Imre Lajos grafikusművész kamarakiállítása

a hódmezővásárhelyi református Ótemplomban

Imre Lajos ősi református, értelmiségi családban látta meg a napvilágot. Nemcsak az egyetemen tanult szakmájában tartott ki, hanem képzőművészeti alkotómunkája is töretlen maradt. Szülőhelyén, Hódmezővásárhelyen, a város legrégebbi téglaépületében, a műemléki védelem alatt álló, 2012-ben felújított református Ótemplomban rendezett kamarakiállításának 2013. június 30-án történő megnyitásával tisztelte meg gyülekezetünket és barátait. Három év különbséggel, a legnehezebb kommunista időkben végeztünk az akkor már állami Bethlen Gábor Gimnáziumban. Akkor még itt lengett a középiskolánkban menedéket nyerő nagy írónk, Németh László szelleme, de róla beszélni sem volt szabad.

Érettségi után ebben az időben kitörni egy értelmiségi, vagy egy "E"-gyéb minősítésű diáknak, ahová én is tartoztam szinte lehetetlen volt. Imre Lajos azok közé tartozott, akiknek a jó Isten szülei által mindkét ágról olyan kiváló tehetséget adott, hogy fölvették a Műszaki Egyetemre.

Amikor Lajos barátomat megkértem, hogy a tárlatát megnyitó, bevezetőmhöz családjáról és önmagáról adatokat küldjön, a következő remek szöveget adta, amely számomra is több, e nagy család múltjába betekintő, eddig ismeretlen tényeket tartalmazott.

"Családom mindkét ága különböző időben Erdélyből származott" - írta. - "Az Imre család ősei már a 18. században, a mai Hargita megyéből, a Felső Tisza-vidékre kerültek, de mindig akadt családrész, amelyik visszaszármazott.  

Anyám ága, a Szabó család Erdélyben maradt, édesanyám Kolozsváron született. Mindkét családban jelentős számban tanárok, lelkészek voltak. Egy magyar és egy lengyel ősöm  az 1848-49-es szabadságharcban is komoly veszélyeket kockáztatva vett részt.

A 20. században  mérnök  családtagokkal egészültünk ki, apám is az volt. Anyai déd- és nagyapám a Kolozsvári Kollégium tanáraként dolgozott. Apai ágon e két nemzedékbeli előd a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumot  igazgatta, míg Nagyapám testvére: dr. Imre József a vásárhelyi Erzsébet Szemkórház alapító orvosa volt, aki innen Kolozsvárra került, és az Egyetem szemész professzorának nevezték ki.

Én a budapesti Műegyetemen 1960-ban hidász mérnökként végeztem. Összesen 50 éves hivatalos munkám zöme is kifejezetten a hidakhoz kötődik, bár néhány könyv illusztrálása - pl. a "Boltozott hidak a Kárpát-medencében", és egy-egy megye hídjait bemutató kötetek is - ide sorolhatók. A művészeti érzéket  talán édesanyámtól örököltem. Művészeti tanulmányokat egy évig a  Művészeti Szakközépiskola esti tagozatán, az egyetem után kezdtem, majd a budapesti I. kerületi Ferenczy István körben,  Luzsicza Lajosnál, és a tokaji Amatőr Táborban, Karsai Zsigmond  irányításával folytattam.

Rajzaimat nyaranta Kolozsváron, az ott élő nagybátyáimmal megmutattuk Erdély neves - a kínaiak által is pozitívan értékelt - grafikusának, Gy. Szabó Bélának, aki végül, fa-dúcanyagot és vésőt adott a kezembe, azt mondván: "erre holnapra kérek valamit!"

1967-ben  bevezetett a fametszés "tudományába". Ettől kezdve máig mintegy 330 fa- és linómetszetem készült. A linómetszésben és a művek alkotási folyamatában személyesen ő tőle és Kós Károlytól tanultam sokat. Ennek köszönhető, hogy 1977-ben felvettek a Művészeti Alap tagjai közé.

A kínaiak által "tusfestménynek" nevezett ecsetrajzra is Gy. Szabó Béla beszélt rá. Azóta ezzel is elkészült - részben önálló mű, részben könyv-grafikaként - mintegy 300 munkám. Természetesen a felsoroltak alapja mindig ceruza-vázlat volt. Ennek fontosságát  Kós Károly külön hangsúlyozta. Ezek száma immár mintegy ezer darabra tehető.

