AIGO, A HÓVILÁG FIA

A Föld legnagyobb szigetén, a dán felségterületű Grönlandon kegyetlen hideg tél uralkodott. Az emberek csak azért nem haltak éhen, mert a dán kormány segítette őket. Északon, Cap-Yorkban (ma Cape Yorknak írják^²), nyomorúságos igluban, hókunyhóban magányosan élt egy negyvenhét éves öreg eszkimóasszony, aki kilencszer ment férjhez, de egyetlen gyermeket sem tudott szülni, ezért mint meddőt a törzs kirekesztette. „Olaga sokszor szomorúan töprengett azon, hogy miért nem ölte meg őt is az apja ama nagy éhínség idején, amikor kioltotta egyetlen nővérének az életét?”

A. Morgan ezzel a tragikus, mély akkorddal kezdi regényét, jelezve, hogy ebben nem lesznek csillogó paloták, tivornyák, amelyeken vagyont érő ruhákban dúskálkodnak az egzotikus ételkülönlegességekben, és megvitatják, hogy a báróné vagy a miniszter felesége éppen kinek a szeretője. Az eszkimók világában a természet az úr, a tél hidege dirigál, és mindent meghatároz, amely az emberek életét alakítja. „Olaga már jó pár nap előtt hallotta, hogy az egész telepen elfogyott a hús. Azt is hallotta, hogy Tuneq, a varázsló, elmulasztotta segítségül hívni a szellemeket és megőrült, azaz »piblokto« lett. Őrültségében meg is ölte Quertiliket, a feleségét. Azóta Tuneq abból tengeti életét, hogy apródonként megeszi feleségének a ruhadarabjait.”

Könnyű volt neki – gondoltam –, hiszen az eszkimók ruhái állati bőrökből készültek, de a miénk pamutból, gyapjúból és műszálból. Ez a könyv ugyanis családomhoz a háborús évekbe került, amikor azt nem mondhatnám, hogy éhen hallgattam Terka nagynéném esti felolvasását, de évekig gyakran melaszt, cukorrépalevest és főzeléket, sóskát, spenótot meg napraforgó-pogácsát ettünk, hogy elhallgattassuk korgó gyomrunkat. Kiderült, nem volt igazam. Még szörnyűbb kín az, amikor a semmit úgy kell megenni, hogy nincs mivel elrágni. Morgan így fűzi tovább a történetet: „Olaga nagyot nyelt és kínzó éhséget érzett. A torka dagadt volt és száraz. Már réges rég nem evett egyebet, mint szárított karibubőr-sallangokat^³. Néhány órával ezelőtt beáztatta egyik lábbelijét a hóba, amit teste melegével olvasztott meg és most midőn ez eszébe jutott, a mamusz után nyúlt. Szájához emelte, de mivel törött fogaival nem tudott jól rágni, az első falatokat szinte egészben nyelte le.”

Az eszkimótelepen bekövetkezett, ami a kultúrember számára a legszörnyűbb táplálkozás. A vihar elmúltával az asszony kimászott a kunyhójából, és ott találta megfagyva a sámánt. „Olaga nem csodálkozott, hogy Tuneq megveszett, mert hallotta, hogy a varázsló éhségében saját halottjainak a húsát ette.”^⁴ Hátborzongató leírás következett, hogy az asszony a sámán kunyhójában milyen körülmények között találta vérbe fagyva az öt hozzátartozót. Ez után kunyhóról kunyhóra járva kiderült, hogy mindenki megfagyott. Ekkor jött a katarzis: „– Miért is él ő?!… Miért nem vitte el őt is a halál?! Ő, éppen ő, az üldözött maradt életben – ő, akinek nincsenek fiai?!…”

Az emberi szenvedésnek hol van a határa? A fizikai kínt gyakran fölülmúlja a lelki. Kisiskolásként valami gyermekcsíny miatt kihívott a tanító néni. Úgy markolta meg az egyik fülemet, hogy összetörtek benne a porcok és hetekig kékre vált, dagadt fülcimpával jártam, akár egy birkózó, majd a félrefordított fejemen szabaddá vált arcomat ütlegelte. Nem fájt a kegyetlen és értelmetlen verés úgy, mint az a szégyen, hogy a vihogó osztály előtt elnáspágoltak. Ha rágondolok, máig sajog a szívem.

Olaga nem értette, miért éppen ő, az emberek által kitaszított maradt életbe, akinek évek óta bálnaolajt sem adott a közössége, mert semmirekellőnek tartották, és kunyhójában szeme megszokta a sötétséget. Ősei az ilyen öreget kitették a jégtáblára és hagyták pusztulni. A természet kiválogatási törvényének nagy igazságszolgáltatása miért éppen őt kímélte, aki nem tudott a faluja számár dolgos utódot szülni? Vagy a nagy rendezőelv éppen ott érvényesül, hogy azok, akik jobban éltek és kevésbé nélkülöztek, nem bírták úgy a koplalást, mint ő, aki hozzászokott, és teste-lelke átállt ehhez a dicstelen életmódhoz? Mindenki meghalt körülötte, de ő, aki legjobban bírta a megpróbáltatást, mert hozzászokott és szinte természetesnek találta, megmaradt, még ha egyedül is. Nem volt kétségbeesve, mert társként a magány már régen hozzászegődött. Mégis vágyott az elmúlásra, hogy kövesse társait. Az újabb megpróbáltatás azonban az volt, hogy tudta: „hiába vágyik a halálra, mert egész életében sohasem teljesült egyetlen kívánsága se!” Belátta, hogy tervét csak úgy teljesítheti, ha nem vár senkire és semmire, hanem végez magával. Az egyik kunyhóban talált egy vadászkést. Fölemelte, hogy maga ellen fordítsa, amikor „valahonnan gyenge nyöszörgés hallatszott…” Kiderült, hogy egy újszülött kisfiú sírdogált a prémek között. Egész szerencsétlen és átszenvedett életének nagy jutalma. A huszonhárom fős eszkimótelepen már ketten voltak. Csakhogy milyen emberek? „Ő, a gyámoltalan öregasszony és ez a tehetetlen apróság!” A csecsemő csakhamar rátalált az öreg, száraz mellre és elcsöndesült, miközben „Olagát ekkor új, meleg érzés öntötte el, olyan boldogság, melyet idáig megtagadott tőle a sors: anyának érezte magát!”

