|
Írásomat Eifert János fotóművész barátomnak ajánlom!
A FOTOGRÁFIA KÖLTŐJE Test, Tánc, Természet, Hit, Művészet, Tudomány: a művész lelke.
Előzmények A művész a haikuba tömörített vallomásait 2016. február 13-án tárta fel Hollós Lászlónak, a Duna Televízió „Szerelmes földrajz” című műsorában. Előbb a három T-t, majd nagy életigazságait, amelyek gyakran nehéz, máskor kinccsel teli életét vezérelték. Ezeket így lehetne párosítani: test és hit, tánc és művészet, természet és tudomány. Elgondolkodtam. Vajon most, amikor fölbolydult a világ és megindult a visszatarthatatlan népvándorlás, mindezt a filozófiát hogyan sodorhatja el a türelmetlen életminőségek változtatása? Bennem él világot bejárt képe, a „Kertész keze”. Öreg, ráncos, kérges, a föld sarát magába szívó két tenyér között kicsi palántát véd a láthatatlan személy. Talán az arc nem fontos, hiszen lenyomata ott van a kezén, mint árulkodó portrén, mert karaktert tükröz ez is. Valószínű, hogy az ember, már nem is magának ültette a magot, amelyből a növény kikelt, hiszen meg sem éri, hogy termést hozzon, vagy fává növekedjen.
Egy kisméretű zsebkamerával járta be a távoli országot, ahol megpillantotta a népi viseletben ránk néző, bájos kislányt. Lehet őt elfelejteni, amikor beleégett lelkünkbe és magunkkal visszük majd az ismeretlen világba, ahová eltávozunk, ahol nőként ránk mosolyog és helyünkre vezet?
Mekkorára növekedett az a gyermek, akit moderntáncos édesanyja lábujjhegyén egyensúlyozva a magasba tart? Követi-e szülei példáját és híres táncművész lesz, vagy az élet sűrűjében álló világfa lobjában más ágra ülve érleli majd a jövendő gyümölcsét?
Nem sorolom tovább mélyre ható és magasan szárnyaló fotóinak fölbecsülhetetlen sorát. * Bölcsességei Eifert Jánossal más-más utakon járva, együtt öregedünk, de nem vénülünk! Közös kalandunk valamikor fiatal házas korunkban kezdődött. Ő már akkor is tudta, hogy mit szeretne elérni és merre visz az útja. Arra már nem emlékszem, hol találkoztunk először. Az bizonyos, hogy csöndes, kellemes nyár eleji hangulat volt azon a délelőtt, amikor a Tisza mártélyi állóvizén eveztem egy halászladikban. A holt ág folyó felöli végét már ellepték a vízi növények, és lefogták a járművet. Keményen kellett húznom a lapátot, hogy utat vágjak és haladjak előre. Hamarosan csobogást hallottam magam mögött és hátranéztem. Egy magányos, barna fürtös legény úszott a lassan összezáródó hínártömegben. Letettem az evezőt és megvártam. Perc sem telt el, amikor kissé lihegve rákapaszkodott a csónak oldalára, majd könnyű mozdulattal, amint táncos sétál a közönség számára szinte láthatatlan, vékony kötélen a mélység fölött egyensúlyozva, átlibbent és lehuppant előttem. Félrecsapta víztől csöpögő haját és kedves mosolyával feltűnt János barátom arca. Köszönt, majd felém fordulva leült a ladik középső ülésén.
A hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban Eifert megjelent könyvéről beszélgetünk 2008. május 16-án (Fotó: A könyvtár tulajdonában.)
