A VÁSÁRHELYI POLGÁR
1
BEVEZETŐ
Ez a cikksorozat egy tervezett vásárhelyi periodikába
készült volna, amely végül nem jelent meg. Az összegyűjtött anyagot
először a Világhálón közlöm.
Igyekszem bemutatni több értéket, amelyet a vásárhelyi polgárok évszázadokon
keresztül kialakítottak, és közülük egyéni válogatásomban példaképeket jelölni.
Bevezetőmben magának a polgár szónak a fogalmát szeretném
tisztázni:
Amikor fölléptem a Világhálóra, illetve megnéztem
több szakkönyvet, áradt felém a számtalan meghatározás, köztük nem egy
ellentmondásos megfogalmazás is. Kiderült, a polgár fogalmát sem könnyű
pontosítani. Vizsgáljuk előbb a történelmet.
Az emberré válás során kialakult a csoporton belüli rangsor,
amely valamilyen formában máig megőrizte szerepét. Van feljebbvaló
és van alattvaló, csak a nevük változott, finomodott. A
rabszolgatársadalmat fölváltotta a feudalizmus, amikor az állam vezetője a
király volt, és mindenki alatta szolgált. Ez a társadalmi rendszer a fejlett
Európában, a 18. század végére kiélte magát. A francia forradalom meghozta a
polgárság társadalmi vezető szerepét.
A polgár szó a német burgaere, purgaere (városlakó) formákból, illetve ennek
hivatali rétegét illetően a bürger (büró = [pürger, purgar]
= hivatal) szó átalakításából ered. Magyar nyelvterületen a pulgar szó
csaknem nyolcszáz éves, a pógár használata pedig a 16. század
közepétől ismert. A másik változat a latin civil szóból ered.
Ebből származott a hosszú ékezettel írt cívis szavunk, amely –
például Debrecen mintájára – parasztpolgárt jelöl. Egy adott helység
polgári elöljárói közé taroztak az ugyancsak latin szóból eredő virilisták,
akik a lakókörzetükben a legtöbb adót fizették, és ezen a címen a tanács
tagjaivá váltak, így beleszólásuk volt településük életébe.
A polgárra több gúnynév, illetve elmarasztaló név is tapadt.
Itt kettőt említek. Egyik a szocializmusban a filiszter lett, amely
a német nyelvből származik, és kispolgárt, nyárspolgárt
jelent. Az ismert ballagási dalt az 1950-es években csak úgy volt szabad
elénekelni, ha a „filiszter leszek magam is” sort így ferdítettük el: „dolgozó
leszek magam is”. A másik szavunk az egész világon elterjedt, ahol
népcsoportok gazdálkodásból élnek. Ezt a gúnynevet a feltörekedett rétegek
adták a polgári sorból lemaradottaknak. Az USA-ban például redneck, azaz
a naptól cserzett, vörösnyakú, vagyis a mezőn szorgoskodó,
legegyszerűbb ember csúfneve, akit mi sültparasztnak mondunk. Ezek
közös meghatározása szerte a lakott kontinenseken: „a kifinomultság teljes
hiánya”.
Mai „redneck”-ek az USA-ban, jellemző
környezetben
A baj akkor kezdődik, amikor egész társadalmi osztály,
réteg kerül pellengérre, és ezért nemcsak szégyenkeznie kell, hanem társadalmi
hátrányt, sőt üldöztetést is szenved. Ilyen volt a szocializmusban maga a
polgár, vagy az úr még annak a „puha diktatúra” alatti időszakában is.
Aki előveszi „A magyar nyelv értelmező szótára” 1966-os kiadását, a
polgár szó alatt ilyen meghatározásokat talál: „a rendszer kiváltsággal
felruházott városának teljes jogú lakosa”. Ez még nem is annyira
gond, bár a „kiváltság” az akkori felfogás szerint, amely „egyenlőséget”
hirdetett, nem éppen hízelgő jelző, de például a „szabad királyi
város polgára” esetében még érthető, csakhogy ez a feudalizmus korszaka
volt. Ugyanakkor az eredeti meghatározás így kezdődik: „…állampolgár,
adófizető. A »harmadik réteg tagja«, amely a francia forradalom idején
tört előre, kezdetben haladó, az imperializmus alatt az ipari
proletariátust kizsákmányoló, reakciós uralkodó, a hanyatló burzsoá tagja.”
Ez az MTA Nyelvtudományi Intézetének akkori egyes
munkatársai által „szentesített szöveg” fölért egy 56 utáni megtorlás vérbírói
ítélethirdetésével. Korábban már a kulák szónál is leírtam, hogy milyen
nagy baj, amikor az egyenlőségjelek, nem az egyenlő értékek közé
kerülnek, és a meghatározásokat torz ideológiák szülik. Így ferdült el a polgár
fogalma is az osztályharc meghirdetését követően.
Azt már az 1960-as években a szociográfus szépírók, illetve
Márkus István szociológus megfogalmazták, hogy „népünk életében akkora
változás, mint amelyet 1945 után, a szocialista életformára való áttérés
okozott, a honfoglalás, letelepedés és államalapítás óta nem történt.” Az
1980-as évek második felétől, amikor kiderült, hogy a szocializmus is új
polgárt termelt ki, „…a mezőgazdasági kisüzemekben folyó termelés
értelmezéséhez, másrészt a polgárosodás mint történelmi folyamat
tárgyalásához…” történészek, szociológusok, politológusok és néprajzkutatók
országos vitákat rendeztek, amelyek könyvek, tanulmányok formájában jelentek
meg. Ezek kivonatából kiváló összefoglaló jelent meg a Világhálón, például
Csite András, Komoróczy György és mások tollából. Érdemes ezekben tallózni.
Arra a kérdésre, hogy ki a polgár, Komoróczy leírta, hogy „A
monarchiákban a nemesi rendhez nem tartozó városlakó: értelmiségi, vállalkozó,
iparos, kereskedő. Belőlük áll az úgynevezett középosztály… [amely]
magasabb műveltséggel rendelkezik és társadalmi szokásai kifinomultabbak…
A fejlett polgári társadalom jellemzői: anyagi jólét, kultúra,
civilizáció.” Hozzá teszem, ezekért a javakért a polgár alaposan meg is
dolgozott, mire elérte. Ahol a feudalizmusban nem volt főnemesség, és a
kisnemesek is munkából éltek, a mezővárosi polgárság vált a közösség elitrétegévé.
A klasszikus értelemben vett polgárnak fontos a tartalékképzés – számára
ez az életben maradás esélyét biztosítja –, és nem a kiszolgáltatottsággal
együtt járó, máról holnapra élés. Amikor 1974-ben megjelent a
„Hódmezővásárhely jelesei”, ebben a szerzők 111 embert mutattak be.
Közülük mindössze 10 fő, aki szorosan véve nem tartozik a korábbi
értelemben vett polgárok közé.
Jómódú polgárok egykori asztaltársasága
Hódmezővásárhelyen
A francia forradalom három vágyálmot repített világgá,
amelyet a nyugati polgárság zászlajára tűzött, és valamennyien máig
szeretnénk megvalósítani: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Ez a szép álom egy dologgal nem számolt, az emberi lélek alapvető
tulajdonságával, a magántulajdonnak, mint vagyonnak az értékével, amely – amíg
ember lesz a földön – mindig hajtóerőt képez. Azért vált előbb Nagy
Britannia, majd az USA világhatalommá, mivel polgárai számára teret engedett a
szabad magánvagyon gyarapításához. Itt bukott meg a szocializmus, mint
ideológia és államforma egyaránt, hogy a közös állami, illetve szövetkezeti
létet erőltette, miközben igyekezett társadalmi pozícióban és anyagi
megbecsülésben egyenlőséget tenni például egy professzor és az
utcaseprő közé.
Csakhogy az emberi lélek előre kiszámítható volna, ha
hozzáértéssel figyelik. Megjelent az állam redisztributív, azaz újraelosztó
tevékenysége. Rövid ideig nem is okozott gondot, amíg volt mit szétosztani:
mindazt elherdálni, amit korábban a polgár megtermelt és létrehozott. A baj
akkor kezdődött, amikor mindent föléltünk, és az újratermelés ezt nem
tudta kiegyensúlyozni, a polgári tartalékképzésről már nem is beszélek!
Ezért is nőtt és nő ma is a posztkommunista társadalmakban az
eladósodás.
Hogyan alakult át az akkor még vezető termelési
ágazatunk, a mezőgazdaság osztálytagozódása? Szelényi Iván és Juhász Pál
kutatók szerint két lehetőség volt: a proletarizálódás és a káderré
válás. Szövetkezetekben, állami gazdaságokban az egykori
magángazdálkodókból mezőgazdasági munkás vált, akiket beállítottak
a termelés egyik szűk szeletébe, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi
történik az egész gazdaságban. Ők idős koruk miatt gyorsan kiestek a
szocialista agrártermelésből. Azok a fiatalok, akik maradtak, az átfogó
gazdálkodást már nem tanulták meg. Amikor a kárpótlás során visszaigényelték
szüleik birtokát, kiderült, hogy azon képtelenek megélni. A káderek viszont
csakhamar rájöttek, hogyan lehet ügyeskedve fennmaradni – belőlük
termelődött ki a szocialista polgár egyik része –, akik a közös
vagyont a „privatizáció” során átmentették magántőkéjükké. (A nép
őket csúfolja a zöldbáró, vörösbáró megjelöléssel.)
Szelényi írta: „A Szocialista vállalkozók
főhőse a kispolgárosodó magyar paraszt és munkás: azok a kisemberek,
akik a kommunizmus négy évtizede alatt kitalálták, hogy az állami újraelosztó
gazdaság vasabroncsában hogyan tudnak maguknak életteret teremteni, s évtizedek
lassú aknamunkájával” – a könyvében ezt »csendes, alulról jövő
forradalomnak« nevezte – „hogyan tudják felbomlasztani az államszocializmus
társadalmi és gazdasági rendszerét.”
A közös vagyon a rendszerváltás előtt tehát
„átrétegeződött” az újdonsült szocialista polgárhoz. Ezt követően is
– éppen a meggazdagodásukat és az összeköttetéseiket felhasználva –, a
privatizációval és üzleteléssel újabb tőkefelhalmozást értek el. Amikor
Antall József kormánya a már kész tényekkel nem számolva, ezektől a vörösbáróktól
elkülönülve, egy régen megszűnt polgári, „úri”, pontosabban „uram-bátyám
világot” igyekezett visszaálmodni, nem számolt azzal – és a bukásuk egyik
fontos oka ez volt –, hogy van egy régi mondás, ami szerint „aki fizet, az
pötyögtet”. Akinél a vagyon, ott a hatalom. Ugyanakkor cselekedetükkel éppen
azok bizonyították a magántőke és a polgári lét jogosultságát, akik
korábban hivatalból ennek ellenkezőjét hirdették, sőt üldözték azt.
Ma ők a sikeres vállalkozók. Nálunk most zajlik az a folyamat, amelyet
Steinbeck a két világháború közötti USA vagyonátalakulásáról világhírű
könyveiben megírt: „a nagy halak megeszik a kishalakat”, és ha tetszik, ha nem
a tőke uralkodik.
A polgár a vagyonát már nem birtokba, hanem
fedezettel rendelkező pénzbe mérte. Hol van már a régi földéhség, de a
pénzéhség erősödik! A fedezet évszázadok óta a drágakő és a nemesfém.
E polgári valutarend alól az egykori szocialista országok sem mentesültek.
Vagyonuk, az eladósodás mértéke szerint,
szintén a nemzetközi bankok páncéltermeiben, aranyrudak formájában
cserélt gazdát, és ez minden kultúrállamra máig érvényes. Ma pénzért akár az
országodat eladhatod, és másikat vehetsz helyette. A polgári társadalom sem
hibátlan. Olyan, akár a házasság, de még egyik helyett sem találtak ki jobbat!
Térjünk vissza a honi jelenbe.
Juhász Pál így fogalmazott: „A mai korban az ideális
vállalkozó nem úgy gondolkodik, hogy egy közösségben hogyan lehet fontos, hogy
egy adott közösség számára hogyan tudja felmutatni magát, hanem számára a
gazdálkodás öncél. Azt keresi, hogy hol találja meg azt a kapcsolatot, ahová
tovább tud terjeszkedni. Ezért a modern értelemben vett polgár kikerüli a
kialakult közösségeket, és másfajtákat keres, illetve újakat teremt magának.”
A legnagyobb gond ott van, hogy a régi polgár a
középrétegbeli embert jelölte. Ma már a „menő új polgár” nem is
milliókban, hanem milliárdokban gondolkodik és gazdálkodik. Elszakadt a
középosztálytól. Egy új polgári réteg épül ki, amely hol van már az
elvhűségtől, a népben, nemzetben való gondolkodástól, a francia
forradalom három naiv tézisétől; vagy azoktól a szocialista
elképzelésektől, amelyekért Szántó Kovácsék még börtönt és véráldozatot vállaltak?
Az új polgár vállalkozóként most termeli ki az új proletárt, a
munkanélküliséggel a nincstelen tömeget. Kevesen vannak a településüket
segítő, a szegényeket gyámolító polgárok. Vége az úri viselkedésnek, a
kialakult társadalmi értékek megbecsülésének és újabbak elősegítésének.
Helyette e feltörekvő „új polgár” számára a jóléti politizálás, a minél
gyorsabban történő meggazdagodás, és a megosztott politikai
erőviszonyok között, változatlanul a hatalom élvezése a fő feladat.
Ez már nem polgárosodás, hanem a vadkapitalizmus térhódítása. Csite
András meg is állapítja, hogy „…fogalmi csúsztatás lenne a piacrendszer
kiépülését polgárosodásként értelmezni…” Akkor mi történik velünk?
Olvassunk csak bele Hankiss Elemérnek, a liberális
gondolkodású, szociológusnak a „Replika” által szervezett vitaanyagába: „Az
új burzsoázia a volt pártoligarchia és a központi állami bürokrácia fiatalabb
nemzedékeinek legdinamikusabb tagjaiból, a vállalati és szövetkezeti
menedzserek és vezető szakkáderek vállalkozó szellemű tagjaiból,
valamint a magukat saját erejükből felverekedő közép- és majdani
nagyvállalkozókból rekrutálódik. Az új politikai elit tagjai pedig a jobb módú,
közép- vagy magas foglalkozási státuszú, viszonylag magasabb
műveltségű rétegekből kerülnek ki.” Csite írta erről:
„Hankiss szerint a rendszerváltás során az új gazdasági és politikai
elitpozíciókat nem a szocialista polgárosodás főhősei szerzik meg –
nem közülük rekrutálódik a magyar polgárság, hanem a korábbi káderek,
vállalkozók, értelmiségiek polgárrá váló köreiből.”
Ezt a társadalmi folyamatot Csite András remekül összegezte
egyetlen mondatban: „Napjaink főszereplőjévé – a háztájizó
vidékiek, majd a »makkoscipős, zöldzakós, fehérzoknis« vállalkozók után –
a menedzserek és bankárok váltak.”
Ezek után – számolva azzal, miszerint a
középosztályunkat fölszámolták, természetes úton elhaltak, illetve a maradék
elgyöngült – ne várják tőlem, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, ki ma a
polgár, de azt igen, hogy ki lehet! Mindazok, akik szeretik hazájukat,
városukat, ezekért tehetségük, illetve lehetőségeik szerint dolgoznak, és
a többség által elfogadott, a felemelkedést szolgáló társadalmi, erkölcsi,
etikai normák szerint élnek.
Akik végigolvasták a társadalmi tényfeltárást, azok elé egy
igen szomorú hazai kép vetült. Szinte beleborzong az ember, hová jutott a
társadalmunk. Reménysugarat ad számunkra dr. Lázár János polgármester,
országgyűlési képviselő azon szándéka, hogy legalább
Hódmezővásárhelyből közös akarattal próbáljunk meg egy olyan
várost kialakítani, amely a középosztályt megerősíti, az egykori polgárság
haladó és időtálló értékeit föleleveníti, illetve embertelenné vált
korunkban az emberséget állítja követendő példaként. Szerencsére
sok ilyen érték volt egykori mezővárosunkban. Lapunk e rovatában a
következő számokban ezekről, az értékekről, és a mindezt egykor
hordozó polgárokról írok.
2
A polgári
társadalomban az úr szó nem a feljebbvalót jelentette, hanem a férfi
nemnek a régies megfogalmazása volt. Az „úri szabó”, vagy az „úri fodrász” a
férfiaknak dolgozó iparos megkülönböztetését tükrözte. Ugyancsak nem
tévesztendő össze a feudalizmusban használt úr kifejezéssel, amely
elsősorban a földesurat, a főpapokat és a hivatalt viselő
nemeseket címkézte. Már a két világháború között hangsúlyossá vált az a fajta
rangkorság, amelyet a dzsentri, mint jelzőket megkülönböztetésül
igényelt, nevezetesen a „méltóságos, kegyelmes, excellenciás” (utóbbi
jelentése: kiválóság, főméltóság), amelyek a polgárból kivált felső,
arisztokrata réteget jellemezték. (Később már olyanok is bitorolták,
akiknek semmi közük sem volt e felső réteghez.) Példáink nem róluk
szólnak!
A polgári
társadalomban az „úr” mint társadalmi csoport a középosztálybeli réteget
tükrözte: értelmiségieket, kistisztviselőket, a tiszti kar tábornok alatti
részét, a papságot a megyéspüspökökkel bezáróan, iparosokat, kereskedőket,
kisvállalkozókat és a parasztpolgárságot. Megyéspüspöki rangot a szorgalma,
illetve tudása révén a nép egyszerű fia, akár a sok gyermekes munkás
család sarja is elérhette – ahogy éppen városunk esetében volt erre példa –, és
nem kellett neki nemesnek születni.
Az
élclap fejléce
A bakon
Baksa Lajos polgármester, a
saroglyában
Nagy Sándor városi főkapitány ül
A
19. század végi Karikás két lappéldányának
borítóján
a korabeli polgárok karikatúráival.
Milyen
etikai normák alapján éltek a polgárok? Az első és legfontosabb volt a fedhetetlen
előélet. Ez nemcsak a büntetlenséget jelentette, hanem a tiszta
életvitelt is. Ehhez tartozott a megbízhatóság családdal,
munkahellyel, közösséggel szemben. A házasság egy életre szólt, és az első
komolyabb nézeteltérés után nem indítottak válópert. Édesanyám és húga az
Andrássy utcán, Mészáros Mátyás és Bak Rózsa női szabóságában
varrónőként dolgozott. Elmondták, hogy rendkívüli, sürgős munka
gyakran előfordult. A feladat elvégzését mindig vállalták.
Elképzelhetetlen volt, hogy a ruha a megbeszélt időre ne készült volna el.
Az iparos szava szent volt. Aki az ígéretét nem teljesítette, magát zárta ki az
iparostársadalomból. Póka László városi rendőrkapitány korhely, léha ember
volt. Pazarlásai során annyi adósságot halmozott föl, hogy fizetésképtelenné
vált. Úri becsületét vesztve, főbe lőtte magát.