Milyen különös, térben és időben mennyire távoli történet ismétlődött, hiszen Steinbeck Érik a gyümölcs című könyvében egy tejen lévő fiatalasszony a „talált”, éhhalálán lévő öreg férfit szoptatta meg annak túlélése reményében. Csakhogy micsoda különbség volta két esemény között. A. Morgan regényében éppen fordított helyzet állt elő, hiszen öreg, tej nélküli nő akart egy gyámoltalan kisfiút megmenteni. De milyen hatalom szállta meg, hiszen „anyának érezte magát”, és ez a legtöbb az ember életében, amely a legnagyobb és legelemibb erőt nyújthatja a nőnek. „Olaga most már tudta, hogy miért él.” Élni egy másik lényért. Ha az atomrobbanás nem pusztítana, hanem teremtene, olyan energia szabadulna föl, mint ebben az anyában. Ráadásul a kicsi megkülönböztetett kincs, hiszen a legnagyobb eszkimóvadász fia volt, akit valaha ismert, és hozzá megidézte a varázsló lelkét is. Mivel a gyereknek nem volt sapkája – szülei éhségükben bizonyosan megették – elnevezte Aigonak, vagyis födetlen fejűnek. „Aigo több volt neki az ég minden ragyogásánál.” Úgy tette tisztába, hogy érdes, meleg nyelvével „a feje búbjától a sarkáig végignyaldosta a kisfiú testét.” Remek bőringer volt. Amikor a hideg hatására a külső bőrerekből a szervezet a kihűlés ellen védekezve, a vért a mélyebben fekvő, a szövetek által jobban védett erekbe tömöríti, a megfagyás ellen a kihűlt testrészt hóval dörzsölik, hogy a vér visszatérjen a felszíni keringési hálózatba.

Olaga teljesen beleélte magát az anyaszerepbe. Amikor sikerült neki egy fókát elejteni és földarabolni, rögtön arra gondolt, hogy meg kell főzni, mivel a szokás szerint „új anyának nem szabad semmiféle nyers állati húst magához vennie, amíg a gyermeke be nem töltötte első életévét.” Amikor az asszony apjáról álmodott, az idős férfi is megerősítette, hogy Aigo az ő fia, és szellemével védeni fogja az éhínség ellen.

Ahogy tavaszodni kezdett és a lefagyott hullákat mozdítani lehetett, az asszony elvonszolta, és laza kőrakással befedte őket. „Olyan boldog volt, hogy szívében nem élt már semmiféle gyűlölség a megholtak iránt, akik életükben beszédre sem méltatták őt.” Kiderül, hogy az emberré válás még ilyen elmaradott, természettől sújtott vidéken is lelki gazdagságban nyilvánul meg, és nem csak a „nagy Fehér Ember” tulajdonsága, ahogy az angol író az europid rasszt jelölte.

Anyára és fiára délről jött eszkimócsapat talált, akik magukkal vitték. A gyarapodó eszkimótelepen ellátták az érkezőket. Aigot anyja a varázslóra bízta, hogy nevelje erős vadásszá. A fiú tizennégy éves korában már önálló énekre fakadt, jelezve, hogy angakokká vált, vagyis megkapta a sámánmesterséget. „Az »angakok«-oknak az volt legfőbb igyekezetük, hogy érintkezésbe kerüljenek azzal a titokzatos emberrel, aki a holdban él. Ehhez azonban az kellett, hogy meg tudják szabadítani lelküket a test kötelékeitől, hogy a lélek szabadon repülhessen föl a holdba, ahol a titokzatos Holdemertől olyan bölcsességet tanulhattak, mely fölülmúlta a földi bölcsességet.” Ezt a képességét Aigonak bizonyítani kellett egy révüléses szertartáson, amely így zajlott le: „Egy medvebőr mögött − ez volt a függöny − Aigo hozzálátott Natkusiak [a településvezető] segítségével az előkészületekhez. Mikor kezei szorosan össze voltak kötözve a hátán és felhúzott lábai az állához voltak szíjazva, Natkusiak erős bőristráng segítségével felhúzta őt a levegőbe, hol függő helyzetben kellett maradnia. Ide-oda himbálózó teste kusza, nagy árnyékot vetett a mennyezetre és a tágas igloo [így!] falaira. A lámpásokat eloltották és halálos csend lett. Mindenki behunyta a szemét. Néhány pillanat múlva különös suttogó hangok hallatszottak, hasonlatosak ahhoz a neszhez, amit a madarak szárnycsapkodása idéz elő. És Aigo ekkor hangosan felkiáltott:

Most, mintha távoli szél zúgása hallatszott volna… Mindnyájan tudták, hogy a mennyezetben van a nyílás, melyen Aigo szellemének ki kell repülnie, hogy nekiindulhasson égi útjának, s azt is tudták, hogy röptében segítségére lesznek a csillagok, melyek egykor szintén emberek voltak…

A Holdember háza előtt állt. A Holdember elébe jött, hogy megvédje őt a félelmetes, vad kutyától, mely a ház bejáratánál őrt állott.

Aigo lábai elfáradtak a repülésben, de a Holdember leheletétől ismét új erőre kapott.

− Azon az úton, amelyen jöttél, soha még emberfia vissza nem tért. Megmutatom neked az új utat…

Ezzel kinyitotta azt az ajtót, mely házának padlójába volt vágva és ennek nyílásán át Aigo letekintett a földre…”

Ezután két próbán ment keresztül, kikérte a Holdember tanácsát és visszatért a földre.

„Megállapították, hogy ezután Aigo fogja gyógyítani a betegeket és ő védi majd meg eszkimótársait a gonosz és kártékony varázslók támadásaitól…”

Grönlandon, a hóvilágban is közel hasonló körülmények között zajlott a sámánszertartás, mint a többi lakott kontinensen, a saját kultúrájuk hiedelemvilágával színesítve a helyszínt, a révülést, a lélek szárnyalását és így tovább. A túlvilágon náluk is volt vadul őrző kutya, mint a görög mitológia alvilágában, de itt a mediterránképzelet nem színezte háromfejű szörnnyé, hanem lecsendesíthető, valószínű szánhúzó kutyát képviselhetett.

Fölvetődik a jogos kérdés, miért volt szüksége a törzsi és természeti népeknek a samanizmusra? Nagyon fontos kapaszkodót jelentett. Az orvosi szemlélet most igyekszik visszatérni a holisztikus szemléletre, holott ezt az említett népek évezredek óta gyakorolják. Egységben kell látnunk az embert. A sámán azért volt a közösség nagyon fontos személye, mert ő a lelket és a testet, ha beteg volt, egyaránt kezelte, ha védelemre szorult, megerősítette. Belelátott az emberbe, és kiűzte belőle a betegséget, vagy lelki gondját. Ahogy a boszorkánynak el kellett sajátítani a „mesterséget”, a sámánnak is ezt kellett tennie. Bizonyos értelemben a különbség sem volt nagy. Mindkettő tudott a bajban lévőn segíteni, de tudott ártani is. A fekete mágia nem egyszer segített az ellenfél vagy a közösség ellenségének legyőzésében. A törzsnek mindig volt egy vezére, főnöke, aki népe irányítását végezte, és mellette volt a szakrális vezető, a sámán, aki biztosította a testi, lelki erőnlétet.

Meg kell mondani, hogy Aigo tizennégy éves korában már sámán lehetett, igen ritka jelenség, de ezt csak úgy érhette el, hogy nevelőanyja a gyermek apjának és a közösségükben ismert példaképeknek a szellemét kérte a gyerekben tovább élni és segíteni. A másik nagyon fontos viselkedési forma a fiú és anyja jó kapcsolatából eredt, amely pótolhatatlan érték, és ha megvan kettejük között, olyan mint a csodafegyver, vele az ember minden ellenfél legyőzésére képes.