Másnap Szentiék kertjében, János állványról időzítve készítette
Örömteli üdvözlés után mély csönd állt be, csak a költő madarak gyors repülése és csicsergése volt minden hang, amely körülvett bennünket. Nem kellett magyarázkodnunk. Olyan természetes volt, hogy ismét hazajött, és itt van az Isten háta mögött, ahol a horgászok már a partról sem láthatnak bennünket. Hosszú távollét után mindig ideérkezik, hogy pihenjen, és Földanya leheletéből feltöltekezzen. Közben a nap emelkedni kezdett, és a magas ősfák árnyéka összezsugorodva, szabad utat nyitott a szemet kápráztató sugaraknak. Bőrünk tüzelni kezdett, miközben a langyos víz hívogatóan vonzott magához. ― Ússzunk egyet, különben fölégünk ― mondtam a barátomnak. Válasz helyett mindketten kiléptünk a fürdőnadrágból és azonmód csupaszon ― ahogy több, mint két évtizede elhagytuk édesanyánk áldott testét ― belebuggyantunk a csöndes, álló vízbe. ― Jó, hogy itt nem követnek gyanakodó pillantások, még félreérthetnék a helyzetet ― szóltam. ― Csak a sötét fantázia szülhet ilyen kíváncsiságot ― válaszolta. ― Különben sem látni, mást, csak két egymás mellett lebegő fejet. ― Érzed ezt a szabadságot, amikor minden porcikádat a víz simogatja? Van ennél nagyobb életöröm? Milyen boldogok lehetnek a halak, hogy egész életüket ebben a nagyszerű őselemben tölthetik. ― Talán, ha repülnénk ― válaszolta. ― De az emberi testet a természet nem erre méretezte. Vagy valamilyen fölfelé zúgó fémszerkezetbe zárva suhansz a felhők között, esetleg a szélben virtustáncot járó ernyő alatt libegsz a föld felé. Maradjunk csak itt a víz és föld világában. Minket Isten ide alkotott. A Bibliában is azt írták, hogy Ő a saját arcmására teremtett bennünket. ― Hiszen az Alkotónk láthatatlan, tehát nincs teste. De nem is szellem, hanem élő valóság. ― Ez az! A mi világunk viszont a testhez köt bennünket. Mondd, van ennél szebb forma? Itt lehet igazán azt érezni, hogy Isten valamiképpen hasonlíthat ránk. Nem áttűnő lélek csupán, hanem egy másik világban érezhető természetes valóság. Mindez Hit kérdése. Te hiszel? ― Hiszem, hogy hit nélkül nincs teljes emberi élet. Számomra ez lelki kapaszkodó, amely mély gödörből, a lehúzó iszapból is fölemel. ― A férfi testet magunkon viselve látjuk és tapasztaljuk, hogy ez is egy csoda. De nem véletlen, hogy az Atya mellénk teremtette a nőt. Nézd csak meg a finom, kerekded formákat, a sugárzó arc báját. A kacér szemeket, a hívogató karok ölelését, a feléd tartó tétova lépteket, amelyek bíztatásra várnak. A vállára omló haj élő szövetét, amelyben egy szál rózsa, masni, vagy belefűzött gyöngysor esdve hívogat és föllebbenti előtted a vágy finoman szőtt függönyét. Ettől kezdve érzed, hogy szárnyalsz, mert eljöttek azok a pásztorórák, amikor tested többé már nemcsak a tiéd, hanem megosztottad egy másik érző emberrel, aki boldog veled és számodra ez a világ legnagyobb öröme. Figyeld csak! ― kiáltotta, és a víz tükrére mutatott.
„Kép a képen ― testre vetítéssel”, egy előadásának élő felvétele (2015)
Egy sulyom kezdett kiemelkedni. Rajta parányi nő kuporgott. Egyre növekedett és óvatosan fölállt, hogy csupasz testéről gyöngyözve gördüljenek le a vízcseppek. Lassan körülfordult, hogy a nap simogató ölelése átfogja egész lényét. Karját föltartotta, ujjaival a magasba mutatott, majd kezét mellmagasságban hirtelen leengedte, és hívó ölelésre kitárta. János mellé ugrott és alakja hozzá formálódott. Mindketten egymás felé meghajoltak, majd barátom finom mozdulattal megfogta a nő kezét és kezdte körbe forgatni. Lehetett érezni, hogy a bájos tünemény könnyű, akár egy felröppenő gondolat tollpihéje, míg a férfi erős, és ölébe véve egész családot képes megtartani. Táncolni kezdtek. A forgások, ugrások közben eltávolodtak és közel kerültek egymáshoz, ahogy a pár hétköznapi életében is vannak ritmusosan, vagy kiszámíthatatlanul változó mozgások. A lány már a levegőben volt és talán szárnyalt, mint a darvak ― amikor hosszú téli útjuk után tavasszal visszatérnek fészkükbe költeni ―, majd belesimult táncosa karjai közé, aki átfogta, szorosan tartotta és úgy pörögtek, mint napozó bőréről a rászáradt homokszemek. Csak a tiszta tánc, a test minden ízének és hajlatának mozgása, egymásba vegyülése fodrozódott szemem előtt, ahogy két különálló elem atomja egyetlen molekulává válik, hogy közösen teljesen más vegyületet alkossanak, mint amikor még kiszolgáltatottan, egyedül bolyongtak. Az bizonyos, hogy olthatatlan, füst nélküli tűzben lángoltak!
