IRIGYELJ

Galyasi Miklós versei

Régen várt verses kötetet ismertethetek.

A benne lévő sorok is, az írója is, és maga a kötet is Vásárhelyen született. Az önkormányzat adta ki. Szentirmai Gyuláné őrizte meg a kéziratos hagyatékot. A 208 vers, jelent meg, évszámozás nélkül. Egyetlen illusztrációja a címlapot díszítő francia művész portré festménye, amely csizmában ábrázolta Galyasi Miklóst, a természetben, bor mellett. (Itt jegyezzük meg, hogy a Szalay Ferencnek ajánlott verseket, egy kivételével barátai közül sokan megkapták még nekik dedikálva. A szétosztogatott, a korábban folyóiratokban már közölt és a kötetekbe rendezett versek között több változat van, amelyek gondolatban nem, de szavakban, esetleg sorokban különböznek egymástól. Minden alkotónak joga van a maga készítette szellemi termék átírásához, javításához. Ezen verseinek fölkutatása, számbavétele az irodalomtörténet sziszifuszi munkája lesz.)

Kapcsolata nem volt mindig felhőtlen Bibóval. Az író nem tartotta elég nagy költőnek. (Kortársak nem mindig tudják egymást kellő módon megítélni!) Galyasi egyszer társaságunkban megkérdezte tőle: „Hol van a helye Ady és József Attila között?” Mosoly volt a válasz.

Az igazság az, hogy kevesen ismerték megfelelő mélységben a költészetét, csak a szűk baráti kör érzékelte, hogy rendkívüli ember gondolatait olvashatja, hallhatja.

Galyasi idealista lírikus volt, akinek költészetén nyomot hagytak az elődök. Senki sem tudja magát kivonni az alól, hogy voltak kortársai és korábbi költők, akik gyakran öntudatlanul is befolyásolták. Azt viszont határozottan állíthatjuk, hogy ennek ellenére önálló egyéniség bontakozott ki költészetében. Verseiben érzelmei szólalnak meg. Azt keresi, ami az emberben és a természetben örök. Ezzel igyekszik a mulandóságot kivédeni. Nincs epikus elbeszélő költeménye, a leghosszabb is rá fér két oldalra, a legrövidebb négysoros.

Költészetének két nagy témaköre az Ember és Természet. Közügyekkel alig foglalkozik, akkor is inkább a szenvedő embert sajnálja. Tudja, hogy politikai hovatartozása nélkül, minden állam arra törekszik, hogy polgáraiból alattvaló, ahogy most fogalmaznak: adóalany legyen. Idézet „A parancs” című verséből:

„Megtanultam egy-két parancsot,

Bolondos, furcsa szavakat.

Jót, rosszat, örömet, gondot,

Hogy mit szabad és mit nem szabad.

Hogy élővel él minden ember

És fedél kell a fejünk fölé.

Fáj a deres, tavaszi reggel

És ne nézzünk a titkok mögé.”

Beleszületett a magyar népbe, Vásárhelyen parasztok az ideáljai.

A „Végrendelet” c. versében, amelyet 1941-ben Dnyetropetrovszk mellől írt a feleségnek, így vall:

„Mondd, hogy legszebb nyelve a világnak

S legkülönb népe a magyar,

Bitang, aki nem dolgozik érte,

Vagy munkájáért jutalmat akar.”

„A paraszt örök” c. versében ezt fogalmazta:

„Árvíz a fák közt, bujtogatás rajtad

Mint hegyről a hó völgybe szalad,

Mert eltűnik – érzed: város, gróf és polgár,

A paraszt örök, s a föld megmarad.”

Itt érezzük igazán, hogy a magyar parasztban magát a bibliai hagyományban, az Édenből kiűzött és orcája verítékével, a föld magvaiból és gyümölcseiből élő embert idealizálta.

Az „Egyszerű történet” című versében a második világháborúban a Don folyónál harcoló, addig hol „büdös, hol betyár parasztnak” csúfolt 30 éves édesapát a fején találta egy golyó.

„Nem volt már többé »büdös paraszt”,

Hősnek tisztelték az emberek.

Egy hold földet fölvert a gaz,

S ittmaradt az asszony, a gyerek.”

Itt jutunk közelebb emberábrázolásához. A „Pán sípját keressed…” című versében figyelmeztet esendőségünkre, és szólít, hogy kerüljünk egymáshoz közelebb:

„Pán sípját keressed zöldellő mohában.

A dalt keressed, ami elhagyott.

A szerelmet a tűnő éjszakában

És a könnyet, mely szívedre fagyott.”