„Aigo »Ananaka«-nak, Kisanyának becézte anyját és sokszor oly hosszasan elbeszélgettek, eljátszottak, elnevetgéltek ketten, hogy inkább szerelmeseknek látszottak, mint anyának és gyermekének” − írta A. Morgan. Amikor Aigo betöltötte tizenötödik évét, a közösség megengedte, hogy házasodjon. Szerelmére a falu gonosz embere is pályázott és fondorlattal elrabolta. A regény fordulata tipikus és romantikus, ahogy az egész történet is az. Minden csoportban a kis munkahelytől a nagyobb népességig akad olyan ember, aki szüntelenül megrontja a többiek harmonikus éltét, és elindítja köztük is az ármánykodást. Az ilyen ember csak így boldog! Hősünk fölfegyverkezve kutyaszánnal azonnal utána eredt, hogy kiszabadítsa a lányt.

Három nap múlva érte utol. Szerelmét, Guninanát megmentette, és fogva tartóját kegyetlenül meggyilkolta, megcsonkította. A megölt szelleme bosszút állt, megrepedt alattuk a jég, és a jókora tábla elkezdett velük úszni a nyílt tenger felé. Ekkor Aigo fölmetszette a halott hasüregét és evett a májából, hogy gonosz szellemét közömbösítse. Az ilyen és hasonló barbár szokás mindennapos volt a természeti népek közösségében, és ezen egyetlen csoportbeli sem ütközött meg. A kannibalizmus is hozzátartozik ehhez a szokásrendszerhez, amely egyrészt a proteinéhséget csillapítja, másrészt pedig az a mágikus hit élteti, hogy aki eszik ellensége szívéből és izmaiból, elnyeri erejét, aki pedig az agyvelőből, az az eszét és szellemét birtokolja. Nyilvánvaló, hogy a máj, mint méregtelenítő szerv, tele káros anyaggal, a rosszmájúságot is magába foglalta, ezért annak jelképes fogyasztása a méreg hatását közömbösítette.

Jégtáblájuk egy sziklán szétporladt, de ők és a kutyák kikapaszkodtak. Innen hőshöz méltó körülmények között mentette ki a kutyákat és Guninanát a közeli szárazföldre. Visszatérve telepükre, ott fehér embereket találtak, akik puskával és órával még Aigot is elkápráztatták. Nem véletlen, hogy a természeti népekre és kevés európai kultúrával rendelkező emberekre nagy hatást gyakorol az időmérő, hiszen számukra maga az idő, ha nem is őselem, de titokzatos, kiismerhetetlen fogalom. Olykor a sorssal, a halállal és az élettel azonosítják; mindenesetre számukra megfoghatatlan. Amikor találkoznak egy kis ketyegő szerkezettel, amely magába zárja az időt, és pillanatonként előrehaladva méri, a csoda és misztikum kézzelfoghatóvá válik. Így jártak a második világháborúban azok a szovjet katonák is, akik Isten háta mögötti, eldugott településekről vetődtek Európa fejlettebb vidékeire, ahol a zabrált órákkal, mint fétisekkel csuklótól könyékig fölékesítették a karjukat.

A sok különlegesség mellet akadt még néhány tárgy, amely lenyűgözte az eszkimókat. A zseblámpában a fény, a gramofonban a hang, a gyufaszálban a tűz, a bádogdobozban az ennivaló, a tükörben saját ábrázatuk, és Aigo számára Joan, a fehér lány fényképe, amelyben az idegen, vonzó nő szelleme volt bezárva. A nagy fehér embernek valamennyi azonnal hozzáférhető volt, míg az eszkimóknak sok fáradságukba került, míg hozzájutottak, vagy nem is tudták előteremteni. Ezek számukra mind egy másik világból érkeztek, amelyekhez ők nem jutnak hozzá, mert valahol olyan messze találhatók, ahol a Holdember lakik, akivel csak a közösségük sámánja kerülhet kapcsoltba. Következésképpen, ezek az idegenek valamennyien nagy szellemek, akik mellett ők eltörpülnek. „− Most már nincs olyan dolog, amit el ne hinnék. Látom, hogy a nagy fehér embernek semmi sem lehetetlen” − mondta Aigo. Az európai ember civilizációjával való találkozás minden természeti nép számára zavaró, és elindul a két embertípus közötti méricskélés, hogy ki a „magasabb rendű”? Erről a fogalomról a két világháborút átélteknek, és a saját „fajuktól” kiábrándultaknak merőben más a véleményük.

Az eszkimótelepre érkezett vendégek a sarki állatok tanulmányozását végezték, amely elsősorban vadászatukból állt. Aigot néhány társával és kutyáikkal megfogadták az expedícióhoz segítségül, majd elindultak észak felé. Aigo felesége nem mehetett velük, mivel bejelentette, hogy gyermeket vár. Amikor az első éjszakára tábort vertek, különös beszélgetés folyt Aigo és az expedícióvezető fehér ember között a túlvilágról és a hitéletről. Az eszkimó a következőket beszélte el:

„− A mennyország nagy-nagy ország… A fejünk fölött van és az égbolt, amit látunk, nem más, mint ennek az országnak a feneke. Sok-sok repedés van rajta, ezeket mi csillagoknak nevezzük. Rengeteg ember él a mi égboltunkon túl, ebben a birodalomban. Ezek az emberek a mi földünkről utaztak oda. Haláluk után…

…az élet, mely egyszer kezdődött, többé meg nem szűnhet. Ha apáink és anyáink nemzettek és létbe hívtak minket, akkor örökké kell élnünk és egyik életből a másikba kell átmennünk. Ha jók voltunk, akkor halálunk után ismét mint emberek térünk vissza. Ha gonoszok voltunk, akkor következő életünkben állat lesz belőlünk.”

Végül megkérdezte tőle a vezető, hogy tudna-e hinni a fehér ember istenében? Aigo így felelt:

„Hogy higyjek [így!] én, az eszkimó, abban az Istenben, aki a »fehér ember Istené«-nek nevezi magát? Ha van Isten, akkor annak minden ember és minden élőlény Istenének kell lennie.”

Mivel vallástörténettel igen sokat foglalkozom, úgy tetszik, hogy ennél jobban nem lehetne a nagy világvallások hitelméleteit teremtésről, túlvilágról, istenhitről összefoglalni, hiszen valamennyi vallásfilozófia lényegileg ezeket mondja ki. Fogódzót nyújt a halandó embernek egy közös isten létezésében, aki a mindenséget megalkotta, és az embert nem hagyja pusztulni, mert lelkével továbbélést biztosít számára. Vagyis, ez a fölöttünk álló hatalom gondoskodó. Tehát már nem a magasban a Holdember, vagy társa idelent a Tenger Asszonya, az eszkimó panteon két fő vagy alapistene a lényeges. Ők összegződnek egyetlen Teremtőben. Az más kérdés, hogy ezeket a bölcsességeket csakugyan az eszkimó ismerte-e, vagy az angol író foglalta össze idevonatkozó tudását?