A polgár
nem tévesztette össze a szabadságot a szabadossággal, az erkölcsöt nem
korlátozta a szexuális viselkedésre. Igaz a mondás: „Amit szabad Jupiternek,
azt nem szabad az ökörnek.” Ezen nem bosszankodni kell. Tedd magad
értékessé, hogy ne légy megalázott vagy mihaszna. Xenophon szerint az ember Fenség.
Ne süllyedj le emberi mivoltodból, hanem élj Emberként, akkor mindenki
által megbecsült polgár, ha úgy tetszik, „Jupiter” lehetsz!
A polgár viselkedése
alapvető volt. Elvárták tőle az udvariasságot, mások megbecsülését, a
jó modort, az idősek, nők, gyerekek, kiszolgáltatottak segítését, és
a társadalmi, egyházi karitatív munkát. Fontos volt az öltözködés, a külső
megjelenés. Ehhez legalább három váltás ruhát illett tartani. Kellett egy
munkaruha, amely az adott feladat végzéséhez igazodott. A kereskedő és az
iparos reggelenként felkötötte maga elé a hosszú kötőt, a tisztviselő
felhúzta kabátjára a könyökvédőt. Volt otthoni ruhája, amelyet akkor vett
föl, ha kimosakodott a munkából és családja között pihent, vagy tevékenykedett.
Amikor vendéget várt vagy az utcára lépett, nem lehetett ápolatlan. A
férfiaknak kötelessége volt minden nap borotválkozni, kéthetente hajukon fazont
igazíttatni, havonta nyiratkozni. A nők naponta ápolták magukat, különösen
a hosszú hajat viselők. Amikor templomba, szórakozó helyre vagy társaságba
mentek, fölvették az ünneplő ruhájukat. Ennek ünnepélyesnek kellett lenni,
amelyet férfiaknál a sötét, többnyire fekete öltöny és cipő, keménykalap
vagy nyúlszőrkalap, a hosszú színes nyakkendő, vagy fekete
csokornyakkendő képviselt, a mellényben zsebóra, ezüstlánccal élénkítve. A
nők koruknak és az alkalomnak megfelelően sötét, vagy világos
színű, többnyire hosszú ruhába öltözködtek, majd divattá vált a fél rövid
szoknya, illetve a kiskosztüm. Kerültek mindent, ami kihívó volt: a
túlöltözöttséget, a túlhajtott sminket vagy ékszerezést. Senki se higgye, hogy
nem haladtak a divattal, csak ez lassabban változott, mint korunkban. Akkor még
nem létezett fogyasztói társadalom, hogy havonta más ruhát viseljenek, és a „lelamolt
göncöt” a szemétbe vessék, mert egyébként sem javítható. Arról nem is beszélve,
hogy abban az időben a polgári ruhadarab jó minőségű anyagból és
igényesen készült.
Finkeistein
divatterve az úri Középkorú
férfi és fiatal nő öltözködése
nő
számára 1891–92-ből
Vásárhelyen, a 20. század elején
A
nyilvános helyeken az úri viselkedéshez hozzátartozott a választékos
öltözködés, amely bálban, színházban, moziban azt is kifejezte, hogy
megbecsülték az ott jelenlévő többi társukat, és azoknak a munkáját, akik
a rendezvény megvalósításán dolgoztak, illetve a színpadon szerepeltek.
Iskolába, hivatalba egyetlen ott dolgozó, de még a diákok sem mehettek be rossz
öltözetbe.
Természetesen
minden társadalmi réteg, osztály kitermeli a saját görbe tükrét. Ilyenek voltak
a ficsúrok, gigerlik. Őket a közösség vagy megnevelte, majd
érett fejjel fölvették a társadalmi érintkezés kívánt formáit, vagy lecsúsztak,
és a csoportjukból kikerültek. Olyan helyekre, mint a Magyar Állami Operaházba,
vagy a Nemzeti Színházba megfelelő viselet nélkül be sem lehetett lépni.
Természetes volt, hogy a vidéki polgárság is ezt az utat követte. Vásárhelyen a
Nyári Színkörbe (Faszínházba), Úri Kaszinóba, Fekete Sasba, bizonyos alkalmakkor
a Vigadóba készülődve, ünneplőbe öltöztek. Ez a tisztelet az Isten
házának is kijárt.
Előadásra
várók a Nyári Színkör (Faszínház) mellett 1907-ben
(A
kép jobb szélén Kalmár János rostagyáros látható)
Hódmezővásárhelyen,
félévszázad során a Fekete Sas nagytermében megrendezett gazdabál volt a
legrangosabb. Egy-egy középparaszt bálanya ruhája gyakran 1-3 hold föld árába
is belekerült, de az asszony megjelenése, a bálban viselt szerepe és az ottani
viselkedése meghatározta a bál ünnepélyességét, illetve méltóságát.
Gazdabáli
meghívó és egy bálanya díszmagyarban
A
gazdapolgár városi házán meglátszott a polgárosodás. A lakóépületet nem véggel
kifelé építették, hanem az utcafrontra kifordították. Akár a többi polgár háza,
égetett, színezett téglával volt kirakva, gyakran majolika csempével díszítve,
redőnyös, vagy palettás ikerablakokkal ellátva. Vastag, tömör, kétszárnyú
fakapuja, asztalos mérműves, illetve esztergályozott fabábus díszítéssel
az épület egyharmada és kétharmada közötti elrendezésben, ún. szárazbejárással
készült. A kisebb részben a tanyáról hazajött családtagok szállásolták el
magukat, a nagyobb felében a cívis gazda lakott. A főépület alatt pince
húzódott, a padlása emelt fedélszékes volt, a födém feletti
szellőzőnyílásokkal, ezeken díszrácsozattal, hogy az itt tárolt
termény szellőzzön. Ezek voltak a külső meghatározó jelek.
Belülről tükröződött, hogy az itt lakók egyik lábbal a hagyományos
paraszti kultúrába gyökereztek, másikkal a polgárosodásba léptek. A konyhában,
kamrában még ott voltak a régi parasztbútorok, egykori használati tárgyak, a
folyósón a bekeretezet oklevelek az állattenyésztésben elért eredmények
elismeréseként. A lakószoba már hajópadlós, később parkettás volt. Benne –
akár a többi polgárszobában – volt könyvespolc, vitrin porcelán nippekkel, a
falakon nagy fekete lakk-, vagy aranykeretben az esküvői fényképük, és az
elhalt szülők képei, illetve történelmi nagyjaink, elsősorban
Rákóczinak, Kossuthnak, az aradi vértanúknak nyomdai úton sokszorosított és
színezett műnyomatai. A csipketerítővel letakart zongora is
megjelent, többnyire, mint státuszszimbólum.
Középbirtokos
gazda háza
Parasztpolgár
háza
A
lebontott Kaszap u. páratlan oldalán lévő polgári házak
(Felletár
László felvétele)
A cívis
egyik, vagy több gyermekét taníttatta. Közülük váltak a 19. század utolsó két
évtizedétől kezdve a város első paraszti származású értelmiségei.
Ők a polgári társasságokba kerülve, a többi társadalmi réteg szemléletét
is fölvették, és sikeresen befolyásolva, átformálták a gazdálkodás,
földszeretet iránt. Még az olyan nem itt született, de nálunk letelepült
polgári család is földet vásárolt, mint Bakay Lajos. Agysebész professzor fia
Budapestről visszajárt kishomoki birtokára, ahol csónakázó tavat
létesített. Ezek helyi értékteremtő és országnemesítő egymásra
hatások voltak, amelyeknek a 21. századra már csak emlékük maradt.
3
A polgárosodó Vásárhely látképe a 19. század elején,
a Hód-tóval,
a kovácsok céhleveléről, a Nagy Sziget
felől
A középszintű mezővárosok közül kevés
büszkélkedhet azzal, hogy már a francia forradalom időszakától kialakuló
polgársággal rendelkezett. Hódmezővásárhely ezek közé tartozott. Nem
akármilyen polgárok gyűltek itt össze, illetve alakultak ki helyben.
Munkásságuk fő időszakát tekintve, a reformkorból három kiváló
polgárelődünket említem meg.
Elsőnek Abai Nagy Ferencet, aki
ügyvédből lett városunk jegyzője, majd megyei főügyész és
táblabíró, ill. a vásárhelyi református egyház főkurátora, majd az
egyházkerület törvénybírája. Hegyiné Csernus Judit azt írta róla, hogy 1803-ban
házasságot kötött Dombrádi Nagy Gergely jómódú, helyi gazda lányával, akivel
élete végéig a Kaszap utca 15. számú házban lakott. Franciából több
színművet lefordított, amelyeket városunkban 1820–1830 között színjátszók
adtak elő. Amikor a Magyar Színjátszó Társaság részére
üdvözlőbeszédet írt, „a nemzeti hagyományok ápolását és a nemzeti
kultúra felkarolásának fontosságát” hangsúlyozta. 1819-ben
Hódmezővásárhelyről ő adta ki az első tudományos
igényű leírást. Segítette az Ógimnázium megépítését. A katolikus
plébánossal 1833-ban „olvasótársaságot” alapított, amelyet könyvadománnyal
támogatott. Ez az olvasóköri mozgalom egyik előfutára volt. Szorgalmazta a
gazdálkodó élet, főleg a lónemesítés előmozdítását és egy közkórház
építését.
Abai Nagy Ferenc
(1777–1846)
Schéner György 1820-ban
földmérő, megyei tisztviselő, mérnöki diplomával került Vásárhelyre,
és feleségül vette Abai Nagy Ferenc lányát. 1840–1842 között felmérte az egész
vásárhelyi nagy határt, majd a mindszentit. Beszélt latinul, németül, franciául
és angolul. Makó Imre elbeszélte róla, hogy 1818-ban német nyelvből
magyarra ültette Shakespeare Makrancos hölgyét, amelyet a Kolozsvári Nemzeti
Színház többször műsorára tűzött. „Tevékenyen bekapcsolódott a
műveltebb polgárság által meghatározott helyi társas életbe.” 1845-ben
az egyik alapítója volt a Kaszinónak – és nyugodtan írhatom – az olvasókörök
másik elődjének, a Hódmezővásárhelyi Körnek, míg a Kereskedelmi
Egyletnek és a Lámpaegyletnek elnöke. A szabadságharcban a Délvidékre
betörő szerbek ellen önkéntes nemzetőr csapatban szolgált, és korai
halálát is az itt szerzet betegsége okozta. 1849-ben a vármegye első
számvevőjévé választották. Birtokán mintaszerű gazdálkodást folytatott,
különösen a nemesített gyümölcsfák és növényritkaságok népszerűsítésében
jeleskedett.
Schéner
György aláírása (Portréja nem maradt)
(1791–1849)
Dus József vásárhelyi családfáját
a tatárjárás idejéig tudta visszavezetni. Apja igazságkereső volt,
aki Bécsben is eljutott a királyig, és radikális változást sürgető elvei
miatt ötször ült börtönben. Egyik fia, István kiszombori
földbirtokos, aki elfogta a vásárhelyi Szabó „gyerököket”, a hírhedt
betyárokat. József fia Vásárhelyen született, itt végzett
gimnáziumot, majd könyvkötőnek tanult. Ezt követően a kor szokása
szerint vándorútra indult. Szeremlei szerint „…eleintén a magyar hazában,
majd négy éven keresztül Cseh-, Német- és Helvétországban s Hollandiában
vándorolt, mindenütt gyalog, s szakmájában annyira kiképezte magát, hogy a
hessen-kasseli udvari könyvkötészetben művezetőként állandósítani
akarták.” Dus nem csábult el. Hazatért szülővárosába,
és a mai Szent Antal–Mária Valéria utca sarkán könyvkötődét nyitott.
Műhelyében könyveket is árult, így – Kőszegfalvi Ferenc megfogalmazásában
– „…a világlátott, tapasztalt mester műhelye a műveltebb közönség
találkozóhelyévé is vált.” Baráti körébe tartozott Kovács Ferenc
országgyűlési képviselő és Szabó Mihály, az 1848-as polgármester.
Munkatársként segítette Jeney Imrét, aki kiadta az „Emlényke” című
első helyi lapot. Dus a szabadságharc alatt városi alkapitány, majd
nemzetőr százados, utána református presbiter és gondnok. „A nemes
jellemű, nagyműveltségű polgár az egész város közönsége
előtt osztatlan népszerűségnek örvendett, köztiszteletben állt.”
Dus
József
(1811–1902)
A sok értékes vásárhelyi polgár közül a 19. század
első feléből kiemelve e három személyiséget, a tanult szakmájuk
szerint ügyvéd, mérnök és könyvkötő mester volt. Egy-egy humán és
természettudományos pályán érvényesülő értelmiségi, illetve egy iparos.
Ami a tevékenységükben közös volt, az a polgári értéküket képviselte. Vegyük
sorra:
A tanult szakmájukat magas fokon művelték.
Munkásságuk révén örökre beírták nevüket városunk, sőt országunk
történetébe.
Közéleti szerepkört, úgy is írhatnám, hogy díjazás
nélküli közösségi, társadalmi munkát vállaltak. Ebben mind a politikai
szereplés, mind a hazájukért tevőleges, fegyveres védelem is
megnyilatkozott. Jó magyarok voltak, akik nem szégyellték a magyarságukat.
Kiderült, hogy valamennyien több európai nyelven
beszéltek. Volt, aki szépirodalmi szintű műfordításra is képes volt.
Nem véletlen, hogy Abai Nagy és Schéner a hazai magyar nyelvű színjátszást
támogatták. Abai meg is fogalmazta, hogy a nemzeti hagyományok és kultúra
felkarolásán fáradozik.
Országot, világot látott emberek voltak, akik más
kultúrák, több település értékeit ismerték meg és hozták magukkal Vásárhelyre.
Amit tudtak, átadták a környezetükben élőknek.
Nemcsak a szakmájukban alkottak maradandót, hanem kedvelt időtöltésük, ma
úgy mondanánk, hogy hobbijuk is volt, amellyel szintén példát mutattak. Dus
műhelye olyan intellektuális találkozóhely lehetett, mint évszázaddal
később Galyasi Miklós kiváló költő, művészettörténész és
múzeumigazgató egykori, Kinizsi utcai „Műverme”.
Dr.
Galyasi Miklós
(Sostarics
Lajos karikatúrái)
Az épített, a kézzel teremtett, és a humán
környezetüket szorgosan formálták, utóbbit nevelték és tanították.
Hittel élő, az egyházukat szerető, abban
feladatot vállaló emberek voltak. Nekik nem kellett magyarázni, hogy hit
nélkül nincs értelmes emberi élet.
Több gyermeket neveltek föl a család, a város és a
haza javára. A családi életük tiszta, erkölcsös volt.
A földet tisztelték és becsülték. Hivatásos munkájuk
mellett gazdálkodtak, és abban is eredményeket értek el.
A más vidéken született, de itt letelepedett emberek
azért tudtak gyökeret verni, mert városunkban megérezték azt a páratlan
szellemiséget, a táj és a nép egyéni, rokonszenves vonásait, amely
„Vásárhely-függővé” tette őket. Úgy tudtak asszimilálódni, hogy vásárhelyiségük
másfél évszázad múlva is példaértékű maradt.
Ha önvizsgálatba fogunk, és összehasonlítjuk az
ő teljesítményüket a miénkkel, bizony kiderül, hogy a polgárrá válásunk
nehéz folyamatában még hány helyen kell hiányt pótolnunk. Nem elfogadható
indok, hogy „ma kiélezettebb a kenyérküzdelem, az élet rohanássá vált, bezzeg
azokban az időkben volt idő mindenre!” Az „abban az időben”
küzdöttek a császári, földesúri, papi, megyei, helyi adók kifizetésével. A
reformkorban a várost többször tűzvész, járvány pusztította. 1831-ben a
kolera több mint kétezer ember életébe került. Nem voltak köves utak, artézi
kutak, villanyvilágítás. A szegények zsíros mécses, a polgárság gyertya mellett
vakoskodott. Tavasztól őszig csak „hálós ágyban” lehetett aludni, mert a
tavakból, erekből, mocsarakból felhőként szálló, gyötrő
szúnyogok milliárdjai lepték el a várost…
A tenni akarás, a polgárrá válás, a kultúrálódás és a
civilizálódás elérése erősebb volt bennük, mint az ma az önsajnálatot és a
feladást oly gyakran kinyilatkoztatók, a segélyeket és a társadalmi
segítségeket keresők táborában található.
*
Olvasóinkat itt kell tájékoztatnom, a polgársággal
kapcsolatos két fontos fogalomról is, amelyet rendre összekevernek, illetve nem
használnak megfelelően. Ez a kultúra és a civilizáció
meghatározása. A kettő között jelentős különbség van. Mind a
köznyelv, mind a tudományos meghatározás is olykor segít a fogalom
összetévesztésében, amikor egy ország, vagy nép esetében hol kultúráról, hol
ugyanazt a fogalmat értve alatta, civilizációról beszél.
Mi
a kultúra?
Bővítve a sort, egy közösség, csoport, osztály,
nép, nemzet által a hagyományokból, szokásokból, saját alkotásokból
továbbadott, maradandó értékeket tartalmazó, a megőrzői által is
jelentős értéknek elismert fogalom, amely kezdődik az anyanyelvnél,
népdalnál, a nép által alkotott valamennyi tárgyi, építészeti, szellemi
értéknél. Folytatódik az elismert, a magas művészetek teremtette, és a
tudományok, felfedezések adta gyakorlatokkal.
Kultúránk része például a gyönyörű „ö”-ző
nyelvjárásunk, amelyet tudatosan kellene megőriznünk! (Bálint Sándor néprajztudós professzor még
az egyetemi katedrán sem „mekegett”.) A kultúra kifejezője a természeti
népeknél a törzsi ház, nálunk a tanyai parasztgazda által épített kerekól.
Ha az óceániai szigetvilágban, egy faluközösségben a megfogott halat a
tűzgödörben, pálmalevélben, forró kövön megsütnek, az a táplálkozási
kultúrájuknak éppen úgy kifejezője, mintha mi a Tisza-parton, a kifogott
halból bográcsunkban halászlevet főzünk.
Vásárhelyiek mindannyian büszkék lehetünk népi
kerámiánkra, bútorainkra, hímzésünkre, dalainkra éppen úgy, mint az Ótemplomra,
Szent Háromság-templomra, Ógimnáziumra, Fekete Sasra stb; vagy híres
festőinkre, szobrászainkra, iparművészeinkre, tudósainkra, ezek
legszebb, legértékesebb alkotásaira. Fölnézhetünk az agrár-, iskola-, és
sportkultúránkra, vagy az itt kialakult többféle vallás és felekezet által
színesített istenhitünkre. Ezek akkor is állandóak maradnak, ha idővel
változnak, fejlődnek, mert a történelem adott korban elismerte, és az
utódok végérvényesen számon tartják.
Mi
a civilizáció?