Hasonló gondolatokra jutott a „Nem az a baj… című versében is:

„Nem az a baj, ha nincs szentkép szobádban,

De szívedben kölyked, s néped képe ég.

Csak madarat ne tarts kalitkában,

Hallgasd helyette a tücsökzenét.

Nem az a baj, ha nincs kőből házad,

Az se fájjon, ha barna kenyered.

Csak a szállást-kérőt valahogy megszánjad

S magad szájától mess egy szeletet.”

Sokan vitatkoznak arról, hogyan vált és mi tette az embert emberré? Költészetében fajunknak két olyan, összefüggő tulajdonságát emelte ki, amely a földön egyetlen más élőlényre sem jellemző, ezért mélyen emberi vonás: a szerelmet és a szeretetet. Ezeket a természet nyújtja, csak be kell fogadnunk.

A „Fejfámra” című ötsoros versét idézem:

„Sokat faggattak, meséljem el

Mi volt az életembe’ jó?

Piros szegfű nyílt a kertben,

Találkoztam a szerelemmel,

S a nyárfán fütyült a rigó.”

Ahogy a testnek a táplálék, a szellemnek a gondolat, a léleknek a szeretet a kenyere. Az évek múlásával szívében halmozódnak a csalódások. Szinte fölsikolt: „Szeressetek!” Azonos című versének utolsó sorai:

„Az élet vére: a május sikolt

A tejút följött és az ég alól.

A mennyei sas vijjog, rikolt

A hegyre ráborul az égbolt.

Szeressetek! A törvény szava szól.”

Mint minden költő, Galyasi is gondolkodik az élet gyors elmúlásán. Nem búsong fölötte, de sajnálja, hogy szűkre szabott. Ismert, hogy 50 éves korában abbahagyta a versírást. Az addig átélt gyötrő élmények, a két végén égetett gyertyaélete biológiailag és lelkileg is korábban érlelték öreggé. Ezen időszak alatt nagy lépésekkel haladt az elmúlás felé. A haláláig eltelt költészet nélküli idő számára már csak további sínylődést hozott, amelyről nem volt több szava. Egy sorozat versrészlettel igyekszem láttatni, hogyan jut egyre mélyebbre az elmúlással való vívódásban. A „Nem csak éveidnek száma fogy…” című versében írta:

„Sápadnak az öreg csillagok.

Földgolyónk is lassabban forog.

Az élet egyre bölcsebb, vénebb.”

Még közelebb kerülünk az idősödő költő életlátásához az „Aszú” című versében megfogalmazott gondolatokkal:

„Újborral tűrd hát a vidám barátot.

Könnyű örömre lőrét igyál.

De ha az első dér szívedre szállott

Békülj egy korty aszú mámorán.”

Ahogy a kor és a fáradság halad benne előre, úgy kezd búcsúzkodni. A „Tükör vagyok” című versében így szólt hozzánk:

„A vers nem cél, és nem cél a mű sem.

Palotán kedvem sohsem leltem.

Magam láttam viszont a csókban.

S az asszonyokban életem öleltem[…]

Tükör vagyok és tiszta fényem

A gáttalan lét villó sugara.

Jól van szolgám. Kedvem töltötted,

Szól: s magához von a Mindenek Ura.”

A „Tudom, hogy vannak…” című versének utolsó sorai ezek:

„Tudom, hogy vannak csöndes nagyhatalmak,

És csatlósunk az időtlen idő.

Kérész éltem bús szentháromsága:

A bölcső, a nász és a szemfedő.”

A két világháború közötti nagy magyar pszichológus és pszichiáter tudósok közül számomra Hermann Imre a legkedvesebb. Az ember ősi ösztönei című könyvében beszél a megkapaszkodásról és az elszakadásról. Az ember életében 40 éves koráig naponta több dolog van, amiben megkapaszkodhat, de 50 éven túl egyre több lesz azon dolgok serege, amelyektől elszakad, és végül már nincs, akiben fogódzhassunk. Ezt a szörnyű fölismerést zaklatott életének köszönhetően Galyasi jóval korábban átéli és idézi az „Egy a törvény” című versének utolsó szakaszában:

„A törvény egy völgyön-hegyen,

Születésben és halálban,

A világ zúg át életeden

S egyedül vagy a világban.”

Különösen tudta összeötvözni a Trianon utáni magyar sors, és az emberi élet pusztulását. Az „Árva ladik” című verséből idézek:

„Árva ladik a Tiszáról

A tengerbe tévedt,

Vitte a víz s megkerülte

Az örvényt, a révet[…]

A ladik csak úszott, úszott,

Nem tudta, hogy csónak,

Baráti mód köszönt néhány

Óceánjárónak.