A XX. század első felében, amikor ez a történet játszódik, Anglia apartheid, gyarmatosító politikájának csúcsán van és világbirodalom. Móhandász Karamcsand Gandhi, a törékeny kis indiai jogász hatalmas lelkével és kitartó, a hódító bekebelezés egész világpolitikáját megbuktató érveléseivel még nem jelentkezett. Itt többről van szó, mint arról, hogy az emberek egyenlők és mindegyik individuum, egész kis világ, aki megkövetelheti magának azt a jogot, hogy embernek nézzék. Miért? Mert éppen a zsidó-kersztény Biblia tanítása szerint, az Embert − így, nagy kezdő betűvel − Isten a saját képmására teremtette, tehát halhatatlanságot adott neki, és jogot a megkülönböztetés nélküli élethez.

A. Morgan az eszkimó észjárása szerint említi ugyan a karnációt és reinkarnációt, de a nirvánát nem, pedig ennek az elérhetetlen csodának ez az egyetlen elérhetősége: ahol minden vágy megszűnik, és beleolvadunk a természetbe, ahonnan jöttünk, hogy Istennel így egyesülhessünk. Minden vallásfilozófiának ez lehetne az egyetlen, ésszerű megoldása, mert amíg az emberi vágy él, addig fönnáll az önös érdek előtérbe helyezése a másik személyisége fölött, és ez mindent tönkretesz, befeketít. Csakhogy hová vezetne bennünket, ha mi is meditálva ülnénk a fügefa alatt a megvilágosodásra várva? Minden haladás, amit az ember elért, a vágyának köszönhető. Emberré válásunk óta vágyunk például repülni, de biológiai fejlődésünk nem ebbe az irányba vitt, és szárnyak helyett gondolkodó agyat teremtett, amellyel a XX. század elején megteremtettük magunknak a repülést. Ha nem lenne bennünk vágy, kihalna a törekvés, a munkálkodás is, és még mindig állati szinten tengődnénk. Ha nincs bennünk vágy, hogyan értékeljük majd azt a boldogságot, amellyel a Teremtő Isten odaát fogad bennünket? Miért alkotta nekünk a mennyországot, ha nincs rá igényünk? Nem okoznánk-e vele csalódást? Vannak tehát kérdések, amelyekre még mindig nincs megnyugtató válasz, és félő, hogy az ismert filozófiákból kiindulva, nem is találunk. Vagyis teljesen más alapokra kell helyeznünk az Aigonak föltett kérdéseket, hogy a valósághoz közeledő válaszokat adhassunk.

Amikor az expedíció hajón folytatta útját, az eszkimók ismerkedtek a különös járművel, amely félelmet, elképesztést, izgalmat és csodákat rejtett számukra. Akkor még nem létezett olyan sokemeletes, óriási, fehér luxushajó, amelyen színházterem, több uszoda, sportpályák, üzletsorok, kaszinó és játékterem, táncterem, meg ki tudja, még mi minden volt, és mintegy ezerfős kiszolgáló személyzet biztosította az utazók kényelmét. Fiunk jóvoltából, egy ilyen álomúton, a Karib-tengeren néhány évvel ezelőtt Miami Beachről indulva, Kubát körbe kerülve, közben a mexikói Yukatán-félszigeten azték piramistemplomot és erődítményrendszert nézni kikötöttünk, majd a Nagy Kajmán-szigeten, továbbá Jamaicán élveztük a civilizáció biztosította jólét értékeit; valamint az út során a hajó kényelmét és az egzotikus táj varázsát, most pedig arra gondolok, vajon hogyan élvezte volna mindezt Aigo és eszkimói? Talán sehogy. Valószínű, hogy zavarta volna őket a nyüzsgés, a teljesen ismeretlen világ, amellyel nekünk is ismerkednünk kellett, mert minden nagyon eltérő volt, amit korábban megszoktak érzékszerveink. Addig nem is jut el hozzánk, amíg fizikailag és szellemileg föl nem tudjuk dolgozni, majd fölfogni mindazt, amit tapasztaltunk. Ehhez gyakran évekre van szükség, ahogy korábban a romantika jegyében kelt művészetek nehezen engedték befogadnunk a kakofóniának tetsző kortárszenét, vagy az érthetetlenül szemlélt nonfiguratív, konstruktív festészetet, az olvasott szürrealista, egzisztencialista irodalmat, a vasbetonból és üvegből épített környezetet. Akik már ebbe születtek, látták, hallották, magukévá tudták tenni, ahogyan néhány éves unokám, aki még nem ismerte az írásjeleket, de már kezelte a számítógépet, és számukra mindez nem volt érthetetlen csoda, vagy zagyva zűrzavar.

Az expedíció első ténykedése az volt, hogy amikor a parton észrevettek egy pézsmatulok csordát, kilőtték belőlük a bikákat. „A tehenek, melyek túlélték a szörnyű mészárlást, még mindig hősies mozdulatlansággal álltak helyükön…”, és védték borjaikat. A dögevőből emberré vált csúcsragadozó vadász mértéktelen pazarlása ez a természettel szemben. Az eszkimó éppen úgy gyilkolt, mint a „nagy” fehér ember. Közben az expedíció vezetője szüntelenül figyelte Aigo szellemi és lelki megnyilvánulásait, és mindent naplójában jegyzett. Egy alkalommal így fejezte be aznapi beszámolóját: „ha az ember természetét kutatjuk, az Ég titkait ostromoljuk meg.” Vajon a nagy kultúrákban is nem így születtek meg azok az ellentmondások, amikor vérszomjas isteneket szültek, akiknek egyre több emberáldozatot kellett bemutatni, míg végül a kihalás veszélye fenyegetett? Az ember teremtette istenpanteonban kik vannak többen, a vért, a termést, vagy a lemondást kívánó istenek?

Egyelőre volt egy megoldás a hajón összezárt, igen változatos képességű emberek összecsiszolódására. „Ebben a távoli, néptelen birodalomban mintegy magától megszűntek a társadalmi korlátok, melyek egyik embert a másiktól elválasztják. A nép egyszerű fia és az arisztokrata között nem volt már semmi különbség, emberek voltak valamennyien, részesei a dicsősségre történő expedíciónak…” Vagyis, előbb az emberek közötti nagy társadalmi különbségeket kellene ahhoz föloldani, hogy mindenki számára elfogadható közös isten, azaz egy biztos lelki kapaszkodó kialakulhasson, aki az állandó háborúskodást megszüntetné. Álom ez, olyan, amelyből szomorú a valóságra ébredés. A néprajzkutató, a szociológus, a történész, nem is sorolom tovább, tiltakozna a kiegyenlítés ellen, mert például, ha mindenki egyformán részesedhetne a bőség kosarából, miért farigcsálna az egyik fából húzható kocsit, míg a másik miért venne magának egy korszerű automobilt? Az asszonyok miért bíbelődnének hosszú téli éjszakákon a lyukhímzéssel, amikor ezt a programozható elektromos varrógépek erre beállítva, percek alatt elvégzik? A kommunisztikus ősegyenlőség nem életre való ideológia, marad tehát minden téren az előrébb vivő küzdelem!