A társadalmi fejlődés szembetűnő,
többnyire kézzel fogható, ámde múlékony értékei. Gyakran a kényelmet, a
dekorációt, „gazdagéknál” a „flancot” is tükrözheti. A hagyományos
társadalomban nincs közösség szakrális szimbólumok nélkül. Az út széli feszület
lehet egyszerű ácsolt fakereszt, pléh Krisztus, faragott korpusz, továbbá
kőből mintázott vagy öntöttvasból készült. Eddig a kultúra része, de
ahogy „csicsázni” kezdik, fölösleges sallangokkal, szalagokkal, ruhadarabokkal,
rikító színes festékekkel, virágfüzérekkel dekorálják, „divatossá teszik”, a
lényegtől elkülönítik, és egyéni ízlésükkel civilizálják.
Mondják, hogy Róma is akkor bukott meg, amikor már
nem a hadseregének ütőképességét, védelmének erejét fokozta, hanem a
gazdag lakomákra, a fürdőkkel fölszerelt házak gazdagságára adott,
miközben az irigy és éhező barbárok elözönlötték. Civilizációnk része a naponta
változó informatika, szórakoztató elektronika, háztartási gépek,
fürdőszoba- és lakberendezések anyagilag is elérhetetlen sora; az egyre
gyorsabb gépjárművek, luxuscikkek hada, amelyeket a globalizáció
már eleve úgy gyárt, hogy nincs nemzeti jellege, és a világ bármely lakott
földrészén készülhetett. Hol vagyunk már az újvárosi vagy csúcsi kerámiánktól,
amikor a bevásárló központokban fillérekért a gyárak tucat termékét sorozatban
megvásárolhatjuk, és nem sajnáljuk, ha eltört, mert már kinéztük helyette a
modernebbet és a még praktikusabbat. Egyúttal ez az a pont, ahol a kultúrát a
civilizáció igyekszik eltemetni.
Rajtunk, polgárokon múlik, hogy ezt a folyamatot
mennyire hagyjuk eluralkodni!
4
LELKÉSZEK, PAPOK
Az
egyház tisztségviselőiről, különösen az egyszerű papokról,
lelkészekről évszázadokon keresztül más szemlélet érvényesült, mint ami a
második világháborút követően kialakult. Bennem Kapisztrán János, vagy a
Vásárhely széttelepítésének megakadályozását kikönyörgő Szőnyi
Benjámin képe élt. Nemcsak a szocialista–liberális, hanem a természettudományos
gondolkodás is világviszonylatban hozzájárult ahhoz, hogy az egyházak szolgáit
– egyben a hívek vallási vezetőit, lelkünk gondozóit, társadalmi, fizikai
gyámolítóit –, mint a nép butítóit és kizsákmányolóit emlegették.
Az
egyház vezető emberének ma is modern „sámánnak” kell lenni, akinek Isten
és ember, felvilág és evilág között a kapcsolatot szükséges tartani. Papnak,
lelkésznek, rabbinak alapvető kötelessége a hit megtartása és
erősítése a gyülekezet minden hívében. Elsősorban hit az Istenben,
mert ha ez megvan, akkor a további, a polgári gondolkodás és viselkedés
normáihoz elengedhetetlen hitláncolat is kiépül. Hit önmagunkban, az emberben,
a családban, a ránk bízott közösségben, a munkánkban és a jövőnkben.
A
példaképként itt bemutatott egyházi személyiségek városunkban valamennyien
polgárok is voltak, akiket kimagasló életművükkel jeles vásárhelyiként
tartunk számon. Nálunk alig van, akiket ki kellene hagyni a bemutatásból, de
terjedelmi okokból itt a történelmi egyházak három jeles polgárát születési
idejük sorrendjében mutatom be.
Szeremlei
Császár Sámuel. A mindkét szülői ágról lelkész családból
származó lelkipásztor „…a reformkorban született és hat évvel a Monarchia
széthullása után halt meg… A családban a kultúrát, a kemény küzdést, az
erkölcsöt és az emberséget tartották legfőbb erénynek” – írta róla
Kruzslicz István Gábor. A gimnáziumot Miskolcon, a református teológiát
Debrecenben végezte. 1871-től Vásárhelyen lelkészkedett. Munkássága
páratlan tudását dicsérte. Kiváló történész volt, aki igen széleskörű
kutató- és feldolgozó munkát végzett. Több írása országos témákat ölelt föl, de
jelentősebbek a Vásárhellyel kapcsolatos helytörténeti publikációi. Két
kötetben megírta Magyarország Krónikáját az 1848–49-es forradalom
idejéből. Foglalkozott Szőnyi Benjámin kiváló vásárhelyi lelkész
elődjének munkásságával, ill. a Valláserkölcs és társadalmi élet
kérdéseivel 1848 óta. Megírta Hód-Mező-Vásárhely történetét és néprajzát
öt kötetben, a helyi református templomok építésének történetét, a vásárhelyi
Református Egyház történetét és sok-sok kiváló tanulmányt. A Magyar Tudományos
Akadémia levelező tagjává fogadta. A Debreceni Egyetem díszdoktora.
Közéleti szereplése is példás volt, különösen a népiskolai oktatás kérdésében
képviselt haladó elveket. Az iskolaszék elnöke. Új tanyai iskolák létesítését
szorgalmazta. Ellátta a főgimnázium felügyeletét. Az új gimnázium
felépítésével kapcsolatban több kérvényt írt a kormányhoz. Egyházmegyei
főjegyző volt, és egyházában más tisztségeket is viselt. Cikkeket írt
a városban terjedő járványok leküzdéséről, ezért a városi
Közegészségügyi Bizottság elnökévé választották. Vegyes templomi énekkart
szervezett. A Kaszinó körében megalakult felolvasó társaság vezetőjévé
vált. A Protestáns Irodalmi Társaság alapítói között találjuk. Páratlan emberi,
lelkészi és tudós polgára volt Vásárhelynek. Hamvait családi kriptájában, a
Kincses temető főbejárata közelében őrzik.
Szeremlei Császár Sámuel
(1837–1924)
Seltmann
Lajos. A vásárhelyi zsidó
hitközösség főrabbija volt, hittudós. Előbb rabbi apja, majd
Kisvárdán Weinberger rabbi kezdte meg az oktatását. Ezután Pozsonyba ment és a
rabbiképzőt végezte el. Berlinben
tovább képezte magát. Ezt követően előbb Szegeden vállalta a
gyülekezet rabbi helyettesi állását, de a szegedi nagyárvíz menekülésre
késztette. Így került Vásárhelyre, ahol 1879. júliusában főrabbivá
választották. Az itt töltött első húsz év alatt német és magyar nyelven
egyaránt mondott beszédet, de irodalmi szinten beszélte a hébert is.
Hitoktatást végzett a vásárhelyi zsidó népiskolában, és a református
főgimnáziumban. Tanulmányutakon járt Németországban, Hollandiában és
Angliában. Dolgozatai jelentek meg a mainzi, hannoveri, berlini, és jeruzsálemi
szaklapokban. A Magyar Zsidó Szemlének első munkatársai közé tartozott. Az
óczár Haszifrusz és Hajehudi című lapokban héber nyelvű tanulmányokat
írt. Jelentős önálló munkája „A nő a Talmudban”. Ugyancsak első
munkatársai közé tartozott az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak. Az állami
polgári iskolák létesítésében jelentékeny segítséget vállalt. Működése
alatt készült el a zsinagóga ma is látható épülete. Városunkban 53 évig
töltötte be a rabbiszéket. „Soha egyetlen anyagi természetű kívánságot
kifejezésre nem juttatott. Félelemmel került minden ünneplést…” – írta róla
Szigeti János.
Seltmann Lajos Idős korában Sírköve
(1854–1932)
a zsidó temetőben
A
nagy keresztény-keresztyén egyházakhoz tarozó, jelentékenyen működő
egyházvezetők, de a rendek feloszlatása, 1945 után az egyszerű szerzetesek,
apácák, diakonisszák is kivétel nélkül üldöztetést és megalázást szenvedtek.
Közéjük tartozott a vásárhelyi születésű
Badalik
Bertalan, későbbi veszprémi püspök is. Édesapja
sokgyermekes bognármester volt. Az akkori plébános hozzásegítette, hogy
szülővárosában továbbtanuljon, majd Szombathelyen érettségizett. Grazban
is iskolázta magát. 1908-ban belépett a dominikánus rendbe, ahol az eredeti
Sándor keresztneve helyett a Bertalant vette föl. Az első világháború
kitörésének évében pappá szentelték. A következő évben már Budapesten volt
plébános. Szombathelyen 5 évig, mint perjel működött. 1927-ben és 1932-ben
az észak-amerikai magyarok között pasztorált. 1933-ban az osztrák-magyar
rendtartomány provinciálisa lett. Szombathelyen rendi főiskolát, a Julianeumot
létesítette, 1943-ban, Debrecenben rendházat alapított. Száműzetéséig
Bánáss Lászlóval együtt 15 új falusi plébániát alapított, amikor már az egyház
minden birtokát elvették, és állami támogatást sem kapott. Budapesten a
Rózsafüzér Társulatnak országos igazgatója. 1945-től az Actio Catholica
országos elnöke, illetve a Credo férfiegylet vezetője lett. A budapesti
Bazilikában közel negyedszázadon keresztül ő tartotta a nagyböjti
szónoklatokat. 1949-ben XII. Pius pápa nevezte ki Veszprém püspökének. Ő
volt az első, aki a Magyar Népköztársaság jóváhagyásával került püspöki
székbe. 1952-ben kimondatták vele a veszprémi szeminárium föloszlatását.
1957-ben az állam megvonta a „működési engedélyét” és kényszerlakhelyére,
házi őrizetbe Hejcére deportálták. Az ÁVH titkos iratai között 7 kötetnyi
„személyi dossziéja” maradt. Hejcén sem tétlenkedett, mariologiával
foglalkozó könyvet írt. Csak 1965-ben kapott amnesztiát, de hamvait nem
engedték a veszprémi kriptába, püspöktársai mellé helyezni, hanem hazahozták,
és a római katolikus temető ravatalozó kápolnája alá temették. Később
vitték Veszprémbe.
Badalik Bertalan
(1890–1965)
Milyen
követendő üzenet világlik ki egyházi példaképeink életéből? Bármelyik
valláshoz tartoztak, mind egyházuk, mind Vásárhely tisztelt elöljáróivá és
polgáraivá váltak. Felekezetük hittudósokként tartja őket számon.
Szüntelenül írtak és publikáltak, hogy gondolataikkal is segítséget nyújtsanak.
Közéleti szereplőkké válták, ugyanakkor – amennyire lehetséges volt –
kerülték az ünneplést. Valamennyien a közösségükért dolgoztak. Rendházak,
iskolák, kórus alapításában vettek részt. Ifjúsági, női és férfi vallási
egyesületeket szerveztek, vezettek. Amikor a történelem vihara tépázta
őket, a vitorla vásznát letéphette hánykolódó gályájukról, de az árboc és
hajótest nem süllyedt el. Papok, lelkészek, rabbik az erkölcsi élet
tisztaságában és a szorgalomban, a közösségért való folyamatos lelki és fizikai
munkálkodásban polgári normákat állítottak föl.
Valljuk
be őszintén, a vallásosság, és vele kapcsolatban a hitközösségek
látogatása attól is nagyban függ, hogy az egyház hivatott képviselője a
szószékről miként tud híveihez szólni? Szüntelen ostoroz, vagy a hibáink
orvoslásában segít? Mennyire megnyerő, milyen kisugárzása van, milyen a
megjelenése és a családi élete? Minél kisebb a közösség, annál inkább egymásra
vannak utalva, és fontos az egyházvezető példamutatása. Egyszerre kell
nekik vallásuk lelket éltető szabályait betartatni, és híveiket a polgári
rendbe, mint tápláló humuszba ültetni.
5
Értelmiségiek,
tisztviselők és családjuk
Kovács
Ferenc Vásárhelyen, régi nemes családból született, amely
elszegényedett. Apja asztalosmester volt, aki fiát 5 éves korában árván hagyta.
Édesanyja nehezen nevelte. Az elemi iskola után Debrecenbe került, ahol jogot
végzett, és Késmárkon kezdett gyakornokoskodni. 1843-tól Klauzál Gábornak,
Csongrád vármegye követének jurátusa. Az itt szerzett tapasztalatait napló
formájában adta ki, amelyért 1895-től az MTA tiszteletbeli tagjának
választotta. 1845-ben Csongrád vármegye jegyzője. 1848 tavaszán
szülővárosának szolgabírójává választották és itt érte meg a szabadságharc
elbukását, amikor visszavonult a közélettől. Részt vett a
honvédtoborzásban. Gazdálkodni kezdett. Elsősorban a gyümölcsfák
honosításával foglalkozott, és egész kis mintagazdaságot hozott létre. 1861-ben
országgyűlési képviselőnek választották. Létrehozta az Iparegyletet.
Életének egy részét az ipar, közgazdaság, vasútügy, valamint közművelési
egyesületek megalakítása töltötte ki. 1867-ben alispán lett. Deák Ferenc
meghitt barátja volt. 1875-ben Karancsi Dániellel létrehozták a Szabadelvű
Pártot. 1881-ben ismét országgyűlési képviselő. 1848 májusában
feleségül vette Küry Teréziát, aki mindenben segítő hitvese volt.
Gyermekük nem született, ezért vagyonukat jótékony célokra fordították.
Felsorolni is nehéz, hogyan segítették együtt a város, és a református egyház
rászorulóit. 5000–5000 forintot adományoztak a református főgimnáziumnak
és a szeretetháznak, ill. helyi egyházi célokra további 84.000 Ft-ot. Ők
építtették a Nagy Sándor utcán máig használt iskolát. Kovács Ferenc 36 éven át
református presbiter, egy ciklusban főgondnok. Nem egyszer az egyetemes
konvent tagja volt. Folyóiratokban hol saját, hol álnéven írt. 73 éves korában,
1895 augusztusában Tátrafüreden pihent, és váratlanul agyvérzésben halt meg.
Amikor holttestét hazahozták, a korabeli sajtó így emlékezett meg a
fogadtatásáról: „Beláthatatlan nép tömeg állta végig az újtemplom
előtti tértől kezdve az idóházig [vasútállomásig] a Kállay [ma
Bajcsy-Zs. E.] utczát…” Kovács Ferenc városunk egyik legjelesebb polgára
volt.
Kovács
Ferenc
(1823–1895)
Soós
István Vásárhely szülöttje, itt is halt meg csendes
visszavonultságban, az Oldalkosár utcai otthonában. Vásárhely egyik
polgármestere volt, aki városát fölvirágoztatta. Apja tanácsnok, majd
főkapitány volt. Amikor 1880-ban a helyi református gimnáziumban
érettségit tett, utána Pesten jogot tanult, majd visszajött városunkba, és a
járásbíróságon gyakornokként dolgozott. 1887-től ügyvédi irodát vezetett,
majd a Hódi Pál utcai házukban ügyvédi irodát nyitott. 1908-ban a város
pénzügyi tanácsnoka, 13-tól főjegyző, a kulturális ügyosztály vezetője.
1918 októberében, az első világháború végén választották meg
polgármesternek. A Tanácsköztársaság idején Pestre internálták és 2 hónapig
börtönben élt. A román megszállás során, mivel ellenállt a város kifosztásának,
8 napi fogságot szenvedett. A zavaros történelmi helyzetekben igyekezett
megakadályozni a szélsőséges kilengéseket és a bosszút. Polgármestersége
alatt épült meg a Kakasszéki Szanatórium, bővült és átépült a kórház,
mentőállomás létesült. Fölvette a Speyer-kölcsönt, amelyből megépíttette
a partfürdőt és a Hódi Pál utcai bérházat. Újabb iskolák épültek, a
tanyavilágban műutak. A szegényeknek ínséglakásokat juttatott, és
ínségmunkát biztosított. A városban parkosítottak, utakat burkoltak. 1935-ben,
72 évesen kérte a nyugdíjazását. Kruzslicz István Gábor levéltár igazgató így
jellemezte: „Széleskörű humán műveltséggel rendelkezett, igen
erős szociális érzékenység, tiszta erkölcs és aktív közéleti tevékenység
jellemezte. Tisztviselők, városi polgárok bármilyen ügyben mindig
bizalommal fordulhattak hozzá.”
Soós
István
(1863–1948)
(A
középső Karlovszky Bertalan festménye, az utóbbi kép Sostarics Lajos
karikatúrája)
Bodnár
Bertalant dr. Körtvélyessy László tanár, egykori tanítványa
így jellemezte: „Példaképül lehet az ifjúság elé állítani, hiszen összességében
rendelkezett mindama nemes emberi tulajdonságokkal, melyek közül a hétköznapi
ember legfeljebb néhányat mondhat magáénak. A szerénység, a következetes,
kitartó munka, a kifinomult közösségi szellem, jó emberismeret, embertársai
irányában a szeretet és a megértés, az elesettek segítése, az önzetlenség, mind
jellemző volt rá. Ez a magyarázata annak, hogy nem sok tanárember és
közéleti férfi dicsekedhet azzal a megbecsüléssel, mely őt már pályafutása
alatt körülvette.” Széles tudását Nagykárolyban, Kecskeméten, Nyitrán,
Vácon és végül a Kolozsvári Egyetemen szerezte meg. Természetrajz–földrajz
szakos tanár, teológus és szakíró volt. 1892-ben Szeremlei Cs. Sámuel
javaslatára nevezték ki a Vásárhelyi Református Főgimnázium tanárává, ahol
nyugdíjazásáig, 1928-ig tanított. A tudományos munkát hatodikos diákként
Hermann Ottó természettudósnál, az Ecsedi-lápon ismert meg. Behatóan
foglalkozott Vác növényzetével, a Tátra-vidék élővilágával.
Egyetemistaként Apáthy professzor mellett dolgozott. Nyomtatásban megjelent
első nagyobb munkája a légzőszervekkel foglalkozott. Vásárhelyen
megalapította és európai rangú bemutató hellyé fejlesztette a gimnázium
természetrajzi múzeumát, amellyel a Tisza–Maros-szög növény- és állatvilágáról
kívánt teljes képet nyújtani. Nyári kirándulásokon tanítványaival megismertette
hazánk és a környező államok legszebb tájait, településeit. Gyakran
publikált és ismeretterjesztő előadásokat tartott. Cikkei közül
mintegy 150 a szakemberek körében máig ismert, sok, éppen városunkra vonatkozó,
átfogó munkája kéziratban maradt. A gimnáziumi természetrajzi gyűjteményt
1919-ben a román katonák, 1944 őszén a szovjet csapatok pusztították. 500
kötetes saját könyvtárát a második világháború alatt széthordták. Ehhez a
drámához járult családi tragédiája. Első házasságában meghalt a felesége
és négy gyermeke. Második házasságából egy kiváló képességű fia maradt.
Bodnár Bertalan a közéletben szervezte a Patronage-t, az Anya- és
Csecsemővédelmet, a Stefániát, valamint a Magyar Vöröskereszt Egyletet. A
vásárhelyi óvodák gondnokságát és a kereskedőtanonc iskola igazgatói
tisztségét több mint 30 évig fizetés nélkül látta el.