„Tűztánc” (1991)
Nem tudom, hogy ez a világtánc meddig tartott körülöttem, amelynek zenéjét az egybefűződő lelkek adták. A sulyom hirtelen a víz alá merült, és ahogy jött, magával ragadta a lányt. Barátommal visszakapaszkodtunk a ladikba és elnyúltunk a lucskos fenéken, majd hosszú tépelődő gondolatok után János fölült és így szólt: ― Ez a Művészet. ― kicsit gondolkodott, majd így folytatta: ― Az élettáncnak van egy alapvető követelménye. Az, hogy művészettel alkossuk meg. Amikor a mű kezd giccsbe hajlani, nincs az a zseni, aki azt rendbe tudná szedni. ― Hány alkotásod volt életedben? ― kérdeztem tőle fél évszázad után, mintha még mindig a ladikban eveznénk. ― Öt. ― felelte elgondolkodva. ― Valamennyit nagyon szeretem és sokat kaptunk egymástól. Mindegyikkel a tánc más-más perdületét sajátítottuk el. Utódokkal ajándékoztuk meg egymást, akikre mindannyian büszkék vagyunk, és mikor összejövünk, látnád ezt a hatalmas táncházat, amely körülölel bennünket. Azóta is sugárzó arccal, mindegyikkel csak a szép ritmusokra, a hosszú, nagy emelésekre, a felhőtlen lendületekre, a megkapaszkodásokra és az elengedésekre emlékezünk, olykor könnyes szemmel… ― Tudod ― folytatta kisvártatva ―, amikor a megkapaszkodás már nem könnyű, hanem súllyal nehezedik, el kell a másikat engedni. Ez az igazi nagy művészet, amelyet az emberek ritkán tudnak bántalmazások nélkül megtenni… ― …pedig ez az élet legnagyobb alkotó varázsa. ― fejezte be időt nyerve gondolatait. Elmerengtem. Szótlanul néztük a parton a csöndes őszt, amikor már régen elmentek a csónakázók, a szerelmespárok, a fürdőzők, csupán néhány elkésett költőző madár suhant át a folyó fölött, pillanatokig ott hagyva képét a szürkévé vált víztükörben. ― Lesz még táncosod? ― kérdeztem kissé félénken. ― A művészet örökké él bennünk, csak a ritmus kezd töredezni. Csönd. Egyikünk sem mer megszólalni. Mit is mondhatnánk, amikor életen át ismertük egymást, bár sülve-főve sohasem kapcsolódtunk össze, ahogy a népi mondás tartja. Ez az ember a művészetének nagy varázslója, és itt ül mellettem, amikor emberek millióit tudná képeinek értékeivel elhalmozni. Belém látott most is, mert rögtön előkapta a fényképezőgépét és kezdte megfogni, örök szeretetbéklyójába zárni a pillanatot, amely úgy foszlik szét körülöttünk, hogy soha többé nem újul meg. ― „Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék.” ― szólalt meg határozottan. ― Nem vagyok egyedül soha. Én nem nézem olyan sokszor a Tudományos filmeket, mint te, aki belefáradtál a politika ránk erőltetett emberi salakjában fuldokolni, és az űrkutatással ismerkedve már egy másik világban jársz, csak az állatok, meg a növények kedvtelése hoz vissza szeretteid közé. Talán azért is vagy jobb helyzetben, mint én, mert mindig vigyázó családtagok vesznek körül. Ne hidd, hogy magányos vagyok, aki nem leli a helyét. A világot bejártam. Annyi kultúrát és tájat láttam, amely több emberöltőhöz is elég lenne. Mindezt magamban hordozom, de amikor a Természet visszahív a szülőföldre, ide ahol most is nézzük e civakodó, halódó világot, ahogy az ismert regényben Buckot, a szánhúzó kutyát csalta a farkascsorda, én is mindig tudom, hol a helyem. Most, hogy körülöttünk minden búcsúzik, mielőtt kialusznak a színek, gyere, induljunk el a hosszú túraúton. A holtág végén, ahol valamikor a ladikból csodáltuk a sulymon táncoló lányt, most kanyargós fahíd ível át a víz felszíne fölött jó méterrel. Itt megálltunk egy pillanatra, hogy újabb látványban legyen részünk. Még láttunk sietve búcsúzó gémet, fehér kócsagot, kárókatonát, récét, gyakran csobbanó halakat. Kis szigeten a vad őszirózsa, néhány pitypang még utolsó szirmait hullajtotta, mikor a komor fellegek közül néhány percre előbújt a nap és hunyorgó fényét ránk terítette. Úgy éreztük magunkat, mint a balladabeli legények, akik erdőt járva szarvat növesztettek és egyre messzebb vándoroltak a lehulló lombok alatt. ― Látod, most minden életérzésem együtt van ― szólalt mag János, miközben a szűk hely adta lehetőséget kihasználva, táncra perdült. ― Hidd el, most is bennem munkál, hogy minden nappal közelebb kerülünk a tavaszhoz, amikor a természet, a legnagyobb alkotóművész új arcát festi. Tudományos alapossággal visszahozza a megrekedt életet, amely nem szűnik meg, csak folyvást átalakul. Talán az értékteremtéseinken, rajtunk is múlik, hogyan formálódik tovább a sorsunk és a jövőnk…
„A világ végén” (1982)
A tűz elhamvaszt, Hódmezővásárhely, 2016. február 29. *
|