Az expedíció vezetője összehívta az angol útitársakat, és Aigot dicsérve kérte őket, hogy tanítsák, foglalkozzanak vele, mivel rendkívül tanulékony. „Aigo kit a világ legszélső zugában hozott utunkba a véletlen, a legérdekesebb ember, akivel életemben találkoztam. Isten adta neki a létet, de mi, emberek, lényegesen jobbá tehetjük számára életét és egy kis önzetlenséggel ő rajta keresztül hazája mostoha viszonyain is enyhíthetünk.” „Mi emberek” − mondta a vezető, embert faraghatunk egy vademberből. Nos, ezért nem lehet az embereket „homogenizálni”, egy szintre hozni, mert még a jó szándékú segítségnyújtás mögött is titkolt lenézés mutatkozhat. A későbbiekben látni fogjuk, milyen hatása volt az eszkimóra a civilizálás. Az író enyhít is előbbi kifejezésén, amikor így magyaráz társainak: „Aigo nem játékszer, nem kísérleti nyúl, és az ő rovására senki se engedjen meg magának semminemű tréfát.”

Az eszkimót rávették, hogy ne társaival, hanem a matrózokkal legyen elszállásolva. Ezzel megindították az európai jellegű szocializációját. Nem volt nehéz, mivel a fehér ember közelében gyakran láthatta a főnök lányának fényképét, és kezdett meleg érzéseket érezni annak szemei iránt. Amikor a hajó egy nagy viharban bajba került és menekülni kellett róla, Aigo az élete kockáztatásával kihozta a vezető kiskutyáját és lányának fényképét, amelyet mint bálványt kezdett őrizni. Amikor a vihar elmúlt, és a jégtábláról ismét visszaköltözhettek a hajóra, úgy gondolta, hogy az elemek lecsöndesítését egyedül a fénykép szellemének köszönhetik.

A tél kezdett beállni, bár a hőmérséklet még nem süllyedt mínusz húsz fok alá. A jég hátán berendezkedtek az elkövetkező hónapokra. Aigo nagy tudásszomjjal igyekezett elsajátítani a civilizált fehér ember szokásait és nyelvét. Elsőnek két ronda szót tanult meg, amelyeket a matrózok leggyakrabban használtak, és úgy gondolta, hogy fontos szavak. Amikor megtudta, hogy ezeket nem illik kiejteni, fölháborodott, hogy az eszkimók nyelvében nincsenek ilyen durva szavak, miként kerülhettek bele a művelt európaiba? Csakugyan elgondolkodtató: hol kezdődik a barbárság, és mit szólna ma Aigo, ha a kortárs szépirodalom némelyikébe beleolvasna?

Szeptember végén már csikorgott a tél, és megkezdték a vadászatot, hogy egész télre legyen hús az asztalukon. Újabb fölösleges vérfürdőt rendeztek, a meglátott első csapat rozmár között. Az író bizonyítja, a XX. században miként történhetett meg, hogy fajok teljesen kivesztek, mások a kipusztulás szélére kerültek. „Az est leszálltával a három rozmár húsától megfosztott csontváza hirdette a véres havon az ember diadalát!” Istenem, milyen „diadal” az, amelyet lőfegyverrel, távolról, jégtorlaszok árnyékából, az ember orvul gyilkolva elkövet, több állatot lemészárolva, mint amire szüksége volna? Október 9-én a nap búcsút vett e rideg világtól, amelyet négy hónapra sötétségbe borított. Beállt a sarki éjszaka. A kutyák sem voltak különbek gazdáiknál. Ráértek, így azzal foglalkoztak, hogy eldöntsék, ki köztük az alfa hím bandavezér? A véres civakodás azzal zárult, hogy két gyöngébb ebet széttéptek. Nehéz igazságot tenni, hogy az élőlények között ki a jobb vagy gonoszabb: az ember, vagy a ragadozó állat?

Aigo ezt követően sikeresen csapdába csalta az óriási jeges medvét, de közben eltörte a lábát. Amíg feküdnie kellett, szüntelenül a fehér lány járt az eszébe, szinte beleivódott a szívébe, és plátói szerelem kezdte béklyózni. Angol barátja tartotta benne a lelket és igyekezett elterelni a figyelmét, hasztalan, hiszen az expedíció vezetőjétől a medve elejtésének fizetségéül, az eszkimó kérésére megkapta a fehér lány fényképét. Ez nem hagyta nyugodni, különösen akkor, amikor rádión keresztül meghallotta a fiatal szőke nő kellemes hangját. Apjával beszélt és kérte, hogy vigyen neki egy mókás eszkimót. A lány sem gondolhatta akkor még, hogy milyen kálváriát indított el.

Karácsony estén rövid szertartás után bőséges lakomát csaptak, majd a sok pezsgőtől berúgtak. „− Vajjon [így!], mindez hozzátartozik a keresztények ünnepéhez? − töprengett magában” Aigo. Az angolok „bármily lassan és óvatosan adagolták is neki a civilizáció vívmányait és a kultúrát, azok észrevétlenül mégis mételyezőleg hatottak tudatlan lelkére.” Közben Aigo lába rendbejött. Az angolok gyűjtötték az élő állatokat, az eszkimó pedig a fehér ember által eldobált különös tárgyakat: kiürült gyufás- és konzervdobozokat, kenőcsös tubusokat stb. Naponta meglátogatta a fogoly állatokat, különösen a jegesmedvét.

Fölépülése után Aigoban a fehér lány fényképének látványától egyre inkább elhatalmasodott az a megfoghatatlan érzés, amelyet az európai ember szerelemnek nevez. „Ma történt először, hogy ez a két különböző személy: a fetis és a szép nő összeforrottak Aigo képzeletében. A bálvány, amelytől félt és amelynek hódolt, és a szép nő, akit teste kívánt, nem tudta többé elválasztani egymástól.”

Eljött a tavasz, majd a huszonnégy órás nappalokkal a ragyogó nyár. A jég megolvadt és a hajó ismét kiszabadult börtönéből. Sir Basil, az expedíció vezetője, a fehér lány apja, egy júliusi éjszaka Aigoról ezt írta naplójába: „Szolgálatait akarom meghálálni azzal, hogy magammal viszem őt Angliába, és remélem, hogy az ottani tartózkodás hasznára fog szolgálni elsősorban neki, de közvetve népének is.” De, tette hozzá: „Mindenképpen el akarom kerülni, hogy boldogtalanságba döntsem őt.” A helyzet hasonló volt, mint Arszenyev kapitány esetében, aki a tajgából magával vitte Derszut az ismeretlen civilizációba, az orosz nagyvárosba.