Önálló kiállításom eddig 34 nyílt, ezek közül csak a 2011-es aradi volt a jelenlegi magyar határainkon túl. Illusztrációim mintegy 18 könyvben jelentek meg. Utoljára az "Áprily tanár úr"  című könyvben,   Kolozsvár-budapesti kiadásban, 2011-ben, amelyet a költő tanári működésével kapcsolatos visszaemlékezésekből és tanulmányokból állítottunk össze.

Amikor tehetem, grafikáimból kiállítok a Vásárhelyi Őszi Tárlaton.  Az ún. "kisgrafikai" munkáim, - elsősorban az ex librisek - megtalálhatók belga, holland, olasz, lengyel és japán közgyűjteményekben is.

Grafikáim témájaként legszívesebben hazai és erdélyi, néha külföldi tájakat, műemlékeket  igyekszem megragadni. Portrét, olaj- és akvarellképet eddig mindössze néhányat készítettem."

Imre Lajos iskolatársam itt fejezte be a magáról és munkáságáról írt sorait. Első benyomásom az volt, hogy milyen boldog ember lehet az, aki nemcsak ismerte Kós Károlyt, hazánk és Erdély 20. századi "nagy szentjét", hanem személyesen tőle is tanulhatott. Attól a reneszánsz jellegű polihisztortól, aki mindig felsőfokon abban a tárgykörben alkotott maradandót - legyen az épület, dráma, vers, grafika, könyvtervezés, könyvszerkesztés és kiadás, tanár és politikus -, amelyre a hazának éppen szüksége volt, és a csalárd Európának ki akarta fejezni véleményét, hogy a magyar szellem Trianon után is magasan szárnyal.

Gy. Szabó Béla grafikusművész neve hasonlóan jól cseng a képzőművészetben, különösen itt, Hódmezővásárhelyen, a magyar képzőművészeti iskolák egyik fellegvárában. Ferenczy Miklós szerint "Alkotóművészetén félreismerhetetlenül ott találhatók az expresszionizmus jegyei: a szerkesztett fénynyalábok, a célszerű komponálás, kiegyensúlyozottság belső logikája, a tér lehetőségeinek a végtelenségig való kihasználása és a természethez való kötődöttség. A természet továbbra is elsődleges helyet foglal el metszetein." Gy. Szabó Béla nem véletlenül volt Imre Lajos tanítója, hiszen ezeket a nemes művészeti jegyeket az ő grafikái is fölvillantják, anélkül, hogy eredeti egyéniségét föladta volna.

Vázlatosan beszélnem kell arról a három grafikai műfajról, amely Imre Lajos művészetének megértéséhez és elismeréséhez szükséges. Elsőnek a magasnyomású metszetet említem, legyen az linó- vagy fametszet, amelyet ő alkot, és előre látnia kell a kész kép megjelenő oldalát, miközben annak negatívját készíti el. Ennek során ugyanis a képet hordozó felület kiemelkedő részeiről kerül a festék a papírra, a mély részeket véséssel alakítja ki.

Imre Lajos ennek a technikának két típusát műveli. Egyiket "kisgrafika" névvel jelölik. Ehhez ma már nagyon sok archaikus és modern eljárással készülő soksorosított rajzolt, vésett, karcolt, festett műalkotás tarozik, ma legmodernebb ága a számítógépes grafika. Összefoglalóan azt kell jeleznem, hogy nem elsősorban a műfaji sajátosságok döntenek a kisgrafika meghatározásánál, hanem a méret. Minél kisebb egy kép és művészi értékkel minél több felületét dolgozzák ki, annál értékesebb, hiszen jóval nagyobb kézügyességet igényel. Ma már mikroszkóp alatt is készítenek műalkotásokat. Imre Lajos grafikái zömében nem terjednek túl az A5 méreten, valamivel nagyobbak a ceruzarajzai és a tusfestményei, de kisebbek az ex librisei.

Az ex libris külön művészeti értékké nőtte ki magát. Jelentése: az X. Y. "könyveiből való". Eredete az európai középkorba kezdődik, amikor a nagyon drága, kézzel írt és festett kódexek díszlapján, valamelyik sarokban a tulajdonos címere jelent meg, a folyondárkeret alsó szárában. A címernek attribútumok, általánossá vált címerjelképek formájában tükröznie kellet a személynek és családjának legfontosabb tulajdonságait. Ezekből fejlődött ki a mai értelemben vett kisgrafikai ex libris, amelyek jelmondatot is tükrözhetnek.