Bodnár Bertalan
(1868–1952)
(Balra: 1927-ben, a Ref. Bethlen G. Gimnázium tanári
tablóján
Jobbra: Sostarics Lajos karikatúrája)
Ifjú
Bibó Lajos családja Erdélyből származott. Apja is író és
újságíró volt, aki a vásárhelyi lapokban közölte cikkeit. Vásárhelyen született
fia is ezt a pályát választotta. A Református Főgimnáziumban
érettségizett. Szegeden két lapnál volt munkatárs. Itt ismerkedett össze Juhász
Gyulával. Önkéntesként vett részt az első világháborúban. 1918-ban
Szegedre ment vissza, és a Tűz c. újságot szerkesztette. A lap a
történelmi zűrzavar martalékává vált. Ezután a Szeged és Vidéke
felelős szerkesztője, majd a Virradat szerkesztője volt.
1920–1931 között Budapesten a Nemzeti Újság, 1933–1944 között a Hírlap és az
Esti Újság főmunkatársa. Szépirodalmi munkássága az apja nyomdokain
indult. A tanyai szegények, kubikusok, nehezen élő kisemberek életét úgy
rajzolta meg, hogy Móricz Zsigmond szerint, rajta kívül senki sem tudta
őket hasonló drámaisággal ábrázolni. Darvas József is elismerte, és neki
köszönhető, hogy a Kádár-rezsimben kiadták „Subások” című
elbeszéléskötetét, valamint az Anyám című regényének rövidített
változatát. Irodalmi hőseinek megszólaltatásakor szép tájnyelvünket
példaszerűen alkalmazta. A két világháború között ünnepelt író volt,
akinek a színpadi műveit a Nemzeti Színház az akkor élő legnagyobb
színészek előadásában mutatta be. Fizikailag látszólag gyönge, vékony
alkatú volt, de elképesztő lelki erővel rendelkezett. A gerince soha
sem roppant meg. Rákosiéknak egy sort sem volt hajlandó írni. Ezzel az adott
történelmi korban sajnos önmagát zárta ki a közéletből. Visszatért
Vásárhelyi házába, ahol elvesztette első feleségét és napi kenyérgondokkal
küzdve, nyomorban élt. „Figuráns” volt a Kultúrmérnöki Hivatalnál, és rizsarató
idénymunkás a Levelényi Állami Gazdaság rizstelepein. Néhány idősebb és
ifjú barát tartott ki mellette. Az 1970-es években, amikor vaksága révén már
szinte magatehetetlen volt, a Magyar Televízió néhány írásából tévéfilmet
mutatott be. Több mint 50 könyve jelent meg, cikkeinek pontos számát máig sem
ismerjük. Méltatlanul feledjük, pedig máig ő városunk legjelesebb írója.
Bibó Lajos
(1890–1972)
Fölmerül
a kérdés, mit jelentett polgári értelmiséginek lenni? Olyan mezővárosban,
ahol nem volt jelentős nemesi réteg, illetve a kisnemesség gazdaságilag
elszegényedett és munkát végzett, már korán beolvadt az értelmiségiek közé.
Levéltári adatunk van arról is, hogy a reformkorban volt olyan nemes, aki
földjén gazdálkodott, tehát a parasztság életmódját követte. A polgárosodás
másik útja az volt, hogy a tehetős gazda-fiatalokból tanulással váltak jó
nevű ügyvédek, mérnökök, tanárok, orvosok, a város vezető
tisztségviselői, vagy változatlanul a gazdálkodásból éltek, de mint
földbirtokosok a gazdaság szervezésével és ügyeinek intézésével foglalkoztak,
miközben az értelmiségiek életét élték.
Az
értelmiséginek kötelessége volt a karitatív tevékenység, amelyet városunkban
leginkább az egyházi szervezeten belül fejtettek ki, vagy jelentősebb
pénzösszegekkel segítették a város közösségét. Legföljebb kirívó példa volt
közöttük az Isten-, vallás- és egyházellenesség. Az értelmiségi polgár
ünneplőbe öltözve, minden vasárnap és egyházi ünnepen egész családjával
ott ült a templomában. Fennhangon énekelt, imádkozott, és végül adakozott. A
szertartást követően más polgárrétegbeliekkel végigsétált a főutcán,
így alakult ki a híres vásárhelyi Promenád, amely délig a kirakatokat
néző, egymással találkozó és beszélgető családokkal volt teli.
Délutántól estig a fiatalok egyik találkahelyévé alakult.
Az 1930-as
években megjelenő Karikás c.
élclap
fejléce és egyik címoldalának karikatúrája
a Kossuth
téren sétáló polgárokkal
Az
értelmiségi vezető-, mindenesetre húzórétegként élt, amely után a
polgárság más csoportjai is igazodtak. Idegen nyelveket tanult, de legalább a
németet beszélte. Munkakörében és városában megbecsült személyiség volt.
Családi gyűjteményeket gyakran hoztak létre, különösen a könyveket,
művészeti alkotásokat és az antik iparművészeti darabokat kedvelték.
Nemzeti és iskolai ünnepeken, színházi előadásokon, hangversenyeken,
kiállítások megnyitóin, divatbemutatókon, a gazdaköri állat- és
terménybemutatókon, sportviadalokon a megfelelő öltözetben rendszeresen
részt vettek. Értelmiséginek lenni egyszerre jelentett hivatást,
elkötelezettséget és fontolva haladást, mérsékelt, a társadalom rendjét nem
háborgató változást létrehozni. Nem a revolúciót sürgették, hanem az evolúciót
gyakorolták.
Nyizsnyay
Gusztáv
(1829-1882)
Senki se gondolja, hogy a
polgári értelmiségiek merev, rideg, számító és humortalan emberek voltak.
Számtalan bohém és szórakoztató egyéniség akadt köztük, akit a társasága
szeretett és ünnepelt, eltűrte csínyeit és szerette művészi
tevékenységét. Utóbbiak klasszikus nagy alakja volt például Nyizsnyay Gusztáv
zeneszerző is.
6
Id.
dr. Bakay Lajos a bécsi egyetemen szerezte diplomáját. Sebész és
szülészorvos volt. Néhány évig még Bécsben dolgozott, majd Orosházára jött.
1877-ben Vásárhelyre költözött. Kiváló orvosi és emberi képességei, közéleti
tevékenysége hatására 1888-tól haláláig, az akkor még a Serház téren
működő kórház igazgatója volt. 1880-ban ő fúratta a város
első artézi kútját, amely a Kossuth tér sarkán lévő háza előtt
állt, ma a Cseresnyés Kollégium Szőnyi utcai homlokzatánál található. A Serház
téri városi kórháznak saját költségén, 4 ezer Ft-ért fúratta a második helyi
kutat. A Szántó Kovács zendülés sortűzáldozatait a helyszínen látta el. Az
egykori uradalmi épületben lévő kórház mostoha körülmények között
működött. Idős Szappanos Mihály tiszti főorvos úgy igyekezett
Bakay Lajos kollégájának és a városának segíteni, hogy egykori tanárát, Fodor
József professzort, a Budapesti Közegészségügyi Intézet megalapítóját hívta el,
aki helyszíni vizsgálata alapján véleményezte a rossz körülményeket, és
javaslatot tett a kijavításra, vagy egy új kórház építésére. Bakay harcos
elszántsággal ostromolta mind a minisztériumot, mind a városi tanácsot, hogy új
kórházat építsenek, de engedélyt nem kapott rá. A vásárhelyi kórházért
folytatott küzdelem áldozatává vált. 1905. január 18-án, amikor a kórház sorsát
tárgyaló városi közgyűlésről igyekezett hazafelé, a városháza
lépcsőin agyvérzést kapott és itt halt meg. Halála után 6 évvel a Kapitány
utcában megnyílt az új kórházunk. Családjában világhírű orvosnemzedék
nevelődött. Fia, ifjú Bakay Lajos a Pozsonyi, Pécsi, majd a Budapesti
Sebészeti Intézet igazgató professzora, kiváló agykutató volt; a svéd
Olivecrona barátja, és műtétre Bakay küldte hozzá Karinthy Frigyest.
Unokája, a harmadik Bakay Lajos, az USA egyik kiváló agysebész professzoraként néhány
éve halt meg.
Id. dr.
Bakay Lajos
Id.
dr. Imre József. Édesapja kiváló nyelvész, irodalomtörténész,
egyetemi tanár volt. József fia Budapesten végezte az egyetemet. Sebész, szülés
és szemészmester képesítést szerzett. 1874-ben avatták orvosdoktorrá.
Tanársegédként Pesten maradt a Szemészeti Klinikán, és kellő
tapasztalatokat gyűjtve, 1879-ben visszatért szülővárosába,
Hódmezővásárhelyre. (Háza a mai Tornyai János Múzeum volt.) Kérésére
1884-ben szemosztályt nyitottak Vásárhelyen, amelynek 1908-ig a vezető főorvosa.
Akár Bakay, ő is harcolt egy új szemkórház megépítéséért. Nagy
tekintélyének és páratlan szemorvosi teljesítményének köszönhette, hogy a
Kapitány utcában, 1898-ban, nem sokkal Sissy halála előtt elkészült a 40
ágyas új szemkórház, amelyet a meggyilkolt Erzsébet királynéról neveztek el.
1909-től a kolozsvári, majd a szegedi orvosegyetem szemész tanára volt.
Elsők között szerepelt, aki a szemhályogot korszerű módon
műtötte. Műtéti úton sikeresen gyógyította az akkor népbetegségként
elterjedt trachomát. Több elismerést és páratlan életutat járt be.
1925-ben a Magyar Szemorvos Társaság, majd 1926-ban az Országos Orvosszövetség
elnökének választották meg. A heidelbergi szemorvos társaság tagja. 1927-ben
felsőházi tag. A Vöröskereszt Érdemjel keresztjével, és az Orvosegyesület
díjával tüntették ki. Fia világhírű szemész professzor volt, akinek a szemhéj
íves plasztikai műtétjét ma is tanítják.
Id. dr.
Imre József
(1851–1933)
Dr.
Genersich Antal sebész, kórházigazgatóink harmadik kiváló tagja volt.
Budapesten szerzett diplomát, majd ott, a II. számú Sebészeti Klinikára került.
Bakay halálát követően, 1905-től kórházunk igazgatójának nevezték ki.
Tovább küzdött az új kórházért, amely 1909-ben fölépült. A hasűri sebészet
specialistája volt, amelynek kiváló műveléséért 1923-ban a szegedi egyetem
magántanári fokozatát szerezte meg. 1928-ban egészségügyi főtanácsossá
nevezték ki. Kutatásait kiterjesztette a bélrendszer, tüdő és asztmatikus
betegségek sebészetére is. Eddig össze nem számlált, nagy mennyiségben
tudományos cikkei jelentek meg különböző kül- és belföldi szakmai
folyóiratokban. 1932-ben jelentette meg az Erzsébet Közkórház 1905–1930
Évkönyvét. Közben a kórházat szüntelenül fejlesztette. 1928-ban a régi épületre
új, sebészeti emeletet építtetett. 1929-ben Kakasszéken 3 bérelt villában
kórházunk új osztályát nyitotta meg, ahol 60 ágyon csont TBC-s betegeket
kezeltek. Ebből fejlődött ki a későbbi szanatórium. Nem volt
könnyű élete, hiszen mindkét világháborút, forradalmakat, és a
világgazdasági válságot kellett neki megérni. Talán legnehezebb helyzetben a
második világháború utolsó éveibe került. Városunk aktív orvosai a frontokon
harcoltak, vagy lágerekben sínylődtek. Megszakítva nyugdíjas életét,
visszament szeretett kórházába, hogy legyen képzett gyógyító orvosa. Itt, különösen
a szovjet csapatokkal vívott harcok mindkét hadsereghez tartozó sebesültjeit
műtötte, éjjel-nappal gyógyította, míg 1944 karácsony első napján
túlfáradva meghalt. Életét az emberek életének megmentésére áldozta. Törékeny,
kis termete óriásként magasodik ma is fölénk.
Dr.
Szentkirályi Zsigmond
Dr. Deutsch Béla
(Sostarics
Lajos karikatúrái)
Az orvos hivatásból vállalta foglalkozását. Kezdetben
az arisztokrácia részéről lenézett szakma volt. Nem tartották magukhoz
méltónak azt, aki „más testében és váladékaiban vájkál”. A felvilágosodással
éppen ez váltott ki elismerést. Aki mások egészségéért és életéért annyit tesz,
mint az orvos, és napszaktól, ünneptől függetlenül, mindig készen áll a
segítségre, megbecsülést érdemel, amelyhez a társadalom részéről anyagi
elismerésnek is társulni kell. Elképzelhetetlen volt a „hálapénz” adása, a zsebbe
dugdosott, bankóval bélelt boríték, vagy természetbeli juttatás, amely korábban
sértő tevékenységnek minősült volna.
A hagyományos modern orvosok szerte hazánkban
mindenütt a szegények, elesettek orvosa is volt. Bakay Lajos, Deutsch Béla,
Heller István és mások, ha szegény családba hívták őket gyógyítani, pénzt
nem fogadtak el, gyakran még a receptet is saját zsebből kiváltva,
díjtalanul kezelték betegeiket. A hálapénzt a szocializmus a felelős munka
megfizetésének állami korlátozása miatt, és a betegbiztosítás értéktelenségének
ellensúlyozására találta ki. Micsoda cinikus elképzelés volt, hogy ezt még meg
is adóztassák!
Az orvosnak a polgári élet felszínén volt a
társadalmi pozíciója. Szótartó, megbízható, a közösségért tenni képes,
lelkiismeretes szakember volt. Id. dr. Ocsovszky László egykori KÖJÁL
igazgató-főorvos beszélte, hogy az az egyetemi medikus, aki diákként
tehette, akármilyen korhely is volt éjszaka, amikor reggel a klinikai
gyakorlatán fölvette a fehér köpenyt, vele azt a magatartást is magára öltötte,
amit mind az oktatói és a betegek, mind az egész társadalom elvárt tőle.
Heller István magán kapcsolatai alapján, a második
világháború után, városunkba, és tudomásunk szerint az országba is először
hozatott be antibiotikumot Németországból. Penicillinnel gyógyította az erre
érzékeny kórokozók által halálra ítélt gyermekeket. Saját kísérletei során
állított elő vakcinát, hogy a kisdedeket megóvja az egyik súlyos
gyermekbetegségtől. Nem múlt el olyan nap, hogy kétszer ne tartott volna
vizitet az osztályán, és képes volt egész éjszaka a beteg ágya mellett ülni, ha
annak állapota válságos volt.
Orvosnak lenni azt jelentette, hogy népének nemcsak
közegészségét, testi épségét, de lelki egyensúlyát is védte. Ezt a
felemelő, de hatalmas terhet úgy tudta megrokkanás nélkül, elaggott koráig
viselni és végezni, hogy kikapcsolódásként humánus műveltségét fokozta,
ill. kreativitását alkotó tevékenységgel is kifejezte. Közülük nagyon sokan
jelentős könyvtárat gyűjtöttek, írtak, naponta szépirodalmat is olvastak,
hangszeren játszottak és szobrászkodtak, festettek, méghozzá nem amatőr
szinten. Dr. Soós László kortárs sebészünk újságolta, hogy boldog volt, amikor
Szegeden együtt állíthatott ki professzorával, dr. Láng Imre idegsebésszel.
Ma az orvos megtépázott polgári, emberi és szakmai
értékét a társadalomnak kötelessége helyreállítani, de elvárható, hogy ezért
maguk az érintettek is mindent megtegyenek!
7
KÉPZŐMŰVÉSZEK
A
művész, mint ember, különösen az elszigetelt vidékiek, a polgárság nehezen
behatárolható rétege, hiszen valamennyi individuum. Vérmérséklete szerint
küzdelmet folytat önmagával, a kortárs művészekkel, és néha az egész
társadalommal. Egységes szekértáborokba még a szocializmus sem tudta őket
összefogni. Galyasi Miklósnak mondta egy alkalommal Tornyai János, hogy „a
művészek olyanok, akár egy marék bolha. Ha kinyitod a tenyeredet, ahány
annyifelé ugrik”.
Volt
egy „elvadult” típusa, aki „művészi értékét, zsenialitását” a polgári
társadalommal való szembenállással igyekezett kifejezni. (Szándékosan
elhanyagolt külső, sárdobáló, kritikus szókimondás, szakmai beképzeltség,
illetlen, polgárpukkasztó viselkedés.) Többnyire nem ők alkották a
művészet maradandó értékeit. A következő réteg sem tartozott a
„polgári elithez”. Ők alacsony társadalmi sorból indultak, és a
tehetségük, akaraterejük révén értek el kimagasló eredményeket. Ez a típus
mindig morózus maradt, de nem ellenséges, és a közösségért tettre kész. A
rangos vásárhelyi művészek jelentős részben ezekhez tartoztak. Végül
létezett egy, a polgárságból származó, annak értékeit megtartó réteg. Endre
Béla, Rudnay Gyula, vagy Füstös Zoltán művészi teljesítménye értékálló
maradt, emberi vonásaik példaértékűek.
Itt
a második művészréteghez tartozó alkotókat mutatjuk be, akik gyakran rossz
körülmények között alkottak. Nekik nehezebb volt elismertetni magukat, mint
azoknak, akik pályájuk startvonalát előbbről kezdhették. Számunkra
éppen ezért jelentenek egyetemes polgári értéket.
*
Tornyai
János számunkra máig a legmeghatározóbb festőművész,
aki – bár Munkácsy nyomdokain indult – tehetségével saját alkotói értéket
tudott teremteni. Feszültséggel teli, belső erővel mutatta be a
természet által szűkmarkúan ránk hagyott életteret: a vizekkel szabdalt
puszta földet és a fölénk boruló, esővel, napfénnyel könnyező eget, a
„nagy sömmit”, amely közé az itt élő ember puszta két kezével és
szorgalmával egy egész világot épített. Dömötör János írta róla, hogy „…szenvedéllyel,
indulattal teli ecsetkezelése önálló művészegyéniség kibontakozását
mutatja, erőteljes drámai hangvétellel.” Szegény kisparaszt családban
született. Rajzkészségére már az elemi iskolában fölfigyeltek. Néhány évnyi
gimnáziumi tanulás után beiratkozott a budapesti Mintarajziskolába, ahol
Székely Bertalan, Lotz Károly és Gregus János tanítványa volt. Városunk
ösztöndíjával a párizsi Julian Akadémián tanult tovább, majd Németországban és
Olaszországban tanulmányutat tett. 1897-ben visszatért szülővárosába és
itt lakott 1920-ig. Indítója volt a vásárhelyi művésztelepnek,
fejlődésének pedig egyik pillére. A múzeum, a Művészek Majolika és
Agyagipari Telepe, a Jövendő c. lap alapításának kezdeményezője. Juss
c. műve 1904-ben Ráth-díjat, a barcelonai Nemzetközi Kiállításon
aranyérmet, majd Jankó János-díjat, továbbá Állami kis aranyérmet, és a
Szinnyei Társaság nagydíját kapta.