Ahogy az elválás napja közeledett, a fehér lány szeme Aigoban egyre inkább ragyogni kezdett. Betöltötte szívét, és alig hagyott benne helyt otthon hagyott családja számára. Ő maga kérte Sir Basilt, hogy vigye magával a fehér ember országába. A vezető belegyezett, hogy lánya kérését: „vigyen magával egy kedves eszkimót”, teljesíthesse. Barátja, „Michael részvéttel tekintett boldog barátjára. Tudta, hogy ez a boldogság az elkerülhetetlen csalódás és szerencsétlenség csalfa előhirnöke csupán.”

Amíg a hajó sérüléseit javították a kikötőben, Aigo és társai hazamentek. Nagy örömmel fogadták őket, és boldog volt Inukkal, a fiával, a feleségével és anyjával találkozni. Az eszkimó néhány angol kifejezést használt. Ekkor az anyja: „Úgy éreztem, hogy valami furcsa, éles fájdalom szorítja össze szívét. A fia megváltozott. Olyan szavakat mond, melyek nem az ő szavai.” Amikor a neki rendezett ünnepi vacsorán elmondta tervét, hogy nem marad köztük, hanem elhajózik a fehér ember országába, döbbent és fájdalmas érzelmi kitörések követték a bejelentést. A csalódás tovább fokozódott, amikor a sátorban magukra maradtak és Aigo felesége szemére vetette, hogy büdös halszagú, és a kapott illatos szappannal bedörzsölve testét, igyekezett a szagát elfödni. Anyja akkor nyugodott bele a változtathatatlanba, amikor arra gondolt, hogy majd a távoli meseországban bontakozik ki fia egyénisége és pótolhatatlan tudásra tesz szert. Sir Basil és Michael barátja megijedek Aigo döntésétől, mert jól tudták, hogy csalódni fog a fehér emberbe vetett hitében, de már nem volt visszaút. Fájdalmas búcsúzás után elindultak.

A hosszú tengeri úton Aigo valahogy mérni kívánta az idő múlását, amelyet a fehér ember tudatosított benne. „Hosszú zsineget szerzett és minden reggel kötött rá egy csomót. Olyan napokon, melyeket valami fontos esemény emelt ki a többiek közül, még egy csomót tett a napot jelző csomó mellé.” Újabb bizonyítéka ez közös gondolkodásunknak és kultúránknak. Az indián kipu írástól Aigo csomóin keresztül, hosszú út vezet a zsebkendőnk sarkára kötött emlékeztető bogig. Amikor meglátták Európa partjait, Aigót átöltöztették angol ruhákba, amelyeket nehezen fogadott el és kényelmetlenül érezte bennük magát. Hősiesen tűrte, hogy levágják gondozatlan, hosszú haját. „Határozottan jóképű legény lett belőle.” A tükörben nézegetve magát, tudatosult benne a fehér lány iráni vonzalom, amely a találkozás közeledtével egyre fokozódott.

Amikor már a Themsén hajóztak, fölöttük elszállt egy ezüstös gépmadár, amelytől az eszkimó nagyon megijedt. Kezdődtek a „csodák” és a csalódások. A legnagyobbak közé tartozott, hogy a szeretett fehér lány nem ismerte meg, sőt közömbösséget mutatott Aigo iránt. Ekkor fölötlött benne, hogy „minden szép álomképe hazugság volt csupán? Lehetséges lenne, hogy minden hazugság ezen a világon? Talán a fehér leány maga sem egyéb, mint hazugság, csalás?” Végül kitört belőle: „− Túl nagy a zaj… Túl sok az ember… A fehér leány szelleme jobb, mint a fehér leány maga!” Aigo és Michael barátja közös szobát kapott Sir Basil házában. Az eszkimónak eddig ez az egy dolog tetszett igazán.

A nagy fehér lány és vőlegénye elkísérte Aigot, hogy bemutassák neki Londont. Nem értette, miért nyüzsög annyi ember az utcákon, amikor nem látott állatokat, amelyeket elejthettek volna. A vőlegény próbálta megmagyarázni neki, hogy itt minden üzlet és pénzért kapható, következésképen minden ember a pénz után lohol. Ebből vehet magának élelmiszert is, hogy éhségét csillapítsa. „− Ha az eszkimónak van elesége, ad belőle éhes testvérének − mondotta. − Nálunk nincs üzlet.” Az utolsó szó kétértelmű, hiszen nemcsak az üzletkötésről szól, hanem arról is, hogy minden fontos kelléket, amely a fehér ember fennmaradásához szükséges, boltokban kell pénzért megvásárolni.

Aigonak nagyon tetszett az addig soha nem látott ló. Meg is jegyezte, hogy a bőréből egész eszkimósátor is kitelne. Teljesen zavarba jött, amikor Madame Tussaud panoptikumában élőnek tűnő, de mozdulatlan emberalakokat látott. Elképesztette, hogy az eszkimók és kutyáik sem válaszoltak neki. Ahogy múltak a napok és hetek, „úgy szítta fel magába a civilizáció csodáit, mint a szivacs a nedvességet, és ha visszatekintett a múltba, fölényesen mosolygott első élményein és izgalmain.” Egyedül a fehér lány maradt meg bálványának. Honvágyat akkor érzett, amikor az állatkertben meglátta az általa befogott sarki állatokat. Jellemző, hogy milyen tárgyakat akart hazavinni: rágógumit, léggömböt, szagos vizet, fehér gyapjút, mely nem olvad el a szájában, mint a hó, autódudát és más haszontalanságokat. „Mikor Michael átnézte a listát, megállapította, hogy Aigo majdnem csupa olyan dolgot akar magával vinni, melyekkel becsaphatja tudatlan népét. Szóvá is tette Aigonak, hogy nem szép tőle, ha hazugságokkal akarja félrevezetni testvéreit. Aigo élesen tekintett rá… ő csak azóta törekszik rá, hogy népét becsapja, mióta a fehér ember országába jött. A fehér ember országában nagyon is sok a csalás és hazugság.” Végül így zárta gondolatait: „A »Kudloonite«^⁵ arra tanított, hogy a mások félelme hatalmat ad az embereknek és hogy a hatalom boldoggá teszi azt, aki gyakorolhatja.”

