjenek meg, mert olyan széplány, mint az első menyasszony, kap még magának megfelelő párt. A szerelmesek rögtön fölkerekedtek és mentek a templomba, ahol összeházasodtak. Kezdődik a fokozás. Még nagyobb lakodalmat csaptak, mint amit abbahagytak. Mikor tetőpontra hágott a mulatság, belépett az ajtón az öreg tündérkirály, aki a háborúból hazatérve, megtudta, hogy felesége és lányai miként bántak a két gyermekkel. A gonosz vénasszonyt karóba húzatta, a két lányt apácának küldte, mert ők még fiatalok, és „holtokig csak leimádkozhatják majd bűnüket.” Ezt követően Ráadónak átadta minden országát és holtáig náluk maradt.

A mesélő kifogyott a történetből, de úgy volt képes fokozni a hangulatot, hogy már csak nyelvtani „legek legeit” alkalmazta: „Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek, ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákban betömve…” Már csak az Óperenciás-tenger hiányzott. Helyette magyar folyóink kakukktojásként kerültek ide. Ezzel a mesélő igyekezett a szürreális mesevilágból visszahozni hallgatóját. Beszéli neki, hogy ő is ott volt, ugrált, táncolt, zabsarkantyújával kirúgta a zsák oldalát és mind kidőlt a sok víz: „te is ott voltál – mondja – majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál volna.” Vagy egy másik közönséges befejezési formula szerint „a mesém tovább tartott volna.” Vegyük tudomásul, hogy a népmese is a szépirodalom egy különleges, többszerzős és több előadós változata, ami éppen azon csiszolódik, hogy sokan formálják, érlelik, fölhevítik, csak úgy izzik.¹⁰

Hódmezővásárhely, 2007. augusztus 16.

*

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!