1908-ban első gyűjteményes kiállítását tartotta városunkban. 1921 és
1934 között előbb Pesten, néhány hónapig Baján, majd Szentendrén alkotott.
Ez az utolsó, időskori korszaka koloritást, és a világra való derűs
rátekintést hozott. Élete utolsó két évét ismét szülővárosában töltötte,
ahol megalapították a róla elnevezett művészeti, irodalmi társaságot.
Műveiből reprezentatív kiállítást nyitottak, és a város életjáradékot
nyújtott neki. Tornyai egész művészi hagyatékát, 600 festményt és 400
grafikát Vásárhelynek adományozta. Gazdag festészetéből néhány ismert kép címét
említem: Rákóczi Rodostóban, Bercsényi Miklós, Bús magyar sors, Betyárszerelem,
Gémeskút, Csokorkötő, A zöldkabátos stb. Nevét a városi múzeum, utca,
művészeti díj, alakját dombormű és portrészobor, valamint
polgárainknak megbecsülése őrizte meg.
Tornyai János
(1869–1936)
Pásztor
János bár Gyomán született, családjával korán Vásárhelyre
költözött és itt nőtt föl. Már 15 éves korában Pesten az Iparrajz Iskola
szobrászati szakára került, majd Párizsban a Julian Akadémián tanult.
Szemléletére, életművére meghatározóvá vált Rodin művészete.
Olaszországi tanulmányutazásai során a Rodin-elvek megerősödtek benne,
miszerint a test és lélek egységet képez.
Nemcsak az arcnak, de a testnek is tükröznie kell a lelkiállapotot. Hazatérve
Pesten telepedett le. A Vásárhelyen eltöltött évek a népi ihletésű
témaválasztásban és városunk megrendelésében egyaránt megmutatkoztak. („Ásó
kubikus”, a „Búcsúzkodás”, a „Vízmerítő” bronzlány, id. dr. „Imre József”
és „Nyizsnyai Gusztáv” portréja, az első világháborús „Fahonvéd”, vagy a
városháza előtti „Lovas huszár” stb.) Köztéri szobrai közül legismertebbek
a Parlament előtt álló „II. Rákóczi Ferenc” lovas szobra, a balatonfüredi
mólón álló „Halászok” kompozíció, Szegeden a „Najádok Kútján” lévő fiatal,
feszes női testek stb. A fővárosban 1911 és 1930 között négy
alkalommal egyéni kiállításon mutatta be műveit. Budapest ostroma idején,
1945. januárjában, méltatlan körülmények között hunyt el. 1931-ben munkásságát
Corvin-koszorúval ismerték el. Korában Kisfaludi Stróbl Zsigmond mellett az
egyik legismertebb, legkeresettebb szobrász volt. Ami számunkra a legmegkapóbb,
hogy a vásárhelyi parasztoknak, pásztoroknak, egyszerű embereknek az örök
emberi értékét, testi-lelki harmóniáját ábrázolta.
Pásztor János
(1881–1945)
Kajári
Gyula
(1926–1995)
Miért
fontos számunkra a valódi művész alkotásainak megismerése? Azért, mert a
polgárság szemléletét és ízlésvilágát helyes irányba alakítja. Tornyai János
egy alkalommal Galyasi Miklóssal beszélgetett, aki panaszkodott neki, hogy a
kispolgár falát gyakran elöntik a giccsek, mire a festő így válaszolt: „Nem
baj, mert ha véletlenül közéjük kerül egy művészi kép, az úgyis letúrja az
összes többit.”
8
Fegyveres erőknél
szolgálók
A
fegyveres erőknél minden korban és valamennyi hadseregben a hazaszeretet,
a vasfegyelem, szigor, hősi virtus, a fizikai és mentális szenvedések
iránti jó tűrőképesség, kiváló fegyverforgatás és hadviselési
ismeretek, megbízhatóság, az ármádiát fenntartó iránti teljes lojalitás, a cél
érdekében – ha szükséges volt rá – az élet feláldozása, és a katonai becsület
betartása a legfontosabb magatartásformák közé tartozott.
A
polgári életben a politikai, gazdasági élet főszereplőinek tisztelete,
a lovagkorból megmaradt epekedő, de tüzes szerelem az erre méltó
hölgyekkel szemben. A sport, párbaj és szerencsejátékok területén virtust
kellett mutatni. Jókai Mór a „Kőszívű ember fiai” című
regényében a Baradlay testvérek magatartásában mindezt hitelesen tükrözte. A
polgári életben való helyük és jártasságuk a leszerelés, ill. az aktív katonai
szolgálat után nyilvánult meg igazán. Életük végéig kötötte őket a mundér
becsülete, és nem élveztek védelmet a civil társadalom elvárásainak megszegésére.
Közülük sokan országos, vagy városi tisztségeket vállaltak, mások a vagyonuk
révén az ipar, ill. kereskedelem területén virágoztatták föl családjukat,
közösségüket.
A
katonák mellé a 20. században, különösen a nagy háborúk idején végzett
nélkülözhetetlen vagyon- és életmentő munkájuk alapján fölzárkóztak a
tűzoltók. Ők egy-egy nagy természeti, társadalmi katasztrófában
tanúsított hősi magatartásuk miatt utóbb minden kultúrállamban, a polgári
életben is nagy elismerést nyertek.
A
fegyveres erők egykori szolgálatában állók közül itt három vásárhelyi
példaképet mutatok be.
Szathmáry
Mihály. A Károlyi uradalom révén a Vásárhelyi határhoz tartozó
derekegyházi pusztán született. Apja uradalmi ménesmester volt az úri birtokon.
Mihály Nyitrán végezte a bölcsészakadémiát, majd 1824-ben katonának állt.
Előbb gyalogos volt, majd huszár. 1836-ban alhadnagy, 38-ban
főhadnagy, majd tanár a salzburgi lovardában. 1848-ban őt is
szólította a haza, és augusztusban már a magyar honvédseregben szolgált. Előbb
„ezredbeli kapitány”, majd a hadügyminisztérium pótlovazási alosztályának
szakfőnöke. Pályája tovább ívelt fölfelé. 1849. januárjában őrnagy,
néhány nap múlva alezredes. Február 16-án a 17. Bocskai huszárezred ezredese és
parancsnoka. Részt vett a lemesi csatában, majd augusztus 17-én Lugosnál
fogságba esett. Aradon golyó általi halálra ítélték. Az ítéletet külföldi
nyomásra 18 évi várfogságra módosították. 1856-ig Olmützben raboskodott, és
amnesztiával szabadult. Előbb Tisza Kálmán geszti birtokán volt
ménesmester, majd a pesti nemzeti lovarda igazgatója. A vásárhelyi tisztek
közül a legmagasabb katonai rangot ő érte el.
Szathmáry Mihály
(1808–1880)
(Berzsenyi Lénárd rajza a szombathelyi Savaria
Múzeumból,
ill. jobbra a
róla készült másolat, a Hadtörténeti Múzeumból)
Kiss
Pál. Vásárhelyen született és gimnáziumban érettségizett. Ezt
követően tűzoltó tiszti tanfolyamara járt. 1922-ben díjtalan
tűzoltó-segédtiszt. 1924-től helyettes tűzoltóparancsnok, majd
főparancsnok. 1944. okt. 10-én, a demokratikus pártok, mint párton kívülit
polgármesternek javasolták. December 1-én a tisztségébe beiktatták. A mind
erőteljesebben radikalizálódó baloldal nyomására 1947. március 12-én
levélben lemondott, és a közgyűlés március 28-án ünnepélyesen
elbúcsúztatta. Tagja lett a szociáldemokrata pártnak, de ezzel csak a város
érdekeit kívánta szolgálni. Neki köszönhető, hogy a szovjet megszállást
követően, városunkban újra megindult az oktatás és a postai szolgáltatás.
A kórház ellátását biztosította. Hadi kórházat rendeztetett be a polgári
fiúiskolában. Munkára szólította föl a mezőgazdaságban dolgozó cselédeket.
Szabályozta a mezőgazdasági munkabéreket, az élelmiszer kivitelt, és
megnyitotta a Népbankot. Pesten pénzt szerzett a városnak. Elrendelte a
földigénylők összeírását és két jelentős nagyságú földbirtok
felosztását, még a vonatkozó törvény megszületése és végrehajtása előtt.
Szesztilalmat rendelte el. Összeíratta a háború és a megszállás okozta károkat,
föllépett a rémhírterjesztők ellen. Támogatta a műkedvelő
csoportok előadásait. 1944. december 21-től a debreceni
nemzetgyűlés egyik tagjává vált. Intézkedései átfogták városunk életének
minden fontos mozzanatát. A második világháború után jelentősen
hozzájárult a helyzet stabilizálódásához és a normális polgári élet elindításához.
(1898–1974)
Belovai
Péterről elmondhatom, hogy rossz időben, nem jó
körülmények közé született. Első világháborús hadiárvaként, Algyőn
nevelkedett. Négy elemit és négy polgári iskolát végzett, majd a veszprémi
katonaiskolában folytatta tanulmányait. Szegedi szolgálati helyén fölfigyeltek
sport iránti fogékonyságára és sportos alkatára, ezért sportoktatói tanfolyamra
küldték. Ez indította el a pályafutását. A második világháború az egész
sportiskolát Nyugatra sodorta. Belovai Péter innen visszakerülve, „mint a
Horthy hadsereg sporttiszt-helyettese” megkapta a bélyeget. Véglegesen
Hódmezővásárhelyen telepedett le. Családot alapított és Patzauer Aladár
szeszkereskedő alkalmazta, mivel a fiát vívni tanította. Belovai
sportfelkészültségére jellemző volt, hogy a vívás három fegyvernemén kívül
még teniszt, tornát és úszást is oktatott, így a vásárhelyi sportközéletben
jelentős szerepet kapott. A Patzauer kereskedés államosítása után, a Szent
István téri Szeszipari Vállalat vette át az égetett szeszek terjesztését, ahol
főkönyvelőként dolgozott tovább. Emberfeletti munkabírása volt.
Kenyérkereső állása mellett több sportnemben edzősködött. Utóbb már
Makóra is átjárt vívást tanítani, és nyári szünetben, amikor a Lánygimnázium
tornaterme bezárt, a munkahelyén, egy raktárban oktatta tovább legjobb
tanítványait. Minden edzésen öltönyben végezte fáradságos munkáját. Végül a
vívás maradt számára a legkedvesebb, amelyben rendkívüli eredményeket ért el.
Ő nevelte dr. Tóth Gézáné Juhász Katalin olimpiai és világbajnok
tőrvívót, Gyuricza József világbajnok tőrvívót, Szabó Éva
tőrvívó válogatott kerettagot, Kormány Lajos országos vidéki kardbajnokot
és más kiválóságokat. Vidéki edző ebben az időben ennél többre nem
vihette. Az OTSH által adományozott mesteredzői kitüntetést már nem tudta
átvenni. Akkor is egy makói edzésről tért haza, amikor túlhajtott szíve a
vonaton hazafelé megállt. Elismerését már posztumuszként kapta. Életét áldozta
Vásárhely és a vidék vívósportjáért.
Belovai Péter
(1912–1962)
A
fegyveres erők jeleseinek évszázadokon keresztül nagy tekintélyük és
tiszteletük volt. Közülük többet már aktív korában beválasztottak szülő-
vagy lakóhelye valamelyik polgári egyesületének vezetőségébe, vagy
elnökének. Fegyelmezett, korrekt magatartásukkal itt is példát kellett
mutatniuk. Vásárhelyen, ahol laktanya volt, és több családban nemzedékek óta
öröklődött a tiszti pálya, a polgárság elitrétegét képezték.
A
második világháborút követően az igazoló bizottságok rendre kiszűrték
a tiszteket. Akikre nem lehetett rábizonyítani, hogy háborús bűnös, vagy
nép ellenes cselekedetet hajtott végre, ha rokonszenves volt, megkérdezték
tőle, hogy hajlandó-e a Néphadseregbe továbbszolgálni. Amikor megtagadta,
sorsa nem volt jobb, mint a perbefogottaké.
Közben
többnyire képzetlen emberekből, „gyorstalpaló” tanfolyamokon tiszteket
képeztek, akiknek nem volt tekintélyük, csak hatalmuk. Ez volt a legrosszabb
típus, mert belőlük lehetett kegyetlen végrehajtókat nevelni, mint amely
magatartás az ÁVH-nál alapvető föltétellé is vált. A Kádár-rezsim második
felében kényelmetlenné váltak, mivel az új haditechnika és harcászati
követelmények szakmailag már jól képzett tiszteket igényeltek. A rendszerváltás
után részben belőlük, részben az újabb tisztekből kezdett kialakulni
a polgári rétegek egyik fontos pillére. Különösen a NATO-ba való belépésünk
után, amikor legalább az angol nyelv ismerete is kötelezővé vált, és jól
képzett, kultúrált tisztekre volt szükség, megindult a magyar hadsereg
leépítése, meggyengítése. Pillanatnyilag kevés esélyt lehet arra látni, hogy az
átalakulás nehéz korszakában az a hegemónia, amely a megmaradt kisszámú
tisztikart megilletné, újra megteremtődjön.
9
Hódmezővásárhely
változó népessége, a csiszolt kőkorban először itt megtelepedett
embercsoportoktól körülbelül 1965-ig, a hagyományos parasztéletmód végső
megszűnéséig, agrártermelésből élt. Ez a folyamat sok változáson
esett át, de nálunk a parasztpolgár létrejöttének és fénykorának az 1873–1914
közé eső időszakot tekinthetjük. Még a két világháború között is
adott kitűnő, feltörekvő gazdákat, de az újabb világégés ezt a
folyamatot végleg megszakította.
Kialakulásuk
kezdete egybeesik a többi polgári réteg reformkori megjelenésével, de levéltári
adataink vannak arról, hogy a 18. század végén már nem egy jobbágygazda
gimnáziumba küldte legtehetségesebb fiát, aki a tanulmányai befejezése után, a
szerzett tudásával visszament apja földjére gazdálkodni. Micsoda
felvilágosodás! Minek köszönhette a vásárhelyi parasztember ezt a különleges intelligenciáját,
polgárosodó magatartását?
Rájött,
hogy a föld a Kárpát-medence legértékesebb természeti adottsága, amelyet tatár,
török, német, szovjet nem tudott a hátán kihordani. Ha megművelik, a föld
terem. Fontos tehát az ésszel végzett munka. A gazda nem azért „güzül”, hogy
neki és családjának minél „zsírosabb falat” kerüljön az asztalára, ahogy ezt a
szocializmus ideológusai állították. A vagyon természetesen neki is
hajtóerő volt, de tudta, hogy kötelessége a rábízott kincset azzal a
közösséggel is megosztani, ahová tartozik. A föld számára nemcsak birtokot,
hanem egyszerre a családi és társadalmi megélhetés forrását is jelentette.
Tartalékaiból ezért fúratott köztéri kutat, építtetett iskolát, adott
telkéből egy darabot a tanyai iskola, olvasókör felépítésére, és
egyházára, városára is gyakran hagyott. Az anyaföld számára Földanya,
amelyet tiszteletben kell tartani, mert a Biblia tanítása szerint „porból
lettünk és porrá leszünk”. Pogány mítosz és keresztény tanítás hagyományként
ötvöződött benne.
Ma
a föld csak vagyon, amelyet adnak, vesznek, kihasználnak, parlagon hagynak,
zsebszerződéssel külföldieknek átjátszanak. Van ma földéhség? A mai gazda
már többnyire tulajdonos, akit birtokához egyre kevésbé köt lelki kapocs. A
polgárosodó paraszt a földet hazájának tekintette, amelyért a vérét is
föláldozta. A parasztot nem is kímélte egyetlen társadalom sem. Mindig a
legvéresebb csatákba küldték, és az első tűzvonalakban ők
harcoltak. Amikor elvették tőle a birtokát, nemcsak a „vant” siratta,
hanem azt az életteret is, amelyen ősei születtek, dolgoztak, éltek és
elhaltak. Számára ez a világ a szabadságot, a hagyományt és a magyarságtudatot
jelentette. E három alapvető életérzése volt az, amelytől meg kellett
fosztani, hogy individuumból „kenhető” közösségi massza legyen, mert így
válhatott irányított alattvalóvá.
A
feudalizmusban „büdös paraszt”, a dualizmusban úgy csúfolták őket, hogy
„alul bűgatya, fölül frakk”, a szocializmusban pedig a
kulákminősítést szenvedték. Ennek a polgárosodó rétegnek érdemes megnézni
az öltözködését. Az alábbi képen öltöny, mellény, nyakkendő, lakkcsizma
látható a tizen-, huszonéves gazdafiatalokon. Külsejükkel, odafigyelésükkel a
hely szellemét és a tudás elnyerését is megbecsülték.
Mezőgazdasági szaktanfolyam diákjai Vásárhelyen
Azt,
hogy a fentebb leírtakon felül a parasztpolgár még mennyi értéket képviselt,
álljon itt példaként három ember rövid életrajza, amely megmutatja közösségi és
egyéni teljesítményüket.
Nagy
András János jobbágyként kezdte az életét. Három évig a
református gimnáziumunkba járt, majd egy bánáti faluban tanult németül.
Hazatérve szülei földjén gazdálkodott és a földesúrnak fuvarozott. Kárász
József író így jellemezte: „…a gabonatermelést, a föld megmunkálását, az
állattartást korszerűsítette. A szabadságharcban lovas nemzetőrként
küzdött a Bácskában, és századosi rangot ért el.” Szorgalma és esze révén
lehetővé vált, hogy a földesuraktól egyre több birtokot vehetett bérbe.
Ezeket a jobbágyrendszer eltörlése után megvásárolhatta. Tagja volt a város
törvényhatósági és közigazgatási bizottságának, majd a megyei
törvényhatóságnak. Alapítója és igazgatósági tagja a vásárhelyi első
takarékpénztárnak. Mikszáth Kálmán két anekdotát írt róla, Tornyai teljes alakos
festményt alkotott róla. A hajdani kispiacon, az Újtemlommal szemben saját
költségén 20 ezer Ft-ért a város népének artézi kutat fúratott, de belőle
még Mindszentről is lajtos kocsival hordták a vizet. „Koronás Magyar
Érdemkereszt” kitüntetést kapott. Végrendeletében 187 hold földet hagyott a
református egyházra, valamint népiskolák fenntartására és fejlesztésére.
Adományozott az evangélikus egyháznak, a kórháznak és szegénymenháznak is.
Városunk utcát nevezet el róla és emléktábla őrzi a nevét.