A korszerű ex libriseket a könyvek belső táblájára ragasztják. Az első ilyen kisgrafikák Wolsey angol bíboros és W. Prckheimer könyveibe kerültek. Ennek a műfajnak is nagy mestere volt Albrecht Dürer 1511-től. Ugyancsak a 16. században jelent meg az első magyar ex libris Teilnkes János pozsonyi kötetiben. Ezek kizárólag latin nyelvűek voltak. A 19. század végén az ex libris, a gyűjtőik révén robbanásszerűen terjedt el. Ezen kisgrafikáknak nagy a könyv- könyvtártörténeti és családtörténeti jelentősége, nem beszélve történelmi és művészeti megbecsülésükről. Elsősorban a "témás, szimbólumos" grafikák terjednek. Olyan kiváló művelői voltak, mint Zichy Mihály, Barabás Miklós, utóbb Szántó Tibor vagy Kass János, és sokan mások. Az ex-libris alkotók zöme könyvillusztrátor is.

Elgondolhatjuk, Imre Lajosnak e neveket olvasva, jól feladták a leckét, hiszen aki mind ex-libriseket mind könyvillusztrációkat készít, ahogy ő is ezeket műveli, lépést kell tartania a nagy elődökkel. Kiállító művészünk "állja a sarat"! Aki Gilyén Nándor - Imre Lajos gyönyörűséges "Erdély népi építészete - Kölcsönhatások" c. kötetét olvassa, és benne a 65 ecsetrajzot nézi, vagy saját kötetének, a "Boltozott hidak a Kárpát-medencében" 88 ecsetrajzát szemléli, talán hiába járta végig Erdély házait és hazánk épített hídjait. Ezekről az illusztrációkról ugyanis olyan részleteket és összefoglaló képeket nyer, amelyek láttán rá kell jönnie, hogy az épített környezetben lévő mestermunkákból más és kevesebb maradt meg benne, mint amit a grafikusművész bemutatott.

Az ótemplomi kiállítására nem sok, de válogatott anyagot hozott. Ezek témája szerint láthatunk tájképet, műemlék építményeket, néhány portrét és főleg "témás" ex-libriseket. Földrajzi tagoltság szempontjából a csehországi "Pardubice" az egyetlen, amely a Kárpát-medencén kívüli ábrázolása. A többi grafika témájában hazai és erdélyi eredetű.

Nem régen emlékeztünk a trianoni tragédiára. Hazánk elveszette területének kétharmadát és népességünk fölbecsülhetetlen hányadát, mert az emberi veszteséget nem lehet számokkal kifejezni! Kétségtelen, a legnagyobb veszteségünk Erdély elszakításával történt. Hazánk ezen része gazdaságilag, történelmileg, valamint műemlék tekintetében a legnagyobb és pótolhatatlan veszteségünk, nem beszélve arról, hogy "maroknyi székely porlik mint a szikla"!

Imre Lajos grafikáin megjelenik Kolozsvár, Marosvásárhely, a Királyhágó, a Hargita, Énlaka, Kolozsmonostor és Segesvár arculatának több ékköve. Szívbemarkoló élmény állni a képek előtt. Föltoluló mély emlékek lepnek el a képek láttán. Feleségemmel házasságunk elején jártuk végig Erdélyt, gyakran úttalan utakon. A Farkas utcai református templomban mindent fölemésztő lángnyelvek gyúltak bennünk. Már Wass Albert kiváló verse sem igaz, hogy "csak a kő marad?" Amerre jártunk templomaink, váraink, kastélyaink, évszázados kúriáink romokban, vagy a köveiket már el is hordták, és az alapjukat gaz borítja.

Az egyik faluban idős asszony jön felénk. Megállít. Látja karikagyűrűinket. Rimánkodva kéri, adjuk el. Unokái évek óta várják házasságkötésüket, de nincs gyűrűjük. Itt, ahol valamikor aranyat bányásztak, nem lehet nemesfémet kapni, és hagyományukat, hogy a házastársi hűség összetartásának jelképét ne tudják a lelkipásztoruk előtt egymás ujjára húzni, nem akarják megszegni.