Amikor Aigo megszokta a civilizált életet és nem volt félő, hogy valami elképesztő dolgot visz végbe, Sir Basil tudományos szakemberek előtt bemutatta az eszkimó természetközeli képességeit, és nagy diadalt aratott, de utána megbetegedett és még karácsonykor is nyomta az ágyat. Egyszerre szeretett volna otthon, az övéi között lenni és itt, az új környezetében maradni. „Mit jelent mindez? Se a hazatérés, se az ittmaradás gondolata nem hoz hát békességet szívébe?” Utóbbi félmondattal arra az érzésre is utalt, amely a fehér lányhoz kötötte, aki nem volt hajlandó úgy törődni vele, ahogy szerette volna. Amikor rövid időre magára maradt, és hallotta a könyvtárszobából a lány hangját, kitámolygott és lement. Ott találta a nőt a vőlegényével intim helyzetben. Aigoban egyszerre megszakadt a lány iránti szellemi és fizikai vágyakozás. Így beszélt:

„− Láttam, hogy a fehér leány a szőke fiatalember ölelő karjaiban volt… Láttam, hogy ajkuk összeért, mintha összeforrott volna a lélekzetük. [Így!] Igen, ő is hazugság és csalás! A fehér leány is hazugság! Szerettem volna nem látni… de a szemeim láttak…”

„− Nagyon megbántam, hogy magammal hoztam szegény fickót… De ha már itt van köztünk, gondját kell viselnünk…”

Nagy tanulsága ennek a könyvnek, hogy érzékelteti, még a „vadember” sem csak testből és szellemből áll. Hiába áll a civilizáció alacsonyabb szintjén, mint a fehér ember, kultúrája van, amelyből lelke táplálkozik. A lélek pedig rendkívül érzékeny, az ember legbecsesebb része, amely az egész emberiség közös kincse, bárhová tartozzék is hordozója.

Aigo a következő reggelen egyedül maradt a fehér lánnyal, aki cigarettát adott neki és ez megköhögtette. Rohamát oldandó, whiskyvel kínálta, bár tudta, hogy ez tilos. Az eredmény nem is maradt el. Az eszkimó gyorsan becsípett. Nem volt többé ura tettének, és karjába zárta a nőt, aki védekezett, majd kiszabadulva az öleléséből vadul a férfi arcába vágott. „Lassan, egyszerűen beszélt, hogy Aigo minden szavát megértse:

− Olyan vagy, mint egy állat… érted?… Én nem vagyok szellem!… Érted?… Nem álmodtál tegnap… érted… Szeretem a fehér fiatalembert… érted? Mikka [Michael] hazudott!… érted? Mindenki hazudott!… érted? A fehér ember országában minden hazugság!… érted? Te állat, te veszett állat… érted?…

Milyen átalakuláson ment át Joan, amíg beszélt. Minden szó egy-egy új vonással gazdagította arcát. Az istennő megsemmisült, olyan volt, mint egy szilánkokra széttört bálvány. Helyén gonosz szörnyeteg lihegett, mérget lehellve [így!] Aigo lelkébe.”

Az előkelő angol család azonnal kiköltöztette Aigot és Mikkát az egyik kikötőnegyed szegényes szállodájába. Az eszkimó innen többé ki sem mozdult, magába temetkezett. „Aigot már csak egyetlen vágy hatotta át: visszatérni az anyjához, Olagához, aki majd újból eszkimót csinál belőle. Ő egyedül hozhat feledést elgyötört szívébe, ő egyedül gyógyíthatja meg sebektől vérző lelkét.”

Elgondolkodtató, és nem ismerem rá a megfelelő feleletet, hogy a magyarok milyen egyoldalú fölértékeléssel néznek az angolszászokra. Gróf Széchenyi Istvántól, a „legnagyobb magyartól” kezdve, menyi értékes emberünk volt anglomán, miközben utálják őket az írek, a skótok, a welsiek, nem sorolom. Apartheid, szipolyozó és durván megtorló, másokat lenéző, kifigurázó magatartásukért milliók szenvedtek; olyanok, is, akiknek − bár nem volt erősebb civilizációjuk, mint például az indiaiaknak −, de jóval nagyobb és változatosabb kultúrájuk. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a többi gyarmatosító európai nagyhatalommal szemben egyedüliek, akik a Brit Birodalomból Brit Nemzetközösséget tudtak formálni, és a gyarmataik függetlensége után, elsősorban kulturális téren össze tudták tartani a különböző népeket.

Az angol író számára volt egy különös dolog Aigo viselkedésében. Gondosan őrizte a fehér lány fényképét. „Igaz, hogy betörte az üvegét és tollkéssel kiszúrta Miss Joan mindkét szemét, de megsemmisíteni mégsem akarta a képet. Arccal a fal felé fordítva áll hát továbbra is a megcsonkított fénykép a szállodai szoba ócska íróasztalán. És Aigo minden reggel odalépett, kezébe vette és halkan beszélt hozzá anyanyelvén:

− Nem kell nekem a szemed, fehér leány, mert hazudott. De megtartom a testedet, hogy átkot hozzon az ellenségeimre!”

Még a civilizáltabb népek esetében is ismert és gyakorlott a fekete mágia, amelynek egyik módszere, hogy annak az embernek a fényképét, akit büntetni kívánnak, megcsonkítják.^⁶ Úgy gondolják, hogy ezzel elveszik védekezési lehetőségét, vele hatalmukba veszik, birtokolni fogják erejét, és bosszút állhatnak rajta. Ennek egyik legfontosabb módszere, ha megvakítják, mert nem látja többé körülötte a világot, és ez az egyik legkiszolgáltatottabb állapot. Dömötör Tekla néprajzprofesszort idézem: „Ma inkább a gyűlölt személy fényképe segítségével történik a rontás. Magam is találkoztam néhány évtizeddel ezelőtt saját fényképemmel, ahol mindkét szemem ki volt szúrva. Már régen a sírban nyugszik az a nyugat-dunántúli asszony, aki ezzel a »hazai recepttel« igyekezett engem megrontani.”^⁷

Föltételezhető, hogy ezzel a tőle elvitt adatokat védte, és azt kívánta meggátolni, hogy a kutató máskor ilyen céllal meglátogassa. Hasonló példát családunkból ismertem. Apámnak volt egy legénykori festőművész barátja, aki anyámat, az egyszerű varrólányt lenézte, és igyekezett cimboráját erről a házasságról lebeszélni. A két férfi közös fényképet készíttetett. Anyám a művész portréját egybekelésük után apám mellől ollóval kivágta, és szétdarabolta, hogy ezzel még az emlékét is megsemmisítse. Mindez Magyarországon, a XX. század első felében történt. Nem kell csodálkozni, hogy a természet gyermekének cselekedetében ugyanebben az időben hasonló jelenség tükröződött. Ez is az emberiség egyazon kultúrájára utal.

Február elején a hajó elindult Aigoval és Michaellel Grönland felé. Mint a tolvajok, éjszaka osontak ki a fővárosból, senki sem kísérte őket. Itt van a fehér ember újabb kritikus cselekedete. Aigo, aki vademberként hagyta ott hazáját és családját, hogy furcsa paprikajancsiként vizsgálgassák és mókázzanak vele, és aki végül is a számára ismeretlen alkohol hatása alatt sem követett el akkora bűnt, hogy ennyire eltaszítsák maguktól, mégis, amikor a játéknak vége volt és megunták, terhükre lett, mehetett. De mit várnánk? Maga a fehér lány beszélte el, hogy náluk minden hazugság! A sors néha kiegyenlít. Michael a hajón rövid újságcikkből tudta meg, hogy a fehér lány és a szőke fiatalember között megszakadt a kapcsolat, és Miss Joan nagynénjével Kanadába költözött.