A vén hajók tova-húznak

S vágnak fagyos képet.

Így jár aki a Tiszáról

A tengerbe téved.”

Még a megfáradt költőnek is van egy utolsó kísérlete, amikor megpróbál talpra állni és küzdeni. Az „isten háta mögött” című verséből idézek:

„Sáremberek vagyunk. Itt nincsenek kövek,

Erre még fa is csak elvétve akad.

Márványunk: vályog. Bronzunk: árva tőzeg,

S földbe kaparjuk be a holtakat.

Itt nem lehet szőke szonetteket írni.

Sár és göröngy fordul az eke nyomán.

Költő, ha itt tollat fogsz kezedbe –

Ordíts, üvölts a végső szó jogán.”

A földi élettől való elszakadás utolsó állomása, mikor érzékeli országát, népét, szülővárosát, az embert atlantiszi látomásként pusztulni. Az „Aludj Atlantisz” című versében leírja, hogy „nem emberét, nem is kincsét bánja”, hanem

„A mese fáj, mit gyermekének mondott

Óriás kalácsról pazarló anya[…]

A szavát, a dalát, a gyíkot, az ösvényt…

Délibáb mind a semmi kék egén.

Az új világban nincsenek legendák,

Aludj Atlantisz a tenger fenekén.”

Az egyetlen marad hátra, az elmúlás. Láttuk őt, amint anyafarkasként fiatalok vették körül, amikor még volt a pohárban bor, a szívben szerelem, és láttuk, amikor lélekben már magányosan várta a beteljesülést.

„Nehéz a lét, elkopnak az évek.

Több a sovány ordas, mint a jóllakott.

A szürke farkas, a vezér is vénebb,

Tüdeje fújtat, zsákmánya gyérebb…

S elhibázza egyszer az őzbakot.”

A „Réti sas” című versében halállal vívódó lelkét így önti ki:

„Lent a porban s mély pocsolyában

Sok-sok szárnyatlan magamra leltem,

Betelt a sorsom, embernek hívtak –

Nem röpültem többé, nem énekeltem.”

A testi halál előtt még egy utolsó szenvedést jelentő állomás volt, amikor rá kellett jönnie, hogy az embert hiába teremtette Isten saját képmására, kihalt belőle a humánum. „Szánom az embert” kezdi egyik versét, majd ezzel fejezi be:

„Ízleltem, néztem, simogattam mindent.

Mit öt tolvaj érzékem a világba lelt,

A lelkem mégis kifosztott kamra

S szánom az embert, a reménytelent.”

A 20. század második felében, Albert Einstein ateista világot megrengető anyag–energia ekvivalencia egyenletének ismeretében a természettudományt olyan jól ismerő embernek, mint amilyen Galyasi Miklós volt, nem lehetett a világból a halállal kijárni, ahogy a tanatológia mondja. Hemingwayval ellentétben ma már azt valljuk, hogy az embert le lehet győzni, de megsemmisíteni nem.

Galyasi, mint nagyon sok író, költő ember a nagy világvallások tanítását ismerve, a hinduista, illetve buddhista tanítások szerint jól tudta, hogy életének befejezése után megy vissza a természetbe, ahol léttelen létbe kerül. Ahogy Isten mondta az égő csipkeborban Mózesnek, mikor kérdezte tőle, hogy mit mondjak népemnek, ki küldött, ki vagy te, és Isten azt felelte neki, „vagyok, aki vagyok.” vagyis nem volt, nem lesz, hanem öröktől fogva van.

Galyasi az „Irigyelj” című versében költői szépséggel fogalmazza meg számunkra azt a léttelen létet, ahová őt majd mi is követjük:

„Irigyelj.

Ősszel, ha rikkant az ég

És látsz a tájban húzó vadlibákat,

Irigyelj. Szívemmel vándorol az ék

S kutatja az óperenciákat.”

A „Voltam már…” kezdetű versének utolsó soraiban kimondatlanul is megjelenik az a bölcs mosoly, amely Buddha arcán tükröződik a megvilágosodásban:

„Nagy óceán, távol fénylő csillag

Leszek még az eónok során,

Hőség, hullám, mozdulatlan csönd,

Káprázat a világ mosolyán.”

Kérem, olvassák el ezeket a verseket teljes terjedelmükben és gyönyörködjenek szépségükben.

(A könyvismertető fölolvasás elhangzott Hódmezővásárhelyen, 2003. jún. 18-án, a könyvpremier alkalmából rendezett emlékező beszélgetésen, a Fekete Sas báltermében.)

Szenti Tibor