Nagy András János
(1812–1890)
Idős Gregus
Máté pusztai kisparaszt családból kitartó munkával és kiváló észjárással
vált középparaszt gazdává, a város egyik virilisévé. Vásárhely-Kutas egyik
megteremtője. Kiharcolta az állandó közigazgatási kirendeltséget és az orvosi
állást. Piactartási jogot, postát, vasútállomást, rakodót, gyógyszertárt, új
iskolát, templomok építését, villanyvilágítást stb. segített elő. Birtokát
szétosztotta gyermekei között. Alapítványt tett a tanyai szorgalmas, külső
munkaerő kiházasítására. Négy tanyát épített, hengermalmot,
pálinkafőzdét létesített. Öntözéses legelőgazdálkodással, negyven
holdas gyümölcsösével, fajta tiszta baromfi tenyésztésével és faiskolájával
mintagazdaságot létesített, ahová még a szegedi mezőgazdasági
szakiskolából is gyakorlatra hozták a tanulókat. Unokáinak magániskolát
alapított, ahol még gépírást is tanultak, és 500 kötetes könyvtárt
gyűjtött. Mindehhez elsősorban Máté, de a többi fia is kemény, közös
munkával járult hozzá. Megalapította a Pusztakutasi Olvasókört. A
Törvényhatósági bizottság tagja, a Gazdasági Egyesület alelnöke, a Hangya
Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet alapítója. Harcolt a tanácsüléseken a
város vezetésével. Gyakran írt a helyi újságokban. Megírta önéletrajzát, és az
egykori Puszta krónikáját. Egyik szervezője volt az 1935-ös paraszt–író
találkozónak. A Fekete Sasban elhangzott beszéde a rendszer igazságtalanságait
is érintette. Kárász József így méltatta: „Tevékenysége országos visszhangot
váltott ki. Foglalkozott vele a Magyarság című lap 1934-es Évkönyve,
szerepel Féja Géza híres szociográfiájában, a Viharsarokban. Németh László
Égető Eszterében az öreg Gyevi alakjában ismerhetjük föl.” Az „Iskola
Kakaskúton” című esszéjének is Gregus pósahalmi magániskolája volt a
mintaképe. Szenti Tibor Nagy Gyula egyik tanulmánykötetében, és a Juss
című helyi irodalmi-szociográfiai lapban részletes életrajzot közölt róla.
Id. Gregus Máté
(1861–1938)
Karasz
Péter pusztai középparaszt volt, aki polgári iskolát végzett. Az
első világháborúban megsebesült. Csajági szikes földjén sikerrel végzett
talajjavítást, gyümölcsfa- és erdőtelepítést. Saját szélmalmában
állatainak őrölt. Neki volt először a Pusztán kerékpárja és rádiója.
A pusztai parasztoknak tanulmányutakat és Ezüstkalászos Gazdatanfolyamokat szervezett,
a korszerű gazdálkodás megismertetésére. A Gazdák Biztosító
Szövetkezetének üzletszerzője, majd képviselője volt. Megalapította a
Csajági Olvasókört és könyveket szerzett hozzá. A baromfi- és
nyúltenyésztők egyesületének elnökévé választották. A Vásárhely-Kutason
általa létrehozott Hangya Tejszövetkezet ügyvezető elnöke lett.
Korszerű tejátvevő- és feldolgozó üzemet hozott létre. A Magyar
Rádióban ismeretterjesztő előadásokat tartott. Törvényhatósági
bizottsági tagnak választották. Kutason a népház felépítésében vett részt. A
Gazdasági Egyesület alelnökeként megszervezte annak ifjúsági tagozatát, és
amelynek szintén az elnöke lett. 1935-ben részt vett az országos gazdaifjú
kongresszus és a paraszt–író találkozó szervezésében. Cikkeket írt a helyi lapokban,
és egy ízben országgyűlési képviselő-választáson is indult.
Karasz Péter
(1897–1938)
(A jobb oldali rajz Sostarics Lajos karikatúrája)
Ha
elolvassuk ezeknek a példaképeknek az életrajzát, elgondolkodhatunk azon, hogy
mit jelentett egyszerre gazdálkodni, családot tartani, közösségi, egyházi
ügyeket vállalni, írni, előadást tartani, teljes, kreatív életet élve
cívissé válni. Szorgalmuk és életvitelük adhat ma is erőt az új, valóban
demokratikus polgárság kialakításához.
10
A
vásárhelyi gyáriparosok, akár a gazdák, vagyonukat nemcsak maguknak
gyarapították. Munkahelyet teremtettek sok szegény család számára éppen azokban
az évtizedekben, amikor megszűntek a folyószabályozási földmunkák, és a
mezőgazdaság gépesítésével a kétkezi munkások kiszorulóban voltak a
termelésből, illetve a világgazdasági válság idején.
Ne lássunk
mindenkiben, még a 21. században is osztályellenséget, „burzsujt,
kizsákmányolót”, ahogy ezt szocialista államrendszerünk és ideológusai közel
félévszázadon keresztül tették. Ezek az emberek maguk is munkásként kezdték,
vagy fizikai munkát is végeztek. Gyáraik nem a mai értelemben vett tömegeket
foglalkoztató termelő helyek voltak, hanem manufaktúra jellegű kisüzemekből
fejlődtek mezővárosi szintű iparművekké. Gyártelepeket
később éppen a szocializmus kreált belőlük, amelyek sorra tönkre is
mentek.
Az embert
sohasem társadalmi pozíciója, vagy vagyona alapján bíráljuk, hanem egyénileg, a
közösségének végzett munkája, és adományozó készsége alapján. Közösség a család
is. Ha azt becsülettel ellátja valaki, a társadalomnak egy kisközösséggel
kevesebb szociális terhet kell kezelnie. Ha például Széchenyi Istvánra úgy
tekintenénk, mint egy „magyar főnemesi kizsákmányolóra”, sohasem kapta
volna meg éppen Kossuthtól – illetve a jelzőt továbbéltető
nemzettől – a „legnagyobb magyar” kitüntetést.
Az itt
bemutatásra kerülő három fő, „K” kezdőbetűs nevű férfi
meghatározó személyiség volt városunk polgári rétegének történelmében.
Elgondolkodtató, hogy például Kokron Józsefet „Az alacsony munkabér és a
hosszú munkaidő miatt sok bírálat érte.” Bizony a fennmaradásért
folytatott küzdelemben minden munkásának meg kellett dolgozni a béréért.
Ezekben az üzemekben nem érvényesülhetett kettős magatartás, amit
később a szocialista gyárakban tapasztalhattunk. Egyfelől, a
munkaidő alatti lógás, a szajrézás, a fegyelmezetlenségek, rongálások,
prédálások sora; másfelől a három, illetve folyamatos műszakban való
foglalkoztatás. A szakszervezeteknek ki hallotta a tiltakozását, tüntetését a
Chaplin által már a néma filmekben joggal gúnyolt gépszörnyek kiszolgálása,
vagy a városunkra jellemző kerámiaiparban az alagútkemencék leállás
nélküli ellátása miatt, hogy ezek a munkásoknak milyen fizikai, illetve stressz
helyzetet okoztak minden órában? Vagyis a meg- és elítélés ismét szemlélet
kérdése.
Kovács
József édesapja ács volt, aki a Károlyi-uradalomban dolgozott.
József fia itt tanulta ki a kőműves-mesterséget. Kossuth vásárhelyi
toborzóútján elmondott beszédének hatására honvédnek állt és a fegyverletételig
harcolt. A függetlenségi eszméhez egész életében hű maradt. Városunkban a
48-as, ellenzéki pártnak ő volt a vezetője. Amikor városunk 1880-ban
Kossuthtot díszpolgárává választotta, tagja lett a turini küldöttségnek, amely
a díszoklevelet vitte a „Nemzet Apostolának”. A feudalizmusban téglaégetési
joga csak a földesúrnak volt, ezért a tömegekhez nem jutott el ez a máig
korszerű építőanyag. Neki nagyban köszönhetjük, hogy a tégla a 19.
század utolsó harmadától meghatározó jelleget adott városunk arculatának,
különösen a polgári és cívis házak bejárati frontjának; de a nála gyártott
téglából épült fel a Hód-tó partján a műemléki árvízvédelmi kőfal, a
városháza, a gimnázium új épülete és sok más középület is. Bátyjának, Jánosnak
a támogatásával 1870-ben a Kutasi út mellett téglagyárat alapított, amely
később vagyoni helyzetét is megalapozta. Gyára vasas tégláiból kezdték
építeni a gyalogjárók és a kocsiutak burkolatát. Sohasem tagadta meg munkás származását.
1892-ben adta ki a „Magyarországi munkáskérdés” című röpiratát,
amelyben mind az ipari, mind a mezőgazdasági munkásság sorsának javítására
tett javaslatokat. Nem volt szocialista. Nem lázadásra serkentett, hanem a
polgárságot bíztatta a szociális körülmények megváltoztatására. „Új gyárak
létrehozásával, a mezőgazdasági munkások tisztességes bérezésével,
lakáskörülményeik megjavításával vélte a szocialisztikus törekvések hatásának
ellensúlyozását” – írta róla Kárász József.
Kovács
József Kovács János
(1830–1927) ( 1913-ban,
95 évesen)
Kokron
József kötszövőmester volt, aki a szakmát nagyőszi
rokonaitól tanulta meg. Mint saját gyártmányaink eladója, 1889-ben
vándorkereskedőként jutott el városunkba, ahol érzékelte, hogy
készítményeit sokan viselik. Ez indította arra, hogy itt letelepedett és
folytatta a munkáját. 1891-ben vásárhelyi lányt vett feleségül, aki segített
neki a piaci árusításban. Ebben az évben házat vásárolt a teleki utcán, és itt
vetette meg a későbbi kötszövő üzem alapjait. Ahogy takarékos
életmódja és szorgalma lehetővé tette, 1901-ben előbb
harisnyakötő gépet, 1905-ben csévézőt, 1906-ban kabátkötőt,
1908-ban kesztyűkötő gépet vásárolt. 1896-ban házát átépítette, majd
1900-ban a Könyves utca felé bővítette. A fővárosban az ezredéves
kiállításon oklevelet kapott. 1904-ben a vásárhelyi országos kiállításon
ezüstérmet és arany oklevelet nyert. Termelvényei fölvették a versenyt a
külföldi áruval, különösen a svájci sapkák voltak kelendőek. Öt gyermeke
közül csak kettőt sikerült fölnevelniük. Az első világháborúban a
termelés szünetelt, majd az 1920-as években ismét föllendült. Gyártmányaikat
NorCoc márkanéven hozták forgalomba. Az 1940-es években már közel ezer
munkásnak adott kenyeret. A második világháború végén a gyártulajdonosok végleg
külföldre menekültek.
Kokron
József
(1860–1923)
Kalmár
Zsigmond asztalosnak tanult Békéscsabán. Amikor felszabadult,
több nagyvárosban tökéletesítette szakmai tudását. Találmányát, a gabonarostát
Nagyváradon még 1888-ban szabadalmazta. Túrkevén 10 évig dolgozott, majd
1899-ben Vásárhelyen telepedett le. A gabonarostát előállító műhelye
hamarosan üzemmé fejlődött, amely fénykorában száz munkást is alkalmazott.
Rostái Kelet-Európába, a Balkánra, még Oroszországba is eljutottak. Üzemét az
első világháború tönkretette, pénze a hadikölcsönben elveszett, gépeit a
román megszállók elhurcolták. Mindent elölről kellet kezdenie, de üzemét
ismét fölvirágoztatta. Közéleti munkássága jól ismert. Egyházának presbitere. A
törvényhatóságban bizottsági tag. Az iparos daloskör elnöke volt. Kárász József
így jellemezte: „Gyakran és sokat áldozott közösségi célokra: saját
költségén vezettette be, például a kútvölgyi szanatóriumba a villanyvilágítást,
kiburkoltatta a Simonyi utcát, harangot adományozott a susáni templomnak.
Alakját egyik cikkében Móra Ferenc is megörökítette.” Városunkban a hálás
utókor iparostanuló intézményt nevezett el róla.
Kalmár
Zsigmond
(1860–1941)
Városunkban
a „nagyipar” meghonosodott. A bérből élő munkások, gyári
alkalmazottak nélkülözhetetlen munka- és kenyéradó helyévé, akkor még családias
közösségeivé váltak. A polgári szorgalom teremtette meg a dolgozók számra, hogy
ők is polgárokká válhassanak.
11
(1810–1899)
Plohn
József
(1869–1944)
Mivel
magam is kisiparos családban születtem, láttam és átéreztem azt a küzdelmet is,
amely erre a társadalmi rétegre 1944 októbere után várt. Ezek az emberek a
megbecsült, iparos polgárokból hogyan váltak szövetkezeti, vagy gyári munkássá
– apám mindkét változatot gyakorolta, míg 59 éves korában, szenvedély
rabjaként, idő előtt itt hagyott bennünket –, elveszítve a gyakran
egy életen át összekuporgatott műhelyt, szerszámokat; elveszítve a
polgárnak kijáró társadalmi megbecsülést, a kiharcolt egyéni, szakmai értéket.
Színtelenné válni egy közösségben, ahol normára vagy órabérre kellet dolgozni,
és hónap végén a borítékban csak „a garas kuncogott”. Egész családjának kellett
megkapni a megbélyegző E(gyéb) jelzőt, amely az osztályharc
természeténél fogva kiszorította őket a támogatott társadalmi rétegek
közül, pedig nem a gyáripar tömegtermelése, hanem a kisipar sokszínű,
tehetséges képviselőinek egyedi munkadarabjai, művészi termékei,
választékos kiszolgálása adták meg egy városnak, közösségnek azt az arculatot,
amely évszázadokig kitüntető cégért akasztott a kapujára. Nem a kisiparos
polgár szorgalma és tehetsége buktatta meg ezt az embertelen világot, hanem
éppen az erőltetett és anyagi csődbe vezető nagyipar kudarca!
12
Vendéglősök és kereskedők
csoportja
A modern
kereskedés a polgári társadalomban a gyáripar sorozatgyártásával, és ennek
következtében, az olcsó tömegáru megjelenésével gyorsan fejlődött.
Megjelentek a nagy kereskedők, a kereskedőcsaládok, ahol a szakma
nemzedékeken keresztül öröklődött, és a jeles üzletházak. Ezekben
elvétve kapott helyet a kézi gyártású, egyedi termék, mivel kiszorította az
olcsó tömegcikk. A gyári készítményeknek már nem volt olyan becsülete, mint a
szépmíves termékeknek, de a nép nagyon sok utánzatot használni kezdett és
beépítette kultúrájába. (Gyári mintás terítő, bádogkanta és sajtár,
zománcos főzőedény, öntöttvas tűzhely stb.) A vásárlás föllendülésével
a kereskedők aktív, a befektetést és a jövőben való gondolkodást jól
ismerő rétege gazdagodni kezdett.
A
vásárhelyi kereskedelem kezdetben elsősorban bevándorolt külföldi, már a
18. század elején megjelent görög, illetve a reformkorban itt megtelepült
zsidókereskedők révén kezdett virágozni. Nagy Gyula, a vásárhelyi Puszta
kiváló néprajzkutatója azt tapasztalta, hogy nem volt olyan gazda, akinek ne
lett volna egy-két görög, vagy zsidó kereskedője, akikkel kölcsönös jó
kapcsolatot ápoltak. Ezek a kereskedők türelmesek voltak. Gyakran
kölcsönözték árujukat hitelben, hiszen jól tudták, hogy a parasztember csak a
termés betakarítása és értékesítése után jut jelentősebb pénzhez, de
évközben is szüksége van a termékeikre. Igaz volt a régi mondás, hogy „jobb a
sűrű fillér, mint a ritka forint.”
Ha a
kereskedő élelmiszerhez akart jutni, amikor a gazda bejött a városba, a
heti piacra – értsd alatta Vásárhelyt és Orosházát egyaránt –, előbb
mindig megállt a boltja vagy háza előtt, átadta a kívánt árut, úgy ment
tovább vásározni. Csak sajnálni tudom, hogy a vásárhelyi jeles személyiségek
írott panteonjai között egyetlen kiskereskedő sem kapott még említést –
ahogy ez megtörtént a kisiparosok esetében –, hiszen választékos termékeikkel
ők is nagyban hozzájárultak a polgárság viseleti, használati és étkezési
kultúrájának kialakításához, miközben maguk is településünk szigorú
erkölcsiséget tartó, szorgos polgári életét élték.
A
vendéglátás és kocsmatartás megítélése már bonyolultabb kérdés. Itt is személy
szerint kell a tulajdonosokat megítélni, és nem summásan elítélni. Aki nem volt
kapzsi, a tisztességes haszonszerzésből is gyarapodott, nem kellett neki
például a biliárdszoba mögött rejtett helyiséget fönntartani a titkos kéjelgést
igénylő vendégek számára. Ahol az alkohol, a nikotin és a különféle
hazárdjátékok megjelennek, ott sajnos előbb-utóbb szinte törvényszerű
következmény, hogy a nekihevült vendégek egy része szexuális kielégülést is
kíván. Végül a bordélyházban már az „ősi szakma” élvezete, és a kocsmai jellegű
korhelykedés szétbogozhatatlanul összekeveredett.
Jelen
cikkemben három vitathatatlan polgári értéket jelentő
kereskedőcsaládot, illetve ezek egy-egy kiemelkedő tagját mutatom be.
Konstantin
(Konstantinovics) Péter ősei Macedónia Statista
helységéből költöztek városunkba. A görög kereskedőktől
általában abban különböztek, hogy a meggyökerezésük után „…a város rendes
lakosainak ajánlkoztak, házat és telket szerzettek s a közterhekben részt
vettek, miért is, mikor a kormány a törökországi többi kereskedők áruit
nálunk is lefoglalta 1752-ben, őket ez eljárás nem sújtotta” – írta a
család őseiről Szeremlei. Konstantin Péter rőfös
nagykereskedő volt. Testvérével a Promenádon lévő szép üzletházukat
vezették. „Dúsan ellátott raktárukat” ajánlották a vásárhelyi vevők
figyelmébe. A testvérek kihasználták az időszakos „leárazás” vonzerejét,
úgy hirdetve, hogy „több árucikket gyári áron alul” adnak el. A
„Hódmezővásárhely” című lap 1911. december 21-i számában, így
emlékezett meg Péterről: „Hálával és elismeréssel tartozunk… e helyen a
hmvásárhelyi takarékpénztár egyik kiváló tényezőjének, az alapításban
részes, 11 évig a választmány tagja, 12 évig alelnök v. igazgatója, 19 év óta
az igazgatóság ügybuzgó tagja, Konstantin Péternek…, aki már fiatal korában jelentékeny
szerepet vitt, nemcsak az üzleti világban, de a közügyek terén is” Az
1848–49-es szabadságharcban, mint lovas nemzetőr vett részt. Rendkívül
művelt volt, nyájas társalgó, humánus gondolkodó és előzékeny. A
görög keleti egyháznak gondnoka. A város akkor legnépszerűbb
kereskedőjének számított. Vagyonát és tekintélyét saját tehetségének
köszönhette.