Feleségemmel összenézünk. Nem beszélünk, csak lehúzzuk és átadjuk gyűrűinket. Nekem azóta sincs másik, de egy fiatal pár összeházasodhatott. Amikor a határ felé tartunk és elhagyjuk az utolsó magyar falut, egy fiatalasszony meglátja kocsinkon a magyar rendszámot, majd kiabálva szalad utánunk: "Ne menjetek el! Maradjatok itt!" A testünk fut tovább. Félévszázad múltán Imre Lajos erdélyi grafikái láttán lelkünk még mindig sebes és fölbuzog belőle a vér.

Tovább lépve, az újabb paravánokon a megmaradt kis haza ismerős tájai, a Budai Várban a Buzogánytorony, Velence, Martonvásár, a hortobágyi Kilenclyukú-híd után a mi legbelsőbb hazai tájunk következik. Mártélyról a Hegedűs-tanya részlete tűnik elő. Boldogtalan lakói mind itt pihennek, a kis temető zugában, ahol már csak fejfájuk maradt. Éppen az előző héten hajtottunk fejet előttük.

Szeretett szülővárosom képei előtt állok. Vakköz régi házai. Ótemplomunk, ahová anyám és nagyszüleim kisgyerekkorom óta, vagyis éppen hetven éve vittek, és azóta is töretlenül ez a gyülekezetem. Föltűnik a Bethlen Gábor Gimnázium, amelyben ifjúvá érésem legnehezebb éveit éltem át, egy ránk kényszerített diktatúra megannyi átkos súlya alatt. Imre Lajos az épületet nem a szokványos, főbejárati homlokzata felől ábrázolta, hanem a Szőnyi Benjámin európai hírű, 18. századi lelkészünkről elnevezett utcarészletét, ahol az emeleti ablakfülkéből Bethlen Gábor arca tekint a szétvert gazdaházairól egykor híres Oldalkosár utcára. Ide a török hódoltság után, a bujdosásból visszatért őseink először telepedtek le.

Nem véletlen, hogy Imre Lajos képein Bethlen Gábor fejedelem még egyszer, már nemcsak nevével, hanem a születésének 400. évfordulójára késztett kisgrafikai sorozatával tűnik föl. Az sem, hogy Sárospatak, megannyi magyar főúr, kitűnő tanár és remek tanítványok sorának emlékét őrző Alma Materének 10 ex librissel ábrázolt képe szintén itt látható. Az 1592-ben született, magyar származási gyökerekkel bíró, első modern pedagógus, a morvaországi Comenius, a sárospataki Református Kollégiumban is tanított.

Ahogy nézem ezeket a tenyérnyi kisgrafikákat, köztük Kós Károlyét, elgondolkodásra késztet, hogy egy ilyen kis felületen óriások szellemének megjelenítése micsoda történelmi- és emberismeretet igényel. Mennyi tudás, olvasottság kell ahhoz, hogy valaki bátorságot érezzen magában őket ábrázolni, és micsoda gyakorlott kézügyesség, amely képes egy családi gyufásdoboz nagyságú felületen fölvillantani értékeiket.

Igazán akkor tárul föl Imre Lajosa grafikai világa, ha a tájképei között megnézzük a Tisza-partján élő füzest, vagy azt a varjúsereget, amely a kép központjában szemel a földön. Valamennyi ábrázolása mérnöki pontosságú, kiművelt grafika, de nem tervrajz, nem hideg számítások alapján készült. Épületből, hídból, portréból, tájból és a máshol a halál madarának ábrázolt varjúseregből is valami kellemes, belső meleg sugárzik. Nem árad, akár az érzelmekre hatni akaró tucat alkotások teszik, hanem, mint késő ősszel, amikor alkonyodik, észrevétlenül ereszkedik ránk a köd, úgy lepi meg az ember szívét. Csakhogy bennünk nem homályt fejleszt, hanem világosságot, amely - útban Isten felé - az érett nemzedékben kiolthatatlanul megmarad. Nem tolakszik, nem akar sem fölrázni, sem nevelni, hanem ajándékot szeretne adni. Egy jóleső emberi sugárzást, amelyhez nekünk kell antennánkat kinyitni, hogy fogjuk az adását.

Tárlatnyitó beszédemet, amely előtt megtudtam, hogy egyik kedves, több évtizede lelkipásztor barátom, a szintén kiváló képalkotó Zakar Ödön az előző napon, 82. évében már Jézus mellől látja e kiállítást és hallja szavaimat, kiejtette kezéből az ecsetet, de íme, itt egy másik ember, aki továbbviszi a hagyományt, és ezt Hódmezővásárhelyen, 2013. július 3-án vetettem papírra.

Szenti Tibor

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!