Amikor Grönlandon eljött a búcsú órája, Michael segített barátjának összecsomagolni. A fehér lány fényképét „Aigo egykori kék öltönyének ráncai közé rejtette arccal lefelé és a csomagot jó szorosan összeszíjazta. Közben gúnyosan mosolygott. − Most aligha szabadítja ki magát Lady Joan! − gondolta…” Emlékezzünk csak az 1956-os forradalmunk megtorlását követő elföldelésre, amikor a kivégzett hősöket gyakran szögesdróttal összekötözve, vagy zsákba préselve, arccal lefelé helyezték gödreikbe. Féltek a szellemüktől. Nehogy fölfelé szállva, visszajusson hóhéraik közé, csupán a föld gyomra felé maradjon „utazási” lehetőségük. Az ateisták a legbabonásabbak, mert nincs igazi lelki kapaszkodójuk. Kiderült, hogy a szokás a cári orosz munkatáborokból volt ismert. Ki tudja, meddig mehetünk a történelembe visszafelé, és meddig közvetíthetjük a távoli példákat, míg egy közös eredőre jutunk: a hatalom megtartása során az emberi gyöngeségből eredő rettegésre.

Aigo, mielőtt a fehér ember országából magával hozott kacatokkal telirakott szánkóra lépett, az egyetlen ott szerzett barátjának mellére ütött, majd búcsúzóul ezt kiáltotta neki angolul: „− Ég veled! − és ezek voltak az utolsó angol szavak, melyeket életében kiejtett.” A szán a pihent kutyákkal elindult. Aigo „halkan dalolva mindig csak előre nézett. A múlt meghalt a számára. Most tavasz volt. Előre! Előre!…”

Attól kezdve, hogy kitavaszodott, Aigo anyja minden nap fölmászott egy magaslatra, hogy kémlelje, mikor jelenik meg a fia? Midőn meglátták egymást, futottak és összeölelkeztek. Anya csak egy van és az anya nem más, mint egy hús-vér nagy Szeretet, az egyetlen emberi energia, melyért érdemes élni, mert ez még a halálon túl is melegít.

− Ennél többet nem is kérek, ennél nagyobbra nem vágyom! − suttogott Olaga és lelkét ismét elárasztotta az édes béke.”

Aigot ünnepelte az egész kis közösség. „Az idő azonban múlt, a tavasz nyárba, a nyár őszbe fordult és lassacskán feltolakodtak lelkében a civilizációból magával hozott emlékek. Szinte öntudatlanul összehasonlításokat tett, melyek siralmasan ütöttek ki anyjára, feleségére, sőt fiára nézve is. Milyen nyomorúságos is az otthona! Milyen szegényes és milyen piszkos! Milyen elszomorító barátainak a tudatlansága! Milyen kevéssé tetszetős a hitvese, Guinana! …kezén durva a bőr és életmódja olyan, akár az állaté.”

Már a tetűt is észrevette, pedig az a tisztátalanság és zsúfoltság mellett a hideg éghajlatok teljesen szokványos emberi élősködője. Minden olyan közösségben otthonos, ahol a meleg miatt kénytelenek ritkán fürdeni, ruhát cserélni, és az emberek szoros közelben élnek a test melegének egybetartása miatt. Fogolytáborokban játszadoztak a tetűvel, figyelték, hogyan igyekszik a legközelebbi meleget kisugárzó ember felé. Ezek a vérszívók ott vannak a hó-, barlang- és putri lakásokban, sőt legújabban már a polgári iskolaközösségekben is rendre megjelennek.

A legnagyobb baj ott kezdődött, hogy összehasonlításokat tett a fehér ember és a saját helyzete között. „Egyre égetőbb vágyat érzett, hogy viszontláthassa a lombos fákat, a zöldellő füvet, London nagy házait, és népes utcáit, a civilizáció nyüzsgő életét!” Egy nap, amikor anyja és hitvese nem voltak a sátorban, és a föltámadó vihar jelezte, hogy közeledik a tél, nem bírta tovább hordozni lelkének és szívének egyre súlyosbodó terhét. Magához vette a fehér lány elrejtve tartott, kiszúrt szemű fényképét. „Most nem szabadulhat a fehér leány!” Énekelve távozott. „A szél tovább dúdolt és a sűrűn hulló hó csakhamar eltakarta Aigo távolodó alakját.” Amikor kitavaszodott, és Aigo még mindig nem tért vissza, anyja minden nap hiába kereste. Egyszer jégtáblát sodort a partra a szél, amelyen égre nyitott szemmel meglátta ráfagyott fiát. „Födetlen fejjel feküdt, éppenúgy [így!], mint egykor, mikor Olaga először rátalált… Lerogyott a földre és éppolyan mozdulatlan volt, mint a fia.”

Amit a civilizáció elrabolt tőlük, a halál visszaadta. A magyar népmesében a szegény legény és a gazdag leány nem házasodhatott össze a társadalmi különbségek miatt. Önemésztő halálukban virágként egyesülhettek.

1 Igen büszke voltam arra, hogy ez a kötet a második világháború végén, amikor még sem írni, sem olvasni nem tudtam, már ott volt Körmendy Ferenc nagyapám könyvtárában, és esténként, mécses világánál Terka nagynéném fölolvasta. Ki kellett írnia az eszkimó szavakat, amelyeket megtanultam, és még gimnazista koromban is ezekkel szórakoztattam osztálytársaimat. Olyan mélyen hatot rám a nyugati rasszizmus, amellyel népemet máig sújtják, hogy amikor 2008-ban újra olvastam a nehezen beszerzett, agyonolvasott könyvet, még mindig szinte szöveghűen emlékeztem nem egy mondatára.

2 Itt hívom föl a figyelmet arra, hogy a mai helyesírástól alaposan eltérő, általam többnyire [így!] megjegyzéssel jelölt szavakat, kifejezéseket a könyv kiadásának időszakában − ahogy még én is tanultam a korabeli helyesírást − valóban így írtuk. (A korai bevésődést későbbi tanulással nehéz kigyomlálni, mert ösztönös követési móddá vált bennem, és nem egyszer rajta kapom magam, hogy még ma is a régi írásmódot követve, helyesírási hibát követek el.)

4 A második világháborúban Sztálingrád ostroma alatt, vagy a szintén körülzárt Leningrád kiéheztetett lakossága közül sokan szintén kannibalizmusra kényszerültek.

6 A másik módszer, ha a megbüntetendő személyt helyettesítő rongy- vagy viaszbábut készítenek. Ezt „fölakasztják, hogy megfulladjon”, fontos testrészeit levágják, vagy átszurkálják. Ilyen leírást lehet találni Mihail Sadoveanu: A balta című kisregényében (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972.), a 294. oldalon.

7 Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina Kiadó. Budapest, 1981. 145−146.

Ainswort Morgan: Man of two worlds