Konstantin
Péter
(1824–1911)
Kokovay
(Vay) Mátyás fűszer- és gyarmatáru nagykereskedő,
illetve a nagytőzsde tulajdonosa volt. Buzgó római katolikus, akit István
püspök az egyház örökös presbiterévé választott. Hithűségéért a pápa
érdemrenddel tüntette ki. Családja még 1780 körül Nógrád megyéből érkezett
városunkba. Apja csizmadiamester volt, aki a Károlyi utca elején tekintélyes
házat építtetett a családjának. Mátyás fia Grossmann Ignác botjában három évig
inaskodott. Ezután több nagyvárosban is segédként dolgozott. 1871-ben önálló
üzletet alapított a János téren, majd Kánitzer Gottlieb házát vette meg és ott
rendezkedett be. A Kossuth téri fióküzletét 1883-ban alapította. 1888 óta
virilis bizottsági tag volt, majd a Nagytakaréknak számvizsgálója, és alapítója
a Gazdabanknak. 1893-ban építtette föl a palotáját. 500 holdas nagybirtoka is
volt. Fejérváry József így jellemezte: „Sokan azt hiszik, hogy a szerencse
környékezte életét és gyönyörű vagyonát annak köszönheti. Nem. Kokovay
Mátyás az élő szorgalom, az éjt-napot eggyé tevő szakadatlan nemes
emberi munkának pátriárkális korát élő tiszta szimbóluma.”
Kokovay
Mátyás
(1846–1928)
Beregi
Lajos posztó- és fűszer-nagykereskedő volt. Édesapja,
Kleinhart János 1855-ben Mindszentről költözött Vásárhelyre. Lajos fia
előbb szabó volt, majd kereskedőként milliomos. Szeremlei így
méltatta: „Jószívéről [ismert], felekezete s városa szegényei javára
tett gazdag adományai tesznek maradandó bizonyságot” róla. Beregi Lajos is
végigjárta az akkor elmaradhatatlan tudásszerzés útját. A Kinizsi utcai
posztókereskedőnél, Laczkó Józsefnél tanult, és volt segéd. Elvette
főnöke harmadik lányát. Így adódhatott, hogy házukban vetette meg
üzletének alapját, „…mely az ő nagy szakértelmével, végtelen
szorgalmával és becsületes vezetésével az ország egyik legelső angró
[nagybani árusító] üzlete lett” – írta róla Fejérváry. 1880-ban építette
föl a cég és a család főtéri palotáját. Élete végéig tagja maradt a
törvényhatósági bizottságnak, vezető tagja a Nagytakaréknak. A zsidó
hitközség elnöke. Tagja a szegedi kereskedelmi és iparkamarának.
Beregi
Lajos
(1845–1910)
A
vásárhelyi kereskedelem és vendéglátás máig értéket jelentő, polgári
hagyományokat teremtett. A garázsokban nyílt ivók és presszók helyett, amelyek
az igénytelenséget erősítik, a féldecik gyors lehörpintését sugallják,
visszavárjuk a hangulatos kisvendéglőket. A szupermarketek mellett öröm
volna újra olyan szatócsboltokban vásárolni, ahol még a vevő számított.
Ezekben a régi előzékenység úgy is jelentkezik, hogy ha nincs éppen olyan
árú, amit a vásárló kért, az üzlettulajdonos javasolja, hogy addig nézzünk
körül, amíg segítője elszalad a közelükben lévő üzletbe – ahogy ez a
szocializmus előtt volt –, és meghozza onnan a szükséges terméket, majd ha
legközelebb ugyanazért bemegyünk, már nála is megtaláljuk. Erre mondták
szüleink, hogy „boldog békeidők”. Rajtunk is múlik, hogy ne csak
nosztalgiázzunk felette, hanem meg is teremtsük!
13
A
földmunkások egy része, napszámosok, idénymunkások, vándormunkások,
munkakerülők, betyárok, csavargók, a társadalom szélére akár önhibájukból,
akár vétlen sodródtak vagy kitaszították őket, nem tartoztak a szorosan
vett polgári réteghez, akár volt nekik állampolgárságuk és szavazati joguk, akár
nem. Ők általában lenézettek, értéktelenek voltak, akiket nem sajnáltak.
Sok elszegényedett iparossegéd, nincstelen földmunkás is közéjük tartozott.
Olyanok, akik kevésbé a szerszám boldogabb végét forgatták, annál többet a
szocialista utópiákat lapozták, amelyek számukra a vélt szabadsággal,
egyenlőséggel, a kommunista kiáltvány szerint közös asszonnyal és – tegyük
hozzá – csajkával rendelkező álomvilágot tükrözték mindaddig, amíg 1945
után, ha e falansztert megérték, a bőrükön tapasztalhatták, mint jelent a
sztálini diktatúra, amelybe addig hittek.
A
cigányság megosztott volt. Az ún. sátoros, vándorló, nomád csoportok, a törzsi
társadalmakra jellemző életközösségben és életmódban éltek. Ők
társadalmon kívüliek voltak, és a Monarchia egész területét járták. A vándoriparos
sem volt helyhez kötött, de volt szakmája, pl. teknőkaparó,
vályogvető, tapasztó stb, amely alapján követhető volt, hogy
miből élt. A cigánytársadalmi piramis csúcsán a zenészek helyezkedtek el.
Ők szorgos, hasznos polgárként voltak elkönyvelve, akiket – különösen a
kiváló képességűeket – megbecsülték. Ilyen volt városunkban Czutor Béla,
vagy „Béla cigány”, Gaudi Tassi János, Szénási (Konkoly) Gusztáv stb, illetve
az állandó zenekarok, amelyek éveken keresztül megmaradtak egy-egy
vendéglőben.
Czutor Béla
(1864–1909)
Cigányzenekar
a két világháború között egy gazdabálon
Cikkünkben
olyan szegényeket mutatunk be, akik nem törődtek bele a sorsukba, de sem a
világot megváltó, új Antikrisztusokhoz, sem az ordas eszmékhez nem csapódtak,
hanem Münchausen báróként a mocsárból, a saját üstöküknél fogva húzták ki
magukat, és váltak Vásárhely ma is számon tartott polgáraivá. Megmutatták, hogy
ők nem leszármazottai annak a rétegnek, amelyet már a 18. században a
vásárhelyi Károlyi uradalom képviselője egyik leiratában úgy jellemzett,
hogy attól szegények, mert „büdös nékiek az munka”. Ilyen figurák szerte a
világon, a leggazdagabb országokban is máig föllelhetők – hobókként
napszámra ott sütkéreznek például Mayami beach homokján lopásra készen –, és
míg ember lesz, mindig bőven akad majd belőlük. A mi mintaképeink
hátrányos helyzetből indulva, keserves küzdéssel, gyakran megalázva,
látomtól vakulásig dolgozva, Isten adta tehetségüket kamatoztatva, polgárokká
küzdötték föl magukat. Kiderült, hogy a szorgalom, a tudás és a tehetség soha
nem vész el, és aki nagyon akarja, átalakul megbecsült polgári értékké.
Vásárhely szelleméhez méltóan, mindhárom művészi pályán boldogult.
Markovics
Horváth Antal mindössze négy elemit járt, többre a családnak nem
futotta. Már kiskanász korában elkezdett farigcsálni. Ácsinasnak állt, majd 13
évig katonáskodott. Ezt követően Rémárisban gazdálkodott, de ezzel
fölhagyott, és ácslegényként dolgozott. 1911-től Előbb Mágocson volt
urasági ács, majd a tanyák között tetőt ácsolt és szerszámokat készített.
Már a földesúr intézője bíztatta, hogy faragjon. 1924-ben lezuhant egy
tanyatetőről, és ettől kezdve csak szobrokat faragott. Ezeket
gyakran egy tál ételért ajándékozta el. 1925-ben a vásárhelyi mezőgazdasági,
ipari, kertészeti és kulturális kiállításon bemutatta néhány faragványát. Endre
Béla azonnal érzékelte rendkívüli tehetségét, Wiener Tibor görögkeleti lelkész
és műpártoló anyagilag is segítette. Folyamatosan száznál több szobrát
vásárolta meg. Csak a halála után ismerték el. 1934-ben az ő faszobrai is
szerepeltek a Nemzeti Szalonban rendezett „magyar őstehetségek”
kiállításon. Művei ezt követően még több kiállításon szerepeltek, a
Tornyai János Múzeum közülük hatot megőrzött. Alkotásainak témáját a népéletből
és a Biblia világából merítette.
Markovics
Horváth Antal (1851–1933) szobrai:
a „Szent
Család” és „Mátyás király”
(Portréja
nem maradt ránk)
Kovács
Mária (Mári), vagy „a Tornyai úr Mindönöse” – ahogy magát
nevezte és jellemezte, tizennégy gyermekes, kőműves család egyik
sarja volt. Maga mesélte egy Mária napon, amikor felköszöntöttük és életére
emlékezett vissza, hogy legkedvesebb testvérét 1919-ben erővel
vöröskatonának állították. A románok fogságába került, akik Kiskunfélegyháza
határában, egy téglagyári gödörben agyonlőtték. Mári nem tanulhatott.
Korának megfelelően libapásztor volt, majd tehenet őrzött és
cselédkedett. 1904-ben Tornyai Jánoshoz is ebben a minőségben került. A
festővel szoros emberi és érzelmi kapcsolata alakult ki. Tornyai
ettől függetlenül gyakran keményen bánt vele. Beöltöztette és több
festményéhez modellt állt, amelyet a törékeny asszony nehezen viselt.
Háztartási munkája közben, lopva figyelte, hogyan fest „a Tornyai úr”, aki
céltudatosan nem tanította, de hagyta a titokban festegető Márit
kibontakozni, sőt amikor érzékelte tehetségét, bátorítani kezdte. 1910-ben
önálló kiállításhoz segítette Vásárhelyen, majd Budapesten 1911-ben. Szabadkán
már közösen állítottak ki 1912-ben. Miután Tornyai Pestre költözött, Mári
egyedül maradt, de nem feledkezett meg róla. 1928-ban Pesten kiállításon
mutatta be a nála lévő Mári-képeket. Kovács Mária 1934-ben a magyar
őstehetségek kiállításon vett részt. A Tornyai Társaság 1936-ban itthon
rendezte meg újabb kiállítását. Márinak önálló festő stílusa és látásmódja
alakult ki. Pogány Ödön Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója
határozottan elutasította korábbi jelzőit, mondván, hogy Mári nem naiv,
nem paraszt és nem „vasárnapi” festő. „…alkotásai művészi
igényességről, a szakmaiság tudatos alkalmazásáról beszélnek. Jól ismerte
a komponálást, a színek együtthatását, képkivágást…” – írta életrajzában
Herczeg Mihály. 1958-ban Kiss Lajos néprajztudós barátja Vásárhelyen rendezett
neki kiállítást. A Vásárhelyi Őszi Tárlatokon rendszeresen szerepelt.
1968-ban elnyerte a Tornyai-plakettet. 1973-ban a Tornyai János Múzeumban
gyűjteményes kiállítást szerveztek neki. A Képzőművészeti Alap
nyugdíjat biztosított számára, de a városa is haláláig segítette. Maradandót
alkotott. Festményei közintézményekben, múzeumi gyűjteményben és sok
polgár lakásában megtalálhatók.
Kovács
Mária (Mári)
(1883–1977)
Dohány
utcai otthonában, az 1970-es években
Rózsa
Imre. A szülei béres-tanyások voltak. Fiuk tragikus körülmények
között korán árvaságra jutott, és rokonainál béreskedett. 1922-ben „megrázta”
magát, hazajött Vásárhelyre és beállt asztalos inasnak. Kitanulta a
mesterséget. A Visszhang utcai olvasókörben szerzett barátokat.
Nagyszüleitől a pusztai Aranyad-parton földet örökölt és feleségével
kiköltözött a kisbirtokra. Itt is fölkereste az olvasókört, és színfalakat
festett a műkedvelő előadásokhoz. 1937-ben ifjú Tóth Pállal
közös verses kiadványuk jelent meg. Több népies dalát újságok közölték, kottáit
kinyomtatták, dalait hanglemezre vették. Verseit Asztalos Imre zenésítette meg.
Dalai a paraszti életet dicsérték, és a magyarság történelmi, területi
összetartozását szorgalmazták. Előbbieket kisgazda tudattal, utóbbiakat
irrendentizmussal vádolták meg. 1946 után a helyi lapok még közöltek verseit.
1947-ben a Vásárhelyi kamarakórus országos pályázatán első díjat nyert a
„Vásárhelyi Puszta az én szülőföldem” kezdetű dalával. A Rákosi
rezsimben zaklatások érték. A második kihallgatását már nem várta meg.
Öngyilkos lett.
Rózsa Imre
(1901–1952)
Aki hosszú
és rögös utat tesz meg, lehet, hogy kisebesedik a lába, de a zarándok
teljesítménye mindig értékesebb, mint akit kocsi visz a célba! Példaképeink
megjárták a polgárrá váláshoz vezető hadak útját.
14
Az 1945 előtti
polgári életben vezető szerepet és példamutatást a városunkban
megtelepedett, ill. rangot kivívó hat történelmi egyház nyújtott.
Létszámuk alapján a református, római katolikus, evangélikus, zsidó, unitárius
és görög keleti tarozott ide. Az egyházak hitet erősítettek, reményt
nyújtottak, gondozták a híveik lelkét, és a szegény sorsúakat támogatták. Ami
sajnos a mai egyházaknál elmaradt, vagy alig él, hogy a pap vagy lelkész
rendszeresen családi látogatást végzett, ezzel az egyház és a polgár, az Isten és
a hívő közötti szoros, személyes kapcsolat megteremtését, ill. megtartását
eredményezte. A vasárnapi és ünnepnapi templomlátogatás a polgárban belső
igénnyé vált, ahol letudhatta az elmúlt heti gondokat, lélekben feloldódhatott
és feltöltötte magát a következő heti feladatok megoldására. Vallása
szerint nem más Istent keresett, hanem azt, aki a közös Ószövetségünk szerint,
az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. A polgár így vált
egyszerre Isten- és emberközpontúvá.
Ótemplom
(1723-tól.) Róm. kat.
Szentháromság templom (1758-tól)
Zsinagóga
(1857-től) Görögkeleti
templom (1889-től)
Evangélikus
templom (1844-től, tornya 1889-től) Unitárius templom (1910-ből)
A polgárrá
váláshoz vezető biztos út az volt, ha a vásárhelyi apa beíratta fiát az
1723-tól működő, és évtizedről évtizedre egyre
erősödő, mind rangosabbá váló református gimnáziumba. Az Ógimnáziumot
1820-ban, klasszicista stílusban az egyház építtette. A 19. század végén
átépítették, és 1896-ig, az új, vagyis a Bethlen Gábor Gimnázium épületének
felépítéséig használták. Aki – különösen a reformkortól kezdve – gimnáziumot
végzett, olyan kulturáltságra tett szert, amelyre a polgári körökben igény
volt, hogy valaki az egyház, a világ, a haza és a saját dolgairól építő
jelleggel gondolkozzon, választékosan tudjon beszélgetni, és intelligensen
viselkedni. Olyan tanárok sora tanított itt még az 1950-es és 1960-as években
is, akikre tanítványai máig fölnéznek; akikből pályájuk második felében
valamelyik főiskolán vagy egyetemen gyakran professzor vált.
Az
Ógimnázium a 19. sz. végén, a Kossuth téren (ma az Alföldi Galéria)
Nincs
olyan település, amelynek ne lenne szüksége szállodára és vendéglőre.
Hódmezővásárhelyen ezt az igényt a feudalizmusban a csárdák és a Hajda
vendégfogadó töltötték be. Ezek a földesúri család birtokában voltak, és
valamennyit árendába adták át az üzemeltetőjének. Már a reformkorban
megszületett az igény arra, hogy városunknak legyen egy reprezentatív
szállodája és étterme.
A Fekete
Sas elődjeként 1810-ben megépült egy földszintes, 1830 után az
egyemeletes, majd Pártos Gyula terve alapján 1905-ben Kruzslicz Péter építész-vállalkozó
megépítette a mai formáját. Az épület az államosítása előtt az emeleten
szállodai szobákat, színpaddal ellátott báltermet, előcsarnokot, a
földszinten éttermet és konyhát, kávéházat, söntést és sörcsarnokot foglalt
magában, nyáron kerthelyiséget működtetett. Ez a gyönyörű épület volt
a Promenád egyik ékköve, ahol jelentős élet folyt. Itt tartották a
legszebb cívis gazdabálokat. Ennek mintájára más polgári rétegek is báloztak
benne. A Kaszinóval ellentétben, ide minden polgár betérhetett, aki szeretett
szórakozni, táncolni, szépen mulatni, cigányzenét hallgatni, testületi, családi
és baráti összejöveteleket tartani. A városi polgárság szórakozásának ez volt a
szíve, igényes környezettel, jó konyhával és terítékkel, figyelmes
kiszolgálással. Itt is volt nagytükör, hatalmas, térre nyíló ablakok, de
borközi állapotban ezekbe főurak nem hajigálták a poharukat. A polgárság
élvezte az együttlétet.
A
helyreállított Fekete Sas
A
vásárhelyi polgár kulturális igénye már a reformkorban megteremtette a színházi
életet, amely az ókori amfiteátrumok óta minden jelentős társadalomban
fontos követelményt jelentett mind a patríciusok, mind a plebsz körében.
Kezdetben csepűrágók, majd vándorszínészek érkeztek hozzánk. A 19. század
végére, éppen a polgárság megerősödésével egy időben, az igény
létrehozta a Nyári Színkört, amely – bár még idényjelleggel és
szerződéses színésztársulatokkal –, de városunk életében egy fontos
kulturális bázist és találkozóhelyet jelentett. Itt padot nem törtek, botokkal
sem verték egymást, mint a mai arénákban, hanem a kultúra fellegvárának
tekintették.
Minden
emberben igény van arra, hogy csinos legyen, még a férfiak is hiúak magukra.
Színházba készülődve, föl lehetett szépen öltözni. Találkozni lehetett a
hasonló gondolkodású és viselkedésű emberekkel, utána a látott
előadásról vitatkozni, beszélgetni. A művészek már a színpadon
közelebb kerültek, majd az előadás befejezését követően gyakran
emberközelben találkoztak a baráti körükben együtt vacsorázó társaságokkal. Nem
volt hakni, amely után az ünnepelt színészek még a várost is gyorsan elhagyták,
hanem együtt szórakoztak tovább, vagy éppen ünnepeltették magukat azzal a
polgári körrel, amely élvezte műsorukat, és szóba álltak azokkal, akik
fenntartották a színkört. Lehetett kérni, hogy a következő színi évadban
mit szeretnének még egyszer látni, és mi lenne az újabb kívánságuk. Egymást
alakíthatták. A színésznek a művészete hatott a polgárra, az elitréteg
pedig a maga képére igyekezett a kultúráját formálni.
A
Nyári Színkör (Faszínház.) 1898–1950. (Előtte Nyizsnyay szobrával)
(A
megnyitóján Jászai Mari és Újházi Ede is szerepelt.)
Minden
társadalmi réteg igényli, hogy legyen olyan hely, amely őt képviseli, ahol
az azonos rangú emberekkel érintkezhet. Ahogy a szocialisták létrehozták a
munkásotthont, úgy született meg a polgári felső réteg Úri Kaszinója
a 20. század fordulóján, a Zrínyi utca elején. E két említett hely
vitathatatlanul ellenpontot jelentett a városi polgárság életében. A civil
rétegnek ez volt a legzártabb találkahelye, ahová az elitből is a
klubtagok mehettek. Itt csak zártkörű rendezvények voltak, amelyeket
megfelelő ruházatban, az előkelőség látogatott. A bálok
szmokingban, zsakettben és nagyestélyiben zajlottak. A Kaszinóban hétköznapokon
szórakoztak, kártyáztak, olvastak, felolvasásokat tartottak, beszélgettek,
vitáztak, politizáltak, üzleteket kötöttek és ételt, italt fogyasztottak. A
Kaszinó a patrícius polgárság körében az olvasókörök életéhez hasonló szerepet
töltött be.
Úri
Kaszinó
(1900–1901-ben
épült Sándy Gyula terve alapján.)
A Vigadó
az Erzsébet Népkertben, árnyas fák között, elől szép virágos kerttel,
körben deszkakerítéssel övezett épület volt. Elől nyitott terasszal
rendelkezett, két végén zárt faépülettel, amely a városi polgárság széles
körének kerti találkozóhelyeként vált ismerté. Tavasztól őszig, mint
mulatságokra alkalmas helyet lehetett használni. Udvarán hordozható asztalok,
székek, padok voltak, a söntésben frissen csapolt sörrel és más italokkal,
süteményekkel, fagylalttal. Szólt a cigányzene, és belül a párok táncoltak.
Ősz elején a cívisek termelvényeiből konyhakerti- és
gyümölcskiállításokat szerveztek, vagyis a gazdálkodás egyes eredményeiről
adtak számot. A Vigadó olyan, több hasznosítású polgári értéket képviselt,
amelyre ma is nagy szükség lenne!
Az
Erzsébet kerti Vigadót 1902-ben építették,
és
a második világháború után lebontották
(Czutor
Béla zenekara még muzsikált benne)
Vásárhely
már a 20. század elején kiérdemelte az „olvasókörök városa” rangot. A
helytörténeti kutatások szerint 1950-ig folyamatos alakulással,
megszűnéssel, összeolvadással számolva, a belterületen több mint 40, a
külterületen pedig több mint 60 (egyházi, polgári, gazda- és munkáskör)
működött. A nem vallási jellegű körökre általában az volt
jellemző, hogy 48-as szellemű, ellenzékiek voltak. Elvileg ezekbe
mindenki beiratkozhatott, aki a működési szabályzatban előírtaknak
megfelelt, a tapasztalat szerint, mégis inkább a „hasonszőrű” emberek
alakították és tartották fent a köröket. Madách Imre az Ember tragédiájában
világosan megfogalmazta, hogy „ebnek is eb a párja”. Ez nem kizáráson
alapult, hanem egyívásúak összetartásán, és ez a két fogalom nagy
különbség!
Az
olvasóköröknek pontos céljuk, feladatuk volt. Ezek között első helyen a
szellemi tájékozódás és gyarapodás szolgált, amelyet könyvtárukkal, a járatott
helyi és országos folyóiratokkal, az ifjúsági egyesületek irodalmi, színpadi
szerepléseivel, a megemlékező beszédekkel és a hagyományőrzéssel
tartottak fenn. Itt már a 19. század végétől megvalósult az, ami ma szerte
az európai jellegű kultúrát hordozó társadalmakban gyakorlattá vált, hogy
a hivatalos ünneplés, istentisztelet után a tagok vagy a hívek nem szaladtak
haza. Együtt tudtak maradni a fehér asztal mellett is, ahol családi
beszélgetésekre, ismerkedésekre, kapcsolatteremtésre nyílt lehetőség.
Helyt adtak családi rendezvényeknek, például lakodalmaknak éppen úgy, mint
báloknak vagy mulatságoknak.
Vásárhelyen
1987-től 19 olvasókör alakult. Ezek között sajnos nem egy alibi, igen kis
létszámú, vagy „ideiglenesen nem működő” kör is van. A helyzet tehát
még nem rózsás. A katolikus egyház most tervezi régi körének újjáélesztését. Ez
talán példaértékű lesz a többi egyház számra is.
A
pusztai Barackosi Olvasókör (1884–1949) vezetősége és tagsága 1934-ben
Ezek
a találkozó- művelődési és szórakozóhelyek zömében elpusztultak,
átalakultak, ill. újjáéledve más feladatokat látnak el, mint egykor. Rajtunk,
vásárhelyi polgárokon múlik, hogy ezeket visszahozzuk, és a kornak
megfelelő, új civil követelmények szerint működtessük.
15
A
HAGYOMÁNYOS, ÉS A MOST KIALAKULÓ,
ÚJ
POLGÁRI ÉLET VADHAJTÁSAI
Cikkünknek
azt az alcímet is adhatnánk, hogy mire ügyeljen, és mit kerüljön
el egy mai, modern polgár? Mit ne vegyen át a hagyományos polgári múlt
kultúrájából és etikájából, valamint az átalakuló jelen vadhajtásaiból?
Társadalmunkban
felgyorsult az átalakulás. Nem minden esetben nevezném ezt fejlődésnek,
annál többször jut eszembe a visszalépés fogalma.
Meggyőződésem szerint, pillanatnyilag az a helytálló, hogy az egész világ
nem jó irányba tart. Olyan időszakban, amikor a társadalomban
zűrzavar uralkodik, és a talmi érvényesül; amikor nem a becsületes
munkának, hanem a csalással elért boldogulásnak van vonzó lehetősége,
nagyon sok ember vergődik a rávetett hálóban, és a széttépésével igyekszik
menekülni. Ekkor jelennek meg az Antikrisztusok, farizeusok, széltolók, minden
rendű és rangú értéket hirdetők, akik megzavarják az embereket, végül
pedig tévútra terelik őket. Ebben az esetben az egyetlen kiút az, ha
megvizsgáljuk, milyen értékek bizonyultak maradandónak, vagy máig kívánatosnak.
A második világháború előtti másfél évszázadról már többé-kevésbé
lemetszegettük az értéktelen vadhajtásokat, ezért változatlanul kapaszkodót
kínálnak. A klasszikus polgári értékrend jelentős része máig elfogadható
életformát biztosít minden igyekvő számára, de kerüljük el a buktatóit! Az
újonnan fejlődő, fojtogató indákat pedig magunknak kell
testünkről lehántani.
A
régi gondok között első helyen kell említenem, hogy leszedették a
templomok harangjait, majd az egyházak – és ez óriási megbotránkozást okozott
minden vallásos emberben – mindkét világháborúban, minden fegyvert fogott
keresztény nép esetében, megáldották a belőlük öntött, halált okozó
lövegeket. Ez a magatartás nem erősítette a hitet, hanem eltávolította az
embereket az Istentől és felekezetüktől. Vagyis a legnagyobb lelki
pusztítások egyikét ez a tett okozta. Erre soha többé nem kerülhet sor!
A postai levelezőlap felirata:
„Hadbavonuló békéssámsoni harangok 1917”
A
másik ilyen nagy próbatétel a polgár számára, az embernek, mint társnak a
megbecsülése még akkor is, ha nem egy műveltségi és vagyoni rendben van
velünk. Mi ne legyünk „biciklisek”, akik lefelé taposnak, fölfelé lihegve
hajbókolnak. Mi senkitől sem követelhetjük meg, hogy a felebarátját
válogatás nélkül szeresse, de azt igen, hogy ne gyűlölje, és ne
akadályozza érvényesülését, ha jó ügyet szolgál.
A
polgár, ha vagyonra tett szert, nem nézheti le a műveltséget és tudást. A
feudalizmushoz tartozott az a Pató Pál-i gondolkodás, hogy „nem írok, nem
olvasok…”, elég a vagyonomban dúskálni
– ahogy a most kialakuló, új polgári „arisztokrácia” nem egy
képviselőjének magatartásából ez tükröződik –, hanem igenis nekem
kell vezetőrétegnek lennem, és olyan példát mutatnom, amely a társadalmi
haladást elősegíti, és ha kell, a jó ügyet erőmtől
telhetően anyagilag is támogatni.
Ideálunk lehet az első igazi és legnagyobb magyar polgár, Széchenyi
István!
Minden
társadalomban van egy közös tál. Ezt nem a szocializmus találta ki,
hanem kultúránk és humánumunk fejlődése hozta létre, amelyet
különböző ideológiák a maguk, gyakorta embertelen képre igyekeztek formálni.
Végezzünk önvizsgálatot. Mit és mennyit helyeztünk bele, és mit, mennyit
vettünk ki belőle? Szorgos életünk milyen arányt mutat közösségünk
gyarapításával?
A
javak növelése nemcsak vagyoni kérdés. Elsősorban nemzetfenntartást és
bővítést jelent. Ki látott már olyan polgárt, aki – bár tehetné – nem
hajlandó az utódnevelésre? Vizsgáljuk meg a régi iparost, gazdálkodót,
tisztviselőt? Hánynak volt egy, vagy két gyermeke? Még, ha a torzult
szerzés mániájába estek is, hogy a birtok ne osztódjon, inkább rokonházasságot
kötöttek, de legalább egy fél tucat utódot fölneveltek. Anyai dédszüleim, apai
nagyszüleim tíznél több gyermeket hoztak a világra, pedig igen szerény
körülmények között éltek, és a gyemekbetegségek tizedelése után is mindkét
családban nyolc-nyolc gyermeket neveltek föl. Ma, ha egy társaságban
sokgyerekes, nemzetgyarapító családdal kerülünk egy asztalhoz, elhúzódunk a
zsivaj elől, és nem példát veszünk. Bizony, a gyermeknevelés sok
lemondással jár, amit a régi polgári élet megkövetelt. Mi tudunk-e áldozatot
hozni?
Parasztgazda
családja
Gazda ifjak
Nem
úrhatnámkodni kell, hanem minden körülmények között megőrizni a mértékletességünket,
amely a javak megszerzésében éppen úgy kell, hogy tükröződjön, mint más
magatartásunkban. Minden körülmények között „úrnak” kell maradni. Vegyük
elő a régi közmondás igazságát, hogy „az úr, a pokolban is úr!”
A
polgárság, akár a parasztság, nem osztály, hanem, mint olvashattuk, több
társadalmi rétegből áll, a cigányzenésztől a megyés püspökig,
Legnagyobb veszélye a hatalomra való törekedés. Ahol újkori polgárháborúk
voltak, azok indítói között, mint kovász, mindenütt kitapinthatók az uralkodási
vággyal teli polgárok. Elég, ha valaki a hatalom árnyékába jut, már a birtoklás
lehetősége is megváltoztatja egyéniségét, és kifordíthatja önmagából. Ha
pozícióját meg akarja tartani, szívtelenné és kegyetlenné kell válnia.
Ahhoz,
hogy a polgárság tisztes vezetőréteg lehessen, újra létre kell hozni
azokat az intézményeit, amelyeket a szocializmus elpusztított. Hogyan képzelem
el például a megújuló, családi tanyás gazdálkodást, ha áldozatok árán is, de
nem építem ki a tönkretett infrastruktúrát; ha a külterületen lakóknak nem,
hogy iskolájuk, de még villamos energiájuk sincs, és még mindig a nyitott ásott
kút vizéből főznek, isznak, fürödnek? A kialakuló új elit
Nyugatmajmoló léhaságához tartozik, hogy a fiatalságnak országszerte még
megfelelően kultúrált szórakozó- és ismerkedő helye sincs, általában
csak a kétes értékű diszkót, drogot, alkoholt, nikotint és szexet biztosítja,
ahol színes lámpák szemrontó vibrálásában, lehetőleg 90 decibel fölötti
ricsajban szétrázzák az agyukat.
Ismeretlen úri polgár
a 19-20. sz. fordulója körül
Előnytelenül
megváltozott az öltözködésünk. Ha a klasszikus polgárnak egyetlen ruhája volt,
azt is mindig tisztán tartotta, és a férfi nyakkendőt kötött hozzá.
Elképzelhetetlen volt, hogy valaki a hétköznapi, koszos öltözékében egy
társaságban megjelenik. És ott miként viselkedik? Beszélgetés közben
kényszermozgást végez-e a szája a rágógumitól, vagy érthetően beszél?
Igenis elhúzódom attól, ha valaki farmerben mellém áll egy tárlatnyitáskor,
beül a padba, székbe színházi előadásra, vagy istentiszteletre. Nem engem
néz le, hanem a hely szellemének nem adja meg a méltóságát. Lehet zseni,
milliomos, de nem polgár! Ez a magatartás sajnos az egész világon
terjedőben van, és különösen a szebbik nemtől veszi el a női
méltóságot; azt az örömet, hogy csinosak, figyelemreméltóak legyenek.
Azután
ott van a viselkedés megannyi, sokszor már elviselhetetlen, léha és szabados
torzulása. Amikor például a fiatalabb letegez, holott erre semmi bíztatást sem
adtunk. Midőn a társaságunkban udvariatlanul leül, pedig mi állunk; amikor
elsőnek nyújtja a kezét üdvözlésre, ugyanakkor az unokánk lehetne, vagy
tömegben előre tolakodik, és arrébb taszít. Uram bocsáss, előttünk
veszi ki a rágógumiját, hogy lássuk figyelmességét, és a füle mögé ragasztja,
hogy később még elővehesse; fölrakja lábát az asztalra, ahogy a
krimifilmekben látja, nem dohányzó társaságban megkérdezés nélkül rágyújt… nem
sorolom. Az bizonyos, hogy nem ez a magatartási modell viszi előre a
társadalmat, és teremti meg az áhított polgári jövőt!
Záró sorok
Cikksorozatom
végére érve, szeretnék leírni még néhány fontos gondolatot.
A
társadalomba nehezebb bekerülni és gyökeret verni, esetleg egy réteg elitjéhez
tartozni, mint a közösségből kisodródni. Egyetlen felelőtlen
cselekedet elég, hogy az ember akár életre lejárassa magát. Minden polgárnak
úgy kell élni, hogy valamennyi elkövetett cselekedetéért felelősséggel
tartozik. Ha valaki úgy érzi, hogy az igaz útra lépett, járja végig. Aki lelép
róla, annak sorsa vargatetűt ír le, mert közben teret és időt
veszített.
Korunkban,
ahol lélekben zömében szólamokkal, de nagyon sokan a szabadságra törekedünk, a
biztos alapot nyújtó polgárság a legideálisabb tömegbázisa minden rendű és
rangú társadalomnak. Valamennyi nagy közösségben kell egy erős
vezető, akire az emberek fölnéznek és rábízzák magukat. Az a polgári
társadalom, amely nem eltorzult eszméket hirdet, nem maga közül választja ki az
abszolút hatalom birokosát, hanem Istenre bízza magát. Jó példa előttünk
Szent István, aki örökös híján Boldog Asszonyunknak ajánlotta föl országát.
Tessék
végre tudomásul venni, hogy ahol nincs Isten, ott rövidesen létrejön a Vezér
imádata (legyen Hitler, Sztálin, Pol Pot, Mao stb.), és vele elindul a
hatalommámor gyakorlásában a diktatúra kialakulása. Gondolkozzunk el rajta,
hogy ennél mennyivel jobb, ha egy emberfeletti eszmény az ideál, és ezt olyan
eszmerendszer tartja fenn, amilyen például a kereszténység, amely közösségi
tömegbázisra épül. Így maradhatott fenn kétezer éve, és másfélmilliárd hívet
tudhat magának.
Abban
a társadalomban, ahol nincs magasabb rendű ideál, eluralkodik az anarchia
és a szabadosság. Csak idő kérdése, hogy a különböző heterogén
társadalmi képződmények, mint pl. a pártok, szövetségek, egyesületek
polarizálódnak, és ahogy megszületik a kétpólúság, fölerősödik a másikkal
szembeni ellenségkép, amely a társadalmat előbb utóbb
polgárháborúba sodorja. Gyakran ilyenkor válik külső ellenség martalékává,
mert a beteg oroszlánt nemcsak a szamár rúgja meg, hanem a patkány is megmarja!
Bibliográfiai áttekintés
Mivel
írásunk nem szaklapba, hanem lakosságtájékoztató periodikához készült, ezért
nem jegyzeteltem. De ez fölösleges is, hiszen az alább megadott bibliográfiai
áttekintésből mindenki gyorsan kikeresheti a neki szükséges
alapművet, és összehasonlíthatja a megfogalmazásommal. Ugyanakkor hálás
köszönetet mondok a hódmezővásárhelyi Városi Levéltár dolgozóinak: dr.
Kruzslicz István Gábor igazgatónak, Makó Imre és Varsányi Attila
levéltárosoknak; a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár
helytörténész könyvtárosainak: Borus Gábornak és Kőszegfalvi Ferencnek, az
alakuló hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum munkatársának, Elek Andrásnak;
a belvárosi római katolikus Szentháromság templom plébánosának, Seidl Ambrus
atyának, a hódmezővásárhelyi evangélikus egyház parókus lelkészének, Deák
Lászlónak; fotóikért Felletár László és Szigeti János helytörténész uraknak; és
mindazon barátaimnak, munkatársaimnak, köztük is Szávai Tamásnak, a
képszerkesztésért, akik a cikksorozat megírásában segítettek.
*
Fejérváry
József: Vásárhely
története családok tükrében. Hódmezővásárhely, 1929.
Hódmezővásárhely
jelesei. Életrajzi Kislexikon. Hódmezővásárhely,
1974. (Szerk.: Bíró József.)
Hódmezővásárhely
jeles tudósai. Vásárhelyi Téka 13. Hódmezővásárhely-Budapest,
2000. (Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János.)
Hódmezővásárhelyi
életrajzi lexikon. Bába Kiadó, Szeged, 2002.
Hódmezővásárhely
története. II/1-2. Hódmezővásárhely, 1993. (Főszerk.: Szabó
Ferenc.)
Jeles
Vásárhelyiek. Vásárhelyi Téka 2. Hódmezővásárhely, 1993.
(Összeállította: Kőszegfalvi Ferenc.)
Körtvélyessy
László: Bodnár Bertalan. A Hódmezővásárhelyi Állami Bethlen
Gábor Gimnázium Évkönyve 1963–64. Hódmezővásárhely, 1964. (Dr. Grezsa
Ferenc és Hajnal Imre összeállításában.)
Kruzslicz
István Gábor–Máyer Jenő: Hódmezővásárhely régi képes
levelezőlapokon. (Máyer Nyomda és Könyvkiadó. Budapest, 1999.)
Silberstein
Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók – Szigeti János:
Zsidók Hódmezővásárhelyen. (Hasonmás kiadvány és tanulmánykötet.)
Hódmezővásárhely–Budapest. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 2004
Szeremlei
Sámuel:
Hód-Mező-Vásárhely története V. Hódmezővásárhely, 1913.
Szeremlei
Sámuel emlékezete. Vásárhelyi Téka 7. Hódmezővásárhely, 1994.
(Szerk.: Kovács István, Kruzslicz Gábor, Szigeti János.)
.
*
A
felhasznált fotók a Városi Levéltár, Városi Könyvtár, Emlékpont Múzeum archív
gyűjteményéből valók; ill. azokat a saját
magángyűjteményemből, és a 2005. augusztusában készült fotóimból
állítottam össze.
Szenti